„... rejtelmes, mint a Holdon túli táj!" (Mulan – Erős légy!)

– Nem akarod felvenni?

– Nem – szűri a fogai közt morcosan Evelin, miközben továbbra is riadtan nézi Leót. Mégis mit mondhatna, miért nem ment haza? Mert élete legnagyobb orgazmusát élte át és a világon mindent elfelejtett? Vagy, hogy Leó keze maga a színtiszta bűn, és ő önként és dalolva adta át magát ennek a bűnnek?

Leó egyik kezét Evelin derekán hagyva lehajol és előkotorja a ruha zsebéből a mobilt. Evelin elbiggyesztett szájjal nyúl érte, de a férfi ahelyett, hogy a kezébe adná, a kijelzőre néz, majd fogadja a hívást. Evelin elborzadva figyeli a tükörben, amint a férfi a válla felett vidáman vigyorogva megszólal.

– Szia, Jázmin!

– Leó?

Evelin tisztán hallja a nővére hangjában a meghökkenést.

– A húgod nálam van, és ma éjszakára nálam is marad – jelenti ki Leó, és a derekáról a lány hasára csúsztatja a kezét, majd birtokló mozdulattal még jobban magához húzza. – Vedd úgy, hogy elraboltam.

– Oké. Azért válthatok vele néhány szót?

Evelin nem hiszi el, hogy Jázmin ennyire könnyen veszi a férfi szemtelen szavait.

– Persze – bólint Leó továbbra is bőszen vigyorogva, majd Evelin felé nyújtja a telefont. Evelin elveszi, de mielőtt a füléhez emelné, kibontakozik az ölelésből. Nem tud úgy Jázminra koncentrálni, hogy Leó ujjai alattomosan egyre lejjebb és lejjebb játszadoznak a bőrén.

– Jázmin, ne haragudj, hogy nem csörögtem haza, nem akartam, hogy aggódjatok, nagyon sajná...

– Evelin, elég, nincs semmi baj – vág közbe Jázmin. Hallani a hangján a mosolyt. – Aggódtunk egy kicsit, de most már minden rendben. Csak annyit szeretnék tudni, hogy minden rendben van-e...

Evelin a falnak dől. Erőtlennek érzi magát, nem is érti, hogy a hirtelen ijedtség hogy nem mosott el belőle minden gyengeséget. A férfi még mindig a tükör előtt áll, de figyelmesen követi Evelin minden mozdulatát. Az arcán mintha nyugtalanság suhanna át. Evelin tudja, hogy Leó aggódik, mit szól ahhoz, hogy ma éjszakára az ő engedélye nélkül kisajátította magának, de – bármilyen meglepő is – nem bánja. Szeretne Leóval maradni, és ezúttal nem érzi szükségét, hogy okokat keressen, hogy megmagyarázza magának ezt a helyzetet és mindent, ami történt, nem akarja kielemezni, egyszerűen csak élvezni szeretné, hogy a férfival lehet. Már nem fél, vagy legalábbis most nincs benne semmi félelem. Evelin nem tudja, mikor tűnt el pontosan, de valahol menet közben eltűnt. Bízik Leóban, úgy, ahogy az édesapján és Eriken kívül soha senkiben nem bízott még.

– Igen, minden rendben van – mondja halkan Evelin, és mélyen Leó szemébe néz. A lány szavaira szokatlanul ellágyulnak a férfi arcvonásai, és Evelin szíve szaporábban kezd dobogni.

– Nagyszerű. Vigyázz magadra és légy jó! És, Evelin! Védekezzetek!

– Jázmin! – kiált fel méltatlankodva és elvörösödve Evelin, de mielőtt bármi mást hozzáfűzhetne, a nővére folytatja:

– Apa szeretne Leóval beszélni, átadod neki a mobilt?

– Öhm... aha... – motyogja összevont szemöldökkel Evelin, miközben a frász kerülgeti attól a gondolattól, hogy ezt a beszélgetést az édesapja is végigkövette, majd Leó felé nyújtja a mobilt. – Apa veled szeretne beszélni.

Leó elveszi a készüléket, a füléhez emeli, de nem marad biztos távolságban, hanem egészen közel lép Evelinhez, miközben végig a lány testén jártatja a tekintetét.

– Jó estét, Péter! – A férfi hangja visszafogott és már-már közönyös, nyoma sincs benne annak a veszélyes sötétségnek, ami a tekintete mélyén izzik.

– Jó estét, fiam! Ugye emlékszik még arra, mit mondtam magának a múltkor?

Evelinnek nagyon kell fülelnie, hogy értse a szavakat, és nem könnyíti meg a helyzetét, hogy Leó keze végigsiklik a derekán, egészen fel a melléig, majd hüvelykujja a megmerevedő mellbimbójára kalandozik.

– Igen, uram.

Evelin alig tud visszafojtani egy kéjes nyögést, pedig ez nem helyes, a férfi nem fogdoshatja a mellét, miközben az édesapjával beszél, ez szemérmetlen és erkölcstelen és... atyaég, eszméletlenül jó...

– Akkor tartsa észben.

– Úgy lesz.

Evelin behunyja a szemét, és a falnak támasztja a fejét.

– Tegnap csalódtam magában, többet ez ne forduljon elő.

– Nem fog, uram.

Leó egészen úgy válaszolgat, mintha legalábbis a katonaságon lenne, és ez a szilárd kimértség éles ellentétben áll mindazzal, amit közben a kezével művel. Hogy lehet valakinek ilyen keze? Hogy lehet képes ennyire érzékenyen érinteni, ennyi vágyat ébresztő érzést előcsalni? Mégis hogyan?

– Helyes. Jó éjszakát, fiam!

– Jó éjszakát, uram!

Leó elveszi a telefont a fülétől, a kijelzőre pillant, nyilván, hogy ellenőrizze, biztosan bontotta a hívást, majd Evelin szemébe néz.

– Miért hív apukád fiamnak? – kérdi értetlenül, kicsit egy megszeppent gyerekre emlékeztetve, és ez hihetetlenül aranyosan áll neki.

Evelinnek kell néhány másodperc, hogy felfogja a kérdést, majd még néhány, mire képes magát annyira összeszedni, hogy felnézve a férfira kinyögje a választ.

– Nem tudom...

Leó somolyogva figyeli, láthatóan nagyon elégedett éppen magával. Evelin nem bánja – amit a férfi csinál, az komolyan bámulatra méltó, szóval lehet is mivel elégedett, és igazság szerint a lány nagyon boldog, hogy itt lehet, hogy megtapasztalhatja ezeket az új és izgalmas érzéseket.

Mikor Leó hirtelen elhúzza a kezét, Evelin ajkáról csalódott nyögés pattan le, és tudja, hogy ezért talán szégyellnie kellene magát, mégsem érez semmi ilyesmit. Leó megőrjíti, de vele együtt, úgy, hogy közben ő vigyáz rá, igazán jó megőrülni...

– Az enyém vagy – jelenti ki Leó sötét mosollyal az ajkán, miután a telefont a ruhára ejti.

Evelin tekintete a ruhájára siklik, és csak most tudatosul benne, hogy egy szál bugyiban áll a férfi előtt, és bár igencsak megkésve (és ha jobban belegondol, az iméntiek után még nevetségesen is), de ettől függetlenül elpirul és zavarba jön. Ösztönösen maga köré fonja a karját – nem mintha ezzel bármi lényegeset igazán eltakarhatna.

Leó szemöldöke komoran összeugrik, ahogy visszalép Evelin elé.

– Még mindig úgy érzed, hogy van értelme zavarban lenned előttem, Evelin? – A férfi hangja mintha picit csalódott lenne. – Hát nem érted, hogy gyönyörűnek látlak és imádom, ha nézhetlek? Nem fossz meg ettől az örömtől – súgja, és a lányhoz hajolva olyan lágyan csókolja meg, hogy ha Evelin nem támaszkodna a falnak, egészen biztos, hogy összecsuklana. A férfi csak az ajkával érinti, komótosan és puhán és észveszejtően, aztán a nyelvével finoman végigsimítja a lány ajkát, majd elhúzódik.

Evelin leengedi a karját, és beharapva az ajkát pillant a férfira. Leó tekintete mohón vágtat végig a testén, a szemében az a sötét, veszélyes csillogás egyre erősebb és letaglózóbb, a férfi mégsem mozdul meg.

