„Hát jöjj utánam bátran, hogyha rám bízod magad..." (Macskarisztokraták – Thomas O'Pamacska)

Evelin könnyes szemmel megöleli Julikát. A kedves, gömbölyded asszony szelíden megpaskolja a hátát.

– Édesanyád büszke lenne rád – súgja a lány fülébe.

– Tényleg így gondolod? – húzódik el Evelin, és kicsit szipogva megtörli az orrát a kézfejével. Nem éppen elegáns vagy illő mozdulat, de Julika kisbaba kora óta ismeri, úgyhogy biztosan elnézi neki.

– Kicsikém, ő szerette ezt csinálni, ez a közös álmunk volt, és mindketten büszkék voltunk, hogy megvalósítottuk, de te másra vagy hivatott, és ha még köztünk lenne, ezt ő is pontosan ugyanolyan jól látná, mint én. Nem kell az ő álmát élned, én pedig felveszek majd valakit a helyedre, bár persze azért hiányozni fogsz.

– Azért az még odébb van – jegyzi meg Evelin elmosolyodva. – Az idei jelentkezésről már lekéstem – teszi hozzá picit elszomorodva.

– Ameddig maradsz, örülök, hogy itt vagy – mondja gyengéden Julika.

Evelin boldog, hogy már most szólt a döntéséről, semmiképp sem szerette volna, ha az édesanyja legjobb barátnője úgy érzi, hogy cserbenhagyta. Most, hogy az édesapjával és Julikával is beszélt, megkönnyebbült. Igazából évek óta nem volt ilyen felszabadult – hiszen végre tudja, hogy mit akar kezdeni az életével! És ezt Leónak köszönheti, ha ő nem említi... Tulajdonképpen, így utólag, egészen furcsa, hogy neki magának sosem jutott eszébe, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Az elmúlt napokban sokat töprengett azon, hogy vajon miért nem, és végül arra jutott, hogy igazából bele sem gondolt a lehetőségeibe, mert úgy érezte – bármilyen butaságnak tűnjön is –, hogy amíg itt dolgozik, addig az édesanyja mintha jobban vele lenne. Pedig az édesanyja mindig vele van, bárhol legyen is – sőt, ha gyerekekkel fog dolgozni, továbbadhatja azokat a meséket, amelyek valaha az anyukájában születtek meg, így aztán ugyanúgy őrizheti őt és ugyanolyan közel érezheti magához, mint itt, a virágboltban.

A lány tegnap este, a teraszon ülve Leónak is elmesélte, hogy mire jutott, és nagyon örült, amikor a férfi helyeselte a tervét, sőt, mintha büszkének tűnt volna. Ez adott valami plusz energiát és eltökéltséget. Mert az elhatározásában persze biztos (pedig mikor Leó először felvetette, ösztönösen taszította el magától a gondolatot, csak később töprengett el rajta, akkor viszont olyan egyértelmű volt és olyan bizonyosság járta át, hogy attól tele lett önbizalommal), de mégiscsak van benne egy kis aggodalom, hogy talán már túl késő, hogy tanulni kezdjen. Hiszen huszonhét éves, mások ilyenkor már befejezik az iskolát, nem elkezdik.

De mikor Leónak felsorolta ezeket az aggodalmait, a férfi vigyorogva közölte, hogy általában nem néz ki huszonhétnek, úgyhogy emiatt kár aggódnia. Aztán komolyabban hozzátette, hogy szerinte bátor, hogy bele akar vágni, hogy mer váltani, kilépni a megszokottból, és bár lehet, hogy idősebb lesz, mint a csoporttársai, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy tudja, olyasmiért tanul, amit igazán szeretne. Azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol, pedig nem más, mint időpazarlás. (Jó, hát Leó igazából úgy fogalmazott, hogy „azt pedig le kell szarni".)

Mikor Evelin megköszönte Leónak, nemcsak ezt, hanem mindent, a férfi csak hümmögött, és nem vett tudomást arról, hogy ő is kellett hozzá, hogy a lány úgy döntsön, óvónő szeretne lenni. Furcsa, hogy Leó sosem akarja elismerni a saját érdemeit, pedig igazán csodálatos ember...

Leóról persze eszébe jut, hogy a férfi már minden bizonnyal vár rá, úgyhogy sietve elköszön Julikától, majd szaporán dobogó szívvel, lendületesen kilép a virágüzletből – még a nyomasztó, fülledt meleg és a fenyegetően tornyosuló, sötét viharfelhők sem szegik kedvét –, és mosolyogva fordul a biciklije felé.

Evelin izgatott várakozással néz a délután elébe, most sokkal több idejük lesz együtt (szombaton nincsenek nyitva egész nap), mint más napokon. Elcserélte a pénteket, hogy segíthessen a költözésnél – nem lett volna muszáj, de Evelin szívesen ment, és hát így jobban megismerhette Leó húgait, ezáltal pedig Leót is (és ahogy a férfi a húgaival bánik, az nagyon szívet melengető). Cserébe ugyan be kellett vállalnia a szombatot, ami sokkal forgalmasabb, de a tegnapi nap annyira jó volt, hogy abszolút megérte. Az este is jól sikerült, csak éppen mindketten nagyon fáradtak voltak az egész napos pakolás és cipekedés után, ezért Leó hamarabb hazament, mint általában. De most előttük az egész délután, amitől máris mintha villámok cikáznának szét Evelin testében – pedig még fogalma sincs arról, mit fognak csinálni, de ez nem is igazán számít, a lényeg, hogy kettesben lehet Leóval.

Leó most is a falat támasztva vár rá – pontosan úgy, ahogy a héten minden egyes délután –, és már-már bűnösen jól néz ki. Ezekben a pillanatokban Evelin úgy érzi, be kellene tiltani, hogy valaki ennyire vonzó legyen, mert mégsem helyénvaló, hogy neki minden értelmes gondolat kiröppenjen a fejéből, amint megpillantja a férfit...

Ahogy közelebb ér, Leó feltolja a feje tetejére a napszemüvegét, és lusta mosollyal az ajkán magához húzza Evelint, hogy aztán úgy csókolja meg, hogy a lány mindenestül beleremegjen. Aztán persze magával roppant elégedetten, kuncogva elengedi Evelint, aki kissé megtántorodva megrovón néz a férfira. Leó mindig ezt csinálja vele, és bár Evelint valahol mélyen bosszantja, hogy ennyire látványosan hatással tud rá lenni, de leginkább csak egy szédült, bolond mosollyal az ajkán nyugtázza, hogy Leóval csókolózni mindig ugyanolyan elképesztő.

