Krisz

Suli után igyekeztem haza, mert minél hamarabb látni szerettem volna a nagyit. Hazaérve csak egy cédulát találtam tőle, miszerint elment a boltba, mert ő akart főzni. Bementem a szobámba átöltözni, amikor valaki ész nélkül nyomta a csengőt. Fél pucéron mentem ajtót nyitni, mielőtt még a látogató rám törte volna az ajtót.

– Na végre már Herczeg, azt hittem, süket vagy. Amúgy, nincs pólód, hogy állandóan félmeztelenül nyitogatod az ajtót? – támadt nekem köszönés nélkül az ajtóban álló Angyal.

– Neked is, jó napot! Gyere beljebb!

– Majd akkor legyél ilyen úriember, ha elmondom, miért jöttem – hadarta felhúzott szemöldökkel.

– Hallgatlak.

– Döntöttem a babával kapcsolatban.

– Ezt már megbeszéltük óra közben. Megállapodtunk, hogy nem tartjuk meg.

– Azóta meggondoltam magam. Megtartom – mondta határozottan.

– Miért gondoltad meg magad?

– Nem tudom megölni a gyerekemet. Főleg, amióta azt a posztot olvastam.

– Milyen posztot? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Találtam egy történetet az egyik weboldalon, amikor rákerestem a hasonló témával foglalkozó oldalakra.

– Remek! – mondtam szarkasztikusan. – És, mit vársz tőlem? Legyek boldog, amiért egy tizenhét éves lány gyereket fog nekem szülni, mert egy nyomorult cikk, amit olvasott megváltoztatta a döntését?

– Az a bejegyzés nem megváltoztatta az elhatározásomat, hanem észhez térített. Csak úgy, mint a néni a boltban – mondta lesütött szemmel.

– Mi van? Te meséltél egy idegennek rólunk? – kérdeztem egyre dühösebben.

– Igen. Most megyek, csak akartam, hogy tudd, nem csináltatom meg a műtétet – mondta, miközben lerobogott a lépcsőn.

Tudtam, hogy meg fogja magát gondolni, mégis váratlanul ért. Abban biztos voltam, hogy nem fogom hagyni, hogy egyedül nevelje fel. Ő az enyém is, és ki fogom venni a részem mindenből, ami vele kapcsolatos.

Kis idő múlva betoppant nagyi, aki örömmel mesélte, hogy találkozott egy fiatal lánnyal a boltban és milyen jót beszélgettek. 

Kicsi a világ. Gondolhattam volna, hogy a nagyi beszélte tele Dolli fejét.

Dolli

Boldogan újságoltam Levinek, hogy meggondoltam magam a babával kapcsolatban. Nagyon örült neki. Felkapott a karjába és nevetve pörgött velem körbe-körbe, amitől a szédülésem és a hányingerem intenzívebbé vált, de nem foglalkoztam vele. 

Később a szobámba térve megkerestem a cikket, és egy üzenettel továbbítottam Krisznek.

„Ha nem gondolod meg magad, miután ezt elolvasod, többé ne gyere a közelembe!" – írtam neki.

Drága anyukám! 

Rövidke az életem, még csak három hónapos vagyok. Két hónapja dobog a szívem, sőt karjaim és lábaim is vannak. Már azt is tudom, hogy lány leszek. Biztosan örvendeznél, ha te is tudnád. Talán az apukámmal már eldöntöttétek, milyen nevet adtok nekem. Izgatottan várom, hogy megtudhassam, hogyan fogtok szólítani. Te még nem hallasz, de én már egészen közelről hallom a hangod, amikor beszélsz. Ha arra gondolok, mennyire várhattok és szerethettek a szívem megtelik boldogsággal. Számomra ti vagytok az egész világ. Ígérem, ha megszületek, sok mosolygásra bírlak benneteket. Szépnek és kedvesnek képzellek el édesanyám. Te vagy az otthonom, az egész világom. Teljes mértékben tőled függök. Közvetlenül a szíved alatt lakom, és hallom annak minden egyes dobbanását. Köszönöm, hogy magadban hordozol. A tested táplál, otthont, meleget, védelmet nyújt és segít, hogy tovább fejlődhessem. Ebből is látom, hogy mennyire szeretsz. Szeretnék már rád mosolyogni, puha arcomat a tiédhez szorítani és apró kezecskémmel beléd kapaszkodni. Alig várom, hogy lássam a nagyvilágot: A fényt, a színeket. Teleszívjam a tüdőmet levegővel. Kezemmel, lábammal szabadon kapálózzak, és teli torokból ordítsak, hogy mindenki észre vegye, létezem. Anyukám, ugye sok mindenre meg fogsz tanítani? Ugye mellettem fogsz ülni, ha rosszul érzem magam és átölelsz, ha félek? Mi ez az éles, furcsa zaj? Félek! Anyukám a te szíved is hevesen dobog. Te is félsz? Az ijesztő, csúnya hangot már egészen közelről hallom... Anyukám, ez benned van és felém tart. Jaj a lábam! Rettenetesen fáj. Kitépte, magába szívta és elvitte. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, de még nem jön ki hang a torkomon. Már megint jön. A karjaim... Most azokat tépte le, és még csak nem is egyszerre. Az enyémek voltak, mért vették el tőlem? Ezekkel a karokkal akartalak megölelni és megsimogatni. Segíts rajtam, édesanyám! Olyan erővel húz, mintha magába akarna szippantani. Anyukám meg fogok halni? Miért? Még nem is láttalak téged. Segíts! Egyedül csak te mentheted meg az életemet. Miért nem segítesz? Érzem, hogy ez az idegen fegyver lassan teljesen magába szippant. De azért még egyszer, utoljára megpróbálom kiáltani, hogy segíts. Szükségem van rád! Anyukám, ki ölt meg engem? 