– Szeretnél fürdeni egyet? – kérdi gyengéden Leó.

Evelint kicsit meglepi a kérdés, de azért örül annak, hogy a férfi teret enged neki, hogy kicsit visszavesz a csábító „Casanova-énjéből". Az ember lányának olykor szüksége van néhány lélegzetvételnyi szünetre, miközben egy ilyen férfi teljesen kikészíti az érzékeit.

– Egy gyors zuhany jobban esne.

– Tiéd a fürdő, a mosógépen van tiszta törülköző.

– Köszönöm.

Leó arrébb lép, hogy utat engedjen a lánynak, Evelin azonban hozzáhajol és egy könnyű, gyors puszit nyom az arcára. Nem tudja, miért teszi, de természetesnek érzi. Annyi mindent lehetne mondani, csak éppen úgy véli, semmit sem tudna rendesen megfogalmazni. Ezzel a puszival egyszerűen csak megköszöni Leónak, hogy van – és bízik benne, hogy a férfi érti ezt.

Evelin, ahogy behajtja a fürdőszoba ajtaját, még épp elkapja a tükörben, hogy Leó teljesen megilletődött arccal bámul maga elé, miközben a keze azt a pontot érinti, ahol Evelin megpuszilta. Furcsa. A férfi nem jön zavarba gyakorlatilag semmitől, mégis egy egészen egyszerű, ártatlan puszi bizonytalanságra készteti... Mintha a gyengédség lenne az, amivel nem tud mit kezdeni.

Evelin ezen töprengve húzza le magáról a bugyiját, majd beáll a kádba, behúzza a zuhanyfüggönyt, és megnyitja a csapot. Annyira elgondolkodik, hogy egyáltalán nem figyel, így amikor a jéghideg víz felhevült bőrére szitál, megugrik és felsikolt.

– Evelin, minden rendben? – ront be a fürdőbe Leó.

A lány gyorsan elzárja a csapot, aztán kikukucskál a zuhanyfüggöny mögül.

– Igen, csak hideg volt a víz.

Leó megdermedve áll a fürdőszoba ajtajában, a tekintete sóvárogva tapad a zuhanyfüggönyre.

– Remélem, értékeled azt az erőt, amire most szükségem van ahhoz, hogy magadra hagyjalak – morogja, majd nem várva választ szinte kimenekül a fürdőből.

– Értékelem! – kiáltja el magát Evelin szándékosan szemtelenül, aztán kuncogva újra megnyitja a csapot, ezúttal azonban előtte elfordítja a zuhanyfejet, hogy a víz ne rá záporozzon.

Jólesik lemosni magáról a nyár forróságát, és még jobb, hogy Leó tusfürdőjét használhatja hozzá. Friss és könnyű illat, önmagában is kellemes, bár persze nem ugyanaz, mint amikor a férfin érzi. Olyankor van benne valami fülledt, baljós sötétség is, valami egészen egyedi aroma, amitől csábító és érzékeket felébresztő lesz ez az egyébként ártatlan illat.

Kiszállva a kádból megtörölközik, de nem veszi vissza a bugyiját, ami persze merész lépés, tekintve, hogy Leó mennyire kiszámíthatatlan, viszont akkor sincs kedve belebújni az izgalommal és vággyal átitatott anyagba, szóval miután a haját is alaposan megtörli (elfelejtette megkeresni a hajgumiját, úgyhogy, ha már így alakult, megmosta a haját is), maga köré tekeri a törölközőt, felkapja a földre ejtett bugyit és összegyűri a markában, majd kilép a fürdőszobából.

Leó a kanapén ül, a kezében cigi, és ellazulva fújja a füstöt. Mikor meglátja Evelint, a teste megfeszül.

– Szándékosan kínzol engem, igaz?

Evelin félszegen megvonja a vállát.

– Nem, csak... kint maradt a ruhám, és... hát, abban egyébként sem szívesen aludnék, szóval... tudnál adni egy pólót? Meg... ha lehet, valami rövidnadrágot is.

A férfi arcára kaján mosoly kúszik.

– És ha nem adok?

– Akkor a nap további részét kénytelen leszek meztelenül tölteni, és te nagyon fogsz szenvedni – közli Evelin, és egészen büszke arra, hogy miközben mindezt kimondja, egyszer sem remeg vagy bicsaklik meg a hangja.

Leó jólesőn felnevet, aztán elnyomja a cigit, feláll a kanapéról, és a szekrényhez lép. Háttal áll Evelinnek, úgyhogy a lány nem látja, mit vesz elő.

– Rövidnadrágom nincs – közli. – Szóval kénytelen leszel ezzel beérni – dob Evelin felé egy fekete ruhadarabot. A lány ügyesen elkapja, azonban amikor rájön, hogy Leó egyik bokszeralsóját szorongatja, elpirul, amit Leó persze újabb nevetéssel díjaz.

Evelin lehajol, és kicsit ügyetlenkedve, de azért felhúzza a bokszeralsót úgy, hogy közben Leó ne láthasson belőle többet annál, mint eddig. Felpillant Leóra, aki láthatóan roppant kellemesen szórakozik azon, hogy ő mit össze nem csetlik-botlik. A férfi közelebb lépve átnyújt egy pólót Evelinnek.

A lány elveszi, belebújtatja a karját, aztán azzal a szándékkal emeli fel, hogy ráhúzza a törölközőre, és majd utána ki a törölközőt alóla, azonban amint átbújtatja a fején a pólót, érzi, hogy a mellénél lévő csomó Leó érintése nyomán kioldódik, a törölköző pedig suhogva a padlóra esik.

Evelin kapkodva magára rántja a pólót, aztán dühösen a férfira néz.

– Evelin, láttalak már gyakorlatilag meztelenül, mire kell ez a komédia? – int a törölköző felé Leó. Nincs semmi megrovás a hangjában, semmi számonkérés, inkább derűsnek hat.

Evelin szeretne visszavágni, de nincs semmi, amit mondhatna, úgyhogy csak megadón lehajtja a fejét. Leónak igaza van, csak hát azért nem olyan egyszerű megszabadulni a megszokástól, márpedig ő nagyon is megszokta, hogy egynél mindenképpen több ruhadarab takarja a testét.

– Megyek, lezuhanyzom én is – mondja Leó, de mielőtt ellépne, könnyedén megsimogatja a lány arcát. Evelin felnéz. Leó mosolyogva figyeli, és ahogy az előbb Evelin, most ő is egyszerűen csak egy könnyű puszit nyom a lány arcára.

Evelin szíve nagyot dobban. Ahogy bénultan Leó után bámul, megérti, hogy a férfi csak azért húzza a szemérmességével folyton, mert tényleg fontos neki, hogy ő ne érezze magát kényelmetlenül, közben pedig valahol talán mulattatja is, hogy Evelin ilyen – nyilván nem sok hozzá hasonló nővel akadt eddig dolga, ha a lány jobban belegondol, kénytelen megállapítani, hogy valószínűleg eggyel se. Mégsem szomorodik el ettől a gondolattól, inkább büszke lesz rá, hogy ő más. És büszke arra is, hogy Leó ennek ellenére akarja. Akarja annyira, hogy változtasson a bevett szokásain.

A lány letelepedik a kanapéra, törökülésbe húzza a lábát, és vár. Hallja, ahogy Leó megnyitja a csapot, aztán azt is, hogy elzárja. Ha elképzeli, hogy a férfi épp tusfürdőt nyom a kezébe, és aztán végigdörzsöli a testét, vágyakozó bizsergés ébred a lába között – ami teljesen érthetetlen, hiszen talán még fél órája sincs, hogy beleszédült Leó karjába. Vajon milyen a férfi meztelenül? Mindenhol olyan izmos, mint a felsőteste? És vajon milyen a...

Evelin nagyot nyel és megrázza a fejét, de hiába, a képtől, ami alamuszi módon a gondolatai közé lopja magát, nem tud szabadulni. Fogalma sincs arról, hogy honnan jön a bátorság, de ugyanúgy önti el, mint akkor, amikor délután elindult Leóhoz. Felpattan, a fürdőszobaajtóhoz siet, aztán mielőtt esélyt adna magának, hogy átgondolja, bekopog.

