„... szárnyak nélkül szállnék..." (A Notre Dame-i toronyőr – Ott járnék)

Evelin nem tudja, mi zavarja jobban: a férfi letaglózó, szédítő közelsége, az illata veszélyes, mégis túlságosan vonzó sötétsége és a testéből áradó forróság, vagy az, hogy Leó pont úgy öleli át, hogy ő képtelen megmozdítani a karját, így aztán se megérinteni nem tudja, se eltolni magától. Talán Leó pont ezért öleli így – merül fel benne egészen elveszetten, mert a férfi ajka a füle mögötti érzékeny bőrt érinti, épp csak, de Evelin gerincén mégis elsöprő erővel fut végig a borzongás, és semmi másra nem képes koncentrálni, pedig muszáj, muszáj most összeszednie magát, nem lehet, hogy pusztán ennyitől így elgyengüljön, így szétrebbenjenek a gondolatai, csak egy cseppnyi józanság, ha lenne még...

Leó finoman az ajka közé veszi a fülcimpáját, aztán a szája már a füle alatti bőrt, majd a nyakát érinti, és Evelin akarattalanul hunyja be a szemét és hajtja félre a fejét. Mintha a teste nem is az övé lenne, mintha mindenestül a férfi birtokolná.

Az apró mozdulatra Leó mellkasából elégedett, már-már doromboló morgás tör fel, ami mintha kéjtől remegő visszhangot verne Evelin testében. A férfi nedves, forró csíkot rajzol a nyelvével a nyaka ívére, aztán már a kulcscsontját érinti, és Evelin azt akarja, hogy a férfi megcsókolja, érezni akarja, amint a nyelvük egymáshoz simul, érezni akarja a férfi ízét... Miért nem csókolja már meg?

Alig-sóhajtásnyi gondolatok vergődnek benne az eszméletért.

– Leó... – suttogja Evelin, de ahelyett, hogy figyelmeztetésként csengene, inkább kérésre emlékeztet a férfi neve.

Leó válaszul lejjebb csúsztatja a lány derekáról az egyik kezét, egészen a fenekéig, és mikor a ruha vékony anyagát kíméletlenül összegyűrve a legkisebb gyengédség nélkül, csupa mohósággal a fenekébe markol, Evelin szeretne közelebb húzódni a férfihoz, hozzányomni a csípőjét, és enyhülésért könyörögni, mert a lába közti legérzékenyebb pontba olyan élesen és hirtelen mar a sajgó, lüktető üresség, hogy attól valósággal megszédül.

Te jó ég, mit művel ez a férfi a testével? Hogy képes elérni néhány érintéssel és csókkal, hogy ő a lelke mélyén úgy olvadjon el, mint a tűző Napon feledett vaj?

– Leó – próbálkozik újra Evelin, ezúttal talán valamivel több meggyőződéssel –, mennem kell, nem is szóltam senkinek, hogy hozzád jövök. – A szavak a lány minden akarata ellenére vágytól ziláltak.

Leó mélyről jövőn, halkan kuncog, de közben a szája továbbra is őrjítő dolgokat művel Evelin nyakán és kulcscsontján. Érdes-édes érintések felfoghatatlan sokasága, és amikor a férfi megszólal, a lehelete cirógató és forró és...

– Hozzám jössz? Kicsit előre szaladtál, nem gondolod?

Evelin erőtlenül felnyög.

– Figyelj, Evelin, ez igazából nagyon hasznos – győzködi sötétségtől fülledt hangon a férfi. – Ha nem szóltál, nem kereshetnek nálam, tehát senki se fog minket zavarni. Maradhatnál... akár egész éjszaka... – Van valami csábítóan veszélyes ezekben a szavakban. Valami nyers és vad ígéret. És bár Evelin szeretné elengedni magát, szeretné hagyni, hogy elragadják az érzések, a félelem mégis pislákolni kezd a szíve mélyén. Ez most túl sok, egyszerűen ő még nem áll készen Leóra, semmilyen szinten.

– Nem mehetek holnap ugyanabban a ruhában dolgozni – motyogja erőtlenül, zavartan, mégis eltökélten. Épp csak tisztázták egymást közt a dolgokat, nem ájulhat most rögtön a férfi karjába. Nem, akkor sem, ha tébolyító, mennyire szeretné ezt tenni...

– Pedig szép ruha.

– Tényleg? – derül fel Evelin. Fogalma sincs, miért, de mégis fontosnak érzi, hogy Leónak tetszik a ruhája. Talán, mert ez az egyik kedvenc darabja. A jellegzetes szabás az 50-es éveket idézi, a krémszín alapon az apró virágmintákkal együtt pedig az egész ruha vintage hangulatú, márpedig Evelin majdnem mindent imád, ami vintage.

– Bár határozottan szebb lennél nélküle – fűzi hozzá Leó buja, simogató hangon.

Evelint megijesztik ezek a szavak. Nem, nem fogja levenni a ruháját, és nem, Leónak sem hagyja, hogy levegye róla. Ez túl gyors így, nem lehet... Akkor meg miért akarja mégis? Miért vágyik rá, hogy a férfi keze a bőre minden négyzetmilliméterét megérintse? És miért fél attól, hogy erre vágyik?

– Leó, ez így most tényleg nincs rendjén – suttogja Evelin, és picit megmozdítja a karját, próbálva magától eltolni a férfit. – Holnap dolgoznom kell, szóval...

– Adj magadnak szabadságot, a tiéd a bolt, nem? – dörmögi Leó mogorván, de végre abbahagyja a csókolgatást és a keze is visszasiklik Evelin derekára.

– Csak részben – feleli Evelin, és megint mocorog egy kicsit, így Leó kénytelen tőle elhúzódni, bár ezt épp csak annyira teszi, hogy a lány szemébe nézhessen, amúgy nem engedi el. Evelin mindeközben nagyon igyekszik nem a férfi meztelen felsőtestét bámulni, pont úgy, ahogy igyekszik nem tudomást venni a benne könyörtelenül tomboló vággyal.

– Nem én vagyok a főnök, mint eladó csak alkalmazott vagyok – magyarázza Evelin.

Leó összevonja a szemöldökét.

– De... miért?

– Mit miért?

