Dolli

Nagyon boldoggá tett, hogy végre megismerhettem a helyet, ahol születtem. Két éves voltam, amikor édesanyám meghalt, és Londonba költöztünk apám testvéréhez. A bátyám munkájának köszönhetően tértünk vissza a Budapesti otthonunkba, mivel Levi mindenképpen a Szent János kórházban akarta a gyakorlati idejét letölteni. Először úgy volt, hogy csak ő fog ideutazni, de végül kiharcoltam, hogy én is jöhessek. A Madáchi Állami Gimnáziumba adtam be a jelentkezési lapomat, amit Mészáros Jenő Árpád igazgató úr a tanulmányi átlagom alapján, némi hezitálás után elfogadott, így egy hét múlva a lepukkant gimnázium végzős osztályban koptattam a padokat.

Miután körbejártuk a házat nekiálltunk kitakarítani. Leszedtük a bútorokról a fóliát, letörölgettük a port, frissen mosott ágyneműt és függönyöket raktam fel. Elfogyasztottunk egy késői vacsorát, aztán elindultam az egyik helyiségbe, ami ezentúl az én szobám lesz. A szobám ablaka a szomszéd épület egyik hálószoba ablakával volt szemben, pont beláttam. A félhomályban egy magas férfi felalá mászkált az ablak előtt.

Reggel kínzó izomlázzal ébredtem. A londoni otthonunkban is én csináltam a házimunka nagy részét, de az nem terhelt le ennyire. Miután lezuhanyoztam, egy fehér, csipkés felsőt és egy rövid farmersortot vettem fel. Gesztenyebarna hajam kifésültem és lófarokba kötöttem. Az izomláznál csak az éhségérzetem volt nagyobb. Hagytam Levinek egy cetlit a hűtőn, hogy ne aggódjon, ha felébred: Elmentem reggelit venni, nemsokára jövök.

Felvettem a tornacipőm és elindultam útba igazítást kérni a szomszéd házhoz. Bekopogtam, de nem jött válasz. Amikor percek múlva sem nyitottak ajtót erősebben dörömböltem, hátha csak nem hallották.

– Nyitom már. Nem kell betörni az ajtót! – hallatszott ki egy kellemes férfi hang, reméltem azé, akit az ablakomból láttam. – Miben segíthetek? – kérdezte akiben reménykedtem, arra viszont nem számítottam, hogy egy szál törölközőben fog megjelenni előttem.

– Szia! Meg tudnád mondani, merre találok egy boltot vagy büfét, ahol reggelit vehetnék, mert nem ismerem még a környéket. – Minden erőmet összeszedtem, hogy a szemébe nézzek ne pedig a kigyúrt, de sebhelyes mellkasára vagy a kockás hasára. Esetleg egy kicsivel lejjebb. Elkalandozásom közben éppen azt a testrészét figyeltem, amit nem akartam. Egy torokköszörülés riasztott meg, mire felkaptam a fejem.

– Ha kellőképpen megcsodáltál, elmondanám, hogyan jutsz el a legközelebbi boltba – mosolygott, mire lesütött szemmel, alig hallhatóan bocsánatot kértem. – Itt elmész balra, aztán lesz egy kanyar szintén balra. Ha odáig elértél még pár méter és ott egy kis bolt.

– Megjegyeztem. Köszönöm. Ne haragudj, hogy zavartalak. Szia!

– Várj! Hogy hívnak?

– Dollinak. Téged?

– Herczeg Kristóf – mutatkozott be a kezét nyújtva.

– Örülök, hogy megismertelek! – Csúsztattam a kezem hatalmas tenyerébe.

– Én is. – Mosolygott, miközben eleresztette a kezem, és a még félig vizes homok szőke hajába túrt.

– Hol szerezted azokat a sebhelyeket, amik a mellkasodon vannak? – csúszott ki a számon meggondolatlanul. Magam is meglepődtem, hogy ennyire hirtelen és nyíltan rámertem kérdezni.