– Tessék? – Leó nem tudja elrejteni a hangjából a csodálkozást.

– Bejöhetek? – kérdi Evelin vékonyka hangon. Úgy látszik, a nagy bátorság a hangjára már nem terjed ki...

Egy szívdobbanás. Kettő.

– Igen.

Evelin lenyomja a kilincset, és belép a fürdőbe. Hallja a zuhanyfüggöny hangját, amint Leó elhúzza. A levegő gőztől súlyos és nedves. Nem mer a férfira nézni.

– Megmoshatlak? – Ha lehet, a hangja még halványabb, mint az előbb.

– Ugye tudod, hogy ha ezt akarod tenni, ahhoz nem árt rám nézned?

Evelin nagy levegőt vesz, aztán felemeli a fejét. Nem, határozottan nem készült fel erre a látványra. A férfi egyszerűen lenyűgöző, és igen, mindenhol nagyon izmos és... kemény. Ott is. Evelin elpirul és elkapja a tekintetét, aztán a kíváncsiság mégis visszavonzza. Tudja, hogy feltehetően igen bután fest, ahogy a férfit bámulja, de nem tehet róla, nem tudja nem bámulni. Annak idején mindig sötétben csinálta a gimis osztálytársával, és amilyen bátortalan volt, szinte soha semmit nem látott belőle, épp csak egy-egy lopott pillantás, amitől aztán mindig szörnyen zavarba jött. Most viszont nincs zavarban. Le van nyűgözve.

Közelebb lép a férfihoz, a tekintete mindvégig a határozott és erőteljes merevedésen pihen. Milyen érzés lenne érezni magában? Milyen lenne, ha egészen mélyen betöltené? Evelin nem gondolkodik, egyszerűen csak óvatosan megérinti Leót. A férfi nyögése azonban észhez téríti, és úgy kapja el a kezét, mintha megégette volna magát. Zavartan hátrébb lép.

– Meggondoltad magad? – kérdi Leó érdes, rekedtes hangon.

Evelin felnéz rá és megrázza a fejét. Meg akarja érinteni Leót. Mindenhol. Végig akar simítani a domborodó izmokon, érezni akarja a tenyere alatt a bőrét, érezni a belőle áradó forróságot.

A férfi pár pillanatig fürkészőn méregeti, de Evelin nem kapja el a tekintetét. Maradni akar, igen, ezt akarja. Semmi mást.

Leó aprót biccent, aztán felemeli a tusfürdős flakont, és Evelin felé nyújtja. A lány elveszi, nyom belőle a tenyerébe, majd visszaadja Leónak. Összedörzsöli a kezét, és amikor már valamennyire felhabosította a tusfürdőt, hevesen kalapáló szívvel a kád pereméhez lép, és végre megérinti Leót.

A mellkasánál kezdi, aztán a keze felfut a vállára, majd le előbb az egyik, aztán a másik karján. Simogatja, dörzsöli, masszírozza a férfit. A tekintete a keze útját követi – olyan törékenynek és kicsinek tűnik a férfi testén –, és a szíve egyre gyorsabban dobog, a levegőt szinte zihálva veszi, a lába között pedig felerősödik a sajgás. Sosem érzett még hasonlót és igazából tenni sem tett soha semmi ilyesmit. Felfoghatatlan számára, hogy az érintéseknek ekkora ereje lehet, hogy így hathatnak a testére, hogy ennyire mély és legyőzhetetlen vágyat szíthatnak.

A keze visszasiklik Leó mellkasára, aztán le a hasára. A férfi megremeg, a levegő sóhajtva kiszökik a tüdejéből. Evelin a férfi arcára pillant. Leó lenyűgözve nézi Evelint, csodálattal és mérhetetlen, végtelen szenvedéllyel.

Evelin újra a kezére pillant, majd megmossa a férfi lábát is, ügyelve, hogy egy bizonyos területet kikerüljön. Oda sem néz, mert fél, hogy akkor már képtelen lenne a férfit máshol érinteni. Mert akarja, akarja ott is megsimogatni Leót, érezni akarja a tenyerében a férfi erekciójának lüktetését, a keménységét, a bőr selymességét... Evelin úgy érinti meg Leó férfiasságát, mintha bűvöletbe került volna.

Leó ujjai erősen Evelin csuklójára kulcsolódnak, és megállítják a mozdulatot. Evelin meglepetten néz fel a férfira. Leó arca feszült, a szemében vágy és kín keveredik egyszerre. Vajon mennyire lehetett számára nehéz, hogy visszafogja a lány mozdulatait?

– Evelin, nem kell ezt tenned. Nagyfiú vagyok, kibírom, ha pedig nem, megoldom magam.

– Én... úgy fair, ha...

– Nem, Evelin – vág közbe Leó szilárdan és komoran. – Semmi nem azért történt az előszobában, mert azt akarom, hogy viszonozd. Azért történt, mert akartam és mert te is akartad. Nem kell semmit azért tenned, mert úgy érzed, így helyes. Csak akkor csináld, ha szeretnéd.

– Szeretném... – suttogja Evelin a férfi szemébe nézve.

– Biztos vagy benne? – kérdi Leó, és látszik rajta, hogy még nincs meggyőzve, a szorítás azonban valamelyest enyhül Evelin csuklóján. A lány nem felel, csak picit megmozdítja a kezét a merev férfiasságon. Leó felnyög, és elengedi Evelin csuklóját.

A lány mosolyogva öleli körbe a kezével a vastag hímvesszőt. Különös érzés érinteni. Forró és bársonyos a bőr, mégis olyan kemény...

Evelin keze ösztönösen mozdul. Előbb lassan és lágyan, majd egyre gyorsabban és erősebben kényezteti a férfit. Leó zihálása felerősödik, és abban a pillanatban, amikor Evelin megérzi, hogy megrándul a keze alatt, a férfi felnyög és hirtelen elfordul. Leó testén remegések sora fut végig, karjával a falnak támaszkodik, de még így is mintha alig lenne képes megtartani magát.

Evelin Leó minden apró rezdülését mohón figyeli. Nem hitte volna, hogy ilyen érzés örömöt adni a férfinak. Nem hitte volna, hogy ettől ennyire... könnyűnek és felszabadultnak és boldognak érzi majd magát. De látni Leó arcát, ahogy megfeszül, ahogy ráírja magát a gyönyör és a megkönnyebbülés, az valami egészen hihetetlen.

– Jó volt? – kérdi félénken Evelin, mikor úgy tűnik, hogy Leó már nem remeg.

– Tökéletes – feleli a férfi elhaló, kifulladt hangon.

Evelin ajkára széles vigyor szökik. Kezdi érteni, hogy mit érezhetett Leó, amikor őt az égig repítette, hogy miért nézett olyan elégedetten. Most ő is nagyon elégedett magával.

A férfi lekapja a tartóból a zuhanyfejet, elcsavarja a csapot, majd figyelve arra, hogy a lehetőségekhez képest ne vizezze össze Evelint, gyorsan leöblíti magát.

Evelin mozdulatlanul áll. Elbűvöli, ahogy a víz gyöngyözve végigfolyik Leó testén. Úgy érzi, ezt akár minden egyes nap szívesen végignézné, és sose unná meg, egyetlen pillanatra sem.

Leó elzárja a csapot, felkap egy törölközőt, felületesen megtörli magát, aztán a derekára köti, és kilép a kádból Evelin mellé. A fürdőszoba nagyon kicsi, összepréselődve állnak.

– Megleptél – szólal meg Leó halkan.

– Magamat is.

– Jól vagy? – kérdi a férfi aggódón csillogó tekintettel. Evelin egészen elképed attól, hogy Leó még most is ennyire figyel rá, hogy ennyire törődik vele. Mégis hogy tarthatja magát szörnyetegnek?

– Igen.

És tényleg jól van. Csodálatos érzés, hogy örömöt adhatott Leónak. Csodálatos érzés, hogy volt mersze azt tenni, amit akart, amihez éppen kedve volt. Nem tudja, hova tűnt belőle az a gát, ami máskor visszafogja, de örül, hogy eltűnt, és akaratlanul is megfordul a fejében, hogy vajon az elmúlt években mennyi mindent hagyott ki csak azért, mert inkább gyáván megfutamodott. Persze lehet, hogy olykor csalódott volna, hogy nem mindig minden sült volna el jól, de legalább megadta volna az esélyt mindannak, amire vágyik. Evelin ebben a pillanatban elhatározza, hogy nagyon fog igyekezni, hogy ne meneküljön többé önmaga elől.

Leó szelíden megfogja a kezét, majd maga után húzva visszavezeti a szobába. Evelin leül a kanapéra, és telhetetlenül végignézi, ahogy Leó felöltözik. A férfi egyáltalán nem szégyenlősködik, ledobja magáról a törölközőt, hanyagul otthagyja a földön, és meztelenül lép a szekrényhez, hogy elővegyen egy bokszeralsót. Evelin ebben a pillanatban megérti, hogy mennyire mókásan festhetett, hogy ő takargatni próbálta magát. Ha most Leó ezt tenné, ő is elég értetlen lenne, ráadásul jó nézni a férfit, ezért aztán lehet, hogy kicsit haragudna is, amiért Leó takargatja magát. Szóval igen, most már megérti Leót.

– Nem vagy éhes? – kérdi a férfi, miközben felhúzza a bokszeralsót.

– Nem igazán – rázza meg a fejét Evelin.

– De szoktál vacsorázni, nem? – pillant rá összeráncolt homlokkal a férfi.

– Általában.

– Akkor most is fogsz – jelenti ki Leó határozottan. Néhány öles lépéssel átszeli a szobát. – A lányok mindig túlzásba viszik a féltést, ha arról van szó, hogy eszem-e rendesen normális kaját, úgyhogy hoztak nekem franciasalátát meg rántott bizbazokat. Jó lesz?

– Mik azok a „bizbazok"? – emeli meg Evelin kérdőn a szemöldökét.

– Karfiol, brokkoli, gomba – sorolja Leó, miközben kinyitja a hűtő ajtaját.

– Tökéletes lesz.

– Nem rajongok a mosogatásért, zavarna, ha dobozból ennénk? – emeli meg a kezében tartott műanyagdobozt a férfi.

– Nem. De ha inkább ennél tányérból, akkor szívesen elmosogatok utána – ajánlja fel Evelin, ugyanis neki semmi baja nincs a mosogatással, sőt, kifejezetten szereti, mert közben nem kell erősen koncentrálni, így aztán a gondolatai szabadon és szertelenül kalandozhatnak.

– Vendég vagy, nem mosogathatsz, legalábbis most először semmiképp. Legközelebb már megengedem – vigyorodik el a férfi, majd a dohányzóasztalra teszi a hűtőből elővett dobozokat, visszalép a konyhába, egy fiókból két kanalat húz elő, és végül leül Evelin mellé, aki addigra már levette a dobozok fedelét.

Mindketten az asztal fölé hajolnak, hol egyikük, hol másikuk mártja a kanalát a franciasalátába, a rántott „bizbazokat" pedig egyszerűen a kezükbe fogják. Evelinnek tetszik ez a könnyedség, és az is, hogy Leó nem kerít nagy feneket a vacsorának.

– Nagyon finom – állapítja meg Evelin a sokadik falat után. – A húgaid csinálták?

– Mindketten imádnak főzni – mondja Leó, és a hangjában megint ott van az az édes-kedves árnyalat, ami korábban is, amikor a húgairól mesélt. Evelin nem felejtette el azt a pillanatot – valószínűleg soha nem is fogja, hiszen abban a pillanatban Leó igazán a bizalmába avatta. Talán ezért volt, hogy később teljesen el tudta magát engedni, hogy egyszer sem kezdett azon gondolkodni, míg a tükör előtt álltak, hogy voltaképpen mit is csinál éppen. Csak hagyta, hogy megtörténjen, mert varázslatosan jó érzés volt.

Most azonban Evelin arra gondol, hogy ő is szeretne valami igazán személyeset megosztani Leóval, valamit, amit még soha senkinek nem mondott el. Kicsit olyan ez, mintha apró szálakkal egymáshoz kötnék magukat. Evelin bosszúsan elhessegeti a kérdést, hogy végül vajon mennyire válhat szorossá ez a kötelék...

– Édesanyám nagyon szeretett mesélni – szólal meg halkan a lány. A szúró fájdalom, mely mindannyiszor belenyilall, ha az anyukája szóba kerül, most sem marad el, ezúttal azonban a lány ajkára mégis apró mosoly szökik, mert az emlékek máris magukkal ragadják. – Az ő meséi valahogy mások voltak, vagyis, ha ő mesélt, igazából talán az volt más. A hangja miatt, vagy talán csak azért, mert minden történetet őszinte átéléssel tudott elmondani. És sosem mondta el ugyanazt a mesét, mindig valami mást talált ki. Azt hiszem, az élénk fantáziámat tőle örököltem – pillant Leóra Evelin. Eddig maga elé meredt, most azonban szüksége van a kapcsolatra, mert kicsit elszorul a torka.

Leó biztatón és érdeklődve néz rá, mindemellett azonban megértés is van a tekintetében. Szomorkás, beletörődő megértés és gyengédség, ami segít, hogy Evelin könnyebben lélegezzen.

– Volt azonban egy mese, vagyis igazából három, amit többször is elmesélt, ha kértük. A háromból én csak egy mesét ismerek, mert... szóval mert ez a közös titkunk volt. Az én mesém az enyém volt, a másik kettő pedig Jázminé és Viviené. Csak anya és mi tudtuk, hogy mi van a saját mesénkben. Sose mondtam el senkinek – suttogja Evelin, és ezúttal már bárhogy igyekszik, nem tudja visszafogni, könnybe lábad a szeme.

– Nem kell elmondanod, Evelin – szól közbe halkan Leó, de a lány megrázza a fejét és nagyot nyel.

– Szeretném – jelenti ki. – Nem tudom, miért pont neked, de szeretném elmondani. Akarod hallani?

– Ha biztosan meg akarod velem osztani, akkor igen, nagyon szeretném hallani – feleli Leó. Evelin kicsit meghatódik attól, hogy mennyire őszinte és tiszta a férfi hangja és tekintete. Egyetlen egyszer sem hallotta még Leót így beszélni, és egyetlen egyszer sem nézett még így. Mintha történne most valami köztük. Mintha közelebb kerülnének egymáshoz. Evelin nem tudja ezt megmagyarázni, és nem is igen érti, úgyhogy inkább újra beszélni kezd.

– Nem tudom úgy elmondani, ahogy anyu mondta, és ha nem baj, nem is próbálkoznék vele – pillant félszegen a férfira, aki biztatóan bólint. – Szóval a mese egy lányról szólt, aki egy toronyban élve nőtt fel. A toronynak nem volt ajtaja, és égig ért a teteje, tükörsima volt a fala, így nem lehetett belőle szabadulni. A lány magányosan és egyedül élt hosszú-hosszú éveken át. Csak nézte a világot a toronyból, nézte, és azt képzelte, hogy ő is él. Soha senki nem sietett a megmentésére. Aztán a világot egy szörnyeteg vad ordítása rengette meg. A szörnyeteg mindent feldúlt maga körül, az emberek rettegték őt. Sosem tudták, mire készül, mit fog tenni. Végül ez a szörnyeteg féktelen tombolásában egy nap a toronyhoz ért, de a tükörsima felületen megpillantotta önmagát, és végtelen elkeseredettségében nekivette magát a falnak... – Evelin száján elfoszlanak a szavak, mert az emlékeiből halványan feldereng az édesanyja hangja, és ő látja ugyanazokat a képeket, amiket régen látott. Látja leomlani a tornyot, látja maga előtt a lányt, ahogy előküzdi magát a romok alól, törmelék mindenütt, a napsugarak porszemcsékkel játszanak, és mintha csillogna az egész világ...

– Ez mintha rólad szólna – jegyzi meg Leó szétzilálva a képeket.

Evelin majdnem kijavítja a férfit, hogy „rólunk", de visszanyeli a szót – talán a testén átfutó ijedt bizonyosság készteti erre.

Mert igen, ez a történet róluk szól. Evelin nem érti és nem is nagyon tudja felfogni, de az édesanyja mintha előre látta volna, hogy mi lesz, ami persze butaság, sőt, lehetetlen, de mégis...

Evelin teljesen összezavarodott. Ez a mese az ő meséje. Szólhat vajon róla? De ha igen, honnan tudhatta volna az édesanyja?