Szerető gyermeked (lettem volna)

Krisz

Végigolvastam a szívszorító üzenetet, amit bemásolt. A pici, aki belőlem fogant ott növekedett a szíve alatt. Az én vérem csörgedezett az ereiben és ez büszkeséggel töltött el. Nem mondhattam le róluk egy réges-rég ért sérelem, és a bosszú miatt.

Sajnálom anya, de nem tehetek eleget a kérésednek – suttogtam.

Végiggondoltam az egész múltamat, és rájöttem, hogy enélkül a nő nélkül egy forintot sem ér az életem. Akaratlanul is miatta keltem fel reggel. Éjszakánként ő volt az utolsó gondolatom. Mióta megláttam és megcsókoltam, nem tudtam kitépni sem a gondolataimból, sem a szívemből. Bármennyire tiltakoztam az érzés ellen, beleszerettem. Feleségül akartam venni és vele együtt akartam felnevelni a gyerekünket.

Nem bírtam reggelig várni. Felkaptam egy pólót és átsiettem megmondani, hogy az életük részese szándékozok lenni. Meg akartam ölelni, csókolni. Arra vágytam, hogy innentől kezdve minden éjjel a karjaimban aludjon el, és ott is ébredjen fel. Amikor odaértem nem csengettem, csak kopogtattam az ajtón. Nem akartam felverni Levit, mert már biztosan aludt. Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó.

– Szia Levi, beszélhetnék Dollival?

– Mit akarsz tőle? – kérdezte magából kikelve.

– Csak beszélgetni. Hidd el, nem akarok balhét – próbálkoztam normálisan.

Dolli

Arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Felálltam inni egy pohár vizet, amikor egyszer csak kiabálást hallottam. Elindultam megnézni, ki lehet az. Egyre hangosabb volt a kiabálás. Levi veszekedett Krisszel. Elindultam feléjük, hogy megkérdezzem, mi történt, de egy mondat megállított.

– Mondd, miért fontosabb neked az, hogy bosszút állj rajtunk, mint az, hogy a gyereked veled nőjön fel? Nem mi tehetünk arról, hogy tizenöt évvel ezelőtt anyánk és apád egymásba szerettek – kiabálta dühösen Levi.

Mi van? Anya és Krisz apja ismerték egymást? Sőt mi több, szerelmesek voltak? Erről, én miért nem tudtam?

A hasamra tettem a kezem, de az még fájóbban lüktetett a tenyerem alatt, hiába simogattam, hogy enyhüljön.

– Dehogynem fontos. Azért jöttem, hogy elmondjam, szeretem a húgod és akarom a babát is, de neked előbbre való a hősködés, mint az, hogy meghallgass. Azt pedig te is tudod, hogy anyátok nem hagyta békén apámat, amíg rá nem vette, hogy eldobja a családját érte. Hallottam, miről beszéltek és könyörögtem apámnak, ne menjen el. Végül úgy döntött, hogy anyával marad, de akkor megjelent anyád sírva és rábeszélte, hogy menjenek el valahová, ahol együtt lehetnek gyerekek és bujkálás nélkül – dühöngött Krisz.

– És, erről mi tehetünk? Mi éppen olyan áldozatok vagyunk Dollival, amilyenek ti vagytok Erikával – ordította Levi.

– Tudom, de tettem egy ígéretet anyámnak a halálos ágyánál, hogy bosszút állok az Angyalokon, amint lehetőségem lesz rá.

– Nem érdekel a szaros ígéreted! Nem csak ti szenvedtetek, hanem mi is, mégsem akarunk bosszút állni rajtatok, amiért anya nélkül nőttünk fel – háborgott Levi.

– Az én anyám alkoholista lett. Az italhoz nyúlt, miután anyád elvette, és megölte apámat – szólt Krisz.

– Nem anyám ölte meg! Ő is meghalt abban az átkozott balesetben.

Az egész testem remegett, ahogy hallgattam őket. A hasamban érzett fájdalom is egyre erősödött. Neki dőltem a falnak és lehunytam a szemem egy percre, aztán csomóval a torkomban elindultam feléjük. Levi a kanapén ült, Krisz előtte állt és kiabálta, hogy minden anyánk miatt történt.

– Miről beszéltek? Mi ez az egész? – közelebb léptem, még hallottam Levi válaszát, aztán megéreztem a lábaim közt elöntő forróságot, mielőtt a földre zuhantam.

Krisz

Mindketten felpattantunk, de én hamarabb értem oda Dollihoz.

– Dolli! – szólítottam meg halkan, majd kicsit hangosabban, de nem reagált.

Kezdtem kétségbeesni. Magam felé fordítottam és a karomba vettem. Feje a vállamon pihent. Levi kivette a karomból és a kanapéra fektette. Megfogta a csuklóját és kitapintotta pulzusát, majd karórájára nézve számolni kezdett.

– Ez is a te hibád! Ha bármi baja lesz, én megöllek! – kiáltotta dühösen. –

Gyors a pulzusa, és nézd, hogy vérzik – motyogta rám meredve. – Be kell vinnünk a kórházba. Megkeresem a kulcsokat, te hozd Dollit – kérte ezúttal normális hangnemben.

Sietős léptekkel haladtunk a kocsija felé, közben feszülten vártuk, hogy Dolli magához térjen. Beültettük a hátsó ülésre, aztán én is bemásztam, és az ölembe húztam. Levi gyorsan megkerülte az autót, és indított. Kis híján kétszázzal mentünk. Útközben gyakran rápillantottam, vártam, hogy mocorogjon, kinyissa a szemeit és elmondjon minden rohadéknak, de nem tért magához. Miután bevitték az orvosok a vizsgálóba óráknak tűntek a percek. Úgy éreztem, felrobbanok, ha nem jönnek ki azonnal mondani valamit. 

Rémes nyomást éreztem a mellkasomban, nagyon rossz előérzetem volt. Mintha víz alatti felvételt néztem volna, ahogy emberek jöttek-mentek körülöttem, ahogy a takarítónő mosta a folyosót, ahogyan becsapódott néhol egy-egy ajtó. Azt is csak távoli hangként észleltem, hogy Erika hozzám lépett. A kezét nyújtva felhúzott a székről és szorosan átölelt.

– Mi történt? – A torkomat szorongató gombóctól alig tudtam megszólalni.

Amikor egy kicsit megnyugodtam elmondtam, hogy Dolli várandós tőlem,és hogy kurva nagy hülyeséget csináltam, amikor az éjszaka közepén átmentem hozzá, mert összevesztem Levivel és a vita hatására kiadtam magamból, ami hosszú évek óta kikívánkozott belőlem. Ezt hallhatta meg Dolli, és emiatt volt veszélyben a gyermekem.

– Levi hol van?

– Fogalmam sincs. Itt kell lennie valahol.

– Megyek, megnézem Dollit, addig maradj itt – mondta, majd elindult a vizsgáló felé, ahová betolták Dollit.

Néhány perc múlva megjelent Levi két üveg vízzel. Leült mellém és az egyik üveget felém nyújtotta.

– Köszi – vettem el, majd lecsavarva a kupakot nagyot nyeltem belőle.

– Minden az én hibám – temette a tenyerébe az arcát.

– Nem a tied, hanem az enyém. Nem kellett volna az éjszaka közepén átmennem.

– Nekem pedig meg kellett volna kérdeznem, miért jöttél, mielőtt neked támadtam.

– Mindketten hibásak vagyunk, de hidd el, nem akartam rosszat.

– Most már tudom, de akkor abban a hiszemben voltam, hogy nem akarod őket, mert miután eljött tőled Dolli, nagyon szomorú volt.

