~ • ~ • ~ • ~ • ~

Hosszú idő óta először értett egyet a három angyal abban, hogy minél közelebb érnek Uriel területéhez, annál veszélyesebb repülniük, mert akár kilométerekről is kiszúrhatták volna őket, ezért kelletlenül, de mégis a földön haladtak, akár az emberek. 

Michael bírta a legjobban a tempót, hozzászokott már a gyalogláshoz az Ember lánya mellett, Nathaniel és Neriah azonban keservesen szenvedett és többször pihenőt kellett tartaniuk annyira nem tudták tartani vele az iramot. Az erdő végeláthatatlannak tűnt, de még mindig jobb volt, mint a sivatagos préri és sziklás talaj, amit korábban maguk mögött hagytak. Folyamatosan harckészültségben voltak és minden eltört gally és lehullott levél után egyre szorosabban markolták a fegyvereiket készen arra, hogy felvegyék a harcot bármivel és bárkivel. 

- Én ezt nem bírom! - torpant meg Neriah és söpört le egy maroknyi tűlevelet sötétbarna, helyenként fekete tollairól, amikor több helyen összetapadtak a sártól és mocsoktól, amiket az utóbbi napokban rá nem jellemző módon elhanyagolt. 

Azóta nem beszéltek, hogy Michael eldöntötte nem fordulnak vissza a fogságba esett társaikért, hanem inkább visszatérnek a Fészekbe és megpróbálják megdönteni Uriel hatalmát. Várt rájuk azonban még egy fontos beszélgetés, amit eddig halogattak, hiszen legszívesebben egyikük sem hozta volna szóba a borzalmakat, amiket nem tudtak elfeledni. 

- Nem is fogjuk megvitatni, hogy mit láttunk Uriel laboratóriumában? 

Nathaniel lehajtotta a fejét, mintha azt vizsgálná, hogy át tudja e lépni az előtte heverő kidőlt fatörzset, képtelen volt a nő szemébe nézni. Hiába nem tudta már napok óta lehunyni anélkül a szemét, hogy ne a laboratóriumban történtek rémlettek volna fel előtte, képtelen volt szavakba önteni a benne kavargó érzéseket. Amit ott láttak az borzalmasabb volt minden dolognál, amikkel eddig találkozott hosszú és tartalmas élete során és még mindig alig bírta beismerni magának, hogy az volt a valóság. Hogy Urielnek sikerült igaz szörnyetegeket kitenyésztenie és rászabadítani a világra.

Az oldalán Michael haladt éberen, készen arra, hogy bármilyen lénnyel felvegye a harcot, ami az életükre törne. 

- Nem tudom, hogy mit lehetne azokról beszélni. Ettől csak még fontosabb, hogy visszatérjünk a Fészekbe és elintézzük Urielt. Ha hihetünk az ottani beszélgetésnek, akkor több helyen is folynak azok a kísérletek és eléggé a végén járnak, ami nem jelenthet jót. Sietnünk kell.

- Ennyi? Sietnünk kell? - gúnyolódott a nő. - Azok ott a laborban igazi szörnyetegek voltak! Keveredett bennük a mi, az emberek és még valamilyen állat DNS-e, ennek ellenére mégis életképesek voltak. Uriel okkal tenyészti őket és bármiben lefogadom, hogy az az álszent Lailah is benne van. Mindig körülötte ólálkodott és régebben is imádott kísérletezni. 

- Attól még, hogy sosem kedvelted Lailah-t nem biztos, hogy átállt Uriel oldalára.

- Nem kellett átállnia, mert már eleve ott volt! - csattant fel Neriah. Való igaz, hogy sosem kedvelte a szőke angyalnőt, aki minden társának egy pillanat alatt elcsavarta a fejét, de az ellenségeskedés már hosszú évek óta tartott köztük, amiről Michaelnek fogalma sem volt.  

- Bárkinek a pártján is áll jelenleg Lailah az nem számít - próbálta Michael megnyugtatni a társát. - Uriel az első számú gondunk, a többiek csak utána jönnek. 

- El vagy tévedve, ha azt gondolod, hogy majd egyszerűen beállítasz oda és párbajra hívod Urielt, ha nem vonul vissza egy felszólítás után. Te megszöktél, mi leléptünk, a többiek ki tudja hol vannak, senki sem hinne nekünk. Ha Lance, Zeke és Bronn miatt nem megyünk vissza, akkor legalább valamilyen bizonyítékot kellene szereznünk.

