„Megtalálod önmagad, ha szíved nyitva áll!" (A hercegnő és a béka – Áss egy kicsit mélyre)

Evelin szédülten mosolyogva ül le az ágyára. A szoknyáját egy melegítőalsóra cserélte (kicsit átfagyott a biciklin hazafelé, a tegnapi eső lehűtötte a levegőt), a melltartóját is levette, de Leó pólójától nem hajlandó megválni. Érzi rajta a férfi illatát.

A szomszéd szobából tompán, de azért átdübörög a zene, úgyhogy olvasás helyett filmnézés mellett dönt. Ami talán okosabb is, hiszen amilyen szétszórt, aligha tudna most bármilyen könyvre koncentrálni – márpedig az a regény, amit a napokban kezdett el olvasni, túl ígéretes ahhoz, hogy elrontsa az élményt.

Nem igazán tudja, mihez van kedve, úgyhogy hosszasan szöszmötöl a filmes mappáival, végül egy ezerszer látott kedvence mellett dönt, amit épp ezért nagyon jól ismer, tehát ha néha egy-egy pillanat kimarad, nem történik tragédia. Bár igazság szerint Evelin biztos benne, hogy nem csak egy-egy pillanat fog kimaradni – annyira tele van Leóval, minden gondolata, érzése a férfi, nem csoda, ha semmi mással nem akar (és igazából nem is nagyon tud) most foglalkozni.

Beteszi a fülébe az apró fülhallgatót, majd épp elindítaná a filmet, amikor tétova kopogást hall az ajtaján. Fura, soha senki nem kopog be hozzá tétován – a családban ő a legbizonytalanabb személyiség, szóval ez a fajta kopogás inkább rá jellemző.

– Szabad! – kiáltja el magát.

Vivien szó szerint besurran a szobába.

– Szia! – köszön félszegen, ami megint csak fura. A húga sosem félszeg – nagyszájú, laza, szeleburdi, heves, és ezt a felsorolást még hosszan lehetne folytatni.

– Szia! Jól vagy? – kérdi Evelin, miközben az ágyra ejti a fülhallgatót.

– Igen, persze, csak... – Vivien zavartan babrál a kezével, ahogy közelebb lépdel az ágyhoz. – Én... szeretnék kérdezni valamit. Szabad?

– Mikor tiltottam meg bármilyen kérdést? – kérdez vissza mosolyogva Evelin, és megpaskolja az ágyát.

Vivien kissé gyámoltalanul leül az ágyra, a határozottságnak, ami máskor sugárzik belőle, nyoma sincs. Olyan most, mint kislány korában, amikor épp valami csínyt készült bevallani.

– Kérlek, ne nevess ki, megígéred?

– Bármit is szeretnél kérdezni, nem foglak kinevetni, ígérem.

Evelin kíváncsian figyeli a húgát. Mégis mit akarhat kérdezni? Mi hozhatja Vivient zavarba?

– Szereted Leót, igaz?

Evelin egy pillanatra meghökkenten néz a húgára, aztán viszont elmosolyodik és bólint. Igen, szereti – bár ez az érzés még új, vagyis nem, talán nem is az érzés maga új, csupán az, hogy végre beismerte és elfogadta. Igazából még nem nagyon volt ideje átgondolni ezt az egészet, de ettől függetlenül az biztos, hogy őrülten szerelmes. Csak azt nem tudja még, hogy mit kellene kezdenie ezzel az érzéssel.

– És... tegnap... lefeküdtél vele?

Evelin ezúttal jobban leplezi a meglepetését – a húgával ilyesmiről nem szoktak beszélni, bár nem is ez lepi meg igazán, hanem az, hogy Vivient ez a téma feszélyezi. Hiszen vagy ezernyi fiúja volt már úgy tizenhat éves korától kezdve – jó, nem ezernyi, de azért sok. Létezik, hogy Vivien egyikükkel sem feküdt le? De hát ő mindig nyílt és szókimondó, Erik megjegyzései sem hozzák soha zavarba, sőt, gyakorlatilag folyamatosan élcelődnek és szexuális jellegű utalásokkal ugratják egymást (mondjuk, ezek a szexuális töltetű célzások soha nem egymás felé irányulnak, de ettől függetlenül nem szokták magukat visszafogni).

Vivien kérdőn néz rá, úgyhogy Evelin megzabolázza szétkuszált gondolatait, és megint bólint. Úgy érzi, azt nem szükséges kifejtenie, hogy nemcsak tegnap, hanem ma is lefeküdt Leóval, nem igazán hiszi, hogy Vivient ez ilyen mélyrehatóan érdekelné.

– De... nem ő vette el a szüzességed, igaz?

Evelin ezúttal elpirul, de azért ismét csak bólint. Úgy érzi, most érkeztek el ahhoz a kérdéshez, amire a húga igazából választ akar kapni.

Vivien nagy levegőt vesz, aztán acélos tekintettel Evelin szemébe néz.

– Leóval jobb volt?

– Igen – vágja rá Evelin gondolkodás nélkül.

– Mert szereted?

– Igen – feleli Evelin, majd azért hozzátoldja: – És mert ő igen jól ért a dologhoz, úgy értem... szóval van tapasztalata... nem kevés.

Vivien bólintással nyugtázza Evelin szavait, ezúttal már nem zavart, inkább töprengő. Ahogy kiskorában annyiszor, most is a haját kezdi piszkálni, egy tincset az ujja köré csavar, elengedi, majd újra végigjátssza ugyanezt. Evelin megvárja, míg összeszedi a gondolatait, és előrukkol a következő kérdéssel.

– Akkor... szerinted számít, hogy olyannal fekszel le, akit szeretsz? Mármint a szex nem pusztán testi szükséglet?

– Nem, nem hinném – billenti félre a fejét Evelin, ahogy elgondolkodik a dolgon. – Szerintem számít, vagyis nekem számít. Ha Jázmint kérdeznéd, ő valószínűleg mást mondana. Nem vagyunk egyformák. De ha valakit szeretsz, és úgy fekszel le vele, az... nemcsak fizikailag kielégítő, az nem egyszerűen csak jó, hanem... valami több. Legalábbis én így érzem, bár ez nem jelenti azt, hogy így is van.

– És ha az, akit szeretsz, nem szeret viszont? Akkor is számít? – Vivien hangja ragaszkodó, kétségbeesett és szomorú. Mintha lenne benne magány és vágy is. Igazából olyan sok érzés vibrál benne, mintha nem is egyszerűen hang lenne, hanem inkább megfoghatatlan, éteri dallam. Valami nagyon bánatos dallam. Ha egy rég elfeledett történet szólhatna, talán annak lenne ilyen hangja.

– Nem tudom.

– Akkor Leó...

– Nem tudom – mondja újra Evelin nagyot sóhajtva. Mert az egy dolog, hogy mit gondol, de mindez még olyan friss, nem volt ideje rendesen átrágni magát rajta, épp ezért nem oszthatja meg mindezt a húgával. Nem akar neki hazudni.

– Szerintem szeret téged – jegyzi meg elmosolyodva és bátorítón Vivien, aztán azonban a mosoly keserűbe fordul. – Nem mintha nagy szakértő lennék, bár erre gondolom, rájöttél.

Evelinnek nagyon jólesnek Vivien szavai, de erőt vesz magán, és bár szívesen tenné, mégsem Leóról és a vélt érzéseiről kérdez.

– Te még...