– Miért vagy eladó? Ha részben a tiéd az üzlet, nem is kellene dolgoznod, nem?

– Annyi hasznot azért nem hoz – mosolyodik el Evelin, bár közben valahol teljesen abszurdnak érzi, hogy az imént történtek után ennyire hétköznapi dologról beszélgetnek. A forróság még átöleli őket, hozzájuk simul, és feszültségben tartja mindkettejük testét. Nemcsak Evelin, Leó is gyorsabban szedi a levegőt, mint az normális lenne. Evelin úgy sejti, Leó csak azért kérdez és azért hozta szóba ezt a témát, mert így igyekszik oldani a tartózkodását. És mi tagadás, tulajdonképpen működik, Evelin kicsit ellazul, ami teljesen érthetetlen, hiszen a férfi még mindig öleli, a mellkasa még mindig meztelen és még mindig túl közel van, azonban az, hogy ennyire egyszerű dologról kell magyaráznia, mégis visszacsempész annyi józanságot a gondolatai közé, hogy jobban és nyugodtabban érezze magát. Elképzelni sem tudja, hogy Leó hogy érezhet rá ennyire könnyen arra, hogy mit kell tennie vagy mondania, hogy ő ellazuljon, de kétségtelen, hogy remek érzéke van hozzá.

– Kérlek, ne értsd félre, amit kérdezni fogok – mondja még mindig összevont szemöldökkel Leó –, de sosem akartál valami mást csinálni?

– Úgy érted, hogy eladónak lenni nem épp valami...

– Nem, nem így értem – vág közbe Leó határozottan. – Semmi baj nincs azzal, ha valaki eladó. Az se érdekelne, ha utcaseprő lennél, ha ezt akarod és ezt szereted csinálni. A lényeg, hogy az ember örömöt találjon abban, amivel foglalkozik, nem? De... úgy érzem, neked ez is csak egy újabb komfortzóna, valami, amiből nem mersz kilépni, mert félsz.

Evelin meglepetten néz a férfira. Ez a beszélgetés most már egyre képtelenebb. Mégse tudja megállni, hogy ne védje meg magát.

– Nem mindenki számára egyértelmű, hogy mit akar kezdeni az életével. Vannak, akik kiskoruktól tudják, vagy ha más nem, hát rájönnek a suli alatt. És vannak azok a kevésbé szerencsések, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mihez is kezdjenek, és élnek, mert ez nem választás kérdése, de közben... közben nem tudják, merre tartanak – vonja meg a vállát Evelin. – Én ilyen vagyok. Nem tudom igazán, hogy mit akarok, hogy mivel foglalkoznék szívesen, mármint, úgy szívvel-lélekkel, addig pedig ez olyasmi, amit alapvetően szeretek csinálni.

– Vagy csak félsz másba kezdeni – marad a saját álláspontjánál Leó, majd hirtelen újra szorosabban húzza magához a lányt. – Ahogy félsz elengedni magad most. Pedig tudom, hogy képes vagy rá.

Ezúttal Evelin vonja össze a szemöldökét, a tekintetében kimondatlanul is ott a kérdés.

– A bicikli, Evelin – jegyzi meg halkan Leó. – Amikor láttalak, ahogy biciklizel, arra gondoltam, hogy itt van ez a kislány és tudja, mi a szabadság, tudja, mit jelent megélni a pillanatot. És úgy gondolom, hogy te tényleg tudod, csak valami számomra teljesen érthetetlen oknál fogva nem mindig engeded meg magadnak, hogy ezt tedd.

Evelin szíve ezúttal ijedtségében dobog gyorsabban. Úgy érzi, mintha a férfi megragadta és lerántotta volna róla minden álarcát, mintha anélkül, hogy különösebb erőt fejtett volna ki, minden védőfalát romba döntötte volna, és ő most itt állna előtte meztelenre vetkőztetett, kitárt lélekkel.

– Leó, két napja ismersz – suttogja Evelin fátyolos hangon –, két nyamvadt napja, nem ismerhetsz ennyire, ez... nem lehet.

Kétségbeesés és félelem remeg a hangok mélyén, és Evelin szívében valami olyan felismerés rebben meg, amit ösztönösen nyom el és vesz semmibe, mert vannak olyan dolgok, amelyekben egyszerűen még neki is túl nehéz hinni...

Leó ajkára lusta mosoly kúszik.

– De több mint egy hete vágyakozom már utánad – motyogja a férfi, aztán minden átmenet nélkül, viharos gyorsasággal Evelin szájához hajol. A lánynak nincs lehetősége tiltakozni, bár ha lenne, valószínűleg akkor sem tenné.

A csók mintha mindent felperzselne Evelinben, mintha teljesen megsemmisítené. A nyelvük akaratosan feszül egymásnak, szinte falják egymást. Leó íze, az a felkavaró és vadságtól telt íz a sör és a cigi kesernyéssége mögött, elmossa a lányban a gátakat. Mikor Leó karja szorosabban fonódik köré, nem tiltakozik, csak belesimul az ölelésbe. A mellkasuk egymáshoz préselődik, és a férfi bőrének forrósága a ruha anyagán át is édes, gyötrő bizsergéssel tölti el Evelint.

Leó kifulladva apró csókokat hint Evelin szájára, állára – olyan telhetetlen minden apró mozdulata, mintha nem lenne elég, sosem lenne elég, hogy a lányt ízlelhesse és érinthesse...

– Ez így igazán nem fair – suttogja Evelin. A hangja színtiszta megadás.

– Micsoda?

– Hogy... képes vagy bármire rávenni. Igazán lehetne több tartásom – motyogja a lány, és így is gondolja, de közben mindez most mégsem érdekli igazán, mert amit Leó művel a szájával, az egészen elképesztően csodálatos...

– Édes, több tartásod van, mint bármelyik nőnek, aki eddig megfordult az ágyamban – vágja rá Leó vidáman.

– Ne haragudj, de ez nem igazán vigasztal meg – nevet fel Evelin. Fura, hogy mennyire könnyűnek érzi magát. Mintha bármi lehetne. Még az se zavarja, hogy a férfi más nőket emleget, holott ez mégsem olyasmi, amiről egyébként szívesen hallana. Tudja, milyen Leó, de azért a részleteket nem szeretné ismerni.