- Forduljunk vissza és lopjunk el egy olyan szörnyeteget? Ez a nagy terved? - eddig tartott az arkangyal türelme és torpant meg, hogy a nő szemébe tudjon nézni beszéd közben. - Alig tudtunk megszökni, nem kockáztatok meg egy ilyen életveszélyes akciót!

Neriah kék szeme valósággal parázslott a haragtól. Hozzá volt szokva, hogy ilyen alkalmakkor mindenki villámgyorsan magára hagyta és nem mert a szemébe nézni, a parancsnoka azonban nem hátrált meg. 

- Elfogadtam a döntésed, hogy visszatérünk a Fészekbe, de nem kell feltétlenül egyet is értenem vele. Te vagy a Parancsnokunk, de ostoba vagy, ha azt gondolod, hogy csak úgy beengednek majd és minden úgy alakul, ahogy te szeretnéd. 

- Megküzdök Uriellel és minden rendbe jön!

- Még csak nem is fogod látni, mert előtte elfogat a követőivel!

- Ez az én döntésem, Neriah!

Az angyalnő megadóan felemelte a kezét, de továbbra is haragos arcot vágott és most Nathanielt kezdet szuggerálni, hogy mondjon valamit ő is. A szíve mélyén megértette, hogy Michael miért határozott a visszatérés mellett, de sem abban nem volt biztos, hogy ezt nem az Ember lánya érdekében teszi, sem abban, hogy jól átgondolta e ezt. Hiszen mivel tudnának bármit is bizonyítani a többieknek, ha üres kézzel és egy bizarr történettel állítanak be? 

- Egyetértek Michaellel - bökte ki végül Nathaniel nagy nehezen, de közben nem nézett a nőre. Valóban így gondolta, most az egyszer nem azért támogatta a parancsnokát mert hű beosztottjaként mindenben követte, hanem tényleg jobb ötletnek tartotta a visszatérést. Hitt abban, hogy ha sikerült további gondok nélkül visszamenniük, akkor Michael majd megoldja a többit és minden a régi lesz. Ugyan egy cseppnyi bűntudat még mindig közrejátszott a döntésében amiatt, hogy nem indult korábban a parancsnoka után, hanem könnyeden elfoglalta a posztját, erre pedig nem volt túl büszke. 

Neriah erre csak egy lesújtó pillantással illette a szőke angyalt, nem is kellett volna mást várnia, mert mindazok ellenére, amiken keresztül mentek, Nate és Michael szinte testvérek voltak, akik mindig és mindenben egyet értettek. Kár volt egyáltalán reménykednie benne, hogy majd ő és az ész érvei meggyőzhetik bármelyiküket. 

- Be fogjatok látni, hogy igazam van, de csak majd akkor, mikor már késő lesz. 

Michael szó nélkül indult tovább, de az angyalnő szavai még percekig visszhangoztak a fejében. Tudta jól, hogy nem valami nagy terv azonnal Urielnek esni, ha belépnek a Fészekbe, de minden egyes pillanat, amikor eszébe jutott Lance, Bronn vagy éppen Zeke hiánya, csak fokozta az eltökéltségét. Nem ért rá bizonyítékot gyűjteni, mert ha meg volt a leghalványabb esély is arra, hogy a társaik életben voltak, akkor azonnal le kellett számolnia az ellenfelével. Ugyanolyan könyörtelenül kellett játszania, mint magának Urielnek, a gyász és a tisztánlátás ráért későbbre is. 

Alig pár száz métert tehettek meg csendben, amikor először meghallották őket. Szinte egyszerre kaptak mindhárman a fegyvereik után és vetették egymásnak a hátuk a zajra, ami csak egy dolgot jelenthetett.

- Pokolfajzatok - tátogta szinte némán Nathaniel és illesztett egy nyilat a húrra, de ügyelt rá, hogy a kardja is a keze ügyében legyen. - Lehetnek akár két tucatnyian is.

- Harcoljunk vagy... - hagyta befejezetlenül a kérdést Neriah és támasztotta ki az egyik díszes markolatú tőrét az alkarján, majd fogta a szabad kezébe az angyalkardját.

Michael tudta, hogy igazából csak egy lehetőségük van. Fent megláthatták őket és gyalog sosem hagyták volna le a pokolfajzatokat. 