– Szia, édes!

– Szia, Leonárd!

Leó elhúzza a száját, aztán hirtelen mozdulattal összeborzolja a lány haját. Evelin nevetve hátrébb lép. Az elmúlt héten szokott rá, hogy mindig Leonárdnak szólítsa a férfit, ha ő édesnek nevezi. Úgy érzi, sokkal komolyabb és mélyebb köztük a kapcsolat annál, hogy a férfi egy semmitmondó jelzővel illesse, amit tulajdonképpen bárki másnak is mondhatna (és egyébként is szereti a nevét – ha pedig Leó mondja, attól mindig megugrik kicsit a szíve).

Igaz, arról nincs meggyőződve, hogy a férfi is ugyanígy vélekedik a kapcsolatukról, mert olykor még mindig tesz egy-egy olyan megjegyzést, ami arra utal, hogy csupán azért van vele, hogy végül az ágyában tudhassa. Például, amikor piócát halászott a vízből, közölte, hogy mit meg nem tesz egy férfi azért, hogy hanyatt vághasson egy nőt. Evelin igyekszik ezeket a megjegyzéseket nem túl komolyan venni – ugyanakkor maga előtt nem tudja letagadni, hogy csakis azért nem hagyott lehetőséget arra, hogy lefeküdjenek egymással, mert túlságosan is fél attól, hogy mi lesz utána. Szeret Leóval lenni, jobban is, mint azt – az előzmények tekintetében – épeszűnek lehetne nevezni. Sokkal-sokkal jobban. Lehet, hogy csak másfél hete volt az a szerda, amikor Leónál maradt éjszakára, azóta a férfi mégis az élete része lett. Olyannyira, hogy Evelin már elképzelni sem tudja, milyen lesz nélküle.

A lány kilakatolja a biciklit, beleteszi a táskáját a kosárba, majd Leóra pillant, aki ellöki magát a faltól, és ahogy Evelin elindul, mellészegődik.

– Tegnap este megnéztem azt a filmet a hadsereggel meg Shakespeare-rel – szólal meg Evelin Leó felé lesve. A film pár nappal ezelőtt került köztük szóba, mikor kiderült, hogy Evelin nem rajong Shakespeare-ért – Leó szerint nagyban fel lehetne dobni Shakespeare oktatását a filmmel –, és Evelin tegnap, miután Leó hazament, nem tudott elaludni, úgyhogy végül megnézte.

– Tetszett? – kérdi a férfi kíváncsian. Evelin úgy érzi, hogy ennél talán több is van a hangjában, de nem igazán tudja megfejteni, hogy mi.

– Igen, nagyon. Még a Hamlethez is kedvet kaptam. Fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára filmen ennyit – vigyorodik el.

– És sírtál is? – kérdi kajánul Leó. Ezen azóta szórakozik, mióta Evelin elpityeredett egy filmen, amin szerinte lehetetlen sírni. De volt benne egy tényleg, igazán megható jelenet – bár jó, hát igazából kevés olyan film van, amin Evelin nem tud egy picit szipogni. Nem tehet róla, ő ilyen meghatódós fajta. Egyébként pedig Leó valószínűleg egyetlen filmen sem sírna soha. Sőt, igazából Evelin abban sem biztos, hogy a férfi egyáltalán tud sírni. Leó erre csak annyit mondott, hogy gyerekként se sírt soha. Csak mosolygott. Sötéten és gúnyosan. Itt Erik közbeszólt, hogy maradjanak már csendben, szeretné nézni a filmet (mert filmezni többnyire nem kettesben szoktak, hanem Viviennel és Erikkel, bár legtöbbször kikészítik őket, mert se Evelin, se Leó nem tudja befogni közben a száját, valami közlendőjük mindig akad).

– Igen, sírtam is, picit – vallja be Evelin megadón, majd ábrándosan hozzáteszi: – Szeretem ezeket a régi filmeket.

Leó hirtelen megtorpan. Mikor Evelin is megáll és felé fordul, a férfi megrökönyödött arcával találja magát szembe.

– Régi? Ezt most komolyan mondod?

– Hát... azért nem mai film – vonja meg a vállát Evelin. Tényleg nem mai, még a kép minősége sem volt olyan, mint a mai filmeké.

– De „régi"? – fakad ki Leó. – Evelin, Charlie Chaplin vagy Humphrey Bogart filmjei régiek, de ez azért attól még távol áll. Egyébként meg, ha így nézed, amit a múltkor végigszenvedtem a kedvedért, az is régi.

– Nem is szenvedtél rajta – tiltakozik Evelin –, figyeltelek, többször is mosolyogtál. Amúgy meg nem mondtam, hogy bármi bajom van a régi filmekkel, szeretem őket. Sőt, ha jobban belegondolok, a legtöbb kedvenc filmem 2000 előtt készült.

– És azok neked régiek? – emeli meg a szemöldökét Leó. Evelin imádja, amikor ezt csinálja. Valamiért így még vonzóbb. – Akkor szerinted én mi vagyok? Őskövület?

Evelinnek nagyon nehezére esik, hogy komoly arcot vágjon.

– Szó mi szó, nem vagy már mai csirke.

– Csirke? – kérdez vissza Leó, és a szemöldöke még magasabbra szökik.

Evelin nem bírja tovább, elneveti magát. Nagyon szereti Leóban, hogy mindig képes megnevettetni. Szereti, igen. Tulajdonképpen valahol itt kezdődik a gond – gyakorlatilag mindent szeret Leóban, és ez... hát igen, ez olyasmi, amibe nem gondol bele, mert ha megtenné, mindenféle felelőtlen ígéretekre is gondolnia kellene, így hát inkább csak átadja magát a pillanatoknak, és egyszerűen élvezi, hogy Leóval lehet. A többi miatt majd aggódik akkor, ha már van is oka aggódni.

Leó pár pillanatig még tartja magát, aztán azonban ő is nevetni kezd. Közelebb lép Evelinhez, fél karral átöleli, és egy könnyű puszit nyom a homlokára. Evelinben benne akad a nevetés. Ezek az apró gesztusok mindig kizökkentik kicsit, és mostanában már jobban zavarba hozzák, mint amikor Leó épp valami pajzánságot sugdos a fülébe. Mert az ilyen gesztusok összetartozásról mesélnek...

