Erika

Végül Levivel együtt indultunk el a kórházba. Félénken sétáltam mellette, nem tudtam, mit mondjak neki. A csend, ami körül vett minket nagyon nyomasztó volt. Odafordultam felé, belenéztem a szép zöld szemébe, amitől még jobban elszállt minden gondolatom. Végül ő mentette meg a kínos helyzetet.

– Miért kerülsz mostanában?

– Nem kerüllek. Te vagy az aki, nagyon jól érzi magát nélkülem, én csak nem akartalak zavarni. – Céloztam a Mónikával való kapcsolatára.

– Miről beszélsz? – kérdezte a szemöldökét megemelve.

– A barátnődről – mosolyogtam, pedig sírni lett volna kedvem.

– Még mindig nem tudom, miről beszélsz, mert nincs barátnőm.

– Mónikáról beszélek. Láttam, amikor csókolóztatok.

– Nem csókolóztunk. Megpróbált megcsókolni, de nem hagytam. Semmi sincs köztünk és nem is lesz! – felelte határozottan.

– Akkor, biztos félreértettem valamit – válaszoltam közömbös hangon.

– Bizonyára, mert rajtad kívül senki sem érdekel – suttogta a szemembe nézve. – Leszel a barátnőm? – kérdezte váratlanul.

– Nem.

– Miért? Nem tetszem neked? – A mosoly eltűnt az arcáról, helyét a döbbenet és a csalódottság vette át.

– De igen, viszont nem szeretnék barátot, mert számomra a munkám a legfontosabb – hazudtam a szemébe.

Krisz úgysem hagyta volna, hogy vele legyek, és nem akartam egy olyan kapcsolatot, amiben titkolóznom és félnem kell.

– A kapcsolatunk nem befolyásolná a munkánkat. Egyszerre vagyunk minden műszakba beosztva, ha végzünk, lenne időnk egymásra is – próbált rábeszélni az érveivel.

– Munka után nem lenne energiám fenntartani egy kapcsolatot. Mindemellett egész nap együtt dolgozunk, úgysem bírnánk ki, hogy csak munkakapcsolat legyen köztünk – próbáltam megtéveszteni.

– Miért beszélsz ennyit mellé? Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy hazudsz, csak azt nem értem, hogy miért.

– Nem hazudok.

– De, igen! – mondta, mintha a fejembe látna. – Kérlek, mondd el! Tudni szeretném, miért nem akarsz. 

Olyan őszinte fájdalom csendült a hangjából, és olyan könyörgően nézett rám, hogy nem tudtam tovább hazudni és becsapni őt. Meg kellett tudnia, mi áll a háttérben.

– Krisz nem akarja, hogy együtt legyünk. Tegnap nagyon összevesztünk miattad. Azt mondta, ha kapcsolatba kerülök veled, akkor őt felejtsem el. Ne haragudj, de ő a testvérem és nagyon szeretem. Sokat köszönhetek neki. Ha ő nem lett volna, nem tudom, mi lenne most velem – vallottam be a fő okot, ami közénk állt.

– Mi az, hogy nem engedi? Engedélyt kell tőle kérned? Istenem, Erika, huszonhárom éves vagy! Semmi joga beleszólni abba, hogy kivel vagy. Egyébként, mi a kifogása az ellenem? Sosem bántottam meg egy szóval sem. Mindig normális vagyok vele, ha találkozunk. Ma például át kellett volna mennem kiosztani neki egy pár pofont, amiért megbántotta Dollit, de nem tettem... Semmit sem tettem, csak a dühömet lenyelve vigasztaltam a kisírt szemű húgomat, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy felejtse el a seggfej bátyádat – tájékoztatott fellázadva.

– Mi történt köztük, amivel ennyire megbántotta? – A sejtésem beigazolódott. Tudtam, hogy a bátyám kiborulásának Dolli állt a hátterében.

– Úgy bánt vele, mint egy kutyával.

– Mégis mit tett vele?

– Megcsókolta párszor, aztán visszautasította – mondta idegesen. Ledöbbentem. Azt hittem, kerüli Dollit, erre kiderül, hogy csókolgatja az „ellenséget". Tehát, ezért jött úgy haza, mint egy élőhalott. – Tőlem, miért tilt? Mi a problémája velem? – kérdezte Levi a gondolataimból kizökkentve.

– Igazából nem veled van baja, hanem a családoddal.

