„Engedd hinnem, hogy nincs semmi baj!" (A kincses bolygó – Mi vár még rám)

Lassan foszladozó, éjpuha némaság.

Elvesző, szétzilált pillanatok.

Lázas érintések álomba szivárgó emléke.

„Az enyém vagy, Evelin."

Puha csókok a könyökhajlatán, a belső combján és közvetlenül a melle alatt...

Csak emlék, csak visszhang, a vágy mégis átzubog a testén.

„A tiéd vagyok, csak a tiéd."

Leó bőrének íze sós és sötét. A szenvedélynek vörös. Mint annak a napnyugtának az összemosódó színei, amit együtt néztek a vízelvezető partján.

„Akarlak."

A férfi már ismeri a testét. Felfedezte és meghódította. Talán nincs egyetlen olyan porcikája se, amit ne érintett, ne csókolt volna. Evelin nem sejtette, hogy a teste ennyire érzékeny lehet. Nem sejtette, hogy a könyvekben nem túloznak, hogy azok az érzések – a földrengés, a tűzijáték, a csillag-végtelen robbanás – mind léteznek. De Leó megmutatta. Mindent megmutatott.

„Mit szeretnél, Evelin?"

Vihar a testében.

„Téged."

Láva-folyékony sodródás.

„Pontosabban?"

Az ereiben talán már nem is vér csörgedezik, hanem megolvadt forróság.

„Téged érezni, magamban."

A testükről párolgó kéj illata összeölelkezik a levegőben.

„Mit akarsz érezni, Evelin?"

Csiklandozás a bőrén, ujjak szertelen játéka. Kimondatlan ígéret – de Evelin másra vágyik.

„Tudod, hogy értem."

Már nemcsak csiklandozás, hanem édesen borzongató bizsergés.

„Mondd ki! Hallani akarom, nyersen és tisztán."

Vergődő, küszködő szavak, zavartan és bizonytalanul keresik a helyüket, reszketnek még...

„Dugj meg, Leó..."

A férfi testének súlya.

„Milyen érzés kimondani?"

Mintha szétszakadna odabent, feszítés és tompa nyomás, de még ez is jó, ez a röpke fájdalom, amitől csak még erősebb lesz a testén átcikázó gyönyör, amikor a férfi végre egészen betölti.

„Izgató."

Remegés a mélyben, lassan induló, de feltartóztathatatlan remegés.

„Már nem félsz a vágyaidtól, Evelin, ne félj a szavaktól se, nincs miért."

De Evelin tudja, hogy Leó téved. Mert van egy szó, ami a félelem felkavaró ízét hordja magában.

Az, amit nem szabad kimondani.

Egyre mélyebbre kúszó hideg.

Hideg a forróság alatt.

Lüktető métely.

Nem szabad tudomást venni róla.

Még nem.

Aztán az örvény magába nyeli, nincsenek szavak, nincsenek gondolatok.

A saját, élvezettől túlcsorduló kiáltására ébred.

Ajkán a férfi neve. Érzi az ízét.

Vagy nem is sikolt, csak azt hiszi? Mintha csak nyöszörgés lett volna...

Evelin bágyadtan nyitja ki a szemét. A hátán fekszik, mellette Leó könyököl, és az arcán megfoghatatlanul lágy kifejezéssel, szelíd mosollyal nézi őt. Még így reggel, borzosra kuszált hajjal, sötét borostával, kicsit fáradt szemmel is túlságosan jól néz ki. A férfi meztelenül, kitakarózva fekszik mellette. Evelin tekintete lejjebb siklik, önkéntelenül nagyot nyel, mikor meglátja a férfi erekcióját.

– Jó reggelt! – Leó érdes hangja balzsam Evelin nyughatatlan testének. – Valaki nagyon jót álmodhatott.

Evelin érzi, hogy elpirul. Vajon álmában ő most tényleg... elélvezett? Egyáltalán lehetséges ez? Annak kell lennie, mert még érzi a testében a hullámokat és a lüktetést.

– Jó reggelt! – Papírszáraz szavak kapaszkodnak remegve a reggel elpilledt, esőillattal összemázolt csendjébe.

– Áruld el nekem, Evelin: álmodban velem voltál?

Evelin megköszörüli a torkát, és tétován megnyalja az ajkát. Egy pillanatra még zavarba jön, beidegződésből talán, aztán – ugyan kissé bátortalanul – kacéran elmosolyodik.

– Igen.

Sötét lángok lobbannak a férfi tekintetében. Mindig-éhes lángok.

Evelin is az oldalára fordul, szemben Leóval, de a testén kacagva végigvágtató sajgásra nem számít. Majdnem feljajdul. Mégis mitől van izomláza?

Leó felkuncog.

A lány csak nézi, telve értetlenséggel és kétkedéssel. Nem hiszi el, hogy a szeretkezéstől lehet az embernek izomláza. Jó, hát sokat szeretkeztek tegnap, de akkor is! Bár ha belegondol, hogy az izmai számára a tegnapi mozgás egészen szokatlan volt, akkor talán éppen lehetséges, hogy most nyüszítve tiltakozzanak a legkisebb mozdulatra is.

– Úgy látom, mára az ágyam foglya leszel – jelenti ki elégedetten Leó.

– Akkor nem rúgsz ki? – mosolyog fel rá Evelin.

– Nem terveztem – ingatja meg a fejét lassan a férfi. A tekintete komoly és merengő. Mintha azt, amit épp most mondott ki, maga se értené.

– Kár, pedig megnéztem volna, hogy csinálod – kötekedik játékosan Evelin. Nem akarja hagyni Leónak, hogy gondolkodjon. Most még nem. Ezeket a pillanatokat még maguknak akarja.

– Tényleg? – kérdi Leó felvont szemöldökkel, kissé gúnyosan.

– Aha – bólint Evelin.

– Ha tényleg akarod, megmutathatom... – morogja a férfi. A hangjából bujaság kúszik elő, aztán a keze finoman lesimogatja Evelinről a vékony lepedőt, amivel takaróztak.

– Leó, most mit csinálsz? – kérdi a lány elveszetten.

– Általában reggel még visszaélek a helyzettel – jelenti ki csupa vidám huncutsággal a hangjában a férfi.

Evelin összeszedi magát, és megállítja Leó kezét.

– Oké, akkor most ezt ugorjuk, és ha megmutattad, mit teszel, utána visszaélhetsz a helyzettel.

Leó egy pillanatig töprengést mímel, aztán viszont elvigyorodik.

– Ez jól hangzik. Oké, akkor lássuk: köszönöm az éjszakát, kedves.

– Kedves? – vonja össze Evelin a szemöldökét.

– Az édes csak neked jár ki, általában kedvesnek vagy szépségnek hívom a nőket – magyarázza Leó. Furcsa, de Evelint nem bántja a sok arctalan nő. Nem bántja, hogy voltak. Talán féltékenynek kellene lennie, de nem érez ilyesmit. Tudja, hogy voltak, nagyon sokan, de tudja azt is, hogy semmit nem jelentettek. Leónak se, és feltehetően Leó se a nőknek. Az más volt, nem olyan, mint az, ami köztük van.

– Értem, hogy nehogy összekeverd.

– Abszolút.

Evelin szeretne nevetni, de komolyságot erőltet magára. Még nincs vége a játéknak.

– Jó, akkor én azt mondom, hogy „szívesen, igazán csodálatos volt".

– Más nők ilyet nem szoktak mondani – hökken meg őszintén Leó.

– Miért, nekik nem szokott csodálatos lenni? – kérdi szándékos ártatlansággal Evelin. Egészen biztos benne, hogy más nőknek is csodálatos volt Leóval lenni – bár azért azt kétli, hogy annyira csodálatos, mint neki. Mert tegnap... tegnap Leó mindent neki adott magából. Evelin érezte.

– De, gondolom, csak többnyire veszik a lapot, és öltözni kezdenek.

– Ennyi?

– Igen – emeli meg a vállát hanyagul a férfi.

– És ha valaki mégsem veszi a lapot? – forszírozza tovább Evelin.

– Akkor közlöm, hogy zuhanyoznék, és ahhoz már nincs szükségem társaságra.

– Leó! – kiált fel meglepetten és talán kicsit megilletődve a lány, majd hitetlenül fürkészi a férfi arcát. – Komolyan?

– Evelin, ha valaki befekszik úgy az ágyamba, hogy nem ismer, ne lepődjön meg, ha reggel kijjebb tessékelem – mondja Leó nyersen. A hangjában mintha megvetés lenne, de Evelin érzi, hogy ez nem a nőknek szól, akik megfordultak már az ágyában, hanem önmagának.

– De én ismerlek – súgja Evelin, és megsimogatja a férfit arcát. A borostája dörzsöli a tenyerét.

– Ezért nem tessékellek kijjebb.

Leó hirtelen a hátára gördül, és egészen a falig húzódik, nem ül fel, de a feje alá egy kispárnát húz.

– Gyere, Evelin, lovagolj meg! – mondja vágytól perzselő hangon, és Evelin testében mintha apró robbanásokat idéznének elő a szavak. Már nem érzi az izmai sajgását.

Az éjjeliszekrényről elvesz egy óvszert (kész szerencse, hogy Leó nagyon alaposan felkészült), kibontja, majd ügyesen felteszi a férfira. Tegnap még ügyetlen volt, de Leó megmutatta, hogy csinálja.

Rámászik a férfira, megfogja a kőkemény merevedést, picit incselkedik vele, mert jó érzés, és tudja, hogy Leónak is az. Evelin tegnap ugyanúgy felfedezte Leó testét, ahogyan a férfi az övét. Simogatta, csókolta, játszott vele, előbb bátortalanul, aztán viszont merészen, felfedezésre éhesen, és ez talán még jobb volt, mint amikor Leó tette ugyanezt vele. Varázslatos érzés, mikor látja, hogy amit tesz, az örömöt jelent a férfi számára.

Leó azonban most türelmetlen, egyik keze Evelin derekára simul, a másikkal a mellét markolja meg.

Evelin lassan ereszkedik rá a férfira. Nincs szükség arra, hogy a férfi izgassa, az álom épp elég vágyat csalt a lába közé, könnyedén fogadja be Leót.

Mikor a férfi egészen, mélyen kitölti, reszketve megdermed. Tökéletes. Tökéletes őt érezni így. Eggyé lenni vele.

Evelin lágyan ringatózva kezd mozogni. A tekintete közben Leó tekintetét öleli. Alig pislognak. A lánynak nem kell sok, szinte máris érzi, ahogy a szenvedély végigárad a testén, ahogy kitörni készül belőle. Hevesebben mozog. Leó a mellét masszírozza, a mellbimbóját ingerli. A derekán az ujjai a bőrébe vájnak, szorítják – mintha a férfi kapaszkodna bele, és ez jó érzés, jó érzés, ahogy irányítja, mert így együtt repülhetnek.

A tekintetük foglya egymásnak.

Evelinnek muszáj megtámaszkodnia. A keze Leó széles, izmos mellkasán. Érzi, ahogy a férfi szíve megrészegülve ver.

Leó elengedi Evelin mellét, most már mindkét keze a derekán, a csípője vadul emelkedik el újra és újra az ágytól. Olyan mélyen tölti ki Evelint, hogy a lány már pusztán ettől remegni kezd.

Akkor történik. Mielőtt repülnének és zuhannának és elvesznének egymásban. Leó tekintete kitisztul, elrebben a vágy és a szenvedély, és mögülük kiragyog a szeretet. Tisztán és ártatlanul.

Evelin hátraveti a fejét, a gerince megfeszül, és a férfi szorítja, és érzi, ahogy lüktet és robban benne. Végtelen pillanat, és ők ketten most egyek és elválaszthatatlanok.

Amikor a gyönyör elcsitul, Evelin Leóra hanyatlik. A férfi mindkét karjával átöleli, és nem húzódik ki belőle, ami jó érzés, jó, hogy a vágy és a szenvedély múltával is összekapcsolódnak.

A férfi szíve erőteljesen és gyorsan dobog, Evelin hallja, ahogy a füle Leó bőrére simul. Vajon mit szólna most Leó, ha kijelentené, hogy igenis van szíve, hogy ő most is érzi? – kérdi magában fanyarul Evelin. Olyan jó lenne, ha Leó tudná, hogy van szíve. Ha tudná ezt, tudná azt is, hogy képes szeretni.

Evelin elnyom egy sóhajtást. Lassan mennie kell. Nem maradhat. Köti az ígérete, és már nem tudja, meddig bírja még, hogy ne vallja be, amit érez, mert a kísértés minden elpergő másodperccel egyre erősebb. Mi lenne, ha elmondaná? Mit tenne akkor Leó?

Evelin nem tudja, de úgy hiszi, a férfi rosszul érezné magát, és ezt nem akarja. Nem akarja bántani Leót. Ezért aztán nem szólal meg, csak becsukott szemmel hallgatja a férfi szívdobogását, és közben szorosan és makacsul magához öleli a reményt.