Kézen fogva indulnak tovább. Ahogy a zebrához érnek, az égen gyülekező felhők a Nap elé kúsznak. Mélyről jövő, fenyegető dörgések szaggatják szét az eddigi nyugalmat, és a szél is heves lökésekkel támad fel.

– Ez el fog minket kapni, ne üljünk be valahová, míg elvonul? – kérdi Leó.

Evelinnek ehhez nincs igazán kedve. Kettesben szeretne lenni a férfival.

– Egy kis esőt csak kibírunk – feleli, bár a hangja bizonytalan, mert ahogy felnéz az égre, csak hömpölygő, sötét, egymásba kapaszkodó és szinte örvénylő felhőtömegeket lát.

Mikor a lámpa zöldre vált, tétován szemerkélő eső kíséri a lépteiket, és a levegő súlyosabbnak és párásabbnak érződik. Mire belépnek a temető kapuján, már ömlik az égből a víz – mindketten pillanatokon belül bőrig áznak. Az eső sűrű, nagy cseppekben zuhog, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha alább akarna hagyni. A levegőben harcot vív egymással a nyár bágyadt forrósága és a friss hűvösség – elég hamar az utóbbi kerekedik felül.

– Jól sejtem, hogy nincs nálad esernyő? – kérdi Leó megemelve a hangját, hogy a dörgések, a zuhogás és a szél tépte falevelek sustorgásának zaja mellett is érteni lehessen a szavait.

– Ha lenne, szerinted még nem vettem volna elő? – kérdez vissza Evelin nevetve, aztán hirtelen megtorpan. Hiszen ez csak eső, és már úgyis mindegy, felesleges rohanniuk.

– Most mit csinálsz? – néz rá értetlenül Leó. Az arcán patakokban folyik a víz, néhány sötét tincs a homlokára simul.

Evelin letámasztja a biciklijét, majd Leó felé fordul. A férfi pólója csuromvíz, a mellkasára tapad és kirajzolja az izmait.

– Táncoljunk – kéri a lány.

– Evelin, esik – közli a férfi meghökkenve, és úgy néz a lányra, mintha éppen most ébredt volna rá, hogy Evelin fejében valami nagyon nem tiszta.

Evelin újra felnevet, kitárja a karját, majd vidáman megpördül.

– Jó érzés – kiáltja, ahogy a hideg kis cseppek a bőrére záporoznak. – Kérlek, táncolj velem!

– És mit óhajtasz? Keringőt? Vagy inkább szteppeljünk? Esetleg foxtrott?

Evelin kacagva közelebb lép Leóhoz, és könnyedén a férfi nyaka köré fonja a karját. A férfi ösztönösen öleli át, és húzza magához.

– Csak... táncolj velem – súgja Evelin Leó fülébe, aztán kicsit hátrahajolva a férfi szemébe néz. Leó elmosolyodik, és a lány tudja, hogy megadta magát. Varázslatos és egészen hihetetlen, hogy Leó minden őrült ötletét elfogadja, sőt, a magáévá teszi és vele együtt váltja valóra.

Evelin Leó vállára hajtja a fejét. Ahogy a férfi szorosabban öleli, és a fejére hajtja a fejét, érzi forró leheletét a bőrén. Nem a hidegtől és a rátapadó vizes ruhák érintésétől borzong meg.

Leó halkan dúdolni kezd. A hangja édes, bársonyos simogatás. A lány testében forróság ébred, és hirtelen arra vágyik, hogy ne itt legyenek a temetőben, hanem valahol máshol, és lehetőleg meztelenül...

Leó csak dúdol tovább, és szelíden ringatja Evelint, miközben a lány az érzéseivel viaskodik. Annyira vágyik rá, hogy Leónak adja magát. Múlt hét szerda óta vörösben izzik minden éjszakája, és úgy ébred, hogy a lába között sajogva lüktet a vágy. Egyre nehezebb magát megtagadni a férfitól...

A dallam lassan kúszik be a gondolatai közé, és észre se veszi, mikor kezd ő is dúdolni, csak akkor eszmél, mikor a lágy, könnyű hangok ismerősen bizsergetik a száját.

– Te... A Szépség és a Szörnyeteg-ből dúdolsz... – jegyzi meg a felfedezés örömével.

– Igen.

– Te ismered azt a mesét? – húzódik el leheletnyit Evelin.

– Egyébként elég nehezen tudnék dúdolni belőle, nem gondolod? – Leó megint megemeli a szemöldökét, mint általában, ha gúny kapaszkodik a hangjába.

Evelin nem talál szavakat. Ez a férfi... ő...

A temetőben táncolva, miközben zajos, szürke sustorgássá mosódik körülöttük a világ, Evelin nem tagadhatja tovább önmaga elől, hogy szerelmes. Szereti Leót. És bár az ajkára kívánkozna a szó, mégis ez az egyetlen, amit itt és most nem mondhat ki. Nem teheti.

– Ez... – Muszáj valamit mondania, meg kell szólalnia, mindegy mit, csak valamit, mielőtt olyasmit ejtene ki a száján, ami mindent tönkretesz...

– Ha most azt mered mondani, hogy romantikus, szörnyet halok – morogja Leó.

– De... – Evelin belekapaszkodik ebbe a felvetésbe, mert így legalább elterelheti a figyelmét.

– Édes, ez nem romantikus. Zuhogó esőben táncolunk a temetőben. Ez színtiszta őrültség. És olyan hideg van, hogy még a farkam is összezsugorodott.

– Tényleg? – kérdi Evelin, bár kicsit elpirul. Általában ez történik, ha Leó... férfiasságára gondol. Mert ilyenkor mindig eszébe jut, hogy milyen volt érinteni, hogy milyen volt érezni a tenyere alatt, ahogy megremeg, hogy milyen volt, amikor gyönyört adott a férfinak. És aztán arra gondol, hogy milyen lenne, ha ezt együtt élnék át...

– Nem, a te közeledben ritkán művel ilyesmit – vigyorodik el szemtelenül Leó. – Csak nyomatékosítás céljából mondtam.

Evelin úgy érzi, célszerűbb, ha visszatereli a témát, mert ha a gondolatai így folytatják, az ki tudja, hova vezetne.

– Szóval akkor nem romantikus – jelenti ki a lány.