- Végzünk velük.

- Pont mint a régi szép időkben - ironizált Nathaniel. - Hárman még sokan leszünk, Neirah te nyugodtan félre is állhatsz.

- Ha jól emlékszem, mindig te voltál lemaradva - húzta óvatos félmosolyra a száját az angyalnő. Nem is emlékezett rá mikor mosolygott utoljára. 

- De csak azért, mert udvarias voltam és mindig előreengedtelek.

- Különös, hogy csak a harc közben vagy udvarias velem, Nate. Hová lett az illemtudásod, ha másról van szó?

- Te szeretted volna annyira, ha férfiként kezelünk. Én csupán segítettem ebben. 

Miközben a két angyal csendben folytatta az élcelődést, a harmadik társuk lélegzetvisszafojtva várta, hogy előbukkanjanak a fák közül a vérszomjas kis lények, akik jó ideje a nyomukban lehettek már. 

- Egy perc, készüljetek! - mormogta végül Michael, amikor megpillantotta nem sokkal később az első feléjük közeledő árnyakat a fák között. Magasba emelte a kardját, amivel már annyi mindenen ment keresztül, de mindig hű társa volt. Még közelebb hátrált a társaihoz, a szárnyaik összeértek, a karjuk súrolta egymásét, még a levegőt is szinte egyszerre vették és egyszerre kapták fel a fejüket és fürkészték a lombokat mindhárom irányban. 

A parancsnok nem is tévedett, szinte másodpercre pontosan akkor rontottak rájuk az első pokolfajzatok, amikorra azt megjósolta. Annyi szerencséjük volt, hogy több hullámban közeledtek az ellenfeleik, így volt idejük felosztani őket, aztán belevetetették magukat a harcba. Régebben játszi könnyűséggel számoltak volna le kétszer ennyivel is, most azonban már kimerültek voltak a napok óta tartó kutyagolástól és sérülésektől, amiket még az Uriel laboratóriumából való szökéskor szereztek, így meggyűlt a bajuk rendesen a szörnyetegekkel. 

Michael vágást, vágás után halmozott, úgy küzdött, mintha minden a legtökéletesebb rendben lenne, őt támadta a legtöbb az alacsony, szárnyas gumibőrű szerű lény, de nem okozott neki gondot felvenni velük a harcot. Könnyedén belerúgott az egyikbe, míg egy éles szúrással jutalmazott egy másikat, majd a markolattal vágott fejbe egy harmadikat, miközben igyekezett nem eltávolodni a társaitól. A harc közben izzadság és  pokolfajzatok vére folyt végig az arcán, hajdanán selymes fürtjei mocskosan tapadtak a nyakára és homlokára, de hiába volt nagy harcos, gazdagodott jó pár mély harapással és karmolással. Harc közben volt igazán elemében, elvégre erre született, ezért teremtették és nem azért, hogy fondorlatos módon hálózza be a többi angyalt vagy parancsokat kövessen. Egyszerű lény volt, most pedig örült is ennek, tette a dolgát, úgy mint régen komplikációk nélkül.

Neriah is hasonlóképp cselekedett. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte elmosódtak a körvonalai, hogy aztán nagymacskákat megszégyenítő kecsességgel landoljon pár lépéssel arrébb és megforgassa a tőrjét az ellensége húsában. A haja sötét árnyékként lebegett körülötte, miközben felpattant és nagyot rúgott, majd gépes mozdulatokkal gáncsot vetett és szúrt. A mozdulatsor a régi volt, az ellenfelek újak. 

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideje folyt már a küzdelem, de hiába érezte magát elemében a halálos tánc közben, amit rá támadó pokolfajzatokkal lejtett, kezdett fáradni. Az ütései erejüket vesztették, a fegyvere többször nem talált célba, a lába megcsúszott a talajon és kezdett kifogyni lassacskán a szuszból. Nem csupán magára figyelt, de a szeme sarkából vigyázott a két társára is, ennek pedig meg is lett az eredménye. 

Szinte az utolsó pillanatban észrevette a bokrok között lapuló példányt, ami Nathanielt szemelte ki. A társa éppen két másik pokolfajzattal dulakodott, így nem látta a harmadik lesben állót. Neriah minden erejét beleadva arrébb lökött egy különösen bosszantó egyedet, ami még a hajba is belekapott hosszú éles körmeