Krisz

Pontosan tudtam, hogy ez egy olyan állás, ahol számolnom kell majd akadályokkal és a szemtelen diákokkal, de ez messze túlment minden határon. Először a mérhetetlen szemtelenkedése és visszabeszélése, utána meg a verse volt az, ami teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Azt hitte, nem fogom tudni, hogy én vagyok a hercegből lett ördög, akit el akar feledni? Ráadásul mindenhez olyan angyali arcot tudott vágni, hogy tulajdonképpen azonnal elfelejtettem, amit tett, mert a pimaszsága mellett, még szép is. Nagyon szép. A falnak dőlve néztem, ahogy a barátnőjével pakolta a cuccait. Már csak ők ketten voltak az osztályban.

– Németh, légy szíves várd meg kint a barátnődet.

– Máris megyek – mondta és elindult az ajtó felé. Ő legalább szót fogadott nekem.

– Mi most szépen elbeszélgetünk – léptem Dolli elé.

– Nem tudom, miről kellene beszélnünk, de hallgatom – húzta ki magát.

– Érdekes, hogy nem tudod! Ez a vers, mit akar jelenteni?

– Semmit. Mi nem tetszett benne, tanár úr? Az, hogy rólunk szólt, vagy az, hogy el akarom felejteni magát? Hirtelen szóhoz sem jutottam.

– Hát...

– Na, mi az, elmondod, mit akarsz vagy feleslegesen húzod az időt? – tegezett le megint, amitől újra felment bennem a pumpa, de megpróbáltam visszafogni magam.

– Nem kettőnkről kértem verset, és ne tegezz!

– Verset kértél. Megkaptad! Az, hogy tetszik vagy sem, a te dolgod – mondta vigyorogva.

– Egyáltalán nem tetszik. Szó szerint leköcsögöztél benne.

– Nyugi Krisz, az csak a rím miatt volt, de biztos nem véletlen, hogy pont ez a szó jut eszembe, ha rád gondolok.

– Nagyon szemtelen vagy velem! Nem tudod, mire vagyok képes... – néztem rá dühösen, mire kitört belőle a nevetés.

– Ahogy te sem! Azt ajánlom, kösd fel a gatyádat! – mosolygott, mint aki nyeregben érzi magát. Közelebb léptem hozzá.

– Én sem tudok mást mondani – suttogtam neki a szavakat.

– Ha nincs más mondanivalód, akkor megyek. A barátnőm vár – választ nem várva fogta magát és kirontott az ajtón.

Elindultam kifelé az épületből, már majdnem az ajtónál voltam, amikor Arab odaszólt nekem.

– Szia! Milyen napod volt? Úgy nézel ki, mint aki citromba harapott – nevetett ki.

– A végzősöket leszámítva tökéletes.

– Gyere, igyunk meg egy sört, közben majd elmeséled, mi történt.

– Jól van, menjünk.

Egy közeli kocsmát választottunk. Elég gyakran jártunk oda. Leültünk egy asztalhoz, aztán kértünk két sört.

– Na, mi volt? – kérdezte nevetve.

Csak úgy áradtak belőlem a szavak. Ahogy visszaemlékeztem, újra elöntött a düh. Lóri kitágult szemekkel bámult rám.

– Baszki, tizenhét éves, te meg huszonöt, hogy tud ennyire kikészíteni az a kis csitri?

– Tesó, a kor egyáltalán nem számít, ha vele vagy szemben. Ha megszólal, egyszerűen nem jutok szóhoz, olyan hamar leolt. Ezt olvasd el! – toltam elé a verset.

– Egy igazi költő veszett el benne – röhögött miután elovasta.

A pult irányába fordultam, amikor észrevettem Dollit, aki kólával a kezében megpróbált észrevétlenül elmenni mellettünk. Vigyorogtam, mint egy hülye, amiért újra beleköthettem.

– Angyal!

– Nahát, tanár urak, micsoda meglepetés! – Úgy tett, mintha csak akkor látott volna meg.

– Mit keresel itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

– Beültünk Nikivel meginni egy kólát – válaszolta magától értetődően.

– Egy kocsmába? Ha jól tudom, mindketten kiskorúak vagytok – néztem rá szigorúan.

– Ha jól tudom, nem az iskolában vagyunk, így semmi köze ahhoz, mit csinálok a szabadidőmben – vágta rá dühösen, mire a barátomnak nevezett egyén alig tudta visszafogni a nevetését.

– Kíváncsi vagyok, a szüleid mit fognak hozzá szólni – néztem magabiztosan a szemébe.

– Csak próbálj meg szólni nekik és esküszöm, azt fogod kívánni, bárcsak meg se születtél volna!

– Most aztán nagyon berezeltem.

Szóval a szülei a gyenge pontja.

– Dolli, nyugodj meg! Egy ilyen szép lány, mint te, nem kellene, hogy ennyit idegeskedjen. Inkább üljetek le és beszélgessünk – szólalt meg Lóri. A marha.

– Még kiskorúak, és most azonnal eltűnnek innen – fordultam Lóri felé.

– Nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak – kezdte megint Dolli, de ezúttal semmit sem ért a hisztijével. 

Nálam volt a nyerő lap. A szülei.

– Nem én, hanem a szüleid, akiket máris hívok – elővettem a telefonom, és úgy tettem, mint aki tényleg hívja a szüleit, pedig a számukat sem tudtam.

– Nem mered megtenni! – vágta rá magabiztosan, de láttam a szemében a félelmet.

– Csak várd ki a végét! – emeltem a fülemhez a telefont.

– Jól van, a rohadt életbe, már itt sem vagyunk – csapta elém a kólát. – Biztos nem él nemi életet, azért ilyen fatökű – mondta Némethnek, mielőtt kiléptek, de úgy, hogy mi is halljuk.

– Ezek után egy szóval se mondd, hogy normális a csaj, mert leöntelek a kólájával. Még, hogy nem élek nemi életet és fatökű vagyok? Ő tudja a legjobban, hogy ez nem igaz – fordultam feldúltan Arab felé, aki a nevetéstől majdnem megfulladt.

– Basszus, nem semmi a csaj. Azt nem mondom, hogy normális, de azt igen, hogy imád téged, bármennyire is keménykedik.

– Mi van?

– Nem vagyok vak, láttam, hogy néz rád, és azt is, te hogyan nézel rá. Kész csoda, hogy Mészárosnak még nem tűnt fel.

– Te szólsz? Én is láttam, hogy méregetted a barátnőjét. Én sem vagyok vak, haver!

– Eddig észre sem vettem, milyen gyönyörű lány.

– További jó nyálcsorgatást, én elmentem – álltam fel idegesen, de nem figyelt rám, csak a sörét kortyolgatta mosolyogva.

Kezet fogtunk, aztán már kint is voltam. Hazaérve letussoltam, megvacsoráztam, aztán korán lefeküdtem aludni, mert másnap Nyíregyházára készültünk Erikával a nagyihoz. Már rettentően hiányzott az öreglány, alig vártam, hogy újra lássam. Nagyon szerettem őt, sok mindent köszönhettem neki, többek között azt is, hogy a balesetem után ember lett belőlem. Ő volt mellettem anyám helyett. Ő ápolt és vigyázott rám. Minden fontos eseménykor felutazott hozzánk, hogy mellettünk legyen a jó és rossz időkben egyaránt. Sohasem fogom tudni kellőképpen meghálálni azt, amit értem és Erikáért tett. Jó ideig velünk élt, amikor anyánkat is elveszítettük. Meglepetésnek szántam a látogatást, amellett apám sírjához is el szerettem volna menni. Amikor apa meghalt, nagyi azt kérte, hogy Nyíregyházán, a szülővárosában legyen eltemetve. Anyám zokszó nélkül beleegyezett a kérésébe, sőt még örült is neki. Arra már nem igazán emlékszem, hogy miért. Imádtam apámat, és nagyon hiányzott. Őt is úgy hívták, ahogy engem, és ő is egyetemi tanár volt. Emlékszem rá, hogy egyszer megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Azt válaszoltam, hogy űrhajós, de nap mint nap annyit dicsérte a munkáját, olyan szeretettel és beleéléssel beszélt róla, hogy nyolc éves koromtól minden álmom az volt, hogy a nyomdokaiba lépjek, és én is átadhassam másoknak azt a tudást, amiket nekem tanított. Még a halála előtt megígértem neki, hogy én is tanár leszek, ha felnövök. A szavaim hallatán boldogság és meghatottság ült ki az arcára, amit míg élek, nem fogok elfelejteni. Legtöbbször, amikor rágondoltam, így láttam magam előtt. Büszkén és boldogan az adott szavam miatt. Mindent elkövettem, hogy az ígéretemet betartsam, és ha voltak is hullámvölgyek, iskolaelsőként tettem le a szakmát és a nyelvvizsgát, majd megszereztem a diplomát. Másnap korán keltem, megkávéztam, aztán elindultam Erikát felébreszteni, hogy mihamarabb indulhassunk. Nem akart velem jönni. Sírva mondta, hogy meghalt a kedvenc betege Alex, és ott szeretne lenni a temetésén. Megsimogattam a vállát és megpusziltam, aztán útnak indultam.

Amikor beléptem a házba nagyi a nyakamba vetette magát és zokogott. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányoztam neki. Készített ebédet, közben Erikáról kérdezősködött. Elmeséltem mindent, amire kíváncsi volt és bíztam benne, hogy megúszom a sokat ismételt „van-e már barátnőm" kérdést. Nem úsztam meg. A következő kérdés pont ez volt, mire megadva magam, elmeséltem neki mindent, ami Dolli és köztem volt. Azt tanácsolta, ha szeretem, ne hagyjam, hogy a múlt befolyásolja a jelent. Hiába mondtam, hogy nem szeretem, ő folytatta a monológját, de figyelmen kívül hagytam. Nagyi már csak ilyen volt, meg kellett szokni. Elég szeles, de ő és Erika volt a mindenem.