– Nem. Meglepő, igaz? – húzza el a száját Vivien fanyarul. – És igazából nagyon félek tőle. Úgy értem... szóval nem mondom, hogy nem történt már ez meg az a fiúkkal, akikkel jártam, és jó is volt, de... egyikükkel se feküdtem le, mármint érted, úgy igazán.

– Miért nem?

Vivien megvonja a vállát, aztán elfordul, és bánatosan mered maga elé.

– Valaki... mással szeretném átélni az elsőt – motyogja, és a hangja megint olyan, mint az előbb. – Csak... azt hiszem, az sosem fog megtörténni, és... huszonegy éves vagyok, vagyis jó, még nem, de nemsokára. Annyira... nem is tudom, azt hiszem, zavar, hogy még szűz vagyok. – Vivien már nem motyog, egyre vehemensebben beszél. – Arra gondoltam, hogy mással is lehetne, hogy mindegy, mert úgyis ugyanolyan. De talán mégsem... Amúgy nagyon fáj először? Mert ha igen, mégiscsak jobb olyasvalakivel, akit szeretsz, nem? Mert ha nem szereted az illetőt, akkor a fájdalom... akkor jelentős, ha viszont szereted, akkor nem is számít. Vagy annyira fáj? Istenem, miért kell, hogy ez az egész ennyire idegtépően szar legyen? – fakad ki a húga a végtelennek tűnő hadarás után, aztán még dacos-dühösen hozzáteszi: – Amúgy a pasiknak is fáj? Vagy nekik nem? Amúgy nekik miért egyszerűbb ez az egész, mint nekünk? – Vivien hirtelen mintha magába roskadna, elillan a harci kedve. – Annyira... szerencsétlennek érzem magam. Mármint, ha akartam volna, lehetett volna akármelyik sráccal, de... nem tudtam akarni, pedig megpróbáltam. De nem akarom mással...

Evelin összevont szemöldökkel vizsgálja Vivien arcát, a halvány pírt, ami lopva az arcára kúszik, és a zűrzavaros gondolatokból, amiket a húga összehordott, egyetlen dolog kiválik, Evelin pedig hirtelen megvilágosodik. Legalábbis ő teljesen megvilágosodásszerűnek érzi a nagy felfedezést.

– Szerelmes vagy Erikbe. – Csak félig kijelentés, félig talán kérdés, ezt maga Evelin sem tudja igazán eldönteni.

Vivien riadtan néz a nővérére, aztán viszont gúnnyal átitatott mosolyt villant fel.

– Elég gáz, ugye? Erik úgy bánik velem, mintha a kishúga lennék. Sose fog szeretni, vagyis úgy nem. Én viszont... – Vivien dühösen szusszant. – Nem is tudom, mikor szerettem bele. Egyszer csak már szerettem. És nagyon félek, hogy ha rájön, akkor elveszítem.

A húga hangja keserű, és ez a keserűség Evelin lelke mélyére szivárog.

„... ha rájön, akkor elveszítem" – vernek benne konok visszhangot a szavak, és nagyon is átérzi Vivien félelmeit. Őt ugyanezek gyötrik – titkon, bevallatlanul. Csak éppen neki van valami, ami erőt és reményt ad. Ami csak az övé. De hiszen...

– Vivien – hajol előrébb Evelin, és finoman a húga kezére teszi a kezét –, emlékszel anya meséjére? Ami a tiéd.

– Persze, hogy emlékszem – mondja a húga kedvessé, ábrándossá szelídülő tekintettel.

– Nem kérem, hogy elmondd, csak... tedd meg a kedvemért, hogy elgondolkodsz rajta. Hogy megpróbálod... hát, ez hülyén fog hangzani, de úgy nézni, mintha valóság lenne és rólad szólna.

Vivien előbb úgy néz Evelinre, mintha attól tartana, a nővérével valami nincs rendben, aztán viszont elkerekedik a szeme.

– Ha... ha... de hát az nem lehet... – hebegi Vivien. – Anya nem tudhatta, mármint ez képtelenség!

Vivien reménykedve és ijedten néz Evelinre, Evelin pedig úgy érzi, mintha valami szorítás felengedne a mellkasában. Hiszen akkor nem csak az ő meséje igaz! Ha Vivien is így érez, akkor talán... vajon lehet?

– Én is ezt gondoltam – mondja lágyan és megértőn Evelin. – De... az én mesém... most történik velem. Mármint tényleg megtörténik. – Evelin képtelen nyugton maradni, felpattan az ágyról, és fel-alá kezd járkálni. – Tiszta őrület, nem? Hiszen lehetetlen. Ilyen nincs. De ha egyszer tényleg megtörténik, hogy tagadhatná az ember?

Vivien hirtelen felugrik, Evelinhez szökdécsel és átöleli.

– Tudom, mit kell tennem, még akkor is, ha nem igaz, ha hülyeség ez az egész – súgja. – Köszönöm.

A tőle megszokott lendülettel Vivien az ajtóhoz siet, de mielőtt kilépne, még visszafordul Evelin felé.

– A meséd... jól végződik? – kérdi óvatosan.

Evelin elmosolyodik.

– Igen.

– És... te tényleg hiszel benne? – Vivien most megint egyszerre kétkedő és reménykedő. Evelin megérti. Annyiszor gondolta már végig a meséjét, annyiszor nevezte magát őrültnek miatta, és annyiszor hitte el mégis, hogy a végén már feladta, hogy kiigazodjon az érzésein. Valószínűleg Vivien ugyanezt éli át.

– Hát... azt hiszem, én mindig is hittem a mesékben.

Vivien elvigyorodik, aztán magára hagyja Evelint, aki szeretettel néz utána. Vivien sokszor teljesen szédült, sőt, néha talán őrült is kicsit, és ami azt illeti, Evelin rengetegszer nem érti, hogy a húga mit miért tesz, de ettől még nagyon szereti, és boldog, hogy felvidíthatta. És őszintén reméli, hogy Vivien nem fog semmi hülyeséget csinálni, ahogy azt is, hogy közte és Erik között minden rendben lesz. Aggodalom járja át, ahogy visszaül az ágyra. Rossz érzés környékezi meg – tomboló vihar ízét érzi a szájában. Ugye nem csinált galibát azzal, amit Viviennek mondott? Mi van, ha téved? Ha a mesék csak véletlenek?

Nem, nem fogja magát ezen emészteni. Vivien erős, bátor és független, bármit is eszelt ki, tud magára vigyázni. Bíznia kell a húgában.

Evelin felsóhajt és elindítja a filmet. Egy darabig elbambulva nézi, aztán szépen lassan visszatér az arcára a korábbi szédült mosoly. A meséjére gondol, aztán Leóra, az ő szörnyetegére, és persze mindarra, ami történt. Evelin lehetetlennek hitte, hogy egyszer ennyire őszintén át tudja magát adni valakinek. Hogy levetkőzve minden gátlását és szemérmét nem létezik más, csak a vágy. A bőrön átsejlő szenvedély. Kapkodós érintések és csókok, kontroll nélkül, lebegés és zuhanás téren és időn kívül. Nem hitte, hogy bízhat valakiben annyira, hogy mindez megtörténjen. Hogy akarhat valakit így. Evelin semmit nem szégyell, ami Leó és közte történt, mert minden a velejéig, a végletekig igazi volt – bár azért, ha visszagondol egy-egy pillanatra, mélyen elpirul. Elképesztő, hogy a férfi mit elő nem csalt belőle, hogy milyen mélyre hatolt a lelkébe, hogy felszínre hozta mindazt, amit Evelin talán sosem mert volna bevallani. De Leó mellett szabadnak érzi magát, mellette úgy érzi, bármi lehetséges. És úgy hiszi, a férfi is így érez, ha vele van – és most nemcsak a szexre gondol, hanem arra is, amikor csak együtt vannak, amikor beszélgetnek, nevetnek, vagy éppen csendben ülnek – igazából mindegy, a lényeg azon van, hogy együtt.

