„Úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end..." (Bűbáj – Oly közel)

– Kék lett a hajam – hajol közelebb az egész alakos tükörhöz Evelin kétségbeesett tekintettel, de még így sem igazán hiszi el, amit lát.

– Csak néhány tincs – nevet fel a húga.

– Vivien, ez kék – ismétli meg hitetlenül pislogva magára Evelin.

– Kimosható, hétfőre nyoma se lesz – vonja meg a vállát Vivien.

– Olyan vagyok, mint valami képregényfigura...

– Egy dögös képregényfigura – jegyzi meg a húga palástolatlan elégedettséggel a hangjában.

– De ez... kék.

– Hé, te kérted, hogy változtassalak át!

Ez igaz, bár most már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, mint pár órával ezelőtt. Evelin végignéz magán, és kelletlenül megállapítja, hogy a húga valóban átváltoztatta. A farmer rövidnadrág kihangsúlyozza a lábát – Evelinnek fogalma sem volt róla, hogy a lába ilyen jól is mutathat, bár azért az zavarja, hogy a rövidnadrág olyan rövid, hogy szinte kilátszik belőle a feneke. A fehér, feszülős top (amit egyébként atlétaként használ a blúzai alá télen) és a push-up melltartó pedig határozottan felhívja a figyelmet a mellére – Evelin attól fél, hogy amint megmozdul, a cicije fogja magát, és kiugrik a helyéről, igazából ezért is nem hordta soha ezt a melltartót.

A sminkje is Vivien munkája, Evelin általában csak felken egy kis ajakbalzsamot, azt is csak azért, mert könnyen kiszárad a szája, és néha használ szempillaspirált, de ennyi. Hogy a húga pontosan mit is művelt és hányféle dolgot vetett be, azt egy idő után Evelin már nem követte, azonban az biztos, hogy most szebb az arca, élettel telibb, mint egyébként, a szeme pedig nem olyan piszkosszürke, sokkal inkább élénken csillogó zöld. (Bár ehhez talán az is hozzájárul, hogy a húga levetette vele a szemüvegét, amitől egyébként Evelin elég ritkán válik meg, pedig csak olvasáshoz van rá szüksége, de minthogy igazából gyakorlatilag állandóan olvas, így mindig a keze ügyében tartja.) Aztán persze ott a haja – a halvány, erőtlen szőkében megvillanó vad kék...

Tulajdonképpen, ha nem tudná, hogy éppen magát nézi, megkérdezné ettől a – mi tagadás – dögös lánytól, hogy mégis mit keres a fürdőszobájukban. De magát nézi, és a magáról alkotott véleményébe egyáltalán nem fér bele az a szó, hogy dögös. Ő konzervatív, szolid és – hát jó, ami tény, az tény – jellegtelen. Rajta nem szoktak megakadni idegen tekintetek, nem mérik végig és nem képzelik el, hogy milyen lenne, ha az ágyukba cipelhetnék. Ez az igazság, és Evelin ezzel teljes mértékben tisztában van, és nincs is vele semmi baja – néha talán icipicit elszomorodik miatta, de ilyenkor mindig azzal győzi meg magát, hogy ha nem lennének jellegtelen emberek, nem lenne mihez mérni a szépséget, tehát akkor szépség sem lenne és jellegtelenség sem, és igazából mindenki unalmas lenne, szóval azzal, hogy ő jellegtelen, mások legalább szépek lehetnek. De ezzel csak rosszabb pillanataiban foglalkozik, alapvetően elfogadta és szereti, hogy olyan, amilyen. Nem akar más lenni – vagyis... nos, igen, egészen a mai napig nem akart más lenni.

De ma a férfi, akibe titokban bevallhatatlanul régóta szerelmes, megnősült. Megnősült, és nem őt vette feleségül. Evelin pedig épp ezért úgy érzi, hogy ma a legkevésbé sem akar önmaga lenni. Ma olyan lány akar lenni, aki képes a sarkára állni, aki nem fél, aki bátor, sőt, vakmerő. De azért ezekre a kék tincsekre nem készült fel. Ez nem vakmerőség, ez... ijesztő. Hupikék, szinte világító tincsek. Mégis hogy tehetné ki így a lábát a házból?