***

Leó nem gondolta, hogy ez a pillanat ennyire hamar eljön, most mégis itt van. Miután egy igen kiadósat szexeltek, megfürödtek együtt, ugyanúgy, mint tegnap. Evelinnel fürödni nagyon szórakoztató, egyrészt, mert élvezheti a lány buja testét, másrészt pedig mert Evelin néha átmegy gyerekbe, és pontosan úgy pancsol és játszik, ez pedig egyszerűen aranyos. Aranyos, ahogy a lány elengedi magát, ahogyan minden hóbortos ötletét kiéli. (Például kitalálta, hogy versenyezzenek azon, hogy összekulcsolva a kezüket, melyikük tudja magasabbra spriccelni a vizet. Roppant értelmes játék, ezt Leó meg is jegyezte, és közben persze nem fukarkodott a hangjába sűrített iróniával, de mégis jól szórakozott, mert Evelin folyton kacagott és mosolygott.)

Aztán fürdés után a lány felfedezte a hűtője és a szekrényei nem igazán létező tartalmát, és még ennek ellenére is összedobott egy kis kaját. Közben beszélgettek, csak úgy, csapongó képzelettel, mindenféléről – mint azon az éjszakán, amikor a lány először aludt itt.

Most pedig már az ajtóban állnak, és Leó azt érzi, hogy nem akarja, hogy Evelin máris menjen.

– Biztos, hogy nem akarsz maradni? – kérdi a férfi, miközben a kezét a póló alá csúsztatja, amit ő adott neki. Jó érzés a saját pólóját Evelinen látni – mintha megjelölte volna, mintha tudatná a világgal, hogy ez a csodálatos lány az övé.

Oké, ez ostobaság, és pont olyan vademberként viselkedik, mint ahogy a szerelmes idióták szoktak. Ő pedig nem szerelmes, távolról sem. Vagy legalábbis nem hiszi, hogy az lenne. Csak nagyon vágyik Evelinre.

Vágyik rá, igen. Még mindig. Ami valahol nagyon mélyen megrendíti. Azt hitte, ha megkapja a lányt, ez a vágy el fog múlni, ehelyett mintha megerősödött volna. És Leóban érzések és gondolatok viaskodnak egymással, érthetetlen mind, zavarba ejtőek és lehetetlenek, ezért aztán makacsul nem vesz róluk tudomást. Tudja, hogy előbb-utóbb meg kell tennie, szembe kell velük néznie, de nem érzi úgy, hogy az a pillanat most érkezett volna el. Most más dolga van.

– Nem lehet – nyöszörgi Evelin erőtlenül, amiből Leó leszűri, hogy nagyon is szeretne maradni.

– Ugyan miért nem? – erősködik tovább Leó.

– Mert... – dadogja Evelin, és bár a férfi úgy érzi, hogy tudna mit mondani, valami érthetetlen oknál fogva mégsem teszi. – Mert...

– Látod? – somolyog Leó. – Nincs okod arra, hogy így siess.

Leó keze még feljebb siklik a póló alatt, már a lány egyik mellét markolja. A merev mellbimbó még a melltartó anyagán keresztül is kellemesen csiklandozza a tenyerét.

– Haza kell mennem, Leó, már biztosan várnak – motyogja Evelin, miközben elengedve magát az ajtónak veti a hátát.

– Hát legfeljebb egy kicsit tovább várnak.

Evelin mélyen a szemébe néz, és Leó komolyan azt hiszi, hogy mindjárt megadja magát, mert a tekintetében követelőzve tombol a vágy, Evelin azonban ahelyett, hogy bólintana, megrázza a fejét.

– Nem, ideje mennem – jelenti ki elég határozottan ahhoz, hogy Leó elengedje a mellét és kihúzza a póló alól a kezét. – Ne haragudj – toldja meg Evelin szomorkásan, aztán beharapva az ajkát bátortalanul néz rá.

– Nem haragszom – mondja Leó, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, lágyan megsimogatja a lány arcát. Evelin egy pillanatra a tenyerébe hajtja a fejét, és behunyja a szemét. Olyan gyönyörű ez a lány, elképesztően gyönyörű – és csodálatos, mindenestül, nemcsak a teste (bár tagadhatatlanul az is), hanem az, aki ő. Leó nem unja, hogy vele legyen, nem unja a testét, a beszélgetéseiket, a nevetéseket...

Evelin nagyot nyel, megremeg a szája, mintha szavakkal küzdene, aztán azonban csak elmosolyodik.

– Légy jó! – mondja lágyan, és gyors, könnyű puszit lehet a férfi arcára, aztán mélyen a szemébe néz, és elfordul.