A lány gondolatai szédült iramban követik egymást, birokra kelnek és letaszítják egymást a feledésbe, míg nem marad más, csak a mese vége.

A mese vége... – borzong meg Evelin. Ha a mese eleje igaz, vajon lehet igaz a vége is? Lehet ez tényleg valóság?

Nem, ezen most nem szabad gondolkodnia, nem most, itt, Leó mellett. Majd ha egyedül lesz.

– És mi történt a szörnyeteggel? – kérdi egészen halkan Leó. A hangja elveszettség és magány.

Evelin megvonja a vállát, és kerüli Leó tekintetét.

– A lány szabad lett – mondja, és reméli, hogy nem hallatszik a hangján, hogy ez nem a teljes igazság. Nem hazugság ugyan, de azért mégsem ez a mese vége, viszont úgy érzi, az igazi befejezést nem lenne bölcs ötlet megosztani Leóval. Kényelmetlenül érzi magát, hogy elhallgatja, de ebben a pillanatban mégis így tűnik jobbnak.

Leó hümmögve konstatálja a kijelentést, és nem firtatja tovább a kérdést. Evelin kissé félve felé les, de semmit nem tud leolvasni a férfi arcáról.

Csendesen fejezik be a vacsorát, aztán szó nélkül elpakolnak. Leó megfogja Evelin kezét, és az ágyra húzza a lányt. Egymással szemben fekszenek le az ágytakaróra, egyiküknek sem jut eszébe, hogy ebben a melegben be kellene takarózni. Evelin úgy helyezkedik el, hogy azért távolságot hagy maga és Leó között, de a férfi ezt csak egy elégedetlen morranással konstatálja, majd egy laza mozdulattal rögtön orvosolja a helyzetet. Közelebb húzza magához a lányt, átveti a lábát a lábán, az egyik karját pedig a derekán.

– Köszönöm a mesét, Evelin – szólal meg halkan Leó, és Evelin csak ekkor veszi észre, hogy mindeddig ideges, feszítő görcs fészkelődött valahol a gyomra tájékán, most azonban újra megnyugszik és elengedi magát.

A lány nem tudja, hány percig hallgatnak, de nem is számít, mert a csend egyáltalán nem kényelmetlen. Csak nézik egymást, aztán szépen lassan előkerülnek a szavak is. Evelin nem érzékeli az idő múlását, számára most csak Leó létezik. Ha a férfi eddig elbűvölte, akkor most egyenesen megigézi. Az olykor felvillanó halvány cinizmus, ha érzések kerülnek szóba, a lágyság a hangjában és az arcán, ha a családjáról vagy a múltról mesél, a lelkesedés, amikor a színészet kerül szóba, és az a mély és érzéki árnyalat is, amikor bármilyen pajzán megjegyzést tesz (amiből persze folyamatosan akad bőven).

A nyár elpilledt, bent ragadt melege szorosan hozzájuk simul, és csak kicsit enyhíti a nyitott ablakon beszökő éjszaka kellemesebb levegője. Evelin csak abból sejti, hogy már nagyon későre járhat, hogy egyre gyakrabban ásítozik és egyre laposabbakat pislog, de nem számít, nem akar aludni. Tudja, hogy egész nap nagyon fáradt lesz, de akkor is megéri. Nem adná ezeket a pillanatokat semmiért.

– Mindjárt elalszol – szólal meg Leó, és gyengéden megsimogatja Evelin arcát. A férfi egész éjszaka ilyen gyengéden ért hozzá, csak néha incselkedőn vagy sóvárgón. Evelin úgy érzi, hogy bár Leó folyamatosan kívánja őt, de ezek az érintések és ez az éjszaka most nem erről szólt. Hanem arról, hogy neki szüksége van arra, hogy ismerjék egymást – és Leó mindenről őszintén és nyíltan beszélt, semmit sem akart eltitkolni, ami jólesik a lánynak.

– Nem, dehogy – tiltakozik Evelin, sajnos nem igazán meggyőzően, de hát bármennyire is nem akar aludni, azért most már tényleg nagyon fáradt.

– Evelin, lassan hajnalodik.

Leó arcán és szemén is látszik már a fáradtság, de Evelinnek úgy tűnik, ő is próbálja magát tartani. Melegség ébred a lány szívében, mert ezek szerint az elmúlt órák nem csak számára különösen értékesek.

– „Vörös nap virrad, vért ontottak az éjjel" – jegyzi meg a lány, és nagyon igyekszik utánozni Legolas hanglejtését. Evelin számára A Gyűrűk Ura története ismeretlen volt a filmek előtt, a papája ugyan többször is a kezébe akarta nyomni a könyvet, de Evelin akkoriban a Harry Potter világában élt, viszont azért moziba elkísérte a szüleit, amikor kijött a film. Azóta ő is nagy rajongó, időnként, leginkább karácsony környékén „Gyűrűk Ura maratont" szoktak tartani, amihez rendszerint Vivien és Erik is csatlakozik, olykor még Jázmin is, bár ő nem kifejezetten rajongó.

Evelin kíváncsian néz Leóra – bár akár lehetett volna is, de filmekről nem beszélgettek, így fogalma sincs a férfi ízléséről.

– Istenem, hát te mindig képes vagy meglepni! – nevet fel halkan Leó, ami elárulja Evelin számára, hogy ő is ismeri a filmet, sőt, feltehetően szereti is, mert egyszeri nézés után aligha ragad meg ez a sor az ember fejében.

– Nézzük meg a napkeltét! – jelenti ki hirtelen Evelin. Úgy érzi, muszáj egy kicsit mozognia, és odakint biztos nem olyan bágyadt a levegő, mint itt bent, így talán valamelyest magához térhetne.

– Tessék?

– Nézzük meg a napkeltét – ismétli meg a lány mosolyogva.

– Evelin, legalább pár órát aludnod kellene – győzködi Leó gyengéd féltéssel a tekintetében, ami jólesőn bizsergeti meg Evelin szívét.

– Igazából már mindegy, mindenképpen olyan leszek ma, mint a mosott szar... – közli Evelin, és folytatná, de Leó felvillanó vigyora megakadályozza. – Most mit vigyorogsz?

– Nagyon furcsa hallani, ha csúnyán beszélsz. Nem illik az ártatlan, szende külsődhöz.

Evelin válaszul csak szusszant egyet, aztán feláll az ágyról, majd kinyújtja a kezét Leó felé.

– Gyere!

A férfi sóhajtva adja meg magát, de azért persze nem állja meg, hogy megfogva Evelin kezét ahelyett, hogy felhúzódzkodna, ne a lányt rántsa magára. Evelin kacagva hagyja, hogy Leó mindkettejükkel átfordulva maga alá nyomja. Izgató érzés a testén ez az erős és kemény férfitest, bár sajnos nem sokáig érezheti, mert Leó épp csak megérinti az ajkát az ajkával, aztán elhúzódva feláll az ágyról. Evelin követné, de a férfi hirtelen lehajol és egyszerűen az ölébe kapja.

– Ne, Leó, tegyél le, nehéz vagyok – tiltakozik Evelin, mire Leó megütközve néz rá.

– Evelin, ne érts félre, kérlek, de te nem nehéz vagy, hanem hülye – közli a férfi, de egyáltalán nem sértőn, inkább kedvesen megrovón, aztán könnyedén tartva a lányt átvág a szobán és kilép az erkélyre. – Nem fogsz fázni? Hozzak egy takarót?

– Lehet, hogy az nem ártana – véli Evelin, mert a levegő idekint tényleg lényegesen hűvösebb.

Evelin arra számít, hogy Leó leteszi a műanyagszékre, a férfi azonban vele együtt fordul meg, és megy vissza a szobába, mintha csak bizonyítani akarná, hogy Evelin tényleg nem nehéz.

– Lennél kedves? – kérdi Leó, és a fejével az ágytakaró felé bök. Evelin nyújtózkodva megragadja, és az ölébe húzza.

– Ugye tudod, hogy egyszerűbb lenne, ha letennél?

– Lehet, de közel sem olyan izgalmas.