Bár tulajdonképpen olyan rossz lenne, ha végre megadná magát? Hiszen semmi másra nem vágyik jobban.

– A leghatározottabban nem – állítja Leó.

Igazából, ha betartaná az ígéretét, akkor most el kellene hagynia a férfit.

– Akkor csak azért csinálod ezt, hogy az ágyadban tudhass?

De hogy tehetné meg ezt addig, amíg nem adta magát neki? Amíg nem élték át egymás ölelésében a tökéletes boldogságot? Mert az lenne, Evelin ebben biztos. Tökéletes boldogság.

– Mi másért?

Csak egy éjszaka, egyetlen egy, mielőtt betartja az ígéretét, ennyi mindkettejüknek jár... És talán Leó... De nem, erre nem szabad gondolnia, most még nem. Majd...

– Fogadjunk – szólal meg lassan Evelin Leó szemébe nézve –, ha azt mondanám, menjünk hozzád, és vegyünk együtt egy forró fürdőt, rögtön romantikusabbnak látnád ezt a pillanatot.

Leó tekintetéből vágy szökik elő, a körülöttük zuhogó eső mintha halkan sisteregne.

– Ezt akarod?

– Ha te is...

– Evelin, ha most feljössz hozzám, akkor... én a legkevésbé sem leszek tovább úriember, ez... már meghaladná a képességeimet.

– Jó – mosolyodik el félénken a lány.

– Tessék? – A férfi úgy néz rá, mintha nem igazán hinné el, amit hall.

– Le akarok veled feküdni, Leó – jelenti ki vágytól megremegő hangon a lány.

– Biztos vagy benne? – Leó csak leheli a kérdést.

– Igen.

– Miért döntöttél így?

– Számít?

– Igazából nem.

***

Leó alig fogja fel az utat a lakásáig. Ezúttal nem hagyja, hogy Evelin tolja a biciklit, mert úgy érzi, gyorsabban haladhatnak, ha inkább ő teszi, közben pedig a másik kezével a lány kezét szorongatja. A lelke mélyén fél, hogy Evelin menet közben meggondolja magát, bár a lány ajkán pihenő várakozó mosoly, és a lendületes léptek, melyekkel próbálja tartani a Leó diktálta tempót, nem erről árulkodnak. Azért a férfi néha mégis felé les, csak, hogy biztosan meggyőződjön róla, Evelin nem készül elmenekülni. Az apró rezzenés nem kerüli el a lány figyelmét, mindannyiszor gyengéden megszorítja Leó kezét, de a férfi még így sem nyugszik meg. Képtelen elhinni, hogy Evelin végre neki adja magát, olyan ez, mintha csak álmodna. De ha így is van, nem akar felébredni, még nem. Legalább még egy picit nem.

Az eső szakadatlanul zuhog, de Leónak ez már fel sem tűnik. A lábuk minduntalan pocsolyába merül, de tekintve, hogy már így is csuromvizesek, ez nem sokat számít. Leó fejében egymást kergetik a képek, hogy mi mindent fog tenni Evelinnel, és hiába az egyre hevesebb szél, az arcukra és a testükre záporozó szúrós, hideg eső, a merevedése a sliccéhez préselődik. Komolyan nem hiszi, hogy volt valaha annyira vastag és kemény, mint most – mi lesz, ha végre meztelenül láthatja, érintheti és csókolhatja a lányt? Spontán felrobban?

Útközben egyetlen szó sem esik köztük. Leó szeretné tudni, hogy mire gondol Evelin – vajon ő is azt képzeli el éppen, hogy mi mindent fognak csinálni? Ha nem tartana attól, hogy elfullad a hangja, megkérdezné, de csak azért, hogy aztán a lány összes merész fantáziáját valóra válthassa, egytől egyig mindet.

A színészház elé érve lelakatolják a biciklit. Míg a liftre várnak, Evelin sms-t ír a nővérének.

– Írd neki, hogy nagyon sokáig elfoglalt leszel – közli Leó buja sötétségtől maszatos hangon.

– Nagyon sokáig? – pillant rá csalafintán Evelin.

– Igen – vágja rá Leó gondolkodás nélkül, majd ahogy a lift ajtaja épp csak félrecsusszan, belép és elkapva Evelin karját, maga után húzza őt. Megnyomja a gombot, de meg se várja, hogy az ajtó becsukódjon, máris Evelin szájára tapasztja a száját, nem foglalkozva azzal, hogy a lány elküldte-e már az sms-t, vagy nem. Bár bízik benne, hogy elküldte, nem akar egyetlen további másodpercet sem elpazarolni.

A csók vad és birtoklásvágytól hajtott, de Evelint nem rémiszti meg. Tüzesen viszonozza a mohó érintéseket. Leó a fülke falához préseli Evelint, a karját a feje fölé húzza, míg Evelin gerince ívbe nem feszül és mellkasa a mellkasához nem préselődik. A lábát a lány combja közé nyomja, és mikor Evelin meglepetten és gyönyörtől átitatva a szájába nyög, elégedetten felmordul, és még jobban elmélyíti a csókot.

Tompán és elveszőn eljut a tudatáig, hogy a lift zökkenve megérkezik, a fülke ajtaja zörögve félresiklik, aztán nem sokkal később vissza. Képtelen megszakítani a csókot. Legszívesebben most azonnal a magáévá tenné a lányt, durván és kíméletlenül, ösztönöktől hajtva. Ez a gondolat rántja vissza a valóságba – Evelin ágyat érdemel, és gyengédséget és annyi orgazmust, hogy beleszédüljön, és úgy kimerüljön a teste, hogy képtelen legyen akárcsak gondolni is arra, hogy elhagyja Leó ágyát.

A férfi elhúzódik a lánytól, hagyja, hogy Evelin zihálva leengedje a karját, azonban elengedni már nem engedi el. Megnyomja az ajtó nyitását jelző gombot, mielőtt valaki elhívná, és rájuk törne. Nem hiányzik most a társaság, bele is őrülne, ha valaki megzavarná őket.

Maga után vonja Evelint, de az ajtóig nem jutnak el. Muszáj őt újra megcsókolnia, muszáj éreznie őt, a vágy fekete-vörös ízeit a csókban, a szenvedély tehetetlen lángjait abban, ahogy a lány nyelve az övét érinti.

Ügyetlenkedve húzza elő a farzsebéből a kulcsát, és még ügyetlenebbül illeszti a zárba. Nem akarja elengedni Evelint, nem akarja abbahagyni a csókolózást, addig semmiképp, míg az ajtón belül nem tudja a lányt.

Az ajtó tompa puffanással csukódik be mögöttük.

A lány táskája zörögve landol a padlón.

Leó egyetlen dologra tud csak gondolni: „az enyém"...

A csók nem szakad meg, úgy vesznek el egymásban, mintha soha többet nem akarnának visszatérni a valóságba. A nyelvük vad táncot jár, felfedezik egymás száját, ajkát...

Leó az ujjait épp csak a lány bőréhez érintve végigfuttatja Evelin karján, érzi az eső nyirkosságát, de a lány bőre forró. A keze lopva simítja meg a kulcscsontot, majd a hevesen emelkedő és süllyedő mellkashoz ér... a hideg anyag nedves érintése magához téríti Leót a kábulatból. Elhúzódik Evelintől.

– Várj, hozok törölközőt – motyogja kába, erőtlen hangon.

– Nem kell törülköző, csak rád van szükségem – súgja Evelin, és mielőtt Leó elléphetne, a lány keze a vizes pólójába markol, és magához húzza.

Evelin nyers őszintesége, a mozdulatában rejlő féktelen sóvárgás, és az, hogy ezt a lány nem akarja többé visszafogni, elrejteni, Leó minden maradék önuralmát és józanságát elsodorja, most csak a vágy létezik és Evelin. Mindent meg akar adni a lánynak, amit csak adhat.

Ahogy az ajkuk találkozik, mintha felszikrázna a levegő, vagy talán csak Leó testében tébolyul meg a vágy, és vágtat végig rajta úgy, hogy megremeg tőle. Ahogy a nyelvük újra egymásnak feszül, Leó kihúzza Evelin könnyű anyagú blúzát a szoknyájából, de az apró gombokkal képtelen most babrálni. Mindkét kezével megragadja az anyagot, és erősen két irányba rántja. A víztől ellazult blúz tehetetlenül enged a nála kíméletlenebb akaratnak, Leó keze pedig már Evelin bőrét érinti. Előbb a hasán simít végig a tenyere, aztán puhán a hátára siklik, míg meg nem találja a szoknya cipzárját – hál' a jó égnek ezen nincsenek gombok... A szoknya engedelmesen, víztől elnehezülve zuhan a padlóra.

Evelin belesóhajt a csókba, és kicsit felfelé fordítja a fejét, mint akinek muszáj levegőhöz jutni. Leó a lány ajkára hint apró csókokat, aztán nyelvével körözve az állát és a nyakát simogatja végig, elkalandozva a lány füle alá, egészen addig az érzékeny pontig, amit ha megérint, Evelin mindig megremeg. A lány bőrén érzi az eső ízét, de ott van benne Evelin vágyának édes és telt illata is.

Leó letolja Evelin válláról a szétszakadt blúzt, a lány picit megrázza a karját, így a vágynak áldozatul esett ruhadarab tehetetlenül követi a szoknyát. A férfi keze Evelin hátán játszik. Ahogy a gerinc csábítóan íves vonalán futnak az ujjai, Leó törékeny, félénk érintést érez a póló alatt a hasán. Ezúttal ő nyög fel. A szenvedély végeláthatatlan áradásában ez a bátortalan és ártatlan érintés még inkább feltüzeli a vérét. Hogy lehet Evelin egyszerre ennyire édes és egyszerre ennyire szenvedélyes? A nyögései és sóhajai visszhangot vernek Leó testében, és az erekciója lüktet a kielégülés reményétől.

A melltartó a szoknya és a blúz sorsára jut, majd a ruhakupacot Leó pólója takarja be. A férfi kicsit elhúzódik, mert látni akarja a lány mellét, látni akarja, aztán érinteni. Evelin melle telt és feszült, mellbimbója követelőzőn mered előre. Leó a kezébe veszi az egyik halmot, kicsit megemeli, és ahogy megérzi a súlyát, szikrák táncolnak végig a bőrén, megfeszítve az egész testét.

– Istenem... Ha tudnád, mióta várok erre – súgja megkarcolódott hangon.

– Pár óra múlva egészen pontosan három hete – közli szemtelenül a lány, de azért a szavai nyegle hatását erősen rontja, hogy közben árnyassá mosódik a hangja.

Leó elvigyorodik, és válaszul a lány melle felé hajol, és ajka közé veszi a kemény mellbimbót. Evelin kicsit megtántorodik, de Leó karja szorosan átölelve tartja. A férfi nyelve elősiklik, végigsimít az összegyűrődött, lehetetlenül csábító bimbón, majd erősen a szájába szívja. Evelin körmei Leó meztelen hátába mélyednek, és ettől borzongás szalad végig a férfi gerincén.

– Megőrjítesz, Evelin, sosem kívántam még senkit ennyire – morogja Leó a lányra nézve.

– Akkor mire vársz? – Szakadék-mély vágy a lány tekintete, a hangja pedig szétkuszált forróság.

– Most, hogy végre itt vagy, nem fogom elkapkodni, bármennyire is vágyom rá, hogy benned legyek.

A nyers szavaktól Evelin újra megremeg, és ez a remegés betölti Leó testét is.

– Emlékszel, hogy megígértem neked, hogy kéjesen fogsz sikoltozni? – kérdi Leó halkan, miközben elengedve a lány mellét keze Evelin bugyija felé siklik. – Most jön az a rész, amikor betartom, amit ígértem.

Leó lassan letérdel Evelin elé, a nadrágja vizesen még jobban feszül rajta, nemcsak az ágyékánál, a combján is, de ezt szinte észre sem veszi. Csókot lehel a lány hamvas bőrére, nyelvét finoman a köldök apró mélyedésébe nyomja. Evelin a vállába kapaszkodik.

A férfi óvatosan húzza le a lányról a bugyit, aztán mikor segít neki, hogy kiléphessen belőle, orrát megcsapja a lány vágyának fülledt és csábító illata. El akar temetkezni Evelinben, érinteni és érezni akarja mindenhol, az ízét, az ízét akarja először a magáévá tenni, addig csókolni, nyalni, kóstolni mindenhol, míg az az íz az övé nem lesz, míg eggyé nem olvad vele.

Leó segít Evelinnek kibújni a szandáljából is, aztán a sarkára ül, és szinte rajongón fut végig a tekintete a lány minden porcikáján. Nem érinti, nem csókolja meg, csak néma áhítattal csodálja.

– Sosem láttam még nálad gyönyörűbbet...

Leó megmámorosodva hajol újra közel a lány rózsásra pirult bőréhez. Ajkát végigfuttatja a lány szeméremdombján, aztán egyre lejjebb, míg oda nem ér a megduzzadt, vágytól nedves apró dudorhoz. Lágyan ráfúj, mire Evelin kontrollálatlanul megremeg, a körme pedig Leó vállába nyomódik. Bár a férfi vágyik rá, de nem szorítja rá az ajkát, csak a nyelve rebben, köröz, aztán visszavonulót fúj, majd megint, hirtelen és gyorsan, épp csak érintve, épp csak ízlelve...

– Édes vagy, pontosan olyan édes, amilyennek képzeltem – motyogja Leó, szinte csak magának, aztán a nyelvével mohón újra érint, és ajkán sötét mosollyal felnéz a lányra. – Nem, igazából annál is jobb.

– Leó... én nem bírok most állva maradni – súgja Evelin, egészen megilletődve nézve a férfira. Mintha nem értené, mitől gyengült el a lába, a teste, mintha nem értené, hogy lehet rá ekkora hatással a vágy...

Leó halkan kuncogva feláll, könnyedén az ölébe kapja Evelint, aztán belépve a szobába szelíden az ágyra fekteti.

A lány elnehezült szemhéjjal, aléltan néz rá. A tekintetében örvénylik a vágy – végtelen és mérhetetlen. Tengerek sötétségbe vesző mélye és az égbolt elveszett csillagai. Leó büszke arra, hogy Evelin miatta néz így, hogy rá néz így. Csakis rá.

– Ugye tudod, hogy még hozzá sem kezdtem igazán?

A lány szeme elkerekedik.

– Evelin, mikor arról beszéltem neked, hogy mi mindent akarok veled tenni, akkor nem túloztam – mondja Leó szándékosan halkan, közben ujjai a nadrágja gombjára tévednek. – Tudod, hányszor képzeltem már el, hogy úgy fekszel itt, ahogyan most? – Ahogy beszél, lehúzza a cipzárját. – Bár bevallom, a valóság felülmúlja a képzeletemet, pedig elhiheted, hogy igen élénk a képzeletem, ha rólad van szó. – Leó figyelmét nem kerüli el, hogy Evelin szája kicsit elnyílik, ahogy az sem, hogy összébb szorítja a combját. – És a képzeletemben, Evelin, ezerszer is a magamévá tettelek. Ezerszer megérintettelek, ezerszer csókoltalak. – Leó lehúzza magáról a farmert, nem megy könnyen, a vizes anyag a bőréhez tapad, de azért boldogul vele. – És miközben mindezt elképzeltem – folytatja, és közben lehúzza magáról a bokszeralsót is, majd a cipőjét is lelöki –, magamhoz nyúltam, Evelin, mert lehetetlen volt elképzelni ezt úgy, hogy közben ne érjek magamhoz – morogja Leó, és közben megmarkolja kőkemény merevedését.

Élvezi, hogy Evelin teste – talán öntudatlanul – ívbe hajlik, a melle ingerlően domborodik, kis keze görcsösen kapaszkodik az ágytakaróba, és a combját még szorosabban zárja össze. Hatással van rá nemcsak az, amit Leó mond, hanem az is, amit tesz, és Leó pontosan ezt akarja. Az egekig korbácsolni a lány vágyát, hogy aztán minél magasabbról adhassa át magát a felhőtlen és önfeledt zuhanásnak. Egyszer talán csak szavakkal juttatja el majd a csúcsig, hozzá sem fog érni, meg se csókolja, és a lány mégis elélvez majd, de nem most. Most ehhez nincs elég ereje és kitartása.

Letérdel az ágyra, megfogja Evelin bokáját, és a szájához emeli a csodásan kecses lábfejét, és apró csókot lehel a domborodó ívre.

– Ne, Leó, tiszta kosz, szandál volt rajtam – tiltakozik a lány, és elhúzná a lábát, de Leó szorosan tartja.

A férfi összevont szemöldökkel pillant a lányra.

– Ha van még erőd ilyesmi miatt aggódni, akkor nem igazán végzem jól a dolgom – állapítja meg. – Egyébként pedig tisztára mosott az eső – teszi hozzá, majd csak azért is újabb csókot lehel a lány lábára, ezúttal azonban közben a nyelvével is végigsimít a vékony, puha bőrön.

Evelin ajkáról sóhaj szakad fel. Ez már jobban tetszik Leónak. Visszaengedi Evelin lábát az ágyra, ám azt nem hagyja, hogy a lány újra összeszorítsa a combját, épp ellenkezőleg, úgy irányítja, hogy tökéletes rálátása legyen Evelin legérzékenyebb pontjára. Ahogy megpillantja a csillogó, hívogató nedvességet, nagyot nyel. Egy másik alkalommal végig fogja csókolni a lány lábát, most azonban megelégszik a könnyű simogatással. Tudja, hogy az érintése tollpihék csiklandozását idézi fel a lányban. Evelin kuncog és sóhajt, pontosan jelezve, hogy nem tudja, mi az erősebb: a vágy, amit a férfi simogatása ébreszt, vagy az ösztönös reakció, hogy rántsa el a lábát a csiklandozást okozó kéz közeléből. Azonban amikor Leó ujjai a belsőcombjához érnek, Evelin már egészen más miatt mocorog.

Leó még jobban széttolja a lány lábát, aztán közelebb helyezkedik hozzá. Miközben lehajol, fogva tartja Evelint tekintetét. Akarja, hogy Evelin érezze, mennyire csodálatos, hogy minden, ami ő, lenyűgözi a férfit. Hogy nem kell semmi miatt zavarban lennie, nem kell semmit szégyellnie. És Evelin mintha megértené az üzenetet, mert még jobban széttárja a lábát. Leó elmosolyodik, és mosolyog Evelin is, huncutul, édesen. Várakozón.

Ahogy a férfi leheletkönnyen megnyalja a lány a legérzékenyebb pontját, Evelin szeme megrezzenve lecsukódik, de szinte rögtön újra ki is nyitja, követve Leó mozdulatait. A férfi elmosolyodik. Tetszik neki, hogy Evelin nézi, jó érzés, hogy látja, mint szerez neki gyönyört.