Dolli

– A szarházi ezt még meg fogja keserülni! – mondtam Nikinek villámló szemekkel, amikor kiértünk a kocsmából. – A könyökömön jön ki.

– Nem tudom, mi bajotok egymással, de olyanok vagytok, mint egy házaspár, akik állandóan civakodnak egymással – mondta mosolyogva.

– Néha tényleg olyanok vagyunk – nevettem el magam.

Hazaérve beinvitáltam Nikit a szobámba, ahol tovább folytattuk a beszélgetést.

– Dolli, mondd csak, mi van köztetek a tanár úrral? Veled egyáltalán nem úgy viselkedik, mint velünk.

– Utál engem, azért viselkedik velem másképp.

– Ne próbálj becsapni. Sokszor észrevettem már, hogy nem közömbösen néz rád – mosolygott. – Barátnők vagyunk, bízhatsz bennem! Sohasem árulnám el a barátságunkat. 

Tudtam, hogy megbízhatok benne és amúgy sem akartam tovább titkolózni előtte, ezért elmeséltem mindent az első találkozásunktól kezdve, mintha tök normális dolog lett volna a kapcsolatunk. A szeme diónyi nagyságúra kerekedett, ahogy hallgatta a részleteket. Jó ideig nem szólt semmit, csak ledöbbenve nézett. Aztán, amikor magához tért, záporoztak rám a kérdései. Alig győztem válaszolni. Tetszett, hogy nem ítélt el és, hogy mellettem állt. Azon törte a fejét, miként hódítsam vissza Kriszt. Mondtam, hogy ne spekuláljon ilyen hülyeségen, de nem lehetett leállítani, annyira belemerült a témába.

Reggel átjött Erika a bátyámhoz, és örömmel újságolta, hogy egész hétvégén együtt lehetnek, mivel Krisz elutazott a nagymamájukhoz. Jó volt látni, hogy szeretik egymást és boldogok együtt, de a kedvenc betegük elvesztése beárnyékolta az örömüket. Kicsit én is elszomorodtam, amiért egész hétvégén nem láthattam Kriszt. De aztán úgy gondoltam, egy kis nyugalom mindkettőnkre ráfér, mert azalatt a három hét alatt, amióta ismertem többet civakodtunk és harcoltunk egymással, mint más egy teljes év alatt.

***

Hétvégén Nikivel elmentünk a plázába, ahol egy csomó dögös ruhát vettünk, aztán beültünk a Mekibe. Nagyon jól éreztük magunkat. Elmesélte, hogy Gabi még mindig nem csókolta meg, pedig már öt napja járnak és, hogy mennyire torkig van a kisfiús viselkedésével. Aztán rátért a kedvenc témájára, ami természetesen én voltam és Krisz. Végül arról áradozott, hogy Arab, a tesi tanár, mennyire jóképű és, hogy neki biztos nem kellene könyörögnie, hogy megcsókolja. Milyen érdekes lett volna, ha ők is összejönnek. Ezen sokat nevettünk, de mivel nekem esélyem sem volt Krisszel lenni, neki pedig Lórival, így hamar témát váltottunk.

Amikor hazaértem Erika és Levi elmélyülten csókolóztak a nappaliban. A bátyám kezei Erika felsője alatt voltak. Megköszörültem a torkom, hogy észrevegyék, megjöttem, mire szétváltak és elpirulva mosolyogtak rám.

– Azt hittem, csak később érsz haza – szólalt meg zavartan Levi.

– Azt látom. Most, hogy nincs otthon a macska cincognak az egerek? – kérdeztem nevetve. – Itt maradsz Erika?

– Igen, ha lehet. Nem szeretek otthon lenni, olyan érzésem van, mintha Krisz figyelne – válaszolta parázva, mire nem tudtam tovább visszafogni a nevetést.

– Menj át te hozzánk, ha szeretnél. Alhatsz a szobámban. Vagy Kriszében, úgy is csak holnap estére érkezik – ajánlotta kacsintva Erika.

– Á, nem! Mi van, ha a mogorva tesód valamiért hamarabb hazatér, és a házatokban talál?

– Miért jönne hamarabb? Menj és feküdj be a „herceged" ágyába, ott biztosan mélyebben elalszol majd – gúnyolódott vigyorogva Levi.

– De vicces itt valaki – húztam rá a szám, miközben Erika elé nyújtottam a tenyerem a kulcsokért.

Pár perc múlva átsétáltam a házukba. Kinyitottam az ajtót, majd reszkető lábakkal indultam el Herczeg uraság szobájába. Amint benyitottam, megéreztem az ismerős illatot. Körbejártam a szobájában és megnézegettem a dolgait. Az íróasztal fiókjában tartotta az iskolával kapcsolatos feljegyzéseket. A szekrényében szépen be voltak hajtogatva a ruhái, az öltönyei a világostól kezdve a feketéig színsorrendben voltak. Nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire precíz. Végül az ágy melletti éjjeli szekrény fiókjába lestem be. Nem az volt ott, amire számítottam. Azt hittem, tele lesz óvszerrel vagy pornó magazinokkal, de csak egy fényképalbum árválkodott benne. Kezembe vettem az albumot, hogy végignézzem a benne rejlő képeket. Az első oldalon egy esküvői kép volt. Nagyon szép pár voltak a szülei. A nő olyan volt, mint egy modell, a férfi kiköpött mása volt Krisznek, csak pár árnyalattal sötétebb hajjal. A második képen egy kisbaba volt. Krisz lehetett. A továbbiakon is ő szerepelt, az egyiken nevetett, majd futott, játszott, ölelte az anyukáját, egy idősebb nő ölében ült, cirkuszban volt, oviban, focizott, egy kisbabát tartott a karjaiban, bizonyára Erikát. Aztán puszilta a babát. Mindegyik fotó hátulja dátumozva volt. Erika is rengeteg képen szerepelt. Lapoztam még egyet, a kezem a számhoz kaptam és elszorult a torkom, amikor megláttam a tíz éves Kriszt egy kórházi ágyon fekve. A feje körbe volt fáslizva, az egész teste be volt gipszelve. Tovább lapoztam, de csak ez az egy ilyen kép volt. A következő fotó négy évvel később készült az általános iskolai ballagóján. Egy idősebb nőt ölelt rajta, aki talán a nagymamája lehetett. Aztán Erikával, Lórival, Lórival és egy kisbabával, végül egy züllött, alkoholista kinézetű nővel. Nem volt több kép az albumba. Rátettem az éjjeli szekrényre az albumot. Odasétáltam a szekrényhez, kivettem Krisz egyik pólóját és bevittem a zuhanyzóba. Amikor végeztem magamra vettem a pólót és abban feküdtem le a hercegem ágyába. Előkerestem a képet, ahol a szerelmem össze volt törve, és magamhoz ölelve, pityeregve aludtam el.

***

Vasárnap reggel hangos káromkodásra ébredtem. Meghűlt bennem a vér, amikor megláttam, hogy Krisz ácsorgott az ajtóban.

– Mit keresel az ágyamban? – kérdezte jeges pillantással. Meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől.

– Én csak... Az úgy volt... – kezdtem bele a mesébe, de félbeszakított.

– Az agyamra mész! Egyszerűen elviselhetetlen vagy, de majd én megtanítalak viselkedni, kerül amibe kerül – rángatott ki az ágyából.

– Mit csinálsz? – kiabáltam. – Ide figyelj, ha nem eresztesz el azonnal, megcélzom a gyenge pontodat – dühöngtem.

– Nem elég, hogy az ágyamban találok rád, még fenyegetsz is?

– Mit akarsz tenni velem? – kérdeztem sírós hangon.

– Először kimegyek, míg átöltözöl – mondta, amikor végignézett rajtam és felfedezte, hogy egy szál pólóban és bugyiban állok előtte. Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, már csak a cipőmet kellett volna felvennem, amikor visszajött. – Gyerünk, mozogj! – nyitotta ki az ajtót.

– Még nem vagyok kész – elfordítottam a fejem, mire a lábaim felemelkedtek a földről. A karjába vett cipővel a kezemben és kisétált velem az udvarra, majd betett a kocsijába. – Miért autóval viszel? Itt lakom a szomszédodban, nagyokos – néztem rá gúnyosan. Nem figyelt rám, beült és indított.

– Nem haza viszlek, ha nem tűnt volna fel. És most, ha még egy szót meghallok, kihajítalak a járó autóból. Világos?

– Hová megyünk? Állj már meg! – szóltam rá ijedten, amikor kikanyarodott az utcából.

– Félsz? – kérdezte önelégülten mosolyogva.

Dermedten ültem, életemben talán először fordult elő velem, hogy elakadt a szavam. Csak néztem az őszi színekben játszó faleveleket, amik mellett elsuhantunk. Amikor lefékezett a kocsma előtt, rámeresztettem a szemem.

– Mit keresünk itt? Nem azt mondtad, hogy ez a hely nem kiskorúaknak való? – kérdeztem a szemöldököm megemelve.

– Iszok egy kávét, és már megyünk is.

Az egyik hátul lévő asztalhoz ültem. Elővettem a telefonom és írtam egy gyors üzenetet Levinek, amíg Krisz rendelt. Mire eltettem a mobilom, vissza is érkezett, kezében egy eperturmixszal és a kávéjával.

– Kérsz valamit enni? – kérdezte udvariasan, miközben leült velem szembe.

– Nem, köszönöm. Nem szoktam korán enni.

– Korán?! Fél három, neked korán?

– Mi? – elővettem a mobilom és ránéztem a kijelzőn lévő órára.

14:37. Ez nem lehet, nem aludhattam át az egész napot. Nem vagyok korán kelő, de ez azért még az én mércémmel nézve is túlzás volt.

– Ha megbizonyosodtál róla, hogy nem hazudtam, elmesélhetnéd, mit kerestél a szobámban?

– Levinek be kellett mennie dolgozni tegnap este, ezért megkértem Erikát, hogy engedjen nálatok aludni, mert féltem egyedül.

– Komolyan ennyire hülyének nézel? – kérdezte felháborodva.

– Mi? Nem – ingattam a fejem jobbra-balra.

– Ne akard bemesélni, hogy féltél egyedül. Máskor is bemegy éjszakára a bátyád...

– És olyankor is félek – vágtam közbe.

– A sírba teszel Angyal! – forgatta a szemét.

– Te is engem Herczeg – mosolyogtam rá.

– Én?

– Te!

– És mégis mivel, ha szabad érdeklődni?

– Tudod te azt Herczeg, ne játszd a gyengeelméjűt – utaltam a kapcsolatunkkal való játszadozására.

– Nem vagyok gyengeelméjű. Sejtem, mire célozgatsz, de azt nem kapod meg.

– Miért nem?

– Mert egy elkényeztetett kis csitri vagy, aki azt hiszi, mindent ezüsttálcán kínálnak neki. Engem is beleértve.

– Nem is ismersz igazán – néztem rá összehúzott szemmel. – Tudom, hogy van még valami, ami miatt így viselkedsz velem.

– Nincs semmi más. Milliószor elmondtam, hogy nem akarok tőled semmit.

– Tényleg nem? – felpattantam és elé léptem. Lassan, de határozottan közel hajoltam hozzá. Amikor szembekerültünk egymással megpusziltam az arcát. Tudtam, hogy hatott rá, mert remegett a keze. Ismét a szemébe néztem, mielőtt finoman érintettem az ajkát. Először nem reagált, csak megdöbbenve tartotta a fejét, de amikor még egyszer hozzáérintettem ajkam az övéhez, visszacsókolt. Jobb kezével magához szorított, a ballal az arcomat simogatta. Tetszett, ahogy csókolt. Automatikusan a nyaka köré fontam a karjaim. Kis idő múlva elhúzódtunk egymástól. – Még mindig azt mered állítani, hogy nem akarsz? – kérdeztem nagyképűen, miközben az ölébe huppantam.

– Azt, hogy a testemre hatással vagy sosem tagadtam, és ami a szívemet illeti, ha te is szeretnéd...

– Dolli!

– Betti? – fordultam az ismerős hang felé.

– Sziasztok! Hogy vagy? – kérdezte, miközben megpuszilt. – Németh Bettina vagyok – mutatkozott be Krisznek. – Ő a barátod? – nézett rám Niki nővére kíváncsian, miközben vörösesbarna hajába túrt.

– Nem, nincs köztünk semmi – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire Krisz gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Dolli, miért ülsz az ölemben, ha nincs köztünk semmi? Megtennéd, hogy kiszállsz?

Felálltam és átültem a másik oldalra, Krisszel és Bettivel szembe. Dühös voltam. Egyrészt magamra, amiért meggondolatlanul válaszoltam a kérdésre, másrészt Kriszre, aki emiatt bunkó lett és előttem flörtölt Niki testvérével. Egy húzásra megittam a turmixomat, aztán intettem Krisznek, hogy ő is tegye ugyanazt a kávéjával, hogy végre indulhassunk. Főleg Betti közeléből akartam elvinni. Amúgy is barátja van, akkor meg miért mosolyog annyira Krisz bókjain?!

– Mehetünk? – kérdeztem „Don Juánra" nézve.

– Persze. Örültem a találkozásnak Betti! – vigyorogtak egymásra, mire a hátánál fogva előre taszítottam a nőcsábítók mintaképét.

– Szia! – köszöntem el én is, aztán elsétáltunk az asztaltól, egyedül hagyva Bettikét.

– Meg kell tanulnod normálisan viselkedni – dorgált Krisz, mihelyst kiléptünk a kávézóból.

– Etika vagy illemtanár vagy? Ha egész úton hallgatnom kell a dumádat, inkább gyalog megyek haza – förmedtem rá a flörtölése miatt.

– Nem akarsz beszélgetni?

– Nem!

Egy szó nélkül tettük meg a hazavezető utat. Ő is haragudott rám, én is rá.

Krisz

Elegem volt, már nem bírtam tovább. Ideges voltam és csalódott. Nem volt elég, hogy az engedélyem nélkül a dolgaimhoz nyúlt és az ágyamban aludt, még hazudott is. Azt hitte, bevettem a kis meséjét, de nagyon tévedett. Egy szavát sem hittem el, csak azért nem firtattam a dolgot, mert nem akartam veszekedni. Azt tudtam, hogy félt a vihartól, de éjszaka még csak egy enyhe kis szellő sem volt, nem hogy vihar. Erikát is kérdőre vontam, amikor hazaértem, de ő is azt mondta, amit Dolli. Biztosra vettem, hogy megbeszélték. És, ha ez még nem lett volna elég, még ő volt dühös, miután kiléptünk a kocsmából. Meg akartam kérdezni, miért mondta azt a barátnőjének, hogy nincs köztünk semmi, de nem volt hajlandó szóba állni velem. Azon elmélkedtem, hogy miért tehette? Talán szégyellte, hogy idősebb vagyok. Arra számítottam, hogy azután a csók után egy párként hagyjuk el a helyet, még ha titkos kapcsolatról is lett volna szó, de olyan gyerekesen viselkedett, hogy talán így volt jobb. A sors megakadályozta, hogy viszonyt létesítsek vele. Eleve etikátlan lett volna egy diákommal efféle kapcsolatba kerülni, másrészt ott volt a bűntudat, amit az ígéretem miatt éreztem. Anyám halálos ágyánál megfogadtam, hogy bosszút állok az Angyalokon, mihelyst alkalmam lesz rá, de helyette beleszerettem az egyikbe és fogalmam sem volt, mihez kezdjek ezek után. Akartam őt, a testemmel, a szívemmel, minden lehetséges módon. Adni akartam a kapcsolatunknak egy esélyt a múltat félretéve, de ő sikeresen bebizonyította, hogy nem alkalmas normális kapcsolatra.