– Nem is ismeri a családomat! – csattant fel.

– De ismeri. Ha személy szerint nem is, de a múltból emlékszik a szüleidre, és arra, ami történt. Te is emlékszel rá? – kérdeztem félve.

– Azt nem lehet elfelejteni – suttogta nagy levegőt véve. – Nem voltam már olyan kicsi, hogy ne tudnám, mi történt tizenöt éve. Te emlékszel rá? – kérdezett vissza.

– Halványan a lényegre. Krisz viszont mindenre, azért nem akarja, hogy közünk legyen egymáshoz.

– A testvéred nem normális. Mi nem tehetünk arról, amit a szüleink tettek. Ilyen felfogással nekünk is ellenségnek kellene tekintenünk benneteket.

– Tudom, Levi. Sokszor mondom én is ugyanezt neki, de hajthatatlan ebben a témában.

– Nem igazságos, hogy mi fizessünk azért, amit ők követtek el – dühöngött tovább.

– Dolli emlékszik valamire? – érdeklődtem.

– Nem. Két éves sem volt még, amikor az az eset történt. Nem akartuk, hogy szomorkodjon, ezért nem mondtunk neki semmit a lényegen kívül. Apád nevét sem említettük soha előtte.

– Annyira rossz ez az egész. Miért mi bűnhődünk a múlt miatt? Miért nem lehetek veszekedés és harag nélkül a tied? – kérdeztem tőle sírva.

– Ne sírj – suttogta magához húzva. A hajamat simogatta, majd egy puszit adott a homlokomra. – Megoldjuk valahogy.

– Hogyan? Krisz nagyon haragudna, ha megtudná, hogy veled vagyok. Soha többé nem nézne rám a húgaként. Én ezt nem akarom. Egyszerűen nem merem. Csak ő van nekem. Szeretnék a barátnőd lenni, de nem így.

– Hallgass! – csitított a számhoz közelítve.

Meg akart csókolni, és én is vágytam rá. Valami a józan eszemet semmibe véve húzott felé, akár a mágnes. Fokozatosan közeledett, már éreztem a leheletét az arcomon. Akartam a csókját, de nem tehettem. Nem mertem.

– Ne haragudj! – húzódtam el tőle, amikor az ajkai majdnem súrolták az enyémet.

Meglepetten nézett rám, de nem erőltette a dolgot. Végigsimított az arcomon, aztán tovább sétáltunk a kórház felé, karjával a derekamon.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz kerülni többé – állt meg egy pillanatra, szembe fordulva velem.

– Ígérem – válaszoltam mosollyal az arcomon.

Amikor beértünk a Szent Jánosba, szótlanul elindultunk az öltöző felé. Mónika, aki délelőttre volt beosztva még ott volt. Széles mosollyal és egy nagy puszival köszöntötte Levit, engem pedig egy féltékenységre utaló pillantással jutalmazott. Nem méltattam figyelemre a gesztikulálását. Elindultam a nővérszobába, ahol magamra vettem a fehér köpenyemet és bementem a kedvenc kis betegem, Alex kórtermébe. A másfél éves kisbaba SMA1-ben, vagyis a gerincvelői eredetű izomsorvadásban szenvedett. Ezt a hibás gént hordozó babák sosem tanulnak meg sem ülni, sem rendesen mozogni. Az izmaik elsorvadnak, ez pedig légzésleálláshoz, ezáltal halálhoz vezethet. Ő volt az egyetlen baba, aki ezzel a betegséggel került az osztályra. Három napja folyamatosan aludt, és csak oxigénmaszkkal jutott levegőhöz. Odaléptem a rácsos ágy mellé és benyúltam. Megfogtam a kezét, és suttogtam a biztató szavakat, mint minden nap. Kértem, hogy ne adja fel a harcot, könyörögtem, hogy küzdjön az életéért. Egyre csak biztattam, miközben a könnyeim potyogtak az alvó kisgyerekre. Levi is bejött és szomorkás mosollyal hallgatta a szavaimat, aztán a hátam mögé állt és átölelte a derekamat, mire nekidőltem a mellkasának. Néhány percig néztük őt. Megsimogattam Alex arcát, mire megtörtént a csoda. Kinyitotta a szemét és köhögni kezdett. Azonnal kiabáltam, hogy „felébredt Alex", mire az összes nővér és a doktor urak is a kórterembe siettek. A két doktor mindenkit kiküldött a szobából. Amint kiértünk örömömben Levi nyakába ugrottam, és olyan hévvel csókoltam meg, hogy neki is oxigénmaszkra lett volna szüksége a levegővételhez. A csók után elhúzódott, majd kifulladva szólalt meg.

– Leszel a csajom? – tette fel újra a kérdést.

– Leszek – válaszoltam boldogan.

Egy gyengéd, szerelmes csókkal ajándékozott meg. Kezei az arcom cirógatták, én pedig áruló módon legnagyobb ellenségünk karjai közt találtam meg a boldogságot. Ahogy ölelkezve álltunk olyan volt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyáltalán nem féltem semmitől, sőt biztonságban éreztem magam a karjaiban.

Krisz

Lestem a zokogó lányt a szitáló esőben. Elindultam felé, mégsem mentem oda hozzá. Sarkon fordultam, és visszasiettem a házba. Elővettem a telefonom, majd felhívtam Arabot.

– Szia, haver! – szólt bele.

– Találkozzunk valahol, szükségem van a tanácsodra Lóri – kértem elgyötört hangon.

– Oké, gyere a Cupidóba.

– Akkor ott, tíz perc múlva.

Gyorsan átöltöztem, aztán elindultam a bárba. Lóri már ott várt rám az egyik boxban, egy üveg sörrel a kezében. Kézfogással köszöntöttük egymást.

– Mi történt? Kurva szarul nézel ki – mondta, amikor meglátott.

– Úgy is érzem magam.

– Ülj le, és meséld el – kérte valamivel illemtudóbban.

– Előtte szükségem van egy üveg piára – kezdtem.

Erőt kellett gyűjtenem, hogy felfedjem előtte a Dollival kapcsolatos gondomat. Bedobtunk pár felest. Végül a jóleső szédülés közben elmeséltem mindent az első pillanattól kezdve. Közben folyamatosan ittuk a pálinkát, ami eleinte égette a torkom, de a hatodik vagy hetedik kör után már figyelembe se vettem a maró érzést.

– Az új csaj az, aki futás helyett sétált az órámon? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, ő az – vágtam rá mosolyogva, amikor felidéztem, hogy az említett órán milyen harciasan védte magát és a barátnőjét.

– Nem lehettetek ennyire hülyék! Az meg, hogy az iskolába dugtad meg. Nem is tudom, mit mondjak azon kívül, hogy nagy bátorság kellet hozzá. – Úgy nézett rám, mintha gyengeelméjű lennék. – Mit akarsz tenni ezek után? – kérdezte kétségbeesetten.

– Nem tudom. Érzek valamit iránta, amit nem lenne szabad – halt el a hangom a mondat végére.

– Egyszerűen nem értelek Krisz. Ő egy diák, te pedig a tanára vagy. Ráadásul még kiskorú! Felfogtad, kiskorú! Le akarod csukatni magad? – támadt nekem.

– Igazán lehetne több eszed. Mindketten rosszul járhattok, ha tovább folytatjátok és lebuktok – akadt ki teljesen.

– Tudom, hogy nem lett volna szabad, de nem tudok parancsolni a közelében sem az eszemnek, sem a testemnek – néztem a szemébe.

– Azt látom, de ugye számodra is világos, hogy véget kell vetni ennek a kapcsolatnak. Jobb csírájában elfojtani a dolgokat. Mellesleg Dolli mit gondol erről, ő mit érez irántad?

– Szerelmet vallott, de csúnyán megaláztam miatta.

– Akkor eléggé kilehet szegény lány. Krisz hozd helyre a dolgot, mert kurva nagy hibát követtél el – suttogta, a szemében is láttam a megbotránkozást.

– Tudom, már nagyon bánom a tetteimet.

– Erre előbb kellett volna gondolni, de nem akarok bölcselkedni, utólag mindenki okosabb.

– Igen, valóban – hagytam rá nehezen forgó nyelvvel. – Kérlek, maradjon minden köztünk.

– Ez csak természetes. Számíthatsz a diszkréciómra – bólogatott.

– Köszönöm.

Megcsörrent a mobilja. A füléhez emelte, miközben bocsánatkérően nézett rám.

– Ne haragudj, haver, de mennem kell. A fiamon valami kiütések jelentek meg, be kell vinnem a kórházba.

– Menj csak, én még maradok egy kicsit.

– Biztos, hogy haza bírsz menni? Sokat ittál.