Leó finoman megkarcolja a fogaival Evelin nyakát, aztán azonban elhúzódik, amit a lány önkéntelen, kicsit talán csalódott nyögéssel jutalmaz.

– Evelin, te is megőrjítsz engem – mondja a férfi mélyen Evelin szemébe nézve. A tekintete a lány lelke legmélyéig ér, a hangja érdes forrósága pedig puhává olvasztja minden porcikáját. – Tudod, mikor voltam utoljára nővel? Azon az éjszakán, amikor találkoztunk. Már nem is emlékszem a nevére, pedig biztos vagyok benne, hogy mondta. És bár tudom, hogy ez nem fog felvillanyozni túlzottan, de míg vele voltam, rád gondoltam, pedig semmit nem tudtam rólad, azt se tudtam, ki vagy – mosolyodik el gúnyosan a férfi. – Olyan, mintha a bőröm alá kúsztál volna, mintha beköltöztél volna a lelkem legmélyére, én pedig nem tudlak kiűzni, tehetetlen vagyok veled szemben.

Evelin szaporán pislog. Egyszerre háborodott fel és egyszerre van lenyűgözve, és akárhogy igyekszik, képtelen kibogozni ezt a két teljesen ellentmondásos érzést. Leó keze mámoros gyengédséggel végigsimít a karján, a nyakán, majd megállapodik az arcán. Az érintés nyomán Evelin úgy érzi, mintha lángolna a bőre, és amikor a férfi leejti a karját, hiányzik az érzés, ahogy a bőrük összeér.

– Tegnap éjszaka felszedtem egy nőt, aki felajánlotta, hogy a barátnője is velünk tartana. Igent mondtam neki, mert ki akartalak űzni magamból, mert el akartalak felejteni. Mikor a barátnő is mellénk lépett, a két lány összevihogott. Te sosem vihogsz – súgja Leó. – És nekem akkor te kellettél, nem ők. Nem hoztam fel őket, sőt, még egy mesét is elő kellett adnom arról, hogy milyen végzetesen belezúgtam egy lányba, mert ez volt az egyetlen, amivel leszerelhettem őket. Úgy akaszkodtak rám, mint valami kiéhezett hiénák, komolyan – erősíti meg Leó, mikor Evelin ajkán hitetlenül gúnyos mosoly villan, ami azonban elég gyorsan le is hervad, mert eszébe jutnak Leó korábbi szavai.

– Tényleg voltál már két nővel egyszerre?

A férfi halkan, dörmögősen felnevet. Csupa sötétség ez a nevetés.

– Miért? Érdekelne a dolog? – kérdi huncut mosollyal az ajkán.

Evelin mélyen elpirul, pedig tudja, hogy Leó kérdése nem komoly, hogy szándékosan játszik vele.

– Dolgoznunk kell egy kicsit a szégyenlősségeden és a szemérmességeden – suttogja Leó incselkedő mosollyal, ami egészen szokatlan dolgokat művel Evelin gyomrában. – Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz vagy amire nem állsz készen. De kérlek, ne akarj most itt hagyni, a tegnapi éjszaka után ezt... én nem bírnám ki. Komolyan, Evelin, lehet, hogy beleőrülnék – jegyzi meg Leó fura, eltúlzott komolysággal, amiből a következő pillanatban eltűnik minden furaság, helyet adva a nyers és tiszta őszinteségnek. – Maradj, és engedd, hogy örömöt szerezzek neked, kérlek... És vedd figyelembe azt is, hogy gyakorlatilag most könyörgöm neked, amihez még csak hasonlót sem tettem soha – toldja meg a férfi újra kissé komolytalanul, amivel talán csak a saját szavai igazát akarja tompítani.

– Félek tőled, Leó. Félek attól, amit művelsz velem – mondja halkan Evelin lehajtott fejjel, riadt őszinteséggel válaszolva a férfi kitárulkozására.

– Akkor engedd, hogy segítsek legyőzni ezt a félelmet. Bízz bennem, Evelin – súgja Leó, miközben a két tenyerét gyengéden Evelin arcára simítja, és óvatosan kényszeríti a lányt, hogy a szemébe nézzen.

Evelin elmerül a sötét szempárban, és nagyot dobban a szíve, amikor felfedezi Leó tekintetének legmélyén a félelmet... és a reményt. Nem kell gondolkodnia, nem kell magába néznie ahhoz, hogy őszinte választ adjon, mert ez a válasz attól a pillanattól fogva egyértelmű, hogy először Leó szemébe nézett akkor éjszaka a parkban.

– Bízom benned.

***

– Akkor hunyd be a szemed – kéri Leó hirtelen. Talán csak azért, hogy tesztelje, Evelin tényleg bízik-e benne. Zavarja az a megkönnyebbülés, ami elönti. Nem normális, hogy ilyen hatással van rá két egyszerű szó.

Evelin puhán elmosolyodik, aztán minden kérdés, az arcán átsuhanó kétely vagy a tekintetében megcsillanó visszakozás nélkül egyszerűen behunyja a szemét.

Leó ellép a lánytól, és csak nézi őt. Gyönyörű. Nincs olyan hasonlat vagy kép, ami lefesthetné, hogy Leó mennyire gyönyörűnek látja Evelint. Igazság szerint – és ez őt magát is meglepi – kezdi érteni, hogy mit érezhet például Kornél, hogy miért döntött úgy, hogy csupán fél év után feleségül veszi Lizit, hogy csak őt akarja, és soha nem kell neki más. Leó ebben a pillanatban úgy érzi, Evelint az idők végezetéig tudná nézni. Ami persze szörnyen szentimentális gondolat, és amúgy is képtelenség, hiszen nem is fognak élni az idők végezetéig. Mégis... Evelint talán soha nem unná meg. Vagy csak azért érzi így, mert még nem kapta meg? Vajon utána elmúlik majd ez a vágy? Leó őszintén bízik benne. Csapnivalóan pocsék életnek néz elébe, ha minden útjába kerülő nőben mindig Evelint fogja keresni...

– Leó? Mit csinálsz? – kérdi Evelin bátortalanul.

Leó puhán elmosolyodik.

– Nézlek.

– Miért?

– Mert gyönyörű vagy.

Evelin szemhéja megremeg, a szempillái megrebbennek.

– Ne! Ne nyisd ki a szemed! – figyelmezteti gyorsan Leó, és Evelin szót fogad, bár elégedetlensége jeléül kicsit elhúzza a száját, ami mulattatja a férfit. Édes az, hogy a lány megadja magát, és közben mégis ott van benne a lázadozás. Leó nem is tudja eldönteni, pontosan melyik is tetszik neki jobban: a feltétel nélkül engedés vagy a dac.

– Mit érezel most, Evelin? – kérdi Leó halkan. A hangja mély és olyan sima, mint a sűrű, megolvasztott csokoládé lassan megdermedő felszíne.

– Zavarban vagyok – mondja a lány.

Leó arca ellágyul. Megengedi ezt magának, mert most senki sem látja.

– És te? – kérdi hirtelen Evelin, mielőtt a férfi újra megszólalhatna. Leó elnyomja a kikívánkozó nevetést.

– Vágyom rád, nagyon.

Evelin nem mond semmit, csak nagyot nyel. Furcsa, hogy a kissé félhomályos szobában állva, alig egy méterre a lánytól, mennyire hangsúlyos most minden rezzenés. Leó mindent mohón magába szív – mindent, ami Evelin.

– Miért vagy zavarban?

Határozatlan, alig-vállvonás. Milyen vékony a lány karja és milyen szép a válla íve. A bőre picit rózsaszínes, mintha csókot lehelt volna rá a Nap.

– Nem tudom.

– Ugyan, Evelin – rázza meg a fejét Leó.

A lány valami különös hangot hallat valahol sóhajtás és szusszantás között.

– Sose tartottam magam valami szépnek, mármint jó, nem vagyok csúnya, de... különleges sem, csak olyan... átlagos és... jellegtelen. Jó ez így, nem erről van szó, végül is nem lehet mindenki szépségkirálynő. Csak ha néznek, nem értem, miért – halkul el a lány hangja, ahogy a zavartság a szavakba kapaszkodik. Megint nyel, megnedvesíti az ajkát, a nyelve épp csak egy pillanatra látszik, Leó mégis szinte megrándul a vágytól, ami végigvágtat a testén. – Nem értem azt sem, hogy te mit látsz bennem. Nyilván láttál már nálam szebb és különb nőket, nincs bennem semmi olyasmi, ami több lenne vagy... nem is tudom...

Bár nem tudná megfogalmazni, de Leó úgy érzi, hogy kezdi sejteni, mitől annyira szemérmes Evelin. Tapasztalata szerint többnyire azok a lányok szégyenlősek, akik nem teljesen elégedettek magukkal, Evelinnél azonban nem egészen erről van szó. A lány elfogadta magát olyannak, amilyen, csak éppen az, amilyennek ő látja magát, nem egyezik meg azzal, amilyennek Leó látja őt, és Evelin valójában attól van zavarban, hogy olyan nézőponttal találkozik, ami teljesen eltér az övétől, ami idegen tőle.

– Tényleg bízol bennem, igaz? – kérdi Leó félrebillentett fejjel, puhatolózón. Amire készül, az egészen biztos, hogy nem fog tetszeni a lánynak. Vajon meddig tart ki a bizalma?

– Igen – mosolyodik el Evelin. Olyan kedves ez a mosoly, olyan ártatlan és szép – Leó szeretné megcsókolni a lányt, szeretné érezni ezt a mosolyt a saját száján, de nem teszi.

Közelebb lép a lányhoz, és szelíden megfogja a kezét.

– Csak akkor nyisd ki a szemed, ha szólok – súgja, aztán nem engedve el Evelin kezét, mögé lép, a másik kezét a lány derekára csúsztatja, és lassan, óvatosan az előszoba felé irányítja. Evelin bizonytalanul lép előre, szinte tapogatózón – Leó ebből tudja, hogy még mindig csukva van a szeme.

Az előszobában megfordítja a lányt, úgy, hogy szemben legyen a falra szerelt fogasokkal és a majdnem egész alakos, keskeny tükörrel. Leó oldalra lép, lekapja az akasztókról a rádobált ruháit, és mindet a kis szekrénykére teszi, hogy semmi se zavarja a kilátást. Visszalép Evelin mögé, és mindkét kezét finoman a lány derekára teszi.

– Nyisd ki a szemed – súgja a lány fülébe, és a válla felett a tükörbe lesve figyeli, amint Evelin kinyitja a szemét és ráeszmél a saját tükörképére.

– Leó, mit...

– Ne beszélj, Evelin – vág közbe Leó érdesen. – Most én fogok beszélni, te pedig végighallgatsz. Nem szólhatsz közbe, rendben?

Leó megfeszül, ahogy a választ várja. Evelin a tükörben Leó szemébe néz, aztán beharapva az ajkát bólint. A szemében a tartózkodás és a leheletnyi félelem mellett a kíváncsiság is helyet követel magának. Leó ajkára lusta mosoly fészkeli magát. Ez roppant izgalmas lesz – és persze akár önkínzással is felérő, de nem számít.

– Azt hiszem, még nem mondtam neked, de komolyan imádom a hajadat. – Leó a kezébe fogja a vastag fonatot, selymes és puha a tapintása. A keze egészen a hajgumiig siklik, aztán könnyedén kihúzza a lány hajából és a földre dobja.

– Kék tincsek nélkül is? – kérdi csalafinta kis mosollyal az ajkán a lány.

– Jobban tetszik, ha azt a kék tincses lányt csak én láthatom – feleli Leó, miközben kibontja a fonatot. – De, Evelin, miben egyeztünk meg az előbb?

Evelin elnyom egy mosolyt, és bár látszik az arcán, hogy lenne mondandója, mégsem szólal meg. A férfi elégedetten mosolyog.

Evelin haja végigomlik a hátán. Ha a vízesés nem vízből, hanem folyékony napsugárból lenne, pont így festene. Leó hagyja elveszni az ujjait a szálak között, és élvezi a csiklandozós érintést, bár arra nagyon figyel, hogy ne kapkodjon, nehogy véletlenül meghúzza a lány haját.

– Mikor a lányok kisebbek voltak – szólal meg halkan Leó, ahogy kicsit megemelve Evelin haját hagyja, hogy a tincsek kicsússzanak az ujjai közül –, és édesapánk már nem élt, kikövetelték, hogy én fonjam be a hajukat. Korábban mindig apa fonta, én pedig úgy éreztem, pótolnom kell őt, úgyhogy bár mindig morgolódtam, amit szerintem amúgy mindketten élveztek, de befontam a hajukat. – Az emlékek kedves visszhangjai különösen lággyá árnyalják a férfi hangját. – Viszont arra a mai napig nem szívesen gondolok, hogy hogyan sivítoztak, ha véletlenül meghúztam egy-egy tincset. Ha meghúznám a hajad, visítanál? – kérdi Leó hirtelen, és a tükörben Evelin szemébe néz. A lány párás tekintettel, meghatottan bámul vissza rá, és hiába a kérdés könnyedsége, a korábbi szavakat nem teszi semmissé. Leó nem tudja, miért osztotta meg ezt a történetet Evelinnel. Nem szokott magáról beszélni, szinte soha, ha mégis, akkor sem mond semmi igazán fontosat vagy olyat, ami ne lenne kikövetkeztethető a jelleméből. Még akik közel állnak hozzá is vajmi keveset tudnak arról, hogy milyen is ő igazából, és ez neki nagyon is megfelel így. De akkor miért ennyire nyílt Evelinnel? Oké, hogy eldöntötte, őszinte lesz hozzá, de azért nem kellene minden titkát kiteregetni, vagy legalábbis nem olyanokat, amelyektől Evelin így néz rá, mert egészen biztos, hogy ez semmi jóra nem vezet...

– Igen, visítanék, olyan hangosan, hogy beszakadna a dobhártyád – szólal meg a lány, és bár a hangja kicsit rekedtes, a tekintete derűs. Leó tudja, hogy Evelin szándékosan nem mond semmit a történetére, és hálás ezért. Hálás, hogy a lány – talán öntudatlanul – megérti, hogy most kivételesen ő az, aki zavarban van.

– De nem arról volt szó, hogy nem beszélhetek? – billenti picit félre a fejét Evelin, végleg visszaterelve a beszélgetést a játékos és évődő mederbe. – Vagy ha kérdezel, akkor szabad?

Leó összefogva félrehúzza a lány haját, és lazán átdobja a bal vállán. A tincsek szemtelenül terülnek szét, egészen a lány melle alá érnek.

– Ha kérdezlek, beszélhetsz – vigyorodik el Leó, ahogy Evelin nyakához hajol.

A lány száját apró, nyikkanásszerű hang hagyja el a hirtelen mozdulatra. Leó somolyogva érinti az ajkát a puha bőrhöz. Mélyen magába szívja a lány illatát, és az orrával gyengéden végigsimítja a nyak karcsú ívét.

– Imádom az illatodat, Evelin – suttogja a lány bőrébe. – Virágillat, édes és könnyű, szertelen és színekkel teli. Mint te. – Leó mélyeket lélegzik, és közben a tükörben Evelin szemébe néz. A lány elnyílt szájjal, elkerekedő szemmel figyeli, hogy mit csinál. A mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed, mint az imént.

Helyes – gondolja magában vidáman a férfi.

– A nyakadat is imádom – folytatja Leó. – Kecses és törékeny – motyogja, ahogy a másik oldalról a lány haja alatt rácsúsztatja a kezét. Érzi a lány vérének szédült lüktetését. – És a bőröd tapintását. Őszintén lenyűgöz, hogy valakinek ennyire sima és puha bőre lehet, pedig hidd el, igen sok nőt érintettem már ahhoz, hogy ennek ne kelljen meghatnia. – A mosolya ezúttal kicsit pimasz, de erre szüksége van ahhoz, hogy az iménti múltidézés után újra úgy érezze, ura saját magának.

Az ujjaival könnyedén simogatja a lány nyakát, miközben a szája feljebb siklik, egészen a lány füléig.

– A füledért is egészen odavagyok – leheli a szavakat. – Különösen azért, mert ha megnyalom – a nyelvét finoman a lány fülcimpájához érinti, épp csak egy töredékmásodpercre –, attól libabőrös leszel – közli Leó, és csak ezután pillant a lány karjára, ami valóban tiszta libabőr. – Imádom, amikor igazam van – nyugtázza a férfi, és kezével végigsimít Evelin karján, amitől a lány testén halvány remegés fut végig. – És imádom, hogy ilyen hatással vagyok rád.

Leó nem veszi észre időben, hogy Evelin karja megfeszül, így nem tud elhúzódni, és a lány könyöke a hasába bök – persze nem olyan erősen, hogy fájdalmat okozzon, inkább csak figyelmeztetésként. Leó vigyorogva nézi a tükörben Evelint, aki szintén vigyorog, bár jóval bátortalanabbul és kicsit talán esetlenebbül is. Mint akiben a jóleső érzések mellett azért ott munkálkodik még a szégyenlősség és a zavar is. Leó eltökéli, hogy mire végez a lánnyal itt a tükör előtt, ezeknek még az emléke is eltűnik Evelinből, és bármi is legyen, előtte többet nem lesz zavarban sem a teste, sem a vágyai miatt.

– Nem ér izegni-mozogni – fogja le Leó határozottan Evelin karját –, különben kénytelen leszek elővenni a köteleket a szekrényből. Vagy a bilincseket. Melyik tetszene jobban? – kérdi kíváncsian, teljes komolysággal.

– Vannak bilincseid? – kérdi egészen megszeppenve a lány, és Leó nem bírja ki, kirobban belőle a nevetés, főleg, ahogy a lány hitetlenül elkerekedő szemébe néz.

– Nincsenek, Evelin – nyögi ki, mikor kicsit lehiggad. – Nincs szükségem ilyesmire ahhoz, hogy egy nő az ágyamban akarjon maradni.

Evelin mélyen elpirul a nyers a szavakra.