– Semmi közöd hozzá!

– Bocsánat, nem akartam tiszteletlen lenni, csak kíváncsi voltam – sütöttem le a szemem.

– Gyermekkori baleset – szólalt meg, aztán az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. – Te ne haragudj! Durva voltam, mert váratlanul ért a kérdés.

– Nem kell bocsánatot kérned, igazad volt. Semmi közöm hozzá.

– Nem titok, csak nem szoktak rákérdezni, hogy hol szereztem őket. Általában sokszor vagyok póló nélkül, és a legtöbb ember csak megbámul, de nem kérdez semmit.

– Értem, és sajnálom. Biztos szörnyű volt – utaltam a balesetre.

– Igen az volt, de beszélgessünk inkább másról, drága kíváncsi, reggel hétkor dörömbölő kisasszony – kérte mosolyogva. – Ja, és a dörömbölésről jut eszembe. Látod ott az ajtó mellett azt a piros gombot? Úgy hívják, hogy csengő. Nem kell rám törnöd az ajtót, elég, ha azt megnyomod, és ha itthon vagyok, kijövök. Oké? – kérdezte, miközben rám kacsintott.

– Bocsi, legközelebb csengetek majd, de most már mennem kell, mert nem sokára felébred a bátyám és keresni fog. – Mutattam a házunk felé.

– A szomszédba költöztetek? – kérdezte meglepetten.

– Igen. Miért?

– Csak kérdeztem. Régóta nem lakik ott senki.

– Hát, most már fog – mosolyogtam, és én is rákacsintottam. – Szia, Kristóf!

– Krisz!

– Oké. Akkor szia, Krisz!

– Szia, Dolli! Örülök, hogy megismertelek.

Krisz

Néztem, ahogy mosolyogva elhaladt. Olyan érzés tört rám, mintha már ismertem volna valahonnan. A szemem le sem vettem a csini kis farmeréről, ami kiemelte gömbölyű fenekét. Nagyon szép lány volt, sőt gyönyörű, mégis valamiért rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy kerülnöm kell őt, mégis annyira vonzott, hogy alig bírtam magammal. Azt sem értettem, hogy miért az ellenségünk házába költöztek be. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, amikre megfogadtam, hogy minél előbb válaszokat találok, ha más nem, a húgom, Erika segítségével.

A lány egész nap nem ment ki a fejemből. Bíztam benne, hogy még az elutazásom előtt újra láthatom a gyönyörű szemét és az édes mosolyát. Másnap egy hetes továbbképzésen kellett részt vennem a többi pedagógussal együtt. Két éve tanítok a Madáchi Állami gimiben irodalmat, angolt és rajzot. A diákjaim igazán megkedveltek, mert kedves és fiatalos vagyok az óráimon. Nem mondanám magam öregnek a huszonöt évemmel, de a tanulóktól a fiatalságom ellenére is mérhetetlen tiszteletet és szeretetet kapok, ami miatt imádom ezt a munkát.

Egész álló nap az ablaknál álltam, figyeltem az utcát, a házukat, de nem láttam őt, csak egy magas, szőke pasi járkált ki-be a házból, aki gondolataim szerint a testvére lehetett, mivel azt mondta, ketten költöztek be.

– Szia! Ki után kémkedsz? – riasztott meg egy számomra kellemes hang.

– Kémkedek? – kérdeztem játékosan felháborodva a húgomtól.

– Igen. Egész nap az ablak előtt állsz és kifelé bámulsz.

– Nem néztem semmit.

– Hú, ki az a helyes pasi?

– Melyik?

– Az, ott szemben! – intett oda, ahol a fickó állt

– Az új szomszédunk – feleltem unott hangon, mire Erika egy hatalmasat sóhajtott.

– A lány pedig... A barátnője? – mutatott ezúttal Dolli felé, aki éppen akkor lépett ki a házból.

– A húga.

– Gyere, ismerkedjünk meg velük!

– Én már ismerem a csajt, reggel átjött útba igazítást kérni.