– Köszönöm Lóri, nagyon hálás vagyok neked. Ne aggódj, megleszek! Most pedig siess a kisfiadhoz – úgy néztem a szemébe, mint aki színjózan.

– Rendben – megölelt és megveregette a vállam, majd elindult kifelé, de még visszafordult és halkan adott egy jó tanácsot. – Tartsd magad távol tőle, haver, ha jót akarsz magadnak!

Dolli

Szakadt az eső. Bíztam benne, hogy nem durvul el jobban az időjárás. A széllel és az esővel magában semmi bajom nem volt, de egy hatalmas zápor, amihez némi villám és dörgés is hozzájárult, attól kirázott a hideg. A szél rángatta a redőnyt. Közelebb léptem az ablakhoz, hogy teljesen lehúzzam. Ahogy kinéztem az utcai lámpák megvilágították az eső mosta utat, ahol egy botorkálóra lettem figyelmes.

Ki az az idióta, aki ilyen időben sétál?

Néztem, ahogy imbolyogva lépkedett. Aztán elhaladva a házunk előtt felismertem az idiótát. Krisz volt az. A kapujukig elsétált, majd összeesett. Vártam, hogy lábra álljon és besiessen a házba, de semmi sem történt, csak ült ott, vagy feküdt. Nem láttam rendesen a sötétben. Rápillantottam az órára, este fél tíz volt.

Mit kereshet kint ilyenkor? Hol volt? Miért van ilyen állapotban? Lehet, rosszul van? – törtek rám a gondolatok, amiktől nem tudtam szabadulni.

Nem hagyhattam, hogy ott feküdjön. Erőt vettem magamon, mert szó szerint rettegtem ilyen időbe kimenni. Felkaptam a kabátomat, és bezártam az ajtót, majd felé futottam. Amikor odaértem, letérdeltem mellé és megszólítottam.

– Krisz, jól vagy?

– Tűnj innen! – hangzott a kedves válasz. Rám nézett, a szemei vörösek voltak, és tömény alkoholszag csapott meg.

– Te ittál? – kérdeztem kiabálva, mire csak megvonta a vállát.

– Semmi közöd hozzá. A tűnj innen, melyik részét nem értetted Angyal?

– Látom részegen is hozod a formád.

– Mit keresel itt? – kérdezte újra.

– Segíteni akarok, ha nem tűnt volna fel – kiáltottam idegesen.

– Annyira kibaszottul elegem van már belőled... – A magánhangzókat elnyújtotta, a mássalhangzókat elharapta, ezért kissé nehezen értettem meg a mondandóját.

– Gondolod, nekem nincs elegem belőled? Azt hiszed, könnyű nap mint nap elviselni, hogy mekkora seggfej vagy velem? – csattantam fel.

– Nem vagyok seggfej, csak most, hogy ittam pár kortyot – ejtette ki nehezen a szavakat.

– Józanon is és részegen is seggfej vagy, úgyhogy nem nagy a különbség. 

Egyre jobban szakadt az eső. Meguntam, hogy kinn veszekedjek vele. A karjánál fogva felhúztam a sáros földről, amihez nem kis erő kellett, és a bejárati ajtó felé vonszoltam.

– Mégis mi a jó francot művelsz? – csattant a hangja.

– Beviszlek a házba, hogy ne kapj tüdőgyulladást – rángattam tovább. A karját a nyakam köré tettem, míg lassan, lépésenként elértem vele a célt. A zsebébe nyúltam, mire kérdőn nézett rám, de nem szólalt meg. Jobb is, ha kussol, már így is bőrig áztam miatta. Benyúltam minden zsebébe, a farmerje elején lévő zsebeken kívül, de nem találtam, amit kerestem. – Kulcs? – kérdeztem feszülten.

– Hm? – hangzott az értelmes válasz.

– Hagyjuk – suttogtam az ajtót rángatva.

Leszedtem a karját a nyakamról, majd egy erőteljes rúgással kinyitottam az ajtót. Magam sem értettem, hogyan sikerült. Fogalmam sem volt, hogy ekkora erővel áldottak meg az égiek.

– Tudod, azt is megvárhattad volna, amíg kinyitom – mondta vigyorogva, majd a zsebébe nyúlt, előre, ahol én nem néztem, és meglóbálta az orrom előtt a kulcsot.

– Köszi – mondtam, majd bokán rúgtam.