– Igen, ezt is imádom – sóhajtja Leó, és a keze a lány nyakáról kicsit feljebb mozdul, hogy végigsimíthasson a kipirosodott bőrön. A másik keze továbbra is satuként tartja fogva a lány karját. – És a szádról se feledkezzünk meg – mondja Leó elmélyülő hangon. – A szádnak valósággal rajongója vagyok, komolyan. A nyelved pedig megőrjít. Minduntalan elképzelem, hogy milyen lenne, ha nemcsak a számban játszana, hanem egészen máshol is...

Ezt hiba volt elmondani. A merevedése eddig is keményen nyomódott a nadrágjának, most azonban vágyakozón meg is rándul. Evelin viszont még jobban elpirul, a tüdejéből pedig zihálás szakad fel.

– Mire gondolsz most, Evelin?

– Én...

– Igen?

A lány megrázza a fejét és lesüti a szemét.

– Evelin? – noszogatja Leó. Ezek után a kíváncsiság tűzként lobban fel a testében. Tudni akarja, hogy a lány is elképzeli-e éppen, amit ő igen élénken lát maga előtt.

A lány azonban makacsul hallgat. A száját vékony vonallá préseli, és megrázza a fejét.

– Tudod, Evelin, nem csak ezt szoktam elképzelni – mondja Leó. Valahogy fel kell oldania a lány zavarát, és hirtelen nincs jobb ötlete. – Azt is látom magam előtt, ahogyan én csókollak téged. Már az első éjszaka megmondtam neked, kíváncsi vagyok, milyen az ízed. Egyszer végigcsókolom majd a tested a lábad ujjától a fejed búbjáig. Semmit sem fogok kihagyni. Mindenhol érezni fogod a nyelvem érintését.

Miközben beszél, a férfi elengedi Evelin karját, a kezét a hasára csúsztatja, és szétterpeszti az ujjait. Birtokló mozdulat – mintha azt mondaná: „mindened az enyém lesz". Evelin ezúttal nem csak leheletnyit remeg meg, viszont továbbra sem néz fel. Leó összevonja a szemöldökét, ahogy gyanakvás környékezi meg. A lány huszonhét éves, nyilván igen sok dolgot művelt már az ágyban, ő pedig nem beszélt durván, nyers és őszinte volt, az igaz, de nem fogalmazott durván, nem lenne szabad, hogy a lány ennyire bezárkózzon, hacsak...

– Mondd csak, Evelin, csókolt valaha valaki itt? – kérdi, és a keze icipicit lejjebb mozdul.

A lány előbb semmit nem reagál, aztán viszont bátortalanul megingatja a fejét.

– Istenem, minden pasi marha volt, akivel eddig együtt voltál – fakad ki Leó, egyfelől csodálkozva, másfelől talán dühösen. Milyen férfi az, aki nem ad meg egy nőnek minden lehetséges módon minden gyönyört, amit csak lehet? És hogy lehet, hogy a lányt csak ilyenekkel hozta eddig össze a sors? Jó, hát ő sem teszi meg éppen válogatás nélkül mindenkinek, de ettől függetlenül mindig eljuttatott minden nőt a csúcsra, akivel csak együtt volt, de ha abból indul ki, hogy Evelin nyilván nem akárkinek adta magát oda eddig, akkor teljes képtelenség, hogy azok a férfiak ne akarták volna őt mindenhol megízlelni...

– Csak egy – suttogja Evelin alig hallhatón.

– Tessék?

– Csak egy volt – ismétli meg a lány valamivel hangosabban.

Leó egészen elképedve nézi Evelint a tükörben.

Egyetlen férfi...

– És... hát, nem igazán ő tehet róla. Rendes fiú volt, csak... én mindig túl félénk voltam és... – Szavak helyett a lány vállvonással fejezi be a mondandóját.

Leó még mindig nem tért magához.

Egyetlen férfi...

– Most... mire gondolsz? – Evelin gyámoltalanul néz fel. Elveszettnek látszik.

– Arra, hogy mekkora rohadt nagy mázlista vagyok, hogy engeded, hogy veled legyek. Hogy akarsz engem. Rohadt nagy mázlista... – motyogja Leó a fejét ingatva.

Evelin ajkára boldog mosoly szökik, és Leó mellkasában furcsa melegség támad attól, hogy a lánynak ennyit jelent, hogy ő így érez.

– És arra is – mosolyodik el Leó évődőn –, hogy nemcsak a szégyenlősségeden és a szemérmességeden, de a félénkségeden is dolgoznunk kell. Azt akarom, Evelin, hogy előttem semmit se szégyellj, se magadat, se a vágyaidat. Gyönyörű vagy, csodálatos, én pedig őrületesen kívánlak, és nincs abban semmi rossz, ha ezzel te is így vagy.

Úgy dönt, nem vár tovább, lassan akarta, kínzóan lassan, Evelin minden egyes csodálatos porcikájára kitérve, hogy a lány egészen megadja magát, de erre most nem képes. Akarja, hogy Evelin végre úgy lássa magát, ahogyan ő látja.

Leó a ruha cipzárjához emeli a kezét, és mielőtt Evelin egyáltalán felfoghatná, mit csinál, megragadja az apró fogókát és lehúzza, de azért arra ügyel, hogy a lány derekánál megálljon.

– Leó? – A lány hangja cincogásra emlékeztet.

– Mondd, Evelin – kezdi lassan a férfi –, felizgat, ha a szexről beszélek?

Leó a tükörben fogva tartja Evelint pillantását. Evelin újra elpirul, aztán azonban megadón bólint.

– Az jó – súgja Leó a lány füléhez hajolva. – És csak, hogy tudd: engem is. – A férfi mindkét keze a lány vállára rebben, ujjai a ruha anyaga alá kúsznak, majd lassan lecsúsztatják a lány válláról. – De képzeld csak el, hogy milyen lesz, amikor csinálni is fogjuk mindazt, amiről beszélünk – mosolyodik el Leó.

Evelin élesen szívja be a levegőt. A férfi továbbhúzza a ruhát, egészen addig, míg a cipzár engedi. Amikor a lány csipkés szegélyű, szinte áttetsző anyagú melltartója felbukkan, ő maga is élesen szívja be a levegőt. A lány épp csak átsejlő mély-rózsaszín mellbimbója olyan merev és kemény, hogy szinte átdöfi az anyagot. Leó nagyon szeretné előbb megérinteni, aztán a szájába venni, és addig nyalogatni, szívni és csókolni, míg Evelin sikoltozni nem kezd a kéjtől. Aztán továbbhaladni a hófehér bőrön, belenyalni a köldökébe, hogy a hirtelen ingertől Evelin eszét vesztve dobálja magát. A hasát is végigcsókolná, mindenhol, ahol csak éri. Aztán lentebb, egyre lentebb, mindenhol, ahol a ruha most még féltékenyen takarja.

– Evelin, tedd meg a kedvemért, hogy most nagyon figyelsz rám, minden mozdulatomra, helyes?

A lány megint bólint. A levegőt kapkodva veszi, a mellkasa ingerlően emelkedik és süllyed. Leó mély levegőt vesz, hátha az segít kicsit lehiggadni. Eredetileg mindent szavakkal akart nyomatékosítani, most azonban képtelen lenne bármit is mondani. Talán beszélni is elfelejtett, merthogy gondolkodni nem nagyon tud, az már biztos. Abban bízik, hogy Evelin látja a tekintetében az őszinte lenyűgözöttséget, hogy érzi a mozdulatain a néma áhítatot.

A férfi elengedve a ruhát végigsimít a lány hasán és derekán. Evelin karcsú, bár nem azon a csontkollekció módon, amiért Leó kifejezetten hálás. Jobb szereti, ha egy nőn van mit fogni, ha vannak ívei és domborulatai. Semmi érdekes nincs abban, ha a bőrön keresztül csontokat tapogat.

Nem kapkodja el, a tenyere, az ujjai cirógatják a lány bőrét. Minden négyzetmillimétert aprólékosan felfedez. A tekintete a tükörben hol a saját kezének útját követi, hol Evelin arcára rebben. Tudni akarja, ha a lány besokall, ha visszakozna. Nem fogja kényszeríteni semmire, és csak addig akarja érinteni, ameddig azzal örömöt tud szerezni. Amint Evelin csak egy kicsit is kényelmetlenül érzi magát, kész elhúzni a kezét és visszaadni rá a ruhát. Nem fogja elszúrni azzal, hogy lerohanja őt, hogy túl gyorsan tesz bármit is.

A keze a lány hátára kalandozik, végigsimít a gerinc ívén, majd a melltartó apró kapcsához ér, de csak akkor akasztja ki, amikor Evelin arcán nem lát ellenkezést. Előbb összefogva a lány haját a hátára ejti, majd ráérősen lehúzza a válláról a vékony pántokat, pedig majd megőrül, hogy végre láthassa és a kezébe foghassa a lány mellét – minden zavaró tényező nélkül.

Mikor a melltartó végre a földre hull, Leó tekintete mohón tapad az édesen gömbölyödő halmokra. Tökéletes. A lány melle a tenyerébe simul, a bimbója érdesen dörzsöli a tenyerét. Felfoghatatlanul jó érzés, hogy a kezében tarthatja a lány mellét, hogy érintheti.

És az, hogy nemcsak érzi, hanem mindezt látja a tükörben, hogy közben látja a lány arcát, a szemét, amit már alig-alig képes nyitva tartani, hogy látja, amint elnyílik a szája és sóhajtozva vesz levegőt, közben pedig mégis figyeli minden mozdulatát, a vágy és a szenvedély egészen új és eddig még számára is ismeretlen peremére sodorja a férfit. Úgy érzi, csak pillanatok kérdése, és kamasz módjára a nadrágjába élvez bármilyen érintés nélkül. Nem hitte volna, őszintén nem, hogy valaha valaki is ilyen hatással tud rá lenni.

Nehezére esik, de elhúzza a kezét. Búcsúzóul még az ujjai közé fogja a lány mellbimbóját és picit összecsippentve megdörzsöli, aztán azonban újra végigsiklik a keze a lány derekán, majd át a hátára, egészen addig, míg meg nem találja a cipzárt. Ezúttal teljesen lehúzza, a ruha azonban csak egy kis noszogatásra hajlandó végre a földre hullani.

Leó tekintete rögtön Evelin bugyijára ugrik. A fehér pamuton elöl két kismacska egy gombolyaggal játszik. Evelin Leónak dől, amivel meglepi a férfit. A mellkasa a lány hátához préselődik. A haja csiklandozza, de még így is érzi, hogy milyen forró a lány bőre. Legalább annyira, mint az övé.

Leó Evelin arcára néz. A lány ezúttal nem a kezét követi, hanem a tekintetét keresi. Leó tudja, hogy miért.

– Mielőtt kijelentenéd, hogy ez mennyire nem szexi, jelzem, hogy szerintem minden szexi, ami rajtad van.

Evelin behunyja a szemét, az ajkára félénk, de játékos mosoly kunkorodik.

– Akkor is ezt mondanád, ha nagymamabugyogót viselnék?

– Rajtad még az is szexi lenne – vigyorodik el Leó, bár igazából a gondolatra minden vágya ellenére is nevethetnékje támad, mert nagyon fura ebben a helyzetben a lány szájából a „nagymamabugyogó" szót hallani.

– Evelin, még nem végeztem – súgja Leó figyelmeztetőn, mire a lány bágyadtan kinyitja a szemét. Egy pillanatra összefonódik a tekintetük, aztán Evelin újra a férfi kezére néz.

Leó végigsimít a lány bugyiján, de bármilyen erős is a vágy, se alá nem kúszik a keze, se mélyebbre. Helyette a lány csodásan formás fenekét veszi célba, ott azonban már nem tétovázik a bugyi alá is elkalandozni, bár csak rövid ideig, mert most már őszintén fél attól, hogy ha ezt a néma játékot tovább folytatja, akkor elveszti az önkontrollt.

A keze visszatér a lány derekára, majd lehajtva a fejét csókot lehel a váll puha ívére, és csak ezután néz Evelin szemébe.