– Amikor átjött nem kérdezett, csak közölte a tényeket. Hirtelen reagálni sem tudtam, de aztán átgondoltam és rájöttem, hogy Dolli és a gyermekem sokkal fontosabb, mint a bosszú...

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megjelent Erika. Ahogy az arcára néztem tudtam, hogy nagy baj van.

– Sajnálom. Elvetélt – lépett hozzánk keservesen sírva.

Levinek a nyakába borult és megcsókolta, amivel kicsit meglepett, de úgy tettem, mint aki észre sem vette. Sokkal nagyobb gondom volt, mint az, hogy velük foglalkozzak. Zúgott a fülem, elhomályosodott a látásom. Úgy éreztem menten összeesek. Kábultan sírtam és ismételgettem: A babánk, elvesztettük a kisbabánkat. Az én hibám. Nem lett volna szabad odamennem. Éppen meg akartam menteni a kapcsolatunkat, erre ez történt.

– Ugye, neki nincs baja? – kérdeztem Erikától, amikor észhez tértem a sokkból.

– Nincs, már magához tért. Nagyon erős fájdalmai voltak, azért vesztette el az eszméletét – válaszolta zaklatottan.

– Bemehetek hozzá?

– Még nem, mert csinálni kell egy egészségügyi műtétet.

– Milyen műtétet? – kérdeztük szinte egyszerre Levivel.

– Ne aggódjatok, ez csak egy egyszerű rutin beavatkozás, hogy teljesen kitisztuljon a méhe – nyugtatott minket a húgom, aki még mindig Levi karjában volt.

– Ti mióta vagytok együtt? – kérdeztem gyengéd hangon. Ha akartam volna, sem tudtam volna kiabálni vagy veszekedni a torkomat fojtogató sírástól.

– Egy hónapja – válaszolta Erika félénken, mire közelebb léptem hozzá és megsimogattam az arcát. Ellépett Levitől, és megpuszilta az arcom. – Nem haragszol?

– Nem. Ezek után nem szólok bele az életedbe. Ha neked ő kell, légy vele – mondtam mosolyt erőltetve magamra, aztán Levire pillantottam. – Ha megbántod, kidekorálom a képed!

– Ez vonatkozik rád is. Ha ezek után szóba áll veled a húgom, melegen ajánlom, hogy vigyázz rá, és egyetlen szóval se sértsd meg – fenyegetett meg Levi is.

– Vigyázni fogok – mondtam őszintén.

– Én is a tiedre – mondta halványan mosolyogva, és a kezét nyújtotta felém.

– Akkor szent a béke?

– Igen, az – mondtam, mielőtt kezet ráztunk.

Oldalra vonultak beszélgetni, amíg várakoztunk. Visszaültem a fehér műanyag székbe, és azon töprengtem, hogy lesz-e még esélyem Dollival lenni, vagy ezzel tönkre tettem mindent.

Fél óra múlva egy ápolónő lépett hozzánk. Mondta, hogy már áthelyezték Dollit egy kórterembe és, hogy jól van. Hozzátette, hogy még alszik, de egyesével bemehetünk hozzá néhány percre. Elindultunk hárman a hosszú folyosón. A nővérke megmutatta, melyik kórteremben van. Kérdőn néztem Levire, hogy mehetek-e, vagy ő szeretné először megnézni. Intett, hogy menjek csak, mire jóleső érzés áradt szét a testemben.  Mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam. Falfehéren feküdt a steril szobában. Nagyon rossz volt öntudatlanul látni az örökké mosolygó és szemtelenkedő lányt. Majd megszakadt a szívem.

– Erős lány, fel fog épülni – mondta Levi, miközben együttérzően megfogta a vállamat. – Most egyedül hagylak vele, felhívom apáékat.

Közelebb léptem az ágyhoz, és megfogtam Dolli kezét. El akartam venni az összes fájdalmát, amit akarattal és akaratomon kívül okoztam neki.

– Szeretlek – suttogtam, mire megmozdult, és pislogni kezdett.

A tekintete valósággal lyukat égetett belém. Tudtam, hogy nem fog megbocsátani. Mindent elrontottam.

Dolli

Nem tudom hány óra lehetett, de sötét volt. Legalábbis a helyiségben csak tompa fény uralkodott. Valami furcsa bizsergés járta át a testem. Egy pillanatig azt hittem, az ágyamban vagyok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem.