– Ez komoly? Te tényleg megrúgtál Angyal? – meredt rám nevetve.

– Nem halsz bele! Most pedig mutasd, merre vigyelek.

Látszólag nem akart eleget tenni a kérésemnek. Megragadtam és elindultam az emelet felé, ahol a szobáját sejtettem.

– Ott, a második ajtó – mutatott előre. Beérve ledobtam a hatalmas ágyra, levettem a cipőjét és a zokniját. Nehezen felültettem és lerángattam róla a kabátját, majd az ingével és a nadrágjával folytattam a vetkőztetést. – Angyal, mit művelsz?

– Kettőt tippelhetsz – vágtam rá ironikusan, mialatt lefektettem.

– Kurva életbe. Azt akarod, hogy megdugjalak? Nem volt elég, amit ma kaptál tőlem?

– Miért jó neked, ekkora fasznak lenni? – kérdeztem dühösen, miközben felé hajolva megigazítottam a feje alatt a párnát.

– Nagyon haragszol rám?

A csípőmre szorította a kezét, és megemelte a fejét. Közelebb hajolt, az ajkai érintették az enyémet. Alig ért hozzám, mégis rettentően feldühített a tettével.

– Feküdj le, én megyek – zaklatottan elhátráltam az ajtóig.

– Ne hagyj magamra! – kérte halkan.

Mint aki meg sem hallotta a kérését, kiléptem a folyosóra és elindultam, de amikor a bezártam magam után a külső ajtót megtorpantam. Nem voltam képes olyan állapotban egyedül hagyni.

A picsába Krisz.

– Ha csak egyetlen bántó szót is kimersz bökni, egyedül hagylak! – figyelmeztettem dühösen.

– Tudtam, hogy visszajössz hozzám.

Meglepődtem, hogy alkotott egy összefüggő mondatot. Megütögette maga mellett az ágyat, hogy feküdjek mellé.

– Nincs az az isten.

– Gyerünk már, ne kéresd magad! Szükségem van a közelségedre.

– Ha bepróbálkozol valamivel, lerúglak az ágyról! – fenyegettem, miközben levetkőztem fehérneműre.

– Még bottal sem piszkálnálak meg – nevetett, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

– Bunkó.

Odaléptem a szekrényéhez. Kivettem egy inget és magamhoz próbáltam. Leért a combom közepéig. Felvettem és bebújtam mellé az ágyba. Közelebb csúszott és átkarolta a derekam. Sokkal gyengédebben, és óvatosabban ért hozzám, mint délelőtt.

– Angyal...

– Igen?

– Én... Azt hiszem, hogy...

– Fogd be, Herczeg! – Sejtettem, mit akar mondani, ezért a szájára tapasztottam a kezem, mire puhán a tenyerembe csókolt, és beletemette az arcát.

– Mit csinálsz? – kérdeztem ingerülten.

Kezdett az őrületbe kergetni a viselkedésével. Rám nézett. A tekintetében furcsa csillogást láttam.

– Kívánlak! – suttogta.

– Felejtsd el! Részeg vagy, holnap semmire sem fogsz emlékezni, vagy ha mégis, azt fogod mondani, hogy akaratodon kívül rád másztam.

– Nem felejtek el semmit, azt sem, hogy én akartam a... – mormolta, majd megpróbált közelebb húzni magához, de nem hagytam neki. – Nem bízol bennem? – kérdezte egy félmosollyal.

– Csodálkozol? – kérdeztem vissza. – Holnap ugyanolyan szemét leszel, mint eddig.

Megragadta a kezem és rám fordult. Nem hagyott mozdulni, levegőt venni is alig, olyan szorosan ölelt. Valahol belül semmi sem változott bennem. Akárhányszor megbántott a napok folyamán, nem tudtam az érzéseimet megszüntetni iránta. Ajka lecsapott az enyémre, és én hülye visszacsókoltam. Aztán észbe kaptam, és kifulladva eltoltam magamtól. Bármennyire kívántam őt, ezúttal az eszemre hallgattam, mert tisztában voltam vele, hogy ismét megalázna, ha lefeküdnék vele. Az ágy szélére csúsztam, és oldalra fordultam.  Hála istennek nem próbálkozott tovább, csak annyit kért, hogy öleljem át, amíg elalszik. Vonakodva, de teljesítettem a kérését. Visszafordultam felé és rácsúsztattam a karom a csípőjére.