– Szóval, Evelin, azért nézlek, mert gyönyörű vagy – jelenti ki határozottan, visszatérve oda, ahonnan indultak. Mert nem, Leó ezt még nem felejtette el, bár igazság szerint nem sok hiányzik ahhoz, hogy minden józan gondolata nyomtalanul elillanjon. – És tévedsz: nem láttam még nálad különbet vagy szebbet, és mielőtt meggyanúsítanál, ezt nem szoktam minden utamba kerülő nőnek mondani. Igenis több vagy, és hidd el, nem mondanám, ha nem érezném így. Nem tudom, mások mit látnak benned, de ha nem látják mindazt, amit én, akkor vakok. – Leó töprengve félrebillenti a fejét. – Ami elég valószínű, tekintve, hogy nem loholnak a nyomodban, és nem akarnak engem eltenni láb alól, amiért a közeledbe férkőzhettem – fejezi be, aztán elveszi a kezét Evelinről, eltolja magától, és csak addig vár, hogy biztos legyen benne, Evelin képes megállni a lábán, aztán lehajol, hogy visszaadja rá a ruhát. Nagyon figyel arra, hogy közben ő maga véletlenül se érintse meg Evelint. Nem jut el a lány fenekéig, amikor megakasztva a mozdulatot apró kéz fonódik a csuklójára.

– Leó... – sóhajtja Evelin kábán. – Én...

A tükörben összefonódik a tekintetük, és Leó tisztán látja, hogy melyik az a pillanat, amikor Evelin végre átlépi a saját határait, amikor mer szembenézni a vágyaival. Ez a pillanat tűzvörös lobogás és folyékonnyá olvadt, színtiszta szenvedély. Az előszoba mintha tele lenne a naplementék ezernyi színével, mintha vadul lobogó lángok füstös illata töltené be a levegőt.

– Érints meg, kérlek...

– Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani.

– Biztos voltál benne, hogy ezt fogom mondani.

– Nos – a hatásszünet kedvéért Leó pár másodpercet kivár –, igen.

Evelinben nincs annyi erő, hogy visszavágjon, de még egy megrovó mosolyra sem futja. A lány úgy elgyengült, hogy alig áll a lábán, és Leó ezért elképesztően büszke magára.

Elengedi a ruhát, ami elpilledve, tehetetlenül esik vissza a padlóra. A férfi egyik keze a lány mellére siklik, a másik pedig türelmetlenül és sóváran a bugyi alá. Bár nagy a kísértés, hogy ettől az utolsó ruhadarabtól is megszabadítsa a lányt, de nem teszi – úgy érzi, Evelin ezt most még nem szeretné, vagy legalábbis nem így, a tükör előtt állva.

A lány újra nekitámaszkodik, a fejét a vállára hajtja, a szemét pedig behunyja.

– Evelin – szólal meg rekedtesen Leó, miközben mozdulatlanságba kényszeríti magát. – Akarom, hogy nézd.

Evelin szeme felpattan, a tekintetében értetlenség.

– Szeretném, ha látnád, ahogy elélvezel. Ha látnád, mennyire tökéletes vagy, minden pillanatban.

Evelin úgy mozdítja a fejét, hogy a tükörben lássa saját magát, de ezúttal nem Leó kezét követi a tekintetével, hanem a szemét. Leó úgy gondolja, be kell érnie ennyivel, úgyhogy nem erősködik tovább. Nem baj, ha a lány azt nézi végig, hogy neki mennyire tetszik, ahogy az égig repíti őt.

Mindkét keze egyszerre mozdul. Az egyik megmarkolja a lány mellét, a másik pedig mélyebbre siklik a bugyi alatt. Ahogy megérzi, hogy mennyire nedves a lány, önkéntelenül nyomja a merevedését a lány fenekéhez. Evelin felnyög, aztán hátranyúlva átkarolja Leó nyakát, valósággal kapaszkodik belé.

Leó előbb csak gyengéden érinti a lányt, játszik és incselkedik vele, fokozza a talán már fokozhatatlan vágyat, egészen addig, míg Evelin zihálni, akarattalanul nyögdécselni nem kezd. Ekkor siklik még lejjebb a keze, és amikor egyetlen ujja a szűk, forró járatba csúszik, nemcsak Evelin nyög fel, hanem ő is. Elég csak egyszer visszább húzni az ujját és mélyre lökni, máris megérzi, ahogy a lány hüvelye lüktetve rászorul. Evelin teste remegve adja át magát a gyönyörnek. A gerince ívbe feszül, a feje Leó vállának nyomódik, a lába pedig megroggyan, és ha Leó nem fogná át a derekát, talán összeesne.

Leó tekintete a lány arcára tapad. Sosem látott még ennyire felkavaróan gyönyörűt. Talán soha nem is fog.

A férfi csak akkor húzza ki a kezét Evelin bugyijából, mikor a lány karja az oldala mellé hanyatlik. Hosszú másodpercekig maradnak így. Leó, amint öleli, tartja Evelint, és Evelin, amint a testén erőtlen, halvány remegések futnak át újra és újra. Az előszobát betölti a lány illata, a vágy még mindig pulzáló forrósága és a kielégülés árnyalatokkal telt, egyre elhalóbb hangjai.

A lassan rájuk ereszkedő nyugodt csendet végül a lány hangja töri meg.

– Akarod tudni, miből gondolom, hogy nem vagy szörnyeteg? – kérdi halkan, csukott szemmel Evelin.

Leó olyasmit feltételez, hogy Evelin most majd azt fogja mondani, azért, mert előtérbe helyezte az ő gyönyörét, míg magával egyáltalán nem törődött – pedig ez nem igaz, ez a kis bemutató egyedül azt a célt szolgálta, hogy feloldja Evelin gátlásait. És persze látni akarta, hogy milyen a lány, amikor elélvez. Csupa számító önzőség.

– Mikor azt mondod – folytatja a lány nem várva meg a választ –, hogy szörnyeteg vagy, mindig van valami keserűség és szomorúság a hangodban. Zavar téged, hogy annak tartod magad, pedig ha tényleg az lennél, ez nem érdekelne.

Leó szíve táján különös szorítás támad, de mielőtt igazán felfoghatná, vagy akár csak reagálhatna a lány szavaira, a lábuk felől könnyű dallam csendül fel, és töri szét a valótlan, álomszerű mámort, amiben lebegnek.

Evelin előbb bágyadtan a ruhájára pillant, melynek vékony anyagán átsejlik a mobiltelefon kijelzője, aztán pedig egészen riadtan Leóra.

– Basszus, nem szóltam haza...