Reggel semmi kedvem nem volt tanítani menni. Főleg nem az osztályomba, ahol ő is ott lesz, de nem úsztam meg, mert már az első órám velük volt. Amikor leparkoltam az iskola előtt, szinte el sem hittem, amit láttam. Angyal és Németh, Istenessel, Szántóval és Baloghgal üldögélt az udvaron és hangosan nevettek valamin. Ezzel nem is lett volna baj, ha Istenes nem közvetlen Dolli mellett foglalt volna helyet, és ha nem lett volna a keze Dolli hajában. De ott volt, és ő nevetve hagyta, hogy simogassa. Szóval ezért tagadott le. Istenessel kavar és nem akart lebukni Németh testvére előtt. Amikor melléjük értem, egy hangos köszönéssel adtam tudtukra a jelenlétem. Mindenki harsányan köszönt, míg Dolli egy alig hallható „Jó reggelt, tanár úr"-at suttogott az orra alatt. Meg sem hallottam volna, ha nem rá összpontosítok.

– Megtiszteltetés Angyal, hogy időben érkeztél. Minek köszönhetjük a kedves jelenléted ilyen korán? – kötöttem bele.

Végre, a szemembe nézett, de nem reagált a beszólásomra.

– Ugyan már, tanár úr, ne tessék bántani Dollit! Jó kislány ő, csak az időérzéke néha cserben hagyja – védte meg a palija, akit legszívesebben szemen vágtam volna.

Elfordítottam a fejem és folytattam az utat a tanáriig, ahol Katinka már szeretettel várt, hogy a napi rutinját elkezdhesse a farkam fogdosásával. Hajni is itt volt, mosolyogva nézte Katinka akcióját.

Kezdődhet a visszavágó Angyal!

Amikor kifelé mentem egy papírfecnit tettem Hajni elé.

Van kedved ma este nálam vacsorázni?

Csengő után bemenekültem Katinka elől a terembe. Köszönés után elkezdtem tartani az angol órát. Dolli most sem vett észre. Meredten bámult maga elé, miközben a füzetébe firkált. Direkt őt szólítottam fel, de nem tudtam kifogni rajta, hiába próbálkoztam. Bármilyen lehetetlen kérdést tettem fel neki, mindenre helyesen válaszolt. Ezt a meccset elveszítettem, de hátra volt még az irodalom óra.

Dolli

Zaklatottan és álmosan ébredtem. Egész éjszaka nem hagyott aludni a gondolat, hogy talán Krisz ezúttal többet akart tőlem, de én hülye meg sem hallgattam. Rá kellett volna kérdeznem a befejezetlenül maradt mondatára, amit Betti érkezése szakított félbe. Bocsánatot akartam kérni és el akartam mondani, hogy csak azért mondtam azt, hogy nincs köztünk semmi, mert fogalmam sem volt róla, hogy ő mit akar, másrészt nem akartam, hogy Betti szétkürtölje, hogy a tanárommal vagyok.

Irodalom óra következett. Tudtam, hogy Krisz halálra fog szívatni. Az egész dolog arról szólt, hogy reggel Niki és Gabi kint vártak rám a suli előtt. Vettünk egy-egy forró csokit, majd leültünk az udvaron lévő padra. Aztán odajött hozzánk Viktor és Dani. Először megették a szendvicsüket, aztán Dani kis gombócokat gyúrt az alufóliából, amibe a szendvics volt csomagolva, és teledobálta vele a hajam, miközben folyamatosan poénkodott, amin jókat nevettünk. Viktor elém állt és segített kiszedni a hajamból, amikor megjelent Krisz, aki a nézéséből ítélve totál félreértette az esetet. Valószínűleg azt gondolta, hogy közöm van Viktorhoz, mert úgy nézett ránk, mint aki megakar ölni minket. Angolon el is kezdte a szívatást. Egyfolytában engem kérdezgetett, de melléfogott, mert attól, hogy rajzoltam, hallottam, miről beszél és mindegyik kérdésére helyesen válaszoltam. Tudtam, hogy ezzel még jobban felbőszítettem és addig nem nyugszik le, amíg irodalom órán kellemetlen helyzetbe nem hoz.

Belépett a terembe a verseinkkel a kezében.