A férfi nyelve rebben, aztán hirtelen erősen a lányra szorítja a száját. Evelin a váratlan és túl heves ingertől aprót sikkant. Leó elhúzódik.

– Mondtam, hogy sikoltozni fogsz – közli, aztán mielőtt a lány bármit reagálhatna, újra ráhajol, és mohón kényeztetni kezdi. Gyengéden és erősen simogatja a nyelvével, apró köröket ír le, majd az ajkával játszik. A lány teste tehetetlenül meg-megremeg, előrébb tolja a csípőjét, hogy az öle Leó szájához préselődjön. Leó nem bánja, hiszen ez volt a cél. Elmosni Evelin minden kontrollját és gátlását, a gyönyör felé sodorni, egyre közelebb és közelebb, míg a lány úgy nem érzi, színek szédült robbanása a világ, hogy a teste merő vibrálás, hogy száll, repül, egyre magasabbra... Leó pontosan érzi a pillanatot, amikor lassítania kell. Evelin a megsemmisülés határán táncol. Már nem önmaga – vagy talán most önmaga a leginkább eddigi életében. Most szabad és tiszta. Csak érzés. Egyetlen érintés és zuhanni fog, belezuhan a gyönyörbe, és úgy érzi majd, a mennyországba került.

Leó megadja neki ezt az érintést.

Evelin ajkáról forró és zilált sikoly szakad fel, ami mintha nem is csak hang lenne, hanem maga a színtiszta mámor. Leó figyeli, ahogy a lány átadja magát a gyönyörnek. Figyeli minden rezdülését, a mellkasa emelkedését és süllyedését, az ökölbe feszülő kezét, a kipirult és verejtéktől csillogó bőrét, figyeli az arcát, a szemhéja rezzenéseit, a haját, amint csapzottan a homlokára tapad, ahogy a fejét forgatja. A testét remegések rázzák, mert ez az érzés, ami most darabokra tépi, már-már elviselhetetlen, és a férfi nagyon figyeli azt a pillanatot, amikor mindez enyhülni kezd, mert akkor újra közelebb hajol a lányhoz, ezúttal azonban ahogy a szája rátapad, egyetlen ujját óvatosan és lassan a szűk és forró résbe csúsztatja.

Evelin felnyög, hangja elolvad az őket ölelő, szikrákkal teli, perzselő szenvedélyben.

Leó alig képes felfogni, hogy milyen szűk a lány – egyelőre képtelen lenne őt befogadni. Lassan és gyengéden mozgatja az ujját, egészen addig, míg nem érzi, hogy a feszültség enged. Akkor nagyon lassan még egy ujjával a lányba hatol, közben azonban folyamatosan ingerli a nyelvével. Evelin zihálása egyre erősebb.

– Még egyszer, Evelin – biztatja Leó –, add nekem még egyszer a gyönyörödet.

És Evelint a szavak átlendítik a határon. Leó őszintén csodálja, hogy a lány milyen erőteljesen reagál mindarra, amit mond – csupán ez a tudat belőle is többet csal elő, mint máskor, más nőkkel, akik Evelin mellett, hozzá képest nem is léteznek, nem is léteztek soha, most mintha mindegyik csak egy zavaros és homályos álom lenne, valami, ami sosem volt valóság...

Leó megint figyeli, ahogy a lány elengedi magát. Úgy nézi, mintha most látná először, hogy egy nő testét birtokba veszi a mámor, újszerű az élmény, szinte ismeretlen, és ahogy nézi, valami számára teljesen idegen erő kúszik a testébe, több elégedettségnél és örömnél, inkább... mintha valami betöltené a hiányt, aminek a létezéséről eddig még csak tudomása sem volt. Nem érti.

Csak azt tudja, hogy meg kell csókolnia a lányt, most azonnal. Éreznie kell őt közel magához, éreznie kell, hogy az övé, hogy most csakis az övé. Evelin sóvárogva viszonozza a csókot, a karja Leó háta köré fonódik, a megfeszülő izmokkal játszik. Minden egyes érintés forrósága kéjjel olvad a férfi bőrébe.

– Leó... – nyögi a csókba Evelin.

– Igen? Mit szeretnél? – motyogja Leó.

– Téged. Azt adni neked, amit te adtál nekem.

– A tiéd vagyok.

– Leó... - Evelin egyetlen szóba présel kérést, könyörgést, vágyat és mindent, amit a magáénak akar, és amit adni akar. Az ő nevébe, és ettől Leó úgy érzi, ő most éppúgy Eveliné, ahogyan a lány az övé. Egymásnak adják magukat, és ez valami olyasmi, amit még sosem élt át, mert ehhez bizalom kell. Most egyikük sem elvenni akar, hanem igazából csakis adni.

Leó nyújtózkodva elővesz az éjjeliszekrényéből egy óvszert, kibontja, és felteszi magára. Érzi, hogy Evelin figyeli, és ahogy a lányra néz, a tekintetében nem a gyönyör visszhangjai köszöntik, ahogy azt várta, hanem valami más, valami mélyebb és erősebb, több mint a bizalom, több mint a vágy vagy a kéj...

Leó Evelin fölé hajolva a forró nyíláshoz igazítja magát. Óvatosan hatol a lányba, miközben egyik kezét a lány feneke alá csúsztatja, a másikkal pedig magát támasztja. Nagyon lassan nyomul előre, de még így is érzi, hogy Evelin túl szoros körülötte. A lány arca dermedt, az ajkát fájdalom préseli össze. A tekintete, ahogy Leó tekintetébe kapaszkodik, azonban tele van gyöngédséggel.

– Ne félj, Leó, nincs semmi baj, csak régen volt... mindjárt jó lesz – súgja Evelin, és megsimogatja a férfi arcát, aztán a kezét Leó nyakán felejti.

A férfi nem tudja, hogy jobb-e, ha mozog, vagy könnyebb most, ha meg se rezzen, de Evelin finoman előrébb tolja a csípőjét, így aztán nem is ő hatol a lányba, hanem a lány veszi birtokba őt.

– Igen... – sóhajtja a lány behunyt szemmel, mikor Leó egészen a legmélyéig hatol.

– Csodálatos vagy, Evelin.