– Nyugi, csajszi, csodaszép vagy – győzködi a húga.

Evelin a tükörben a húga szemébe néz, és életében talán most először nem érzi azt, hogy láthatatlan lenne mellette. A húga gyönyörű, hogy pontosan mi teszi azzá, azt Evelin nem tudná megmondani, de mégis van valamiféle kisugárzása, pont úgy, ahogy a nővérüknek is – ebből csak Evelinnek nem jutott. Míg a húga a vadóc, a nővére pedig a tökéletes szépség, ő csak a kedves lány, akire mindig lehet számítani, aki bármikor ráér és minden utcabeli gyerekre szívesen vigyáz, míg a szülők kikapcsolódnak, akit lehet hívni váratlan vészhelyzetek esetén, mert úgyis mindig otthon van, aki megbízható és pontos, aki bárkit meghallgat, aki megőrzi a titkokat... és még igen hosszan lehetne sorolni. De Evelin szereti, hogy szeretik, szeret az utcabeli gyerekekre vigyázni, és szereti azt is, hogy megbíznak benne. Bár ha bárki látná most, valószínűleg soha nem bízná rá többet sem a gyermekét, sem a titkait...

– Viv, úgy nézek ki, mint egy... mintha bárkivel... érted... – Evelin suttogva beszél, de még így is képtelen szavakba önteni, hogy mire is gondol pontosan. Nem veszi észre, hogy a húgát a becenevén szólítja, márpedig máskor ilyesmit soha nem tenne, mert nem szereti a rövidítéseket – úgy véli, minden szó úgy szép, ahogyan eredeti formájában van, nem valami nevetségesen eltorzított változatban. Soha nem ejtene ki olyasmit a száján, hogy „szendó" vagy „telcsi", ugyanúgy, ahogy sem e-mailben, sem pedig sms-ben nem hajlandó rövidítéseket használni – számára mindez a szavak meggyalázása lenne, márpedig imádja a szavakat.

– Ez volt a cél – vigyorog Vivien. – Ma éjszaka végre kirúgsz a hámból, szóval jól kell kinézned. Gyere, teszteljük le a hatást! – ragadja meg Evelin kezét, és maga után vonszolja a szobájába, amitől Evelin gyomra máris parányi görcsbe zsugorodik.

Erik hanyagul keresztbe vetett lábbal, csukott szemmel fekszik Vivien vetetlen ágyán. Evelin képtelen volt rendre tanítani a húgát, pedig mindent elkövetett, kéréssel, alkudozással, sőt, még zsarolással is próbálkozott, de semmi sem vált be.

Erik nem veszi észre őket rögtön, az ajtónyitódás zajára nem kapja fel a fejét, amit Evelin nem is csodál – a Metallica úgy üvölt a számítógép hangfalaiból, hogy a lány nem is érti, Erik hogy nem süketül meg tőle. (Persze Evelin csak azért ismeri fel a zenét, mert már volt alkalma eleget hallani, egyébként a hideg rázza tőle...)

Vivien kecsesen a számítógéphez szökdécsel, és leállítja a számot. Erik lustán felnéz Vivienre, és már nyílik a szája (nyilván azért, hogy méltatlankodjon), de Vivien aprót biccent az ajtó felé, így a férfi nem szólal meg, csak Evelinre néz. Evelinnek fogalma sincs, mit vár, meglepődést talán, esetleg csodálkozást, de semmiképpen sem közönyt.

– Bocs, nem tudtam, hogy vendéget vár... Evelin? – kérdi döbbenten, elkerekedett szemmel a férfi.

Evelin somolyogva megállapítja, hogy ha már Erik se ismeri fel elsőre, akkor a húga valóban remek munkát végzett – ma tényleg nem önmaga többé.