Visszamennek az erkélyre, és kis fészkelődés után kényelmesen elhelyezkednek a széken. Leó betakargatja Evelint, aztán szorosan átöleli. A lány feje a férfi vállán pihen, a keze a mellkasán, és érzi Leó erőteljes szívdobbanásait. Jó érzés érezni, valóssá teszi ezt az egyébként annyira valótlan pillanatot.

A színek épp csak ébredeznek az égbolton, a sötétség egyelőre még hangsúlyosabb. Némán ülnek, ahogy a hajnal ecsetet ragadva átfesti az éj komor és telt árnyait előbb csak sápadt világosra, aztán csupa álmokból elcsent élénk és ragyogó vörösre, narancsra és sárgára.

– Gyönyörű – sóhajtja Evelin.

– Igen, az – érkezik a válasz borongósan lágy hangon. Evelin picit oldalra mozdítja a fejét, mert látni akarja, hogy mi van most Leó tekintetében, de a férfi nem a napkeltét csodálja melegen csillogó szemmel, hanem őt.

***

Ha valaki korábban azt mondta volna Leónak, hogy lesz olyan három hét az életében, amikor nem szexel, nemes egyszerűséggel körberöhögte volna az illetőt. Ha valaki azt állította volna, hogy megismer egy nőt, és három hét alatt sem sikerül az ágyába csábítania, úgy nevetett volna, hogy még a könnye is kicsordul. Ha pedig valaki olyasmit jelentett volna ki, hogy megismer egy nőt, három hét alatt nem dönti hanyatt, és bár őrülten kívánja, mégis kezdi úgy érezni, hogy jobb lenne vele nem lefeküdni, akkor nem nevetett volna, hanem elmegyógyintézeti kezelést javasol az illetőnek. Pedig ami azt illeti, talán neki magának lenne szüksége egy beutalóra.

Leó elmosolyodik, ahogy Evelin igencsak szedve a lábát beslisszol a házba. Úgy véli, a lány már egy jó ideje szükségét érezte egy kitérőnek a vécére, csak zavarban volt attól, hogy ezt be is jelentse egyszerre előtte és Péter előtt, és ezt nagyon aranyosnak találja. Igazából mindent aranyosnak talál Evelinben, és ez igencsak aggasztó.

Péter és ő egy röpke pillanatra mosolyogva és megértőn összenéznek, de egyikük sem szólal meg. Leó nem bánja a csendet. Nem először borozgatnak itt hármasban a teraszon ülve. Leó szereti ezeket a csendes estéket, szereti innen nézni a lassan közeledő éjszakát, ma pedig különösen jólesik ez a nyugalom, hiszen egész nap a húgainak segített a költözésben, és ez nem volt egyszerű, mert a húgai rengeteg kacatot gyűjtöttek össze az eltelt évek alatt. De azért az nagyon jó volt, hogy reggeltől estig Evelinnel lehetett, még úgy is, hogy Kornél és az egész családja beugrott segíteni, ami tulajdonképpen rengeteg nevetést hozott magával, mert Kornél családtagjai tényleg komplett őrültek.

Bár amikor azt látta, hogy Kornél átöleli Evelint (fogalma sincs, miért, mióta hazaértek, nem volt kettesben Evelinnel, szóval még nem tudta kifaggatni), nagyon különös szorítást érzett a mellkasában, és olyasmi gondolata támadt, hogy szeretné Kornélt alaposan helyben hagyni. Ez az ötlet nem tetszett neki – miért akarná szétverni a barátja fejét? Ugyanakkor nagyon is szét akarta verni – vagy jó, nem éppen szétverni, csak úgy egy-két monoklival kiszínezni a képét, esetleg megszabadítani néhány fogától...

„– Ugye tudod, hogy ezt féltékenységnek hívják?" – kérdezte Lizi vigyorogva. Fura vigyor volt ez. Egyszerre csodálkozó és valamiképp mégis elégedett és olyan... meghatott? Ennek nincs értelme. Egyébként sem lehet egy vigyorgásban ennyi minden. Egy vigyorgás csak vigyorgás – legyen inkább kárörvendő.

Leót általában nem zavarja, hogy Kornél csinos kis felesége látja mások fantáziáit, de akkor és ott nem állíthatná, hogy örült ennek a képességének. Már csak azért sem, mert ez a mondat azóta sem megy ki a fejéből, akárhogy szeretne róla megfeledkezni.

Ő nem lehet féltékeny. A féltékenység olyasmi, ami feltételezi, hogy egyéb érzések is húzódnak a háttérben, márpedig neki nincsenek egyéb érzései, hacsaknem a birtoklási vágy. Ami persze elmúlik majd, ha végre Evelin az övé lesz. Már ha az övé lesz egyáltalán valaha is...

Múlt hét szerda óta valami megváltozott közöttük. Leó nem tudja, hogy pontosan hogyan vagy miért, de azóta mégis egészen más a kapcsolatuk. Evelin már csak ritkán szégyenlősködik előtte, ha mégis, akkor pedig mérhetetlenül kedvesen és ártatlanul teszi. Ennek ellenére nem feküdtek le egymással. Sőt, csókolózáson kívül nagyon más nem is történ köztük, ami felfoghatatlan a férfi számára.

Pedig aludtak már együtt – valamelyik este, mikor hazaindult volna, leragadt a nappaliban a tévé előtt. Erik egy nagyon érdekes sci-fit nézett, Leó pedig nem tudott ellenállni az invitálásnak. Mikor vége lett a filmnek, Vivien felajánlotta, hogy megágyaz neki a kanapé mellett (ami Erik helye – bár ezt Leó nem teljesen érti, de Evelin szerint Vivien és Erik között nincs semmi, pedig egyértelmű, legalábbis Leó számára mindenképpen, hogy akarják egymást), de Leó ezt visszautasította, és felsétált az emeletre, bekopogott Evelinhez, majd a lány döbbenetével mit sem törődve közölte, hogy vele alszik. Evelin nem tiltakozott, csak helyet szorított neki az ágyban. Leó pedig olyan jófiú volt, mint még soha – csupán a lány mellét simogatta meg, de azt is véletlennek álcázta. Jó, ezt Evelin egyébként valószínűleg nem vette be...

Leó akkor úgy gondolta, hogy nem teheti magáévá a lányt, mégiscsak a házban aludt éppen minden családtagja, halkan kellett volna csinálniuk, márpedig ő azt akarja, hogy Evelin teljesen elengedhesse magát, amikor majd végre megtörténik. Leó megint elmosolyodik, bár ebbe a mosolyba ezúttal egy kis keserűség is kerül. Múlt szombaton azt hitte, végre túlesnek a dolgon. Meglepte Evelin sms-e, miszerint ha van kedve, várja este hétre, mert tudta, hogy Péter elutazott, ahogy azt is, hogy Vivien és Erik koncertre készülnek, és abban bízott, hogy Jázmin sem lesz otthon, ezért az sms. Izgatottan vágott neki az útnak, aztán mikor Evelin kaput nyitott, a széles mosoly lehervadt Leó ajkáról. A kertben hangosan visítozva két kiskölyök kergette éppen egymást.

„– Ezt szándékosan csináltad" – jegyezte meg Leó. Evelin küszködött az ajkára kívánkozó mosollyal.

„– Mit is?" – kérdezett vissza szörnyen huncut tekintettel.

„– Átvertél.

– Most már kvittek vagyunk.

– Akkor gondolom, erre nem lesz szükség."

Leó borral készült az estére. Evelin ritkán iszik bármit is, de a bort kedveli, így Leó úgy gondolta, nem árthat, ha hoz magával. Végül is az alkohol oldja a gátlásokat...

„– Hát maradsz?

– Ugye nem hitted, hogy megfutamodom?

– Igazából meg voltam róla győződve.

– Ez esetben örülök, hogy meglephetlek."

Vicces este volt. A két kiskölyök teljesen kifárasztotta mindkettejüket, de nagyon szórakoztató volt velük játszani. Leó azt hitte, a mai, számítógépen szocializálódott gyerekekbe minimális fantázia szorult, de ez a két gyerek rácáfolt erre a vélekedésére. Aznap mindenfélét el kellett játszania, gonosz varázslótól kezdve az alávaló és romlott útonállóig gyakorlatilag mindent. Nagyon élvezte, végül is a színészet az élete, de nem csak ezért volt izgalmas az este.

Evelin egészen új arcát mutatta meg, vagyis igazából több arcát is. Átéléssel és minden tétovázás vagy bizonytalanság nélkül alakított akár pajkos, csalafinta tündérlányt, akár szívtelen boszorkányt, de még talpraesett hercegnőt is. A két kisfiú szabályszerűen csüngött a lányon, és Leó nagyon is megértette őket. Evelin minden történetet úgy irányított, hogy izgalmas és érdekes legyen, és olyan hihetetlen fantáziával és lelkesedéssel adott elő mindent, hogy egyszerűen lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni.

Mikor a fiúkért megérkeztek a nagyon boldog szülők (akik nyilván pontosan azt művelték, amit ez idő alatt Leó szeretett volna), Leó megkérdezte Evelint, hogy miért nem gyerekekkel foglalkozik. A vak is láthatja, hogy a lány erre termett. Evelin csak a vállát vonogatta, úgyhogy Leó egyelőre annyiban hagyta a témát, de elhatározta, hogy nem fogja elfelejteni. Evelin kivirul, ha gyerekekkel lehet, jobban engedi, hogy önmaga legyen, mint bármikor máskor, szóval ezt kellene csinálnia, bármennyire is szereti a virágokat.

Ez az este is egyfajta fordulópont volt a kapcsolatukban. Miután Leó is egy egészen új énjét mutatta meg aznap, Evelin sokkal bátrabban osztotta meg vele az általa „bolondságnak" bélyegzett ötleteit. Leó szerint viszont egyik sem bolondság, és minden egyes alkalommal rávette a lányt, hogy ne csak álmodozzon, hanem váltsa is valóra az álmait, még akkor is, ha éppen elég fura álmokról vagy vágyakról legyen szó.

Például, amikor megint kimentek a vízelvezető partjára naplementét nézni (ami, ha jobban belegondol, már eleve elég fura ötlet – de Evelin imádja a színeket), Evelin közölte, hogy kíváncsi rá, milyen érzés lehet, ha egy pióca a bőrére tapad. Leó megkérdezte, hogy mennyire komolyan akarja tudni, mire Evelin csak annyit felelt, hogy tudja, hogy ez kicsit beteges, de mindig is érdekelte. Úgyhogy Leó halászott neki egy piócát a vízből, bár a lány persze rögtön nevetve visítozni kezdett, amint a bőréhez ért, hogy szedje le róla, mert ez undorító. Aztán elmesélte, hogy kislányként hajkurászta a békákat, abban a reményben, hogy ha megcsókolja őket, valamelyik majd herceggé változik – szerencse, hogy állítása szerint a békák gyorsabbak és ügyesebbek voltak, mint ő, így Leó nem egy olyan lánnyal csókolózik előszeretettel, aki korábban békák nyálkás bőréhez nyomta a száját.

Vagy tegnap délután, mikor hazafelé jöttek a virágüzletből. (Mert Leó minden délután elmegy Evelin elé, hogy aztán együtt tölthessék az estét.) A tikkasztó melegbe frissen vágott fű üdezöld illata olvadt, és Evelin megjegyezte, hogy mindig vágyott arra, hogy mezítláb sétáljon egy parkban, amikor épp lenyírták a füvet. Leó nem tétovázott, a parkba rángatta Evelint, ahol aztán mindketten levették a cipőjüket, és a rájuk tapadó meghökkent tekintetekkel mit sem törődve egyszerűen csak sétáltak a füvön.

Aztán ott van a lány komoly oldala, ami már inkább emlékeztet egy huszonhét éves felnőttre. Leó csodálkozva ébredt rá, hogy Evelinnel bármiről tud beszélgetni. A lány okos, minden érdekli és remekül tud érvelni. Ami persze néha ahhoz vezet, hogy ő szándékosan ellentmond neki, mert imádja látni, ahogy Evelin felpaprikázódik – ami aztán általában azzal ér véget, hogy kifulladásig csókolóznak, mert olyankor képtelenség ellenállni a lánynak, és egyébként is: valahogy bele kell fojtani azokat az imádni valóan heves szavakat...

Szóval igazából bármit is csinálnak, Leó mindig jól érzi magát Evelin társaságában. És igen, ezzel vissza is kanyarodott a gondolathoz, miszerint a lánnyal való kapcsolata egyre aggasztóbb. Evelin már nem egyszerűen egy lány, akit ő meg akar dugni, hanem barát is. De az ember nem akarja gerincre vágni a barátját, az ég áldja meg! Ha nem kívánná olyan őrülten a lányt, igazából már rég lemondott volna róla, csak azért, hogy a barátságát megőrizhesse. Mert Evelin barátsága értékes és különleges.

– Tudod, Leó – zavarja meg a férfi szertelenül kavargó gondolatait Péter –, köszönöm neked.

– Mit? – vonja össze Leó a szemöldökét. Mióta összetegeződtek Evelin apukájával, sokkal könnyedebben beszélgetnek egymással. Leó határozottan bírja az öreget, kellemes humora van, és Evelin valószínűleg tőle örökölte a remek vitakészséget, csak éppen Péter számára mindig minden vita egyfajta intellektuális játék, míg Evelin... Nem, erre most nem gondolhat.

– Evelin ma megkérdezte, hogy bánnám-e, ha nem dolgozna tovább a virágboltban – jelenti ki Péter.

– Tényleg? – Leó őszintén meglepődik, de nagyon örül, hogy Evelin már ezen gondolkodik.

– Igen – bólint Péter. A mozdulatban van valami elveszett szomorúság. – Fogalmam sem volt róla, hogy azért nem akar továbbtanulni, mert úgy érzi, azzal valamiképp az édesanyja emlékét sértené meg. Igazából lehet, ezzel ő nincs is tisztában, de... attól még így van, és én ezt nem vettem észre. Úgy hiszem, ha te nem vagy, sosem jut el idáig – néz Péter mélyen Leó szemébe.

– Nem hinném, hogy ez az én érdemem, talán csak most érett meg benne a döntés – hárít rögtön, már-már ösztönösen Leó. Nem szokta meg, hogy neki bármit is megköszönjenek. Többnyire ezt nem is érdemli ki semmivel. A kollégákon kívül soha senki nem mond neki köszönetet semmiért, ők is csak azért, mert Leó teljes alázattal és odafigyeléssel próbál, mindig figyel a partnereire, és mindig azon igyekszik, hogy a lehető legjobb előadás születhessen meg, ezért aztán a legtöbben szeretnek vele dolgozni.

– Nem, fiam, ez a te érdemed – erősíti meg Péter.

– Miért engeded, hogy vele legyek? – kérdi hirtelen Leó kimondva azt a gondolatot, ami már egy ideje foglalkoztatja. – Az elejétől fogva egyértelműek a szándékaim, más a helyedben vadászpuskával kergetne végig a városon.

Péter szelíden elmosolyodik, aztán a tekintete a kert felé kalandozik. Mikor megszólal, a hangját elmondhatatlan bánat mossa árnyassá.

– Te nem tudod, milyen volt Evelin az édesanyja halála előtt. Tudod, ő emlékeztet a legjobban Veronikára, mindig is ő hasonlított rá a leginkább. Jázmin visszafogottabb, Vivien szertelenebb, de Evelin olyan, mint amilyen ő volt. Csupa tűz, lelkesedés, kíváncsiság. Gyerekkorában minden érdekelte, és soha, semmit nem félt kipróbálni, amivel persze nem kevés aggodalmat és ijedtséget okozott nekünk. Aztán... amikor Veronika... – Péter nagyot nyel, az arcán fájdalom mélyíti el a ráncokat.

Leó nem szól közbe, nem kérdezi meg, hogy mi történt, mert tudja, hogy ezzel csak még inkább feltépné az igazából be sem hegedt sebeket.