– Nem jellemző rátok a magas intelligencia, sem az értelem – kezdte gúnyosan. – Öt darab ötös, egy négyes, három kettes és egy darab egyes lett. Az osztály okosabb tagjai nyugodtan ültek a butábbak még nyugodtabban. Senkit sem zavart, ki kapott egyest.

– Az egyik ötös tuti, az enyém. Egész este írtam – szólalt fel Dani.

– A másik az enyém – kontrázott rá Gabi.

– Ha ennek a kettőnek ötös lett, akkor az enyém hatos – nevetett Viktor.

– Ne örüljetek annyira, mert ilyen IQ szinttel, ami nektek van, én sem tenném. Nem elég, hogy a rímet nem ismeritek, de még csak másolni sem tudtok helyesen. Akkor kezdjük az ötösökkel: Horváth Alex, Gazdag Aliz, Gazdag Elizabeth, Kozma János, Németh Nikolett gratulálok, remek munkák! A négyes Angyal Doloreszé.

– Mégis miért? Megírtam, rímel is, akkor mi a probléma vele? – kérdeztem dacból.

– Angyal inkább nem fűznék hozzá semmit, elégedj meg a négyessel, mert többet nem érdemel a műved. Ezt is csak jó szándékból kaptad, mert az előbbi öt emberéhez képest, csak kettest érdemelnél, viszont ha a kettesekhez viszonyítom, jár a négyes.

– Értem – megvontam a vállam, amúgy sem érdekelt hányas lett, nem a jegy miatt írtam.

– Szántó Gábor, kettes.

– De tanár úr, ha Dolli négyes kapott, az enyém miért csak kettes? – kiabálta Gabi.

– Azért, mert Dolli vette a fáradságot és a saját gondolatait írta le, nem egy öt éves szintjén lévő locsoló verset dugott az orrom alá.

– Értettem, tanár úr! Írja csak be azt a kettest – röhögött továbbra is Gabi.

– Istenes, megkérdezhetem, hogy te játszod a hülyét vagy valójában az vagy?

– De miért? – kérdezte Viktor bandzsítva, mire az egész osztály nevetni kezdett.

– Azért, mert olyan sötét vagy, hogy szinte fáj. Egy: a Himnuszt nem Petőfi Sándor írta. Kettő: felcserélted a sorokat, ráadásul annyi helyesírási hiba van benne, mint égen a csillag – nézett rá egy megsemmisítő pillantással. – Balogh ez rád is vonatkozik! Ha már másolsz, legalább helyesen másold ki a szöveget. Ráadásul nem egy dal szövegét kértem, hanem verset. Kettes mindkettőtöké, mert ti legalább írtatok valamit.

– Akkor, kizárásos alapon az enyém a dugó – röhögött Roli.

– Így van Kucsera. Gratulálok az értelmi szintedhez! Meddig erőlködtél, hogy valami okosnak látszó butaságot fogalmazz meg?

– Ne aggódjon, tanár úr, nem sokáig.

– Azt, látom. Meséld már el, hogyan jutott eszedbe az a két sor reklám idézet, amit lefirkantottál?

– Hát, az úgy volt, hogy nagyapám tévét nézett és nekem megtetszett ez a két mondat, ezért leírtam, nehogy elfelejtsem.

Ez sík hülye...

– Ilyen sok ütődöttet egy osztályban még nem láttam. Siralmas. Hogy akartok év végén levizsgázni, ha még egy verset sem tudtok magatoktól költeni?

– Ez ugye költői kérdés volt? – kiabálta be Viktor.

– Igen Istenes, az volt. Ne is próbáld meg felfogni a mondat súlyát, mert úgysem menne – intette le egy „ez egy idióta" nézéssel.

Miután befejezte és beírta a jegyeket a naplóba, kihívott az asztalához. Lehajtott fejjel álltam meg vele szemben. Tudtam, hogy kezdődik a megalázás.

– Meséld el a kötelező olvasmányt – kérte nagyképűen.

– Melyiket? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Melyiket mondtam első irodalom órán Angyal?

– Kérhetem a közönség segítségét?

– Angyal! Ez nem a legyen ön is milliomos.

Nikire néztem, aki próbálta megsúgni a választ, de nem tudtam leolvasni a szájáról.

– Fogalmam sincs, mi a címe.

– Aki tudja, tegye fel a kezét – kérte Krisz az osztály felé fordulva. Öt kéz emelkedett a magasba. Alex, Niki, Aliz, Eliz és Janó keze. – Rendben, letehetitek. Németh segítsd ki a tudatlan barátnődet – szólította fel Nikit egy gúnyos mosollyal.

Tudatlan?! Ó Herczeg, csak fel ne rúgjalak!

– A zongorista – válaszolta megszeppenve a barátnőm.

– Így van. A zongorista volt az egyik kötelező. Mesélj róla, Angyal. Miről szól? Kik a főszereplők? Mondj el mindent, amit tudsz – kérte büszkén, mert tisztában volt vele, hogy nem tudom a válaszokat.

– Egy zongoristáról szól, aki egyben a főszereplő is – hebegtem a címéből kikövetkeztetve.