– Kibaszott jól nézel ki – közli Erik, ahogy hitetlenül pislogva felül. Fekete tincseit összekuszálta a párna, most borzosan meredeznek a szélrózsa minden irányába, miközben ferde mosollyal az ajkán Evelint figyeli.

Evelin érzi, hogy könnyű pír kúszik az arcára.

– A kurva életbe, és én nem vettelek észre... – rázza meg a fejét hitetlenül a férfi, miközben komótosan végigmustrálja Evelin közszemlére tett bájait.

– Oké, szépfiú, elég lesz – nevet fel Vivien, majd lendületből ráveti magát Erikre. A férfi hagyja, hogy az ágyra döntse.

– Féltékeny vagy, kicsi lány? – kérdi Erik, és érezni a hangján a kaján mosolyt.

– A nővéremre? – kuncog Vivien. – Nincs értelme olyanra féltékenynek lenni, akiről tudjuk, hogy jobb nálunk, nem?

Evelin meglepetten pislog a húgára. Vivien tényleg ezt gondolja róla?

– De ő túl jó hozzád, és ezt te is tudod, szóval el a kezekkel tőle – folytatja vehemensen a húga.

– Nem is értem hozzá – morogja Erik.

– De elképzelted – csap a vállára játékosan Vivien, aztán lemászik az öléből.

Evelin sose fogja megérteni a húga és Erik kapcsolatát. Erik, bár nem henceg velük, de nem is rejti véka alá a hódításait, márpedig azokból akad bőven. A magas, jó kiállású, tetovált, Evelin számára már túlzottan is szabad szájú, ugyanakkor tagadhatatlanul jóképű férfi azonban olyan, mint egy őrangyal, ha Vivienről van szó.

Vivien tizenhárom évesen már igazi kamasz volt, daccal, lázadással, feleseléssel és nemtörődömséggel. Eszébe sem jutott, hogy Evelin aggódni fog, ha iskola után nem haza, hanem moziba megy, de ha eszébe jut, feltehetően akkor sem igazán érdekelte volna. Vivien abban az évben gyakorlatilag minden olyasmit megtett, amiről tudta, hogy Evelin ellenezné. Feketére festette a körmét, a haját és az összes ruháját, szakadt farmert hordott, erősen sminkelte magát, cigizett, káromkodott és lerontotta a jegyeit. Az, hogy egy délután nem jött haza, csak egy újabb pont volt az addigra már igen hosszú listán.

Vivien akkoriban egyedül Jázminra hallgatott, de a nővérük Evelin könyörgésére végül visszament az egyetemre, nem halasztott még egy évet – mert mikor az édesanyjuk váratlanul elhunyt, Jázmin mindent otthagyott, hogy egyben tartsa a családot. Ezt meg is tette egy éven keresztül, biztosította, hogy Evelin a lehetőségekhez képest nyugodt körülmények között leérettségizhessen, felszínen tartotta a teljesen összetört édesapjukat, és nevelte Vivient. Aztán mikor visszament az egyetemre, Vivien kifordult magából, nem volt már többé a család imádni való pici lánya...

Evelin a mai napig nem tudja, hogy Vivien és Erik hogy találkoztak, de a férfi felhívta őt és hazahozta a húgát. Erik akkor huszonöt éves volt, és Evelin rögtön a szívébe zárta a vad rockert, még úgy is, hogy a férfi elsőre a frászt hozta rá a külsejével.

Aznap este Evelin hálája jeléül meghívta a férfit vacsorára, aki ugyan kicsit kelletlenül, de azért maradt. Aztán egy hét múlva – akkor már a lányok édesapjának invitálására – újra eljött. Erik észrevétlen lett a családjuk része, és ezzel együtt Vivien barátja. Egy idő után Evelin ezt már furcsának sem érezte. Leginkább csak hálás volt, hiszen Vivien Erik hatására újra megváltozott. Nem lett ugyanaz az édes kislány, aki a lázadó korszaka előtt volt, de megtanult felelősséget vállalni a tetteiért, és Evelint sem gyötörte soha többet, sőt, mindent megtett, hogy jóvátegye mindazt, amit korábban művelt.

Az utóbbi időben Vivien és Erik pedig mintha összenőttek volna – Evelin fejében olykor tétován megfordul a gondolat, hogy talán több is van köztük, mint testvéries barátság, de végül mindig elveti ezt a feltételezést, már csak azért is, mert a húga úgy egy-két hetente mindig újabb és újabb pasival állít haza, illetve Erik sem adta fel erősen kicsapongó életmódját.

– Mire fel ez a nagy változás? – kérdi Erik újra felülve. Vidám szikrákkal a szemében nézi Evelint, és a lány megint mélyen elpirul. Vivien hátulról a férfi nyakába csimpaszkodik, majd átfonja a lábát a dereka körül.

– Meg se dicsérsz? Az én művem – jelenti ki Vivien, mire Erik hátranyúl, és megborzolja a lány egyébként is szándékosan kócos és kusza haját.

– Az attól függ, hogy mi volt vele a célod – mondja Erik.

– Szerinted mégis mi? – fortyan fel Vivien. – Elbűvölő nőt faragni a nővéremből, mert az, csak szürke kisegérnek álcázza magát.

– Szeretek szürke kisegér lenni – szól közbe Evelin mosolyogva.

– De ma nem lehetsz az – vigyorog rá Vivien.

– Miért is nem? – kérdi Erik.

Evelin nem válaszol. Mégis mit mondhatna? Hogy összetört a szíve? Hogy ma éjszakára valaki más akar lenni? Hogy el akarja felejteni, hogy huszonegy éve szerelmes egy férfiba, aki ma megnősült? Persze mindez így nem egészen igaz, ezzel még Evelin is tisztában van. Mikor megtudta, hogy Kornél megnősül, nem tört össze, nem sírt – csak dühös volt, kétségbeesetten, elkeseredetten dühös. Kornél egy kedves, gyerekkori ábránd volt, és Evelin nem hiszi, hogy a rajongás, amit iránta érzett, valaha is igazi szerelem lett volna, csak jó és könnyű volt azt hinni, hogy az. De ettől még valahol mélyen akkor is érzi a fájdalmat, tompa, sajgó, ködös fájdalmat, amit egyszerűen képtelen kezelni. Pedig az egész már nem is számít...

Evelin megvonja a vállát, úgyhogy végül Vivien válaszol helyette:

– Mert Hamupipőke ma bálba megy...

***

Leó utálja az esküvőket. Nincs semmi baja a szerelemmel (és minden ellentétes híresztelés ellenére őszintén hisz abban, hogy a szerelem létezik, csupán azt nem tartja lehetségesnek, hogy ezt ő is megtapasztalja), örül, ha mások megtalálják a boldogságot, de az émelyítő meghatottságot és a könnyeket nem igazán bírja, márpedig egy esküvőn gyakorlatilag elkerülhetetlen az ilyesmi. Persze cserébe le lehet részegedni, és jobb esetben akad valami lány, aki örömmel megszabadul a ruháitól, még csak udvarolni se kell hozzá túlzottan.

Csak éppen nem ezen az esküvőn.

Most komolyan: mégis ki látott már ilyet? Nincs egyetlen szabad nő sem, és szabad alatt a férfi elcsábíthatót ért. Itt mindenki halálosan szerelmes a párjába, kivéve egy fiatal lányt, akinek ha van is barátja, nincs jelen, de őt az apja vigyázza árgus szemmel, így Leó nem akar nála bepróbálkozni, eszében sincs tönkretenni a – gyakorlatilag majdhogynem egyetlen – barátja nagy napját. Nem beszélve arról, hogy a lány annyira fiatalnak és ártatlannak látszik, hogy Leó meg meri kockáztatni, hogy még szűz.

Márpedig Leónak van egy szabálya, egyetlen egy, de ahhoz szilárdan ragaszkodik: nem kezd szüzekkel. A szűz lányok megérdemlik, hogy nála jobb emberrel tapasztalják meg az első alkalmat, valakivel, aki másnap reggel nem teszi ki őket gondolkodás nélkül. Egyéb gátlásai vagy elvei nincsenek. Nem számít, ha egy nő párkapcsolatban él vagy éppen házas – ha elég bolond ahhoz, hogy összefeküdjön vele, akkor úgysem szerelmes igazán. Például Leó egészen biztos benne, hogy az itt jelenlévő hölgyek egyikét sem tudná elcsábítani, akkor sem, ha mindent bevetne – csupán egy kiadós verést nyerne a túlzottan védelmező és birtoklásvágytól hajtott párjaiktól.

Vademberek mind – somolyog magában Leó, és tudja, ha ezt hangosan is kimondaná, a társaságban lévő nők nevetnének és helyeselnének, míg a férfiak büszkén kihúznák magukat és gyomorforgatóan érzelmes pillantással bámulnák a párjukat. Ezt teszi az emberrel a szerelem – gondolja fanyarul Leó. A szülei között is ilyen kapcsolat volt – igazából teljesen érthetetlen, hogy egy őszinte és tiszta szerelemből olyan érzéketlen tuskó jött a világra, mint amilyen ő. De hát ez van, neki nem jár happy end, és ezzel az ég egy adta világon semmi probléma sincs – Leó elképzelni sem tudja, hogy egyetlen nő elég lehetne neki, és igazából nem is akarja, hogy elég legyen. Szereti a változatosságot.

– Jól szórakozol? – kérdi Kornél, ahogy leül mellé a hintaágyra.

Leó elnyomja a cigarettáját, majd a barátja felé fordítja a fejét. Az ifjú férj kék tekintetéből túlcsordul a boldogság, és bár gyakorlatilag egyébként is mindig mosolyog, ma egész nap olyan széles vigyor terül szét az arcán, hogy Leó nem is érti, hogy nem zsibbadt még el a szája. Bár lehet, hogy már régen elzsibbadt, és igazából észre sem veszi, hogy mosolyog, Kornélból ezt simán kinézi.

Leó számára egészen különös érzés, hogy Kornélt a barátjának tartja, igazából nem is tudja, hogy történt. Egyik nap még haverok voltak, sőt, talán pontosabb úgy, hogy ivócimborák és kollégák, aztán Leó aznap, amikor meghalt az édesanyja, beállított Kornélhoz, hogy igyanak. Vasárnap délután volt, a férfit álmából verte fel, ennek ellenére Kornél semmit nem kérdezett, egyszerűen csak ivott vele. Leó a mai napig nem egészen érti, hogy miért Kornélhoz ment. Talán azért, mert Kornél az egyetlen olyan ember az ismeretségi körében, aki mindig vidám, és neki aznap nem sajnálatra volt szüksége, nem részvétre, hanem arra, hogy láthassa, az élet nem állt meg, az emberek tudnak boldogok lenni. És tudta, hogy Kornél sem kérdezni nem fog, sem pletykálni a kollégáknak arról, hogy együtt ittak. Vagy talán csak annyiról van szó, hogy Kornél teljesen más, mint ő, éppen ezért a társaságában lenni tulajdonképpen kész felüdülés, ráadásul elviseli Leó éles megjegyzéseit és gúnyos stílusát – ezt elég kevesekről lehet elmondani.

– Nem velem kellene most foglalkoznod, hanem a csinos kis feleségeddel – közli Leó válasz helyett, és a kert felé int a fejével, ahol Kornél népes családja üli körbe az összetolt asztalokat. A hangjában természetesen ott a gúny – manapság ritkán veszi a fáradtságot, hogy eltüntesse onnan.

– A csinos kis feleségem – Kornél röpke szünetet tart, és ha lehet, még szélesebben vigyorog – kért meg rá, hogy nézzek rád.

– Tényleg? – Leónak fogalma sincs, hogy miért, de ez mégis kellemes érzéseket csal a szívébe. Nem szokta meg, hogy túl sok figyelmet fordítsanak rá az emberek, vagy akár azt, hogy törődjenek vele – kivéve persze, ha épp a színpadon áll, de az egészen más világ. Más ember, amikor játszik. Igazából ezért lett színész.

– Tényleg – bólint Kornél. – És arra is kért, hogy mondjam meg neked, nem fogunk megsértődni, ha menni akarsz. Örülünk, hogy eljöttél.

– Köszönöm, hogy meghívtatok. – Leó mosolya ezúttal őszinte. Büszke rá, hogy itt lehetett ma – már csak azért is, mert az esküvőre egyébként csak családtagok és rokonok voltak hivatalosak. De ezt nem kell kimondani ahhoz, hogy Kornél értse.

Kornél biccent, aztán magára hagyja Leót, és visszatér a feleségéhez, könnyedén az ölébe kapja, amit a lány édesen csilingelő nevetéssel jutalmaz, és vele együtt ül le a székre. A lassan közeledő éjszaka és az elmúlt nap alkonyszín fáradtsága sejtelmes árnyakkal rajzolja tele a kertet. A komótosan rájuk ereszkedő tompa sötétség megtelik bársonyos meleggel és a nyáréjszaka semmihez sem foghatóan édes illataival.

Szexre való éjszaka, kemény, vad, fülledt szexre – vigyorodik el Leó, ahogy feláll a hintaágyról.

Elköszön Kornél családjától – többen felajánlják, hogy beviszik a városba, de Leó nem akarja szétrobbantani az ünneplést, úgyhogy mindenkit visszautasít. Kornél édesanyja ragaszkodna hozzá, hogy csomagol neki a kajából, de Leó szelíden ezt is elhárítja, ugyanis nem áll szándékában hazamenni, vagy legalábbis nem rögtön (ahova készül, ott pedig mégiscsak elég idiótán festene ételhordóval a kezében), Fanni viszont nem tágít, úgyhogy végül megígéri, hogy holnap eljön ebédre, hogy segítsen elpusztítani a maradékot. Leó ezt nem bánja, kedveli Kornél családját, szeret velük lenni, és ami a legfurább, hogy úgy tűnik, mindig örömmel fogadják a társaságát.

Szerencsére a búcsúzkodás nem tart sokáig. Leó taxit hív, és a városba viteti magát. Egy népszerű romkocsmánál száll ki az autóból, a színészházbeli lakása közel van, így amint összeszed egy nőt, nem kell messzire menni. Átöltözéssel nem vacakol, bár tudja, hogy egy kicsit ki fog lógni a tömegből – a fekete farmer és a szürke ing együtt elegánsabb a kelleténél –, de ez nem túlzottan zavarja, soha nem szentelt igazán figyelmet arra, hogy mit gondolnak róla mások.

Amikor kilép a kerthelyiségbe, mellbe vágja a hangfalakból dübörgő basszus. Átfurakodik a tömegen, egészen a bejárattal szemben felállított pultrészig. Kér magának egy üveg sört, aztán megfordul, és miközben rágyújt, a tekintetét lustán végigjáratja a tömegen.

Ma nincs kedve hosszas játszadozáshoz, szeretne rögtön a lényegre térni. Amennyi már-már undorítóan szerelmes pillantást ma elviselt, egy kiadós kefélésre vágyik – így, nyersen és tisztán, mindenféle szépítés nélkül.

Leó megtanulta felmérni és kiismerni a nőket – tudja, hogy melyiknél mi válik be, tudja, mikor legyen játékos és évődő, mikor sötét és érzéki, mikor kell lovagot játszania és azt is, hogy mikor nincs szükség semmi köntörfalazásra. Ma olyan nőt kell találnia, akit nem kell kábítania és szédítenie, aki ugyanarra vágyik, mint ő – vad és kíméletlen gyönyörre.

A tekintete előbb a színpad előtt táncolókra siklik, de nem lát olyat, aki bármit is megmozdítana benne, így a faasztaloknál ülőket veszi szemügyre. Már épp lelombozódna és keserűen megállapítaná, hogy ma itt nem jár sikerrel, amikor egészen hátul az egyik asztalnál kék tincseket lát megvillanni. Leó elmosolyodik. Ha egy lány elég önfejű és bátor ahhoz, hogy ezt a vadító kéket egyébként szelíd-szőke hajába fesse, akkor valószínűleg az se lesz ellenére, hogy egy idegennel szexeljen.

Leó belekortyol a sörébe, de még nem mozdul meg. Meg akarja nézni a lányt szemből is, mielőtt megkörnyékezné. Fogalma sincs, meddig kell erre várni, de úgy sejti, hogy nagyon is megéri. Előbb-utóbb csak megfordul a lány, vagy legalább oldalra – bár úgy tűnik, a nagydarab, tetovált karú fickó erősen leköti a figyelmét. Leó csupán azért nem tesz le rögtön a lányról, mert látszik a pasas testbeszédén, hogy nem a szelet csapja neki. Talán barátok, vagy az is lehet, hogy a lány a fickó barátnőjének a barátnője – végül is mindegy, a lényeg, hogy nem együtt vannak. Ma se kedve, se energiája ahhoz, hogy a csábítót adja.

Leó türelmesen vár. Elnyomja a cigijét, majd újabbra gyújt, és miközben elszívja, egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a lányról. Olyan mereven nézi, hogy nem is érti, a lány hogy nem kezd el fészkelődni – ő biztosan megérezné, ha valaki ilyen erővel bámulná.

A színpadon játszó banda épp egy szám végére ér, hangos taps és éljenzés tölti meg az éjszakát. Leó nézi a lányt. Nézi akkor is, amikor az asztalukhoz egy bájos barna szökdécsel nagy lendülettel, kipirulva és vigyorogva. A barna mond valamit a lánynak, olyan, mintha kérlelné vagy győzködné, de válaszul csak makacsul jobbra-balra lebben a szőke hajzuhatag, ahogy a lány megingatja a fejét. A tetovált fickó is közbeszól – ahogy a barnára néz, ahogy teljes testével felé fordul, egyértelmű a rajongó odaadása. A szőke lány hirtelen feláll, és ekkor végre oldalra fordul, szembe a barnával.

Leó élesen szívja be a levegőt, majd egy őszintén lenyűgözött sóhaj kíséretében engedi ki a tüdejéből. Ilyen letaglózó szépségre nem számított, pedig nem is szemtől szembe látja a lányt. De egek, még így is gyönyörű! A szája telt és érzéki rózsaszín, az ember akaratlanul is arra gondol, hogy mi mindent művelhetne egy ilyen száj a testével. A sminkje vadító és hangsúlyos – nem túlzásba vitt, de mégis figyelemfelkeltő. A melle szinte kiugrik a vékony fehér topból, telt és kerek – Leó már érzi is az ingerlőn gömbölyded halmok súlyát a tenyerében... Vajon a lány mellbimbója ugyanolyan színű, mint az ajka? Úristen, nagyon szeretné tudni – és fogja is, ebben egészen biztos. A tekintete lejjebb siklik a lány vékony derekán, és ahogy megpillantja a rövidnadrágba bújtatott édesen csábos feneket, a vágy kérlelhetetlenül önti el a testét.

Nagyot kortyol a sörből, leteszi a pultra, de közben le nem venné a tekintetét a lányról. A szőke és kék tincsek meglebbennek, ahogy a lány lendületes léptekkel elindul. Mégis hova megy? Leó érzi, hogy nem tévesztheti szem elől, úgyhogy hanyagul ellöki magát a pulttól, és ő is elindul. Szelídítetlen vadnak érzi magát, aki a kiszemelt zsákmánya után veti magát.

Egyetlen röpke, zavart pillanatra átsuhan a fején a kérdés, hogy vajon a lány miért ült háttal mindenkinek, mikor nyilvánvaló, hogy szándékosan fest ilyen érzékien, de ahogy jön, el is rebben ez a gondolat, és csak az érzés marad, hogy ezt a bűnre csábító szépséget ma éjszakára neki szánta a sors...