Evelin mosolya még szélesebbre szalad. Szerelmesnek lenni igazán csodálatos érzés. Megfoghatatlan, hihetetlen. Könnyű, szivárványszín lebegés és csillagok ragyogásába szelídülő végtelen. Elringat és megnyugtat, mégis az égig repít, és ez a tökéletes ellentmondás az, ami felfoghatatlanná teszi.

De mi legyen az ígéretével? Egyszer megszeghette, egy éjszakát adhatott maguknak – adhatna vajon többet is? Mégis hogy dönthetne, mikor minden vágya az, hogy Leóval lehessen? Nem, akkor is ígéretet tett, nem szegheti meg. Nem maradhat Leóval, akkor sem, ha tudja, hogy a férfi nem fogja megbántani. Ezt Evelin nem engedi. De ha Leó holnap ott lesz a virágbolt előtt, nem teheti meg, hogy ne álljon vele szóba. Akkor el kellene mondania, hogy elhagyja, mert szereti? Vagy hallgatnia, és hagyni, hadd történjenek a dolgok, ahogy akarnak? De akkor megszegné, amit ígért. De megszegi-e, ha végül Leó nem bántja meg?

Mégis mit kellene tennie? Miért olyan bonyolult ez?

A tekintete peremére szökő hirtelen mozgás megriasztja Evelint. Ijedten dobban a szíve, és rögtön az ajtó felé fordul. Gyorsan kikapja a fülhallgatót a füléből.

– Ne haragudj – szólal meg Jázmin. – Nem akartalak megijeszteni, kopogtam, de... – int a laptop felé, és megvonja a vállát.

Evelin elmosolyodik.

– Szia, Jázmin!

A nővére becsukja maga mögött az ajtót, majd tétován az ágyhoz sétál, és felhúzva a lábát leül vele szemben.

– Apa és Erik kint vár a sorára? – emeli meg a szemöldökét gúnyosan Evelin.

– Tessék? – néz rá értetlenül Jázmin.

– Forgalmas napom van, úgy tűnik, ma mindenki mélyenszántó beszélgetést akar velem folytatni – jegyzi meg Evelin.

Jázmin elmosolyodik, és kicsit mintha enyhülne az arcán a feszültség, Evelin pedig örül, mert a megjegyzése pontosan ezt a célt szolgálta.

– Az idióta vigyorodból ítélve végre megtörtént a dolog – jegyzi meg Jázmin fürkészőn nézve Evelinre.

A lány elpirul, de azért bólint – nincs értelme tagadni vagy hazudni, bár ettől még eléggé zavarba ejtő a téma. Igen, zavarba ejtő, ő mégis bolondosan mosolyog. Határozottan furcsa dolog ez.

– Ezek szerint jó volt, ennek örülök – mosolyodik el Jázmin is, de csak egy röpke másodpercre. – És most mi lesz?

– Nem tudom.

– Nem beszéltetek róla?

Evelin megrázza a fejét.

– De nem köszöntünk el egymástól, és azt szerette volna, ha maradok még – mondja, bár a szavai egészen úgy hangoznak, mintha nemcsak Jázmint, hanem önmagát is győzködné.

A fene essen minden ostoba bizonytalanságba!

– Szeretem őt, Jázmin – vallja be Evelin. – Ez most... ez igazi. De megígértem, hogy ha beleszeretek, elhagyom, mert ő megígérte, hogy nem fog nekem fájdalmat okozni, és így aztán betarthatja az ígéretét. De hogy hagyhatnám el? – fakad ki kétségbeesetten a lány. – Szerintem ő is szeret, csak... nem tudja. De ha elhagyom, akkor talán sosem jön rá. Viszont megígértem...

– Ismerlek, Evelin – szólal meg halkan Jázmin –, és szerintem te is pontosan tudod, hogy ha egy darabig meg is állod, végül elmondod neki. Ő meg simán rábeszél majd, hogy csak a csodálatos szex miatt érzed úgy, hogy szereted, te pedig kis győzködés után elhiteted majd magaddal ezt, mert akkor vele maradhatsz, és álmodozhatsz arról, hogy előbb-utóbb rájön, hogy szeret. Ő viszont nem fog rájönni, és végül mindketten megszegitek az ígéreteteket. Nem csalhatod meg magadat azért, hogy egy álmot kergess. – Jázmin tekintete kemény, az arca, akár a márvány, hűvös, nincsenek rajta érzések. Evelin azonban egyetlen dolgot fog fel mindabból, amit a nővére előadott.

– Szerinted nem szeret? – A fájdalom és a félelem teszi fel a kérdést, nem Evelin.

Jázmin arcára gyengédség költözik. Közelebb húzódik Evelinhez, és összekulcsolja a kezüket.

– Nem ezt mondtam, csak... nem elég, ha Leóban hiszel, Evelin, magadban is kell – somolyog Jázmin. – Egyébként szerintem totál beléd van zúgva. De ha mellette vagy, sosem fogja ezt beismerni, mert így kényelmesebb és könnyebb, és játszhatja továbbra is azt, hogy neki aztán nincsenek érzései.

– Nem igazán tudlak követni – jegyzi meg bizonytalanul Evelin.

– Tudod, bár szerintem ritka nagy marhaság ez a te ígéreted, és nem is igazán értem, hogy gondolhattad komolyan, de azért most kapóra jön.

– Akkor hagyjam el?

– Igen – bólint határozottan Jázmin.

– De... az előbb azt mondtad, hogy úgyis meggyőzne... – tiltakozik Evelin ösztönösen, mert a gondolat, hogy ne legyen Leóval, túlságosan fáj.

– Épp ezért nem találkozhatsz vele.

– És mégis mit csináljak, ha holnap megint várni fog rám a bolt előtt? – fortyan fel Evelin.

– Még nem voltál a nyáron szabadságon, ugye?

– Hosszabban nem, de...

– Talán itt lenne az ideje – mosolyodik el Jázmin, és ez a mosoly egészen ijesztő.

– De akkor itthon fog keresni – rázza meg a fejét Evelin. Igen, Leó ezt tenné, ez biztos. Nem engedi el könnyen azt, amit akar. És őt akarja...

– Igen, viszont itthon nem egyedül vagy, nem kell neked kaput nyitni.

– És ez mire lenne jó?

Jázmin tekintetében ravaszság csillog.

– Megtudja, hogy szereted, de nincs esélye meggyőzni téged bármi másról. Szembesülne a saját ígéretével, mert te aztán úgyse szembesítenéd, nehogy azt érezze, máris fájdalmat okozott neked, így aztán kénytelen lenne elengedni.

– Oké, és ez miért is jó nekem? – kérdi dacosan Evelin.

– Van Zoránnak az a száma, tudod, ami valahogy így kezdődik: „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell".

Evelin nem hiszi el, hogy Jázmin Zorántól idéz. Azt se tudta, hogy a nővére hallott valaha is bármilyen számot Zorántól. Ez... komolyan megdöbbentő.

– Nos, a mi célunk pontosan ez lenne – folytatja Jázmin. – Amíg Leó be nem látja, hogy szeret, köti majd az ígérete, márpedig Leó, még ha nem is hiszi ezt magáról, pont annyira tisztességes, mint te, tehát nem jön el hozzád, csak akkor, ha már tudja, hogy nem bánthat. Ha szeret, nem bánthat. Szóval neked sok türelemre és kitartásra lesz szükséged, és hitre is. Hinned kell, hogy érdemes vagy rá, hogy eljöjjön érted – fejezi be Jázmin.

Evelin töprengve néz a nővérére. Az biztos, hogy Jázmin jobban ért a férfiakhoz, mint ő, az olyan típusú férfiakhoz, mint Leó, pedig minden kétséget kizáróan jobban ért. Igazából minden fajta férfihoz jobban ért. És soha nem akarna rosszat neki, tehát ha nem lenne biztos a tervben, akkor soha nem mondta volna el. De vajon ez tényleg működhet?

Ahogy Evelin átgondolja, rájön, hogy sok igazság van abban, amit Jázmin mondott. Végül is, elég ostoba emberi szokás, hogy csak akkor jövünk rá, hogy valami mennyire értékes és fontos számunkra, ha már elveszítjük. Tehát, ha Leó azt hiszi, hogy elveszítette, talán könnyebben rájön, hogy szereti és akarja őt.

Lehet, hogy nem is olyan véletlen az a buta ígéret – véli Evelin felvidulva. Jó, persze nem lesz könnyű egyszerűen csak várni, de... mi mást tehetne? Az ígérete egyébként is köti. És ha hű magához, akkor bármit is mond Leó, úgyis el kellene hagynia. Tehát lényegében azt tenné, amit Jázmin javasol, legalábbis előbb vagy utóbb, mert igen, sajnos eleinte talán tényleg hagyná magát meggyőzni, így azonban Leó nem győzhetné meg. Jázmin ezzel az egésszel igazából őt védi önmagától.

Evelin elmosolyodik, mert ez egy nagyon mókás gondolat, és a szívébe repdeső boldogság lopja magát – azért jó, ha az embernek olyan testvére van, aki ilyen jól ismeri, még ha néha talán bosszantó is.

Jázmin türelmesen megvárja, míg Evelin megemészti a hallottakat, nem szólal meg, csak szelíden fogja a húga kezét. Végül Evelin Jázminra emeli a tekintetét, és – bár hadakozik magával – nem tudja nem feltenni a fejében megforduló kérdést.

– Ugye el fog jönni?

Jázmin megszorítja a kezét, és melegen, csupa szeretettel elmosolyodik – ez a mosoly pedig már önmagában is válasz, de azért Jázmin halkan kimondja, mert talán annyira jól ismeri Evelint, hogy tudja, szüksége van rá, hogy hallja.

– Bolond lenne, ha nem tenné.

***

Leó a karjával eltakarja a szemét. Ez a pokol. Bármilyen abszurd, főleg, hogy egy nő miatt érzi ezt, de akkor is az.

Tegnap azt hitte, mára elmúlik. De nem múlt el.

Egy rohadt nap. Egyetlen egy. Tessék, ennyit bírt ki Evelin nélkül.

Kedd van, reggel, és olyan merev, mintha három hete nem szexelt volna. És történetesen tudja, milyen nem szexelni három hétig. Evelinnel álmodott – megint ott voltak a parkban, és ő megint űzte a kék-szőke tincseket, pedig ez az álom már egy jó ideje nyugtot hagyott neki. Miért kellett most visszatérnie? Az ég szerelmére, lefeküdt a lánnyal, szép volt, jó volt – oké, nem egyszerűen csak szép meg jó, hanem csodás, sőt, mennyei, de nem kellett volna, hogy elmúljon a vágy? Miét nem múlt el? Miért?

Evelinre gondol, a lány karcsú, mégis édesen gömbölyödő testére. Akarja őt, vágyik rá. Ami talán tényleg nem olyan meglepő, mert oltári jót szexeltek, de ő arra is vágyik, hogy csak együtt legyenek. Hiányzik, hogy nem tudja, mi történt vele tegnap. Hiányzik a hangja, a nevetése, a bolondos ötletei, a szavai, a gondolatai, a tekintete melege... és igen: a teste, a nyögései, a sikolyai, hogy benne legyen, hogy egyszerre élvezzenek el...

Igen, ez tényleg a pokol – állapítja meg magában mogorván Leó.

Jó, eddig tartott a tisztességi rohama, kész, vége, ennyi volt, elmúlt. Elmond mindent Evelinnek, és döntsön a lány. Ha akarja, folytathatják úgy, mint eddig. Nem fog ígérni semmit, őszinte lesz. Persze lehet, hogy Evelin elhajtja a búsba, de akkor is meg kell próbálnia. Vele akar lenni. Oké, akár szex nélkül is. (Legalábbis egy darabig, aztán meggyőzi Evelint, hogy nincs azzal semmi baj, ha barátok és néha lefekszenek egymással.)

Ma elmegy hozzá, várni fogja a virágbolt előtt, mint eddig. Ahogy ezt eldönti, enyhül benne a tegnap óta egyre gyűlő feszültség. Könnyebbnek érzi magát, felszabadultabbnak és nyugodtabbnak.

Elmegy vásárolni (ha Evelin mégsem küldi el a búsba, és sikerül rávenni, hogy a ma éjszakát töltse megint nála, mégiscsak jó, ha akad itthon ennivaló), aztán kicsit rendbe szedi a lakást (nem viszi túlzásba, a mosogatáshoz hasonlóan a takarítás sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé), utána pedig leül a számítógép elé, és várja, hogy múljon az idő. Facebookozik, mindenféle bugyuta képeket és videókat nézeget, elolvas néhány cikket, közben pedig körülbelül kétpercenként nézi a monitor sarkában az órát. Tévézhetne vagy olvashatna is, de ezt már tegnap próbálta, és még annyira se kötötte le a figyelmét, mint a net. Igazából az lenne a legjobb, ha elugrana a húgaihoz, de tart attól, hogy Evelinről kérdeznék, és fogalma sincs, mit mondhatna. Tulajdonképpen ezért nem látogatja meg Kornélékat sem. Nem akar olyan kérdéseket hallani, amelyekre nem tudja a választ.

Ahogy telik az idő (bár sokkal lassabban, mint azt Leó szeretné), türelmetlenség és izgatottság lesz rajta úrrá. Talán egy kis aggodalom is, és bár ezt nagyon igyekszik figyelmen kívül hagyni, természetesen hiába. Mert mi van, ha Evelin dühös rá, amiért tegnap még csak nem is kereste? Úgy váltak el, mintha nem lenne vége, ő tegnap mégis úgy tett, mintha vége lenne, amivel nyilván megbántotta Evelint. Tessék, ennyit arról az elcseszett ígéretéről. Vagy lehet, hogy Evelin pontosan erre számított? Talán nem is várt mást tőle. De mi van, ha mégis? És mi van, ha ő gondolja úgy, hogy vége? Ha csak ennyit akart?

A percek unott vánszorgásával Leót már-már az őrületbe kergetik az egyre gyűlő kérdések – és akkor lesz csak igazán idegtépően sok belőlük, amikor a virágbolt elé érkezve nem találja Evelin biciklijét a tárolóban, ami teljesen érthetetlen, mert a lány nagyon szeret biciklizni. Ha biciklizhet, nem jár gyalog, az pedig kizárt, hogy Jázmin hozta volna, mert Evelin csak akkor ül autóba, ha nagyon muszáj (Leó egy beszélgetésük során megtudta, hogy az édesanyja autóbalesetben vesztette életét, azóta Evelint hányinger gyötri, ha autóba kell ülnie).

A boltban egy idősebb, ránézésre is anyáskodó típusú hölgytől azt a felvilágosítást kapja, hogy Evelin szabadságot vett ki, amit meglepetten fogad. Faggatózna még, de a nő gyanakvóan néz rá, úgyhogy nem hiszi, hogy érdemleges válaszokat csikarhatna ki belőle.

Kilépve a járdára csupán egyetlen pillanatig tétovázik, aztán anélkül, hogy jobban átgondolná, már indul is – természetesen nem haza. Látnia kell Evelint, nemes egyszerűséggel bedilizik, ha nem látja.

Átvág a temetőn – közben persze eszébe jut, hogyan táncolt a lánnyal, aztán az is, ami utána következett, ami után pedig arra gondol, hogy ostoba barom volt, amiért nem hívta fel tegnap Evelint. Mi van, ha a lány soha többet nem akarja látni? Ha azért vett ki szabadságot, hogy őt elkerülje? Korábban nem beszélt arról, hogy ezen a héten nem akar dolgozni, szóval nyilván összefügg azzal, ami a hétvégén történt köztük. Vagy nem? Talán beteg, csak nem akarta elmondani a főnökének?

Leónak fogalma sincs, mit gondoljon, ahogy valójában arról sincs fogalma, hogy miért veszi nehezebben a levegőt, hogy miért érzi úgy, mintha valami egyre csak préselné össze a mellkasát, a torkát, hogy miért dobog gyorsabban a szíve. Nem akar gondolkodni, nem akar kérdéseket, addig nem, míg meg nem tudja, mi van most Evelinnel. Talán nincs is mitől tartania, talán teljesen feleslegesen fél.

Fél – igen, bár ezt elég nehezen ismeri be magának, de ha tudomást vesz róla, ha nem, attól még tény, hogy igenis fél attól, hogy elveszíti Evelint. Nem tudja elengedni a lányt, erre még nem áll készen. Nem csak a szex miatt. Úgy érzi, hogy valami összeköti őt és Evelint, és lehet ugyan, hogy korábban azt gondolta, ha megfejti, megismeri Evelint – és persze lefekszik vele –, akkor nem lesz semmi, amiért vele akarhatna lenni, de tévedett.

Tévedett, de abba még nem mer belegondolni, hogy ez mit is jelent pontosan. Hogy egyetlen tévedése mennyi más hibás vélekedést feltételez még, mert vannak dolgok, amelyek beleivódtak, amelyek már elválaszthatatlanul az élete részét képezik. Ha ezek nincsenek, akkor kicsoda igazából ő?

Negyvenéves, finoman fogalmazva sem lehet már ifjú titánnak nevezni, aki azt hiszi, megválthatja a világot, sőt, jó eséllyel leélte az élete felét – nincs egy kicsit késő ahhoz, hogy rájöjjön, nem az, akinek gondolja magát? Hogy megváltozzon? Vagy a változás nem feltétlenül akarat kérdése? Előfordulhat, hogy egyszerűen csak megtörténik? Vagy lehet, hogy nem is változott, csak éppen talált valakit, aki mellett tényleg önmaga lehet? De ha így van, akkor mégis hogyan mondhatna le róla?

Leó megkönnyebbül, amikor megáll Evelinék háza előtt és becsenget, mert végre van ereje elhessegetni a kérdéseket. Nemsokára Evelinnel lesz, és ha vele van, akkor minden jó, akkor minden a helyén van.

Mikor végre nyílik a kapu, Leót már majd' szétveti a türelmetlenség. Jázmin komor tekintettel fogadja, és úgy áll meg, hogy ő ne léphessen be.

Mi a fene?

– Szia, Jázmin! Evelin itthon van? – Leó hangja éles és rideg, bár azért próbálja mérsékelni. De nem tetszik neki, ahogyan Jázmin ránéz, ahogy áll, érzi, hogy valami nem stimmel...

– Igen.

– Nagyszerű, beengedsz?

– Nem.

– Tessék? – vonja össze a szemöldökét komoran Leó.

– Evelin nem akar veled találkozni.

Leó behunyja a szemét, elszámol magában ötig, közben nem vesz tudomást arról, hogy a szíve szinte kiugrik a helyéről, aztán Jázminra néz.

– Miért? – Mintha üvegszilánkok csikorognának komor, baljós léptek alatt.

– Arra kért, mondjam meg neked, hogy mindketten ígértetek valamit, és most jött el az ideje, hogy betartsátok ezeket az ígéreteket.

Mintha jég ömlene végig a testén.

Mintha az idő kegyetlenül és durván kilökné magából.

Mintha a szavak vért fakasztva belemarnának a lelkébe.

Ez nem történhet meg.

Nem.

Nem, nem, nem...

Leó elképzelni sem tudja, Jázmin mit láthat a szemében, de hirtelen hátrébb lép, és bár zárná a kaput, Leó elszánt dühvel nekitámasztja a kezét a nyár leheletétől felmelegedett vasnak, és megakasztja a mozdulatot.

– Kérlek, beszélnem kell vele.

Egy pillanatig farkasszemet néznek, aztán a lány lemondóan megrázza a fejét.

– Sajnálom, Leó – mondja halkan Jázmin, és ez a halk, szánalommal telt hang képes arra, amire semmilyen erő nem lett volna képes. Leó leengedi a kezét, és hagyja, hogy Jázmin bezárja a kaput. Hallja, ahogy a kulcs elfordul, hallja a zár makacs kattanását. Azt súgja ez a kattanás, hogy vége.

Leónak fogalma sincs, hogy jut haza. Mikor belép a lakásába, megtorpan, mert nem tudja, hova tűnt az elmúlt fél óra, vagy ha az nem, hát hova tűnt belőle ő. Kibújik a cipőjéből, lehámozza magáról az inget, elővesz egy sört a hűtőből, aztán ledobja magát a kanapéra, és anélkül, hogy beleinna a sörbe, kifejezéstelen arccal mered maga elé.

Evelin beleszeretett.

Szereti. Őt.

Evelin szerelmes.

Nem, ez lehetetlen. Halvány tiltakozásként megrebben benne a gondolat, hogy talán csak az őrült jó szex miatt érez így a lány, de ahogy jön, el is tűnik, mert Leó tudja, hogy Evelin nem ennyire felszínes, hogy nem keverné össze a vonzalmat az igazi érzelmekkel.

De hogy szerethetett bele? Hiszen ismeri őt, pontosan tudja, hogy milyen.

Nem szeretheti.

Leó mindig úgy gondolta, hogy nincs olyan nő, aki képes lenne szeretni őt, hiszen ő maga nem tud szeretni. Mégis ki akarna valaki olyat, aki ennyire... selejtes? Könnyű volt elhajtani bármilyen nőt, aki azt állította, szereti, mert tudta, hogy az illető akármennyire komolyan gondolja, téved, és végül kiheveri majd őt. De Evelin... ismeri, tudja, milyen. Hogy szeretheti ennek ellenére mégis?

Szereti, amikor őt nem is lehet szeretni. Ha viszont Evelin szereti őt, amikor őt nem is lehet szeretni, akkor talán az sem sokkal nagyobb őrültség, ha ő is szereti a lányt. De szeretheti?

Leó megrázza a fejét, belekortyol a sörbe, aztán cigarettára gyújt. Egyiket szívja a másik után, a szoba füstbe burkolózik, a hamuzóból pedig lassan kibucskáznak a csikkek. A sörösüvegek gyűlnek a dohányzóasztalon. Ahogy a délután estébe fordul, már nem csak a sörösüvegek gyűlnek.

Alkoholba áztatott kérdések maradnak csak. Részeg, kóválygó kérdések, és Leó egyre kevésbé látja bármelyiknek is az értelmét.

Aztán csend és sötétség.

Másnap délelőtt, amikor Leó felébred, fáj a feje, epe marja a torkát, és a dohány kesernyés ízét érzi a szájában, egy adag megalvadt, kásás álommal vegyítve. Kávét főz, megissza, de sem a gondolatai nem lesznek tisztábbak, se az érzései.

Érzései – jó vicc. Öngyűlölet kaparja a lelkét, öngyűlölet és önundor.

Nem gondolkodik. Nincs miért.

Lezuhanyozik, fogat mos, mert hányingere van a szájízétől, aztán lemegy az éjjel-nappali kisboltba. Csak és kizárólag alkoholos italokat vásárol, ilyet is, olyat is, igazából mindegy, csak magas legyen az alkoholtartalma.

Visszaérve a lakásba nem veszi a fáradtságot, hogy elpakoljon. Elővesz egy tiszta hamuzót, aztán folytatja, amit tegnap elkezdett. Nem tudja, mikor fog végezni, de ez nem is nagyon számít. Elindítja egy régi kedvenc sorozatát, egyrészt, hogy szóljon valami, másrészt, hogy elterelje a figyelmét, amíg az alkohol kellőképpen eltompítja. Harcol azért, hogy ne emlékezzen, és győz.

Az alkohol üresre fertőtleníti a napjait. Az órák összefolynak, Leó már nem tudja, milyen nap van. Néha azt sem, milyen napszak. Fény van, és sötét. Forgalom zaja és csend. Füstös forróság a lakásban. Mint a pokol, ezúttal tényleg.

Néha megcsörren a telefonja, de egyszer sem veszi fel. Ha Evelin keresné, felvenné.

Kopognak, többször is. Nem nyit ajtót. Akkor dörömbölnek, és még hangokat is hall, de nem hajlandó feltápászkodni a kanapéról.

Iszik tovább. Kétszer sajnos a vécé előtt ülve köt ki, utána ráveszi magát, hogy egyen valamit, ami felszívja az alkoholt. Mert még nem volt elég.

Kulcszörgést hall, dörömbölés, kiabálás – tulajdonképpen jól szórakozik, csak azt nem érti, miért nem hagyják megrohadni. Ki a fenének ennyire fontos, hogy mi van vele? Amúgy meg tud magára vigyázni, köszöni szépen. Csak gondolkodni nem akar, ez olyan nagy baj? Meg érezni – azt sem akar, nem, a legkevésbé sem. Érezni elég szar dolog.

A hiány jobban mar, mint a torkát kaparó epe.

A fájdalom erősebb, mint az a töménytelen mennyiségű alkohol, amit magába döntött.

A magány pedig keserűbb, mint a sorra szívott cigaretták íze.

Sosem volt magányos. Az elmúlt negyven évben soha. Kibaszott negyven, kellemesen magánytalan év. Mi a jó büdös öreg ördög történik vele?

Ha elalszik, Evelinnel van. Amikor felébred, a valóság mindig úgy zuhan rá, mintha agyonnyomni akarná. Nem bírja el a súlyát.

Mégis mit szeret benne a lány?

– Leó, engedj be, vagy betöröm az üveget! Komolyan, nem viccelek!

Leó először azt hiszi, képzelődik, mert a hangok ezúttal nem az ajtó mögül, tompán és érthetetlenül szűrődve jutnak el hozzá, hanem tisztán és az erkély felől. És hát mégis mit keresne az erkélyén Kornél?

– Ugye tudod, hogy neked kell kifizetni, ha betöröm?

Leó talpra kászálódik, kissé tántorogva az erkélyhez lép (közben felrúg néhány széthagyott üveget, de üresek, szóval nem nagy tragédia), elhúzza a függönyt, aztán hunyorog és pislog, és nem teljesen fogja fel, amit lát. Az erkélyén Kornél áll, mellette Iván, és a szomszéd erkélyről épp most mászik át Abigél. Tényleg képesek voltak Hilda lakásán át jönni? Így, hogy megbontották az erkélyüket elválasztó léceket, most lényegében közös erkélye lett Hildával. Nem akar közös erkélyt vele.

Kornél elég fenyegetően néz, úgyhogy Leó jobbnak látja beengedni őket, mielőtt a barátja beváltaná az ígéretét, és a kezében szorongatott kalapáccsal nekiesne az erkélyajtó üvegének, úgyhogy elfordítja a kilincset, majd nem törődve azzal, hogy beljebb jönnek-e, visszatér a kanapéra.

– Atyaég!

– Azt hiszem, ehhez hasonlót még sose láttam.

– Jézusom, bátyus!

– Azt a kurva...

Leó magában igen jót derül a megjegyzéseken.

– Oké, szerintem hideg zuhany, az talán kijózanítja.

– Addig kicsit összébb rámolunk.

– És szellőztetünk.

– Beengedem anyát.

Leó hagyja, hogy Kornél felnyalábolja a kanapéról, bár amikor alig pár pillanattal később a fejére hideg víz záporozik, riadtan megugrik.

– Megőrültél, baszd meg? – kiáltja, és próbálná elrántani a fejét, de a víz alávaló módon követi. Leó egy darabig még ösztönösen hadakozik, aztán viszont feladja. Mikor eljut a tudatáig, hogy mi történik, felemeli a kezét.

Kornél elzárja a csapot.

– Magadnál vagy?

– Igazság szerint jobb volt, míg nem voltam – közli Leó gúnyosan, aztán lekap egy törölközőt a mosógépről, bár az is vizes lett, ahogy gyakorlatilag az egész fürdőszoba. – Ugye tudod, hogy ezt feltakaríttatom veled?

– Ugye tudod, hogy szívességet tettem neked? – kérdi Kornél nevetve.

Leó megtörli az arcát és a haját, aztán hátát a fürdőkád oldalának vetve felhúzza a lábát, a fejét pedig a térdére támasztja. Sajnos már nem részeg.

Hallja, hogy Kornél bezárja a fürdő ajtaját, aztán lehajtja a vécé fedelét, és ráül.

– Evelin? – kérdi halkan, rátapintva a lényegre.

Leó felnéz, és bár szánalomra számít, de csak megértést és aggodalmat lát Kornél szemében.

– Szeretem – közli Leó. Most mondja ki először, és ez furcsa érzés. Sosem hitte, hogy valaha szerethet. Azt sem tudta, mit jelent szeretni. Ebben igazából most sem biztos.

– Igen, tudom – bólint Kornél halvány mosollyal az ajkán.

Leót nem lepi meg nagyon a válasz. Valószínűleg mindenki, aki jelen van éppen a lakásában, nála jóval hamarabb tudta, hogy szerelmes. Mert ők hitték, hogy szerethet – hittek benne. Csak ő nem hitt soha saját magában. Nem hitte, hogy érdemes lehet bárkinek is a szerelmére.

Az elmúlt napok alkoholmámorában sok mindenen elgondolkodott (mert az alkohol nemcsak a gátlásokat képes elmosni, hanem azokat a falakat is, amelyeket az ember a nem kívánt gondolatok köré emel), többek között felmerült benne az is, hogy vajon miért is volt mindig meggyőződve arról, hogy nem képes a szerelemre. Mikor kezdődött? Mikor hitte el magáról, hogy szörnyeteg?

Leó magában keserűen mosolyogva most arra gondol, hogy már nem tudja. Nem emlékszik rá. Olyan ez, mintha mindig így lett volna. Az első lánytól kezdve, akit elcsábított, mert megkívánta. Aztán pedig sosem érzett semmit. Valaki szörnyetegnek nevezte. Ő pedig elhitte, mert ez legalább magyarázat arra, hogy miért nem érez, és mert nem volt oka arra, hogy mást higgyen. De tévedett.

Mert most itt van Evelin, aki szereti, és akit ő is szeret, és nem tudja, mit kellene tennie. Megígérte Evelinnek, hogy nem fogja bántani, és ez most már nem egyszerűen csak egy ígéret, ez most már – bármilyen banális is – a legfontosabb dolog a világon. És Leó nem tudja, hogyan kell jól szeretni. Igazából azt sem tudja, hogyan kell egyáltalán szeretni. Csak most ébred rá, hogy valójában azért ivott, mert nem tud szembenézni azzal, hogy Evelinnek talán jobb, ha elengedi őt. Ha hagyja, hogy élje az életét, nélküle. És bár végig tudta, hogy amit művel, az nem megoldás, de ezzel legalább egy kicsit elodázhatta azt a pillanatot, amikor döntenie kell.

– Milyen nap van? – kérdi, hogy elterelje a gondolatait.

– Péntek.

Leó bólintással nyugtázza a választ. Ahhoz képest, hogy három napot mással sem töltött, csak vedeléssel és alvással, kimerültnek és fáradtnak érzi magát.

– Honnan tudtátok?

– Nem volt nehéz rájönni – vonja meg a vállát Kornél. – Senkinek nem vetted fel a telefont, senkit nem engedtél be. Először mindenki arra gondolt, Evelinnel vagy, de aztán túl gyanús lett, hogy senkit sem hívsz vissza. Többször is próbáltunk bejutni, még a pótkulcsot is kikönyörögtem a portástól – vigyorodik el Kornél –, de a tied benne volt a zárban, szóval nem jött össze. Akkor már mindannyian úgy gondoltuk, hogy baj van. Hilda mondta, hogy néha hall tőled zajokat, tehát feltételeztük, hogy még nem fulladtál bele a hányásodba, de azért nem akartunk kockáztatni.

– Tényleg betörted volna az üveget?

– Minden további nélkül – vágja rá Kornél. – Talán még élveztem is volna – teszi hozzá nevetve. Leó is elmosolyodik, kicsit erőtlenül és halványan, de azért mégis.

Valaki kopog a fürdőszoba ajtaján. Kornél Leóra néz, aki beletörődőn bólint (végül is nem ülhet itt örökké elrejtőzve mindenki elől).

– Gyere nyugodtan! – kiált ki Kornél.

Az ajtó nyílik, és Fanni dugja be a fejét. Leót meglepi, hogy Kornél édesanyja is itt van. Tényleg mindenki ennyire aggódott érte? De mivel érdemelte ezt ki? Miért szeretik?

– Hoztam neked egy kis házi kosztot – mondja gyengéd tekintettel Fanni. – Az egyik kedvenced. De előbb idd meg ezt! – nyújt be egy gőzölgő itallal teli bögrét. Kornél elveszi, és átadja Leónak.

– Köszönöm – mondja Leó rekedtesen.

Fanni elmosolyodik és bólint, aztán bezárva az ajtót magukra hagyja őket.

Leó belekortyol a teába. Különös, hogy bár meleg van, a forró ital mégis jólesik. Még furcsább, hogy jobban érzi magát tőle. Bár ezt talán inkább a törődés teszi.

– Tudod, amikor azt mondtam neked, hogy szeretném látni, ahogyan egy nő rabul ejt téged, azért nem egészen így gondoltam – jegyzi meg Kornél.

– Bocs, én csak ennyivel szolgálhatok – feleli fanyarul Leó.

– Ugye tudod, hogy Evelin szeret? – Kornél hangja és a tekintete egyaránt komoly.

Leó válasz helyett inkább belekortyol a teába. Nem akar erről beszélni. Még nem.

Kornél megérti, és nem szólal meg újra. Békés csendben ülnek, míg Leó megissza a teát, azonban ahogy kiürül a csésze, Kornél elveszi tőle, aztán feláll a vécéről.

– Jössz?

– Igazából úgy gondoltam, maradok még kicsit – morogja Leó. – Felemelő vizes gatyában üldögélni a hideg csempén.

Kornél elneveti magát, megrázza a fejét, aztán kilép a fürdőből. Leó feláll, és követi. Ahogy belép a szobába, mindenki vet rá egy pillantást, de senki nem szól semmit, egyszerűen csak folytatják, amit épp csináltak. Leó az illendőség kedvéért előszed a szekrényből egy nadrágot, és felhúzza a bokszerére, csak aztán ül az ágyára.

Fanni rögtön a kezébe nyom egy tányérnyi meleg ételt, amit Leó falatozni is kezd – bár az ízét nem érzi, és azt sem fogja fel igazán, hogy mit eszik. Most csak azt látja, hogy a húgai, Abigél és Lizi, sőt, még Iván is, sürgölődve rendbe teszik a lakását. Az üres üvegek már szatyrokban sorakoznak (még őt is meglepi az üvegek mennyisége), a hamuzók kiürítve és elmosva, a ledobott ruhái és törölközői összehajtva, a húgai épp a kajamaradékokat gyűjtik egy szemeteszsákba, Lizi a szétszóródott hamut sepri össze, Abigél mosogat, Iván pedig egy konyharuhával törölget, mert nincs elég hely a csöpögtetőn.

Mire Leó befejezi az evést, a többiek végeznek a rendrakással.

– Megkínálnálak titeket valami itallal, de azt hiszem, mindent alaposan elpusztítottam – jegyzi meg Leó, mikor már mindenki leült. Senki nem néz rá megrovón vagy szemrehányón, csak derűs mosolyokat kap válaszul. Szeretne még valamit mondani, bocsánatot kérni a viselkedéséért, hogy aggodalmat okozott, megköszönni, hogy itt vannak, de nem találja a szavakat. A „sajnálom" és a „köszönöm" nem elég, nem fejezi ki azt, amit érez. Azonban ahogy körbenéz, rájön, hogy nincs is szükség szavakra, mindenki pontosan tudja, hogy mi zajlik most benne. Ismerik.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdi Lilla élénken. A földön ül törökülésben, és csupa reménykedés és öröm az arca. Mindenki ugyanígy néz rá. Örülnek neki, annak, hogy szerelmes, és hogy őt is szeretik. Ő pedig már most utálja magát azért, amit mondani készül.

Nagy levegőt vesz, de mielőtt megszólalhatna, felharsan a csengő.

Mielőtt Leó akár mozdulhatna, Kornél felpattan a földről, és kilép az előszobába. Leó hevesen dobogó szívvel vár, nem akar arra gondolni, hogy Evelin jött, de mégsem tud másra gondolni. Talán...

De Hilda lép be a szobába. Körbenéz, tekintete elidőzik az összegyűjtött üvegeken, majd az ajkára megvető mosoly kúszik.

– Csak nem a kis szőke miatt bánkódsz?

– Semmi közöd hozzá – dünnyögi elutasítóan Leó.

Mereven nézik egymást, aztán a nő szeme hirtelen elkerekedik.

– Te beleszerettél – jelenti ki Hilda meglepettségtől dermedt hangon.

Leó elfordítja a fejét, de nem tiltakozik. Mi értelme lenne? És egyébként sem akarja tagadni, már nem. Olyan sokáig tagadta, ostobán és szánni valóan, holott valójában tudta, talán mindvégig tudta, csak... hát igen, nem hitte el. Nem hitte el, hogy szerethet, és most, amikor már elhiszi, amikor már tudja, fogalma sincs, hogy mikor kezdődött, hogy melyik volt az a pillanat...

– Hilda, te mosolyogsz – jegyzi meg Kornél, mire Leó visszanéz Hildára. Hogy az elmúlt néhány másodpercben mi történt, azt Leó nem tudja, de Hilda tényleg mosolyog. Nem úgy, ahogyan szokott, hidegen, számítón, nem, ezúttal tisztán és őszintén, ami megváltoztatja őt, amitől... egészen emberien fest.

– Igen, Kornél, ezt teszem – feleli Hilda.

– De miért? – kérdi értetlenül Leó.

– Mert élvezem látni mások nyomorát – morogja Hilda gúnyosan, de a hangja inkább lágy, mint éles, ami elárulja, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Leó félrebillentett fejjel tanulmányozza a nőt. Miért tűnik most másnak? Mintha örülne – vagy nem is, inkább mintha reménykedne, és Leó, ahogy erre gondol, megérti. Hilda úgy érzi, ha Leó képes szeretni, akkor talán ő is.

Hilda hirtelen komoran és megrovón összevonja a szemöldökét.

– Mondd, mégis mit ülsz itt és keseregsz, miért nem vele vagy? – támad Leóra vehemensen, amivel komolyan meglepi a férfit.

Leó érzi, hogy a szobában mindenki megfeszülve várja a válaszát.

– Nem vagyok elég jó hozzá – mondja ki, és egyenesen Hildára néz, mert az ő véleménye nem érdekli, míg a többieké igen. És nem akarja látni, ahogy a remény széttörik a tekintetükben.

– Akkor emeld meg a segged, és tegyél róla, hogy az legyél! – fortyan fel Hilda, majd sarkon fordul, és anélkül, hogy bármi egyebet mondana, vagy egyáltalán elköszönne (bár igaz, ez egyébként sem szokása), elhagyja a lakást.

Ahogy becsukódik utána az ajtó, Leó ráébred, hogy bár igen alaposan és behatóan ismeri a női test rejtélyeit, de a nőkről valójában az ég egy adta világon semmit sem tud.

– Csak nekem tűnt fel, hogy nem derült ki, miért jött? – kérdi Leó egészen elhűlve.

– Hiéna – jegyzi meg Kornél.

– Tessék?

– „Vérszagra gyűl az éji vad..." – mélyíti sejtelmesre a hangját Kornél, aztán röhögni kezd.

– Kisfiam! – méltatlankodik Fanni, de azért az ajkára neki is árulkodó mosoly szökken, bár ez talán csak a fia előadásmódjának szól.

Leó megrázza a fejét – komolyan nem hiszi el, hogy Kornél az imént épp Arany Jánostól idézett. Nem, Kornél valószínűleg soha nem lesz normális. De talán épp ezért lehetnek ők ketten barátok, hiszen magáról sem állítaná, hogy az.

A szobára nyugtalan csend ereszkedik, és Leó kerüli, hogy bárkinek is a szemébe nézzen. Hilda és a saját szavai mintha körülöttük lebegnének, kifeszítve, feloldozásra várva. De Leó nem tudja, mit mondhatna még. A lényeget már hallották, és ő nem akarja továbbfeszegetni ezt a témát. Tényleg nem elég jó Evelinhez, ugyan ki cáfolná ezt meg őszintén? És az a fontos, hogy Evelin rendben legyen, hogy boldog legyen, más nem számít.

– Evelin... tudja valaki, hogy... jól van-e? – kérdi Leó zavartan. Ezt tudnia kell, muszáj.

– Beszéltem Jázminnal – szólal meg halkan Fanni, és egészen furcsán néz Leóra. Mintha fel akarná készíteni arra, amit mondani készül, vagy... – Azt mondta, jól van, olyan, mint előtted.

Akkor eldőlt – állapítja meg keserűen, lehajtott fejjel Leó, de tovább nem jut, mert a gondolatai közé szavak szöknek...

„Arra gondoltam, hogy talán pont te kellesz ahhoz, hogy Evelin újra önmaga legyen. És amikor visszafordult ott a lépcsőn... Istenem, azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni..."

„Leó... hosszú évek óta te vagy a legjobb, ami történik velem. Mindegy, mi lesz a vége, te... önmagamat adod nekem."

Leó szíve szédült iramban dobog. Érzi, hogy valami érlelődik benne, valami fontos, és amikor végre sikerül megragadnia a gondolatot, szabadnak érzi magát. Evelinre gondol, amikor még nem tudta, hogy ki ő, amikor kitárt karral biciklizett, és érzi, amit akkor a lány érezhetett.

Megérti, Fanni miért nézett rá az előbb furcsán, és megérti Jázmin szavait is. Mindketten neki üzentek, neki akartak segíteni. Felnéz Fannira, aki gyengéd szeretettel néz rá vissza, és anélkül, hogy Leó bármit mondana vagy kérdezne, bólint, mintha pontosan tudná, mi jár most a férfi fejében. Talán tudja is. Fanni mindig többet tud, mint amennyit az ember gondolna.

És most már Leó is tudja, amit tudnia kell. Evelinnek szüksége van rá, mert vele együtt él igazán – nélküle nem. És igen, mellette kell lennie, mellette akar lenni – egek, hiszen semmit nem akar jobban, és most már úgy érzi, hogy szabad is ezt akarnia, hogy bármilyen is legyen, valami csoda folytán mégis ő az, akire Evelinnek szüksége van, akit Evelin akar.

– Mit tegyek? – kérdi hirtelen.

– Vegyél neki virágot! – kuncog Kornél, majd felnevet, mikor Lizi oldalba böki. – Most miért? Annak idején ő ezt javasolta nekem.

– Te komolyan Leótól kértél tanácsot? – nevet fel Lizi is.

Leó szinte észre sem veszi a könnyed évődést.

– Már próbáltam, nem voltam túl sikeres, kétlem, hogy ezúttal az lennék – mondja töprengve, és közben megmosolyogtatja az emlék. Nem hiszi el, hogy alig pár pillanattal ezelőtt komolyan gondolta, hogy el tudná engedni a lányt, hiszen nélküle... nélküle ő semmit sem ér. Nélküle ő szörnyeteg. Vele... nos, vele egy szerelmes szörnyeteg. De mint mindenki, aki szerelmes, ő is bármire kész azért, akit szeret.

– Csak mondd meg neki, hogy szereted – szólal meg Iván nyomatékosan, aztán Leóról Abigélre néz, és a tekintete megfoghatatlanul csillog. – Olykor nem kell más, csak annyi, hogy akit szeretsz, tudja, hogy szereted.

Abigél ellágyult arccal, gyanúsan pislogva néz Ivánra, majd senkivel sem törődve hozzáhajol, és megcsókolja.

Leó nézi őket, és arra gondol, hogy Abigél és Iván tizenkét éven keresztül szerette egymást úgy, hogy nem sejtették, hogy ugyanúgy éreznek. Talán néha tényleg csak annyi kell, hogy a másik tudja – de vajon ennyi elég Evelinnek is?

Nos, amíg nem mondja el neki, nem tudhatja meg a választ.