Péter megrázza a fejét, és folytatja:

– Evelin megváltozott. Visszahúzódó lett, visszafogott és túlságosan is nyugodt. Kiveszett belőle a lelkesedés, az érdeklődés, a felfedezés vágya. Kedves és barátságos volt, mint korábban, de... valami mégis eltűnt belőle. Aznap, amikor te beállítottál, először arra gondoltam, rád vágom a kaput. De te Evelinhez jöttél, ami teljesen felfoghatatlan volt számomra, és nem azért, mert Evelin nem érdemli meg, hogy érdeklődjenek iránta, hanem azért, mert az édesanyja halála óta senkinek sem adott erre esélyt, egy olyan fickónak, amilyennek te tűntél, pedig pláne nem. Arra gondoltam, hogy talán pont te kellesz ahhoz, hogy Evelin újra önmaga legyen. És amikor visszafordult ott a lépcsőn... Istenem, azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni... – Péter hangja megremeg az érzések sokaságától. – Ahogy a düh fellobbant benne, életre kelt. És azóta is él – pillant Leóra mosolyogva az idős férfi. – Rendes fiú vagy te, Leó, még ha nem is akarod így látni – fejezi be Péter, aztán Leó látható döbbenetével nem törődve, biccent egyet, mintegy nyomatékosítva a szavait.

Leó tiltakozna, de Evelin ekkor visszaér, és nem akarja, hogy Péter előtte is megismételje az imént elhangzottakat.

Ahogy Evelin leül Leó mellé, Péter jó éjszakát kívánva távozik. Evelin úgy ül le a hintaágyra, hogy Leó ölébe tehesse a lábát. A férfi könnyedén ráejti a kezét, és élvezi, hogy érintheti a lány sima, selymesen puha bőrét. Amikor a keze felfut Evelin térdéig, majd bekalandozik a szoknyája alá, a lány leheletnyit megremeg, ami elégedettséggel tölti el Leót. Imádja, hogy az érintése mindig hatással van Evelinre.

– Beszéltem ma Kornéllal – szólal meg halkan a lány.

– Miről? – kérdi Leó egészen közönyösen, de azért a tekintete élénken figyeli Evelin minden rezdülését, és megint érzi azt a nagyon bosszantó szorítást a mellkasában.

– Utáltam, hogy zavarban vagyok előtte, ezért elmondtam neki, hogy kislánykoromban beleszerettem.

Leó ledöbbenve néz Evelinre. A lány sokkal bátrabb az elmúlt napokban, már nem mindig fél megtenni, amit épp kigondol, de azért a férfi erre nem számított.

– Tényleg ezt tetted?

– Igen – nevet fel a lány vidáman, élvezve, hogy meglephette a férfit.

Múlt vasárnap Leó Fanniékhoz volt hivatalos ebédre, megünnepelték, hogy Lizi és Kornél hazatért a nászútról. Fanni Evelint is meghívta, és Leó rávette, hogy az ódzkodása ellenére tartson vele. Azt szerette volna ezzel elérni, hogy Evelin túllépjen a félelmein Kornél miatt. Mert Leó tudja – még ha a lány ezt nem is mondta soha –, hogy Kornél fájó pont a szívében, arra emlékezteti, hogy ostoba volt, pedig Leó szerint ez nem igaz. Evelin egyszerűen csak abba kapaszkodott, amibe tudott, és ettől nem lesz ostoba. Szerette volna, ha Evelin Kornél társaságában megérti és érzi is, hogy nem őt szerette, hanem egy ábrándot, amivel nincs semmi baj – néha kellenek az embernek az ábrándok, nélkülük sokszor túlságosan is üres lenne az élet. Persze azzal nem számolt, hogy Evelin bezárkózik, hallgatag lesz, és visszatér az a zavartsága, amit körülbelül akkor látott rajta utoljára, amikor ő Jázminnal flörtölt a konyhában. Tulajdonképpen, bár mi tagadás, már-már elképzelhetetlenül meglepő módon, de Evelin remekül megoldotta ezt a helyzetet, amivel egyben talán végleg le is zárta, és Leó szerint ez nagyon tiszteletreméltó.

– És miért ölelt meg Kornél? – kérdi a férfi, és a szájában fenyegetés komor ízét érzi. Nem, ezt nem így akarta kérdezni, és főleg nem akarta, hogy a hangja számon kérőn csengjen. Ez szánalmas.

– Bocsánatkérésként – feleli Evelin megvonva a vállát. Ez vajon azt hivatott kifejezni, hogy semmit sem jelentett neki az ölelés? Vajon gyorsabban dobogott a szíve, amikor Kornél köré fonta a karját és magához húzta? Mit érzett akkor? Feltámadtak benne a régi ábrándok?

– Fura bocsánatkérés – jegyzi meg elhúzott szájjal, kissé morcosan Leó.

Evelin Leóra pillant, a tekintetében huncutság csillog.

– Aztán Lizivel is beszéltem.

– És vele miért? – kérdi Leó megrökönyödve.

– Mert előtte is zavarban voltam, hogy valamikor rajongtam a férjéért, szóval elmondtam neki, ahogy azt is, hogy már nem érzek semmi ilyesmit, és őszintén kívánom, hogy boldogok legyenek együtt.

– És mit reagált erre Lizi?

– Nevetve közölte, hogy megérti, mert ugyan ő elfogult, de szerinte Kornélért nehéz nem rajongani. Aztán ő is megölelt, és azt mondta, örül, hogy kigyógyultam belőle. Majd megjegyezte, hogy féltékeny vagy Kornélra. – Evelin hamiskásan néz Leóra.

– Nem vagyok az – morogja a férfi. Nagyon zavarja, hogy ezt nem tudja úgy kimondani, hogy közben Evelin szemébe nézzen.

Evelin édes kuncogással felel, és Leó rájön, hogy ha mégis féltékeny picit (mert igen, talán tényleg az), azt Evelin egyáltalán nem bánja, és egyedül azért hozta szóba, mert így kivételesen ő az, aki zavarban érzi magát.

Leó keze lejjebb siklik, és megcsiklandozza Evelin talpát. A lány önkéntelen rúgva kapja el a lábát, miközben hangosan nevet.

– Alattomos kis boszorkány vagy te – közli Leó, aztán a bokájánál fogva visszahúzza az ölébe a lány lábát.

– Tetszik, hogy féltékeny vagy.

– Miért is?

– Jó érzés, hogy ennyire akarsz – vallja be Evelin, de Leó úgy érzi, nem egészen ezt akarta mondani, azonban eltereli a figyelmét, hogy a lány a nyakába akasztott bőrszíjon lógó kővel kezd babrálni. Evelin ritkán visel bármilyen ékszert, és az előbb mintha még ez sem lett volna rajta...

– Az honnan van? – kérdi, de ahogy kimondja, nagyon baljós előérzet környékezi meg.

– Irinától kaptam. Azt mondta, rózsakvarc, szép, nem? – forgatja meg Evelin az apró, rózsaszín követ. A lenyugvó Nap sugarai mintha vérvörösre festenék a törékenynek tűnő kristályt. Evelin csillogó szemmel, mosolyogva figyeli, amint a kő mindig más színben pompázik, ahogyan forgatja.

Leó csak nézi a lányt, és nem mond semmit.

Miért pont rózsakvarcot adott Irina Evelinnek?

Bár Leó közel sem ért annyira a kövekhez és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekhez, babonákhoz, mint a húga, de azért az évek alatt ragadt rá ez-az. Többek között tudja, hogy a rózsakvarc több más csillagjegy mellett az oroszlánhoz is tartozik, vagyis a segítőköve vagy mi fene, amivel önmagában egyáltalán nem törődne, de most Irináról van szó. Irina pedig soha senkinek ad véletlenül követ, és ha ő adja, az nem ok nélkül történik, annak jelentése van, az számít. Leó nem egyszer látta már, hogy a húga által ajándékozott kövek hogyan hatnak arra, aki kapta, és valahogyan mindig hatottak. Bár könnyű lenne azt hinni, hogy ez mindig csak véletlen volt, de Irina ezt a képességet az édesanyjuktól örökölte, és ha ez nem is olyan látványos, mint a váratlanul és hirtelen kivirágzó növények vagy az égre ívelő szivárvány, attól még pontosan ugyanannyira igaz és valós.

És Leó nem tudja eldönteni, hogy ezzel a kővel Irina most neki akar üzenni (simán kinézi a húgából, hogy így próbálja a tudtára adni, hogy mennyire bírja Evelint, bár az is lehet, az a szándéka, hogy őt elbizonytalanítsa), vagy tényleg azért adta a lánynak, mert azt érezte, hogy neki kell adnia. És nem tudja azt sem, hogy ha ez az utóbbi az igaz, akkor az mit is jelent pontosan az Evelinnel való kapcsolatára nézve...