– Hogy vagy? Fáj valamid? – hajolt az arcomhoz Krisz, és puszikkal hintette be. Pillantásom egy másodpercig elidőzött szomorú arcán, mielőtt dühösen a szemébe néztem.

– Te mit keresel itt?

– Veled akartam lenni – válaszolta halkan.

– Miért jöttél? – tettem fel ugyanazt a kérdést kicsit másképp, miközben nehezen felültem. Megfogta az arcom, gyengéden megsimogatta, majd magasabbra igazította a fejem alatt a párnát, hogy kényelmesen neki dőlhessek, aztán újra a kezem után nyúlt.

– Annyira sajnálom, ami történt – súgta.

– Tűnj innen! – kiáltottam, de nem mozdult, csak nézett a szomorú kék szemeivel. Fel akartam állni az ágyból, de nem hagyta. – Levegő kell... – megfogta a karom és lassan az ablakhoz sétált velem. Elém lépve kinyitotta a bukós nyílászárót –...nem bírlak friss levegő nélkül elviselni a közelemben – fejeztem be a megkezdett mondatot.

Elhúzott az ablak elől, hátam gyengéden a falhoz nyomta, majd szorosan elém lépett. Még mielőtt eltolhattam volna, megtámaszkodott mellettem két oldalt, ezzel ketrecbe zárva.

– Beszéljük meg – kezdte nyugodtan.

– Nem akarok beszélgetni. Főleg veled nem – mondtam, miközben letöröltem a kézfejemmel az arcomon végigcsorduló könnycseppet.

– Azért kerestelek, hogy elmondjam, szeretlek és veletek akarok lenni. Akartam, hogy tudd, számíthatsz rám és, hogy melletted állok mindenben. Esküszöm, nem akartam rosszat csak, hogy együtt legyünk mindhárman – magyarázkodott.

– Nem hiszek neked! – mondtam egy perc elteltével. Reményvesztetten nézett rám a kijelentésem hallatán.

– Adj egy esélyt és bebizonyítom, hogy minden szavam igaz – hajolt közelebb. Elfordítottam a fejem, hogy ajkunk még véletlenül se találkozzon.

– Gyűlöllek! Nem tudom, hogy nem vagy képes felfogni.

– Dehogy gyűlölsz. Dühös vagy és szomorú, de épp úgy szeretsz, mint ahogy én téged – simította meg az arcom.

– Ha, így tudsz szeretni, inkább ne szeress. Kímélj meg magadtól, menj a nőcskédhez, ne engem idegesíts.

– Féltékeny vagy? – simított végig megint az arcomon.

Azt hittem, menten felrobbanok. Az egyetlen dolog, amit éreztem az a hatalmas fájdalom és az üresség volt a babánk elvesztése miatt.

– Mégis kire lennék féltékeny? – kérdeztem rámeredve. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem. – Arra a nimfomániás nőre, akit párszor megdöntesz, aztán otthagyod? – folytattam. – Rohadtul irigylem őt. 

Testét egy pillanat alatt olyan erősen nekem feszítette, hogy mozdulni sem tudtam.

– Nem tudsz rólam semmit. Egy hazug rohadéknak tartasz, pedig mindig igazat mondtam neked.

– Mit kellene még tudnom? Hallottam minden egyes szavadat, amit a bátyám képébe vágtál. Bosszút akartál állni. Gratulálok, megtetted! Elérted, hogy beléd szeressek, aztán kihasználtál és lecseréltél arra a nőre. Mégis, miközben vele hemperegtél nekem vallottál szerelmet a kocsiban. Aztán újra vele töltötted az éjszakát.

– Tévedsz! Nem voltam vele egyszer sem. Amikor együtt vacsoráztunk, megpróbált rám mászni, de hazaküldtem. A másik alkalommal, amikor ő nyitott neked ajtót, váratlanul toppant be, nem sokkal előtted – be sem állt a szája. – Sosem feküdtem le vele, és nem is áll szándékomban, csak bántani akartalak, amiért Istenessel voltál. Nekem csak te kellesz! Kérlek, bocsásd meg az ellened elkövetett hibáimat, és adj egy lehetőséget, mert tiszta szívemből szeretlek az első pillanattól kezdve.

– Na, és a múltad? A híres bosszúddal mi lesz? Bár, nem hiszem, hogy ennél jobban tönkre tudnál tenni – sírtam el újra magam.

– Bocsánatot kérek mindenért! Nem akarlak sem téged, se a családodat bántani. Elfelejtem és túllépek a múlt fájdalmain. Hidd el, azt meg főleg nem akartam, hogy elveszítsd a babánkat. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, át sem mentem volna hozzád – mondta szomorúan. Hangja kétségbeesett volt, őszinteség sugárzott az arcáról.