– Annál jobb. Gyere, amíg be nem mennek a házba – kérte, miközben kifelé ráncigált. Bezártam az ajtót, és átballagtunk a szomszédainkhoz.

– Sziasztok, Erika vagyok. Itt lakunk a bátyámmal a szomszédban, gondoltuk átjövünk köszönni.

– Helló! Levi vagyok, a húgom pedig Dolli. Örülünk, hogy átjöttetek. – Vigyorgott a gyerek a húgom kezét fogdosva.

Egyáltalán nem tetszett ez a nagy öröm. Nem voltam agresszív fajta, de Erikát szinte én neveltem fel, és nem néztem jó szemmel, ha idegen férfiak megbámulták. Amióta a szüleink meghaltak, csak mi ketten voltunk egymásnak, és a hébe-hóba beugró nagymamánk. Senkinek sem engedtem, hogy megbántsa a testvérem, mindig megvédtem a kétes alakoktól, akik ki akartak vele kezdeni. Bár ez a fiú nem tűnt veszélyesnek.

– Mit szólnátok egy fagyihoz? – kérdezte tőlük a húgom.

– Jó ötlet. Egy kis pihenő nem árt, ugye Levi? – nézett Dolli a testvérére.

– Tőlem mehetünk – vigyorgott Erikára az a bohóc.

Dolli

Krisz és én egymás mellett sétáltunk, egy méterrel lemaradva Levitől és Erikától.

„Szóval, egy helyen fogunk dolgozni" – Hallottuk Erika örömteli hangját.

– Hol dolgozik a tesód? – törte meg a kettőnk közti csendet Krisz.

– A Szent Jánosban lesz gyakornok – válaszoltam büszkén. – A húgod is ott gyakorlatozik?

– Igen, a gyerekosztályon.

– Akkor sokat fognak találkozni, mert Levi is a gyerekosztályon lesz.

– Boldog vagyok – mondta cseppet sem boldogan, mire elhúztam a szám. Láthatóan nem tetszett neki a szimpátiájuk egymás iránt.

– Valami bajod van vele? – kérdeztem kertelés nélkül.

– Amíg a bátyád normálisan viselkedik, addig semmi – válaszolta közömbös arccal.

– Levi rendes fiú, nem fogja megbántani a húgodat – vágtam rá kissé feszülten.

– Nagyon remélem – sziszegte. – Könnyen odataláltál a bolthoz? – váltott témát.

– Igen. Köszönöm, nélküled nem ment volna.

– Bármikor – mondta egy szemtelen féloldalas mosollyal, amitől nagyot dobbant a szívem.

Rámosolyogtam, majd tovább sétáltunk, mire egyszer csak a karjaiban találtam magam.

– Jól vagy? – érdeklődött aggódó hangon.

Karjaiban kidagadtak az izmok a súlyomtól. Lehelete az arcom simogatta. Nagyon jó illata volt. Megbabonázva néztünk egymás szemébe. Arca pár centire volt tőlem, csak egy apró biccentés kellett volna, hogy a szám elérje az ő vastag, izgató ajkát, de az utolsó pillanatban inkább az arcára nyomtam egy cuppanós puszit.

– Jól vagyok. Köszönöm – suttogtam megszégyenülve a bénaságom miatt.

– Nincs mit, de legközelebb nézz a lábad elé. Szerencse, hogy gyors reflexem van, és még időben elkaptalak, másképp a földön találtad volna magad. – A mosolyát alig tudta elrejteni.

– Legközelebb jobban fogok figyelni, bár nem erősségem az ügyesség – feleltem zavartan.

– Nem baj, itt vagyok melletted és vigyázok rád – kacsintott rám.

– Ezentúl, te leszel az én szőke hercegem, aki megment, ha védelemre van szükségem – közöltem vigyorogva.

– Rendben – forgatta a szemét, mert a herceget a neve miatt nem úgy értékelte, ahogy más férfi.