– Micsoda logika. Teljesen lenyűgöztél – gúnyolt ki. – Folytasd! Hallgatunk.

– Rendben, folytatom. Egy nagyképű férfi a főszereplő, aki meg sem hallgatja a női főszereplőt, csak eldönti, hogy megalázza és megszégyeníti a többiek előtt. Egy gyenge, jellemtelen ember, aki ha szembe kerül a szeretett nővel álarcot húz, hogy az még véletlenül se ismerje fel a valódi énjét. Az egyik pillanatban szerelmes, a másikban pedig a legnagyobb ellenség ok nélkül. Azt hiszi, mindent megtehet a másik féllel, mert épp olyan kedve van. Ha akarja csókolja, ha nem akarja, a földig alázza és vissza sem néz, hogy a másikban mit tört össze. És még ezek után elvárja, hogy a lány azt mondja mindenkinek... Helyesebben mondva annak, akivel találkoznak, hogy a férfi a pasija, miközben a fogalma sincs róla, hogy ezúttal lesz-e köztük komolyabb kapcsolat – adtam ki magamból, amit négyszemközt akartam megbeszélni vele.

– A férfi főszereplő azt akarta, hogy együtt legyenek, de a nő eljátszotta az esélyét. Ezért egy olyan nővel fog randizni, aki nem úgy gondolkodik, mint egy kislány és nem idegesíti fel félpercenként annyira, hogy legszívesebben megfojtaná – mondta dühösen a szemembe nézve.

– Randizik a férfi főszereplő? – kérdeztem szomorúan.

– Tanár úr, én nem olvastam ilyet a zongoristában – szakította félbe Alíz a beszélgetésünket.

– Ez nem a zongorista Gazdag, hanem egy kitalált történet, csak Angyal összekeverte a dolgokat, mint mindig.

– Hát persze. Nem ironikus tanár úr, hogy a történetet maga is ismeri?

– Mi a címe? – kérdezte Alíz.

– A szívtelen.

– Az álszent – mondtuk egyszerre Krisszel.

– Most akkor melyik? – értetlenkedett Alíz.

– A szívtelen álszent – vágta rá Krisz a kitalált könyv címét.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre-valahára meghallottam a csengőt. A teremből kiérve fellélegeztem. Niki utánam sietett, és sajnálkozva ölelt át. Ő volt az egyetlen, aki értette a párbeszédet Krisz és köztem. Egyfolytában nyugtatott, de nem tudtam megnyugodni. A szavak beleégtek az agyamba.

Akart engem. Elbasztam. Randija lesz valakivel.

Az utolsó óra biológia volt Rengő Kálmán tanár úrral, aki azt gondolta diktálás közben, hogy gyorsíró világbajnokok vagyunk. Órák után egyáltalán nem siettem kifelé. Niki már kiment Gabival. A többiek is összepakoltak és elköszöntek tőlem. Egyedül léptem ki a folyosóra. Amikor leértem az első emeletre, megláttam Kriszt a kilencedikesek terme előtt fel-alá járkálni. Odasiettem hozzá, megfogtam a kezét, hogy ne tudjon tovább „sétálgatni". Kérdőn nézett le összekulcsolódó kezünkre, mire zavartan elengedtem, majd mérgesen néztem rá.

– Beszélnünk kell – kezdtem.

– Most nem alkalmas – hárított.

– Kire vársz?

– Semmi közöd hozzá! – válaszolta durván.

– Felesleges titkolóznod, úgyis látni fogom, mert addig nem mozdulok innen, amíg meg nem érkezik az illető.

– Jól van megmondom, de utána húzás innen Angyal. – Lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne, mielőtt semleges hangon kibökte. – Hajnalka tanárnőre várok.

– Vele lesz randid? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Igen.

Olyan érzés volt ezt hallani, mintha pofon vágott volna.

– Fordulj fel! – neki löktem a falnak és kiszaladtam az udvarra. Az egész testemet rázta a zokogás. Niki és Gabi odasietett hozzám.

– Mi történt már megint? – törölte le a könnyeimet Niki. Gabi pedig egy-egy puszi után magunkra hagyott minket.

– Ennek a csávónak betegesek a hangulatingadozásai.

– Miért?

Leültünk a fal mellé és elmeséltem, mi történt.

– Nem szabadna egymás érzéseivel játszanotok. Bettinek nem volt hozzá semmi köze, hogy ilyesmit kérdezzen tőletek, majd ha hazamegyek, számolok vele.

– Már mindegy, csak az zavar, hogy meg sem hallgat. Mégis honnan tudhattam volna, hogy ezúttal komolyak a szándékai és nem csak a pillanat hevében csókolgatott, mint máskor? Eddig is csak játszadozott velem. Hiszen, mit számítok én neki? Ugyanolyan diákja vagyok, mint bárki más.

– Hát, azért azt nem mondanám. Senki sem feleselt vele annyit, mint te és más diákjával nem bújik ágyba – mondta nevetve. – Ne aggódj, biztosan sikerül majd tisztáznod vele mindent! – mondta, miközben felhúzott a földről.