Evelin a férfira néz, az ajka mosolyra görbül, most már nyoma sincs az arcán a fájdalomnak. A keze Leó tarkójára csúszik, és közelebb húzza magához. Leó keze megmarkolja a lány fenekét, aztán telhetetlenül végigfut a csípőjén, a derekán, majd a tenyerébe zárja a mellét. A lány lába a férfi dereka köré kulcsolódik, és erősen szorítja. Amikor a szájuk összeforr, Evelin csípője picit megrezzen, mikor a nyelvük találkozik, Leó kijjebb húzódik, majd visszatolja magát. Gyengéden és lassan, aztán csak picit gyorsítva újra és újra.

Pillanatok alatt rátalálnak arra a ritmusra, amely mindkettejükből nyögéseket és zihálást csal elő. Leó nem hitte volna, hogy létezik ilyen, de ők ketten tényleg tökéletesen illenek egymáshoz. Tökéletesek együtt.

Ahogy egyre szabálytalanabbul lendül előre, ahogy elveszti minden önuralmát, Evelin pontosan egyszerre rezdülve vele tolja előre a csípőjét. Kíméletlenül, a megsemmisülést hajszolva csapódik egymáshoz a testük, nincs már Evelin és nincs Leó, most egyek idő és tér nélkül, az érzések vad és felfoghatatlan tombolásában.

Aztán amikor Evelin megfeszül és a feje hátravetve a matracba nyomódik, Leó megérzi a remegő szorítást, és rajta is végigvágtat a gyönyör. Kiszalad a karjából az erő, és Evelinre hanyatlik. A testük szinte egybeolvad, összekeveredik a verejtékük, a bőrük illata, a forróság, mely átjárja őket. Egyszerre remegnek és egyszerre zihálnak. Talán a szívük is egyszerre dobog.

Ahogy visszakúszik a valóság a férfi gondolatai közé, ahogy belopakodnak a város zajai, a még mindig zuhogó eső ütemes kopogása, a szél zúgása és az ablaka alatt nyújtózkodó fa leveleinek elveszett susogása, ahogy megérzi, hogy a bőrére forró verejték tapad, amitől ragacsosnak érzi magát, elillan belőle az a nyugalom, amit még sosem tudhatott a magáénak. Elillan, és Leó hagyja. Ez csak szex. Kivételesen jól sikerült szex, de attól még szex. Talán, ha máskor is megtartóztatná magát három hétig, bárkivel ugyanezt élné át.

Lázadozás támad fenyegető morgással a lelke mélyén, de nem vesz róla tudomást. Könnyedén a hátára gördül, és kifulladva fekszik.

– Azt hiszem, hiba volt három hetet várni – jegyzi meg halkan Evelin. A hangja csupa színekből szőtt ábránd és fáradt ragyogás.

– Szóval azt mondod, jó volt? – fordítja felé a fejét Leó vigyorogva.

– Nem jó, ez... – Evelin küszködve keresi a szavakat, és Leót megszállja valami, mert befejezi helyette a mondatot:

– Hihetetlen.

Őszintén fogalma sincs arról, hogy miért mondja ezt. Persze jó volt, nagyon jó, de...

– Igen – mosolyodik el édesen Evelin, és megint úgy néz Leóra, amit a férfi nem tud beazonosítani. Ezért szólal meg.

– Nos, ami a három hetet illeti, előttünk van egy egész délután és egy egész éjszaka, hogy bepótoljuk, amit elmulasztottunk. És hidd el, Evelin, még rengeteg mindent nem tettem meg, amit akartam.

– Akkor... akarod, hogy maradjak?

– Ha az életem múlna rajta, akkor se engednélek most el – jelenti ki Leó, és ezt komolyan is gondolja. Akarja még Evelint. Ennyi. – Egyébként nem tudom, feltűnt-e, de letéptem rólad a blúzod, nincs, amiben elmehetnél – fűzi hozzá kaján mosollyal, aztán azonban megint érthetetlen érzések lesznek rajta úrrá. Félelem talán, és valami más... aggódás? Remény? A fene se tudja. – De... te akarod, Evelin? Akarsz velem maradni?

– Igen – bólint a lány, majd évődőn elhúzza az ajkát. – Amúgy az egyik kedvenc blúzom volt, úgyhogy kegyetlenül meg fogsz lakolni érte.

– Mit értesz pontosan kegyetlen alatt?

– Nem is tudom... Talán kikötözlek az ágyhoz, és addig simogatlak és csókollak, míg bele nem őrülsz.

– Ahhoz már most se kell sok – vigyorodik el Leó. – Egészen elvetted az eszem.

Ami azt illeti, ez nagyon is igaz. Fura gondolatai vannak, nagyon furák. És még furább érzései. Köztük pedig a legerősebb most az, hogy Evelin jól van-e.

– Evelin... nem fájsz sehol? Nem vagy érzékeny?

– Kicsit, de úgy hiszem, egy forró fürdő pillanatokon belül rendbe tesz.

Leót megkönnyebbülés tölti el, jó benne elmerülni. Nem tudja, mit érezne, ha fájdalmat okozna Evelinnek. Tessék, már megint egy nagyon fura gondolat...

– Az jó, mert nekem pillanatok se kellettek... – jelenti ki, mire Evelin tekintete lejjebb siklik.

– Ez lehetetlen – súgja a lány megdöbbenve.

– Három hét, Evelin, három hét – vágja rá Leó. – Ugye nem hitted, hogy ennyitől kidőlök?

– Ami azt illeti...

– Ki ne mondd! – emeli fel a kezét Leó. – Komolyan megsértenél vele. Engedek vizet – mondja hirtelen, és lemászik az ágyról. A másik lehetőség, hogy lecsókolja a döbbenetet a lány arcáról, de ha ezt tenné, akkor ki tudja, képes lenne-e megállni, és legalább egy kis szusszanásnyi időt engednie kell a lánynak. Hogy biztosan rendben legyen. És hogy felfrissüljön – ahhoz, amit Leó tervez, energiára lesz szüksége.

– Leó! – szólal meg Evelin, amikor a férfi már majdnem kilép az előszobába.

– Tessék? – fordul vissza Leó.

Evelin gyengéden, szinte már meghatottan néz rá.

– Köszönöm.

Leó egy egészen aprót biccent, aztán elfordul. Miért mond neki Evelin mindig köszönetet? És ő ettől miért érzi magát mindig igazán furcsán elgyengültnek? És mi ez az idegesítő szívdobogás? És ez a lebegéshez hasonlatos, kissé bolondos boldogság? Kész, talán kezd becsavarodni...