– Gyere add a kezed, mielőtt újra elém vetnéd magad – nevetett a kezét nyújtva.

– Megtisztel a figyelmességed – gúnyolódtam, miközben a kezébe csúsztattam a kezem.

Az érintésétől úgy éreztem magam, mintha a fellegekben járnék. Boldogan lépkedtem mellette, az egész napomat feldobta a közelsége.

– Megérkeztünk. – Elengedte a kezem, amitől hiányérzetem támadt. – Gyere, nézzük meg a kínálatot!

Levi és Erika épp azon vitatkoztak, hogy ki fizessen, és mivel a bátyám is úriember, ő fizette a lány adagját. Aztán elvonultak egy üresen álló padhoz.

– Milyen ízűt kérsz? – kérdezte Krisz.

– Majd én veszek magamnak – hárítottam el a kérdését.

– Azt kérdeztem, milyen ízűt kérsz – emelte meg a hangját.

– Mindegy, válassz te, csak színes legyen.

– Mi van? – értetlenkedett.

– Például, ne citrom vagy vanília, hanem olyan, aminek szép a színe – ahogy rápillantottam elnevettem magam a hitetlenkedő arckifejezése láttán.

– Ilyet még nem hallottam, hogy valaki íz helyett a színre menjen – nézett rám csodálkozva, aztán az árus felé fordult. – Kérek egy málnát, egy epret és egy pisztáciát sok színes cukorkával a tetején, és egy vaníliát csokiöntettel – sorolta az eladónak. Amikor megkapta a két tölcsért, a színtelen gombócosat tartotta felém.

– A másikat kérem, vicceske – nyújtottam a kezem a cukorkásért.

Mosolyogva odébb lépett, mire beintettem neki. Visszalépett elém, és a kezembe adta a színes gombócos kelyhet, de amint kiürült az egyik keze, a hajamhoz emelte és finoman megrángatta az egyik tincsemet.

– Ezt a mutogatásért.

– Ezt a haj húzogatásért – odahajoltam hozzá, és adtam egy puszit egészen közel a szájához.

– Kicsit elvétetted a célt – mondta az ajkait megnyalva, amitől teljesen zavarba hozott.

Fogalmam sem volt, hogy arra értette-e, hogy túl közel voltam az ajkához vagy arra, hogy nem eléggé. Miután megettük a fagyit elindultunk vissza. Ismét mi mentünk hátul. Krisz elém nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg, ezzel akarta megelőzni a bénaságomból eredő baleseteket. Boldogan fogadtam el, és kézen fogva, mint a szerelmesek hazasétáltunk.

– Köszönök mindent! – mondtam szembefordulva vele, miután a kapunkhoz értünk.

– Én köszönöm, hogy eljöttetek. – Mosolygott.

– Bejössz?

– Szeretnék, de nem lehet. Még be kell csomagolnom holnapra. Ne haragudj!

– Hová mész?

– Továbbképzés lesz a melóhelyemen.

– Meddig leszel távol?

– Egy hétig, de utána találkozhatunk, ha szeretnél.

– Persze, hogy szeretnék – vágtam rá gyorsan.

– Ennek örülök kis heveske – égetett be a gyors válaszom miatt.

– Akkor, majd találkozunk – búcsúztam. Titokban abban reménykedtem, hogy megcsókol, mielőtt hazatér.

– Szia, Dolli! – fordított hátat.

Ennyit a reménykedésről, még csak egy puszit sem kaptam. Szomorúan néztem, ahogy lesétált a lépcsőn, ám amint a legalsó fokra ért, visszafordult és két lépéssel előttem termett. Óvatosan az állam alá nyúlt és a számra tapasztotta az ajkát. Nem igazi csók volt, csak egy szenvedélyesebb puszi, mégis annyira érzékire sikerült, hogy úgy éreztem, mintha áramot vezettek volna a testem minden egyes pontjába. Szédültem, a szívverésem az egekben volt a pulzusommal együtt. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ujjaim puha, selymes haját cirógatták.