– Már bosszút álltál. Legalábbis rajtam. Nem kell a szerelmed. Tőled nem kell semmi! Eleget tettél értem, és most nézz rám, milyen szerencsétlen vagyok. Összetörtél, számtalanszor megaláztál és most idetolod a képed azzal, hogy szeretsz. Elveszítettem a babámat! Miattad, a hatalmas bosszúvágyad miatt!

– Bocsáss meg! – kérte sírva. – Tudom, hogy miattam történt, és akár hiszed akár nem, nekem is fáj.

Testét erősebben nekem nyomta.

– Menj arrébb! – kértem dühösen.

– Kérlek, bocsáss meg! – suttogta.

Lehajtotta a fejét, lehelete az állam simogatta. Adott egy puszit a nyakamra. Megpróbáltam kiszabadulni a teste és a fal közül, de nem sikerült. Egyre jobban közeledett a szám felé.

– Ne merészeld! – mondtam indulatosan. Megpróbáltam eltolni, de a testünk olyan szorosan összesimult, hogy képtelenné vált ez a művelet. Nem akartam hozzáérni izmos felsőtestéhez, de nem volt más választásom. Felcsúsztattam a tenyerem a hasán és a mellkasán, hátha valahova befér. Érintésemre lassú remegés futott át testén, arcát a nyakamba fúrta és halkan felnyögött. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belemélyesztettem körmeim a bőrébe, aminek következtében, ezúttal hangosan nyögött és hátrébb húzódott. Ezt kihasználva a lábam becsúsztattam a combjai közzé, és egy jól irányzott mozdulattal az ágyékába térdeltem. Nyögve összegörnyedt, kezét a gyenge pontjához szorítva.

– Fogd már fel, hogy gyűlöllek! – kiabáltam, miközben az ágy felé indultam, de megint utolért.

– Igazán? Akkor ezt se fogod hagyni? – megragadta a karom, és megint a falnak nyomott.

– Krisz...

Be sem fejeztem, amikor megéreztem ajkát az enyémen. Mélyen és gyengéden csókolt. Karjai béklyóként fonódtak körém. Néhány másodperc múlva gyengült a szorítása, így a nyaka köré tudtam fonni karjaim, ujjaimmal a hajába túrtam. Addig ügyeskedtem, míg bal lábam becsúsztattam lábai közzé és amilyen erősen csak tudtam felrántottam a térdem, de összeszorította lábát, ezzel megakadályozva a korábbi művelet visszajátszását.

– Komolyan azt hitted, hogy az előbbi után nem számítok rá? – kérdezte. Dühösen ellöktem magamtól és visszafeküdtem az ágyba. – Majd, ha egy kicsit megnyugszol, beszélünk – mondta az ágyam mellett állva. – Kérlek, hidd el, hogy sajnálom. Nagyon fáj nekem is a babánk elvesztése. Veled akarok lenni, enyhíteni szeretném a fájdalmadat, mert nagyon szeretlek. Senkit sem szerettem még ennyire, mint téged. Igyekeztem elnyomni magamban, próbáltam nem gondolni rád, de nem sikerült, bárhogy küzdöttem, mindig megjelentél a gondolataimban. Belesajdul a szívem, hogy elutasítasz. Most, amikor segíthetnénk egymásnak a szerelmünkkel feldolgozni a tragédiát, ami minket ért. Gondold meg Dolli. Most hagylak pihenni, de holnap visszajövök hozzád. 

Azt az egyet megtanultam, hogy minden ember tekintete árulkodik. A szemek mindig az igazat mondják. Láttam a szemében a fájdalmat, azt a szenvedést, amit én is éreztem. Megpuszilta a kezem, aztán elengedte. Lehajtotta a fejét, és az ajtó felé indult.

– Gyűlöllek! – kiáltottam utána.

– Szeretlek – szólt vissza az ajtóból.

Kilépett a kórteremből és becsukta maga mögött az ajtót. Még jobban rám jött a sírás, ahogy bámultam a csukott ajtót. Nyugodtnak kellett volna lennem, amiért nem maradt tovább idegesíteni a hazugságaival, de a szívem és a lelkem összetört minden egyes távolodó lépésétől. 

Elkövettem életem legnagyobb hibáját. Beleszerettem egy olyan férfiba, aki csak bántani és bosszút állni akart rajtam.