Kinyitja az ajtót, majd anélkül, hogy bármit mondana, vagy akár csak visszanézne, gyors léptekkel elindul. Leó utána lép, ki a folyosóra, nem tudja, mi készteti erre, de nem is törődve vele, lép. Meztelen talpának jólesik a csempék hidege, a beszorult fülledt, párás levegő a bőrére simul. Evelin nem a lift felé fordul, hanem a lépcsőházba vezető ajtó felé. A következő pillanatban Leó már egyedül áll a folyosón.

Nem köszöntek el egymástól. Ez még most nem végleges búcsú. Nem, nem az. Lehet, hogy nem beszélték meg, mikor találkoznak újra, de... Vagy Evelin úgy gondolja, hogy vége? Volt valami keserű lemondás a tekintetében. Amikor utoljára ránézett. Utoljára...

A lépcsőház ajtaja halk dobbanással becsukódik Evelin mögött, és León remegés fut végig. A fülében visszhangot ver a csend.

Úgy érzi, elvesztett valamit – és nem tudja, mit.

Visszamegy a lakásba, bezárja maga mögött az ajtót, aztán belépve a szobába tanácstalanul megáll. Most mi legyen? Leveti magát az ágyra, és a feje alá fűzve a karját, csak bámulja a plafont. Még érzi az ágyán Evelin illatát, bár tudja, hogy előbb-utóbb elillan majd. Holnapra talán már semmi nyoma nem lesz annak, hogy a lány itt járt. Ahogy nincs nyoma a többi nőnek sem.

De a többi nő nem hagyott maga után ürességet.

Reggel, szeretkezés közben – nem, javítja ki magát gyorsan Leó: szex közben – volt egy pillanat, amikor arra gondolt, amikor azt érezte, hogy szereti Evelint. Akkor elsodorta a gyönyör, de most, hogy újra eszébe jut, tudja, hogy ezzel a gondolattal szembe kell néznie. Szereti Evelint. Védeni akarja, vigyázni rá, megadni neki mindent, amit csak tud. De hát ezt érzi a húgaival kapcsolatban is. No, igen, eltekintve attól a talán nem egészen mellőzhető ténytől, hogy Evelint még mindig őrülten kívánja.

De ez vajon elég? Mégis mit adhatna ő Evelinnek? És mi van, ha egyszer csak kielégül és elmúlik a vágy? És ha Evelin beleszeret? Nem, az nem történhet meg. Ha nem történt meg eddig, akkor már nem is fog.

Jó, de ettől még tisztességtelen lenne, ha továbbra is igényt tartana a lány társaságára. Megkapta őt, érje be ennyivel. Evelin többet érdemel nála, valakit, aki tényleg szereti, aki megadja azt a gyengédséget, amire ő képtelen.

És ha a lány így is akarná? Ha akarná, hogy folytassák? Barátság extrákkal...

Nem. Ha ő folyton Evelin körül sündörög, akkor esélyt sem ad arra, hogy a lány megismerhessen valaki mást. Hogy szerelmes legyen, márpedig Evelin ezt érdemli, és bár sose mondta, de Leó biztos benne, hogy ezt is akarja: szerelmet, családot, gyerekeket... És ezt ő nem adhatja meg. Akkor sem, ha összeszorul a mellkasa a gondolatra, hogy valaki más viszont igen.

Valaki más...

El kell engednie Evelint, vagy legalábbis meg kell próbálnia. Az ő kapcsolatuk nem vezethet sehová. Él tovább, mint eddig. Eddig se volt baja az életével, talán ezután sem lesz. Persze hiányozni fog Evelin, hiányozni fog mint barát és mint szerető is. De jobb így.

Akkor ennyi? – teszi fel a kérdést Leó, de válaszolni már képtelen rá. Mert elméletben mindez jól hangzik, de nem tudja, hogy a gyakorlatban is működni fog-e. Csak azt tudja, hogy ki kell próbálnia. Távol kell magát tartania Evelintől. És ha nem bírja, ha feladja, akkor már késő lesz, mert a lány gyűlölni fogja, amiért vállvonásnyi könnyedséggel ejtette őt – és nem számít, hogy ez nem igaz, mert Evelin ezt sosem fogja megtudni. A lány végre elhiszi majd, hogy ő tényleg szörnyeteg.

Leó behunyja a szemét. Jó lenne most aludni, és hagyni, hogy ez a keserű üresség egyszerűen kikopjon belőle. Jó lenne nem gondolni Evelinre. Jó lenne nem olyasmire vágyni, ami nem lehet az övé. Mert nem érdemli meg, és ezen soha, semmi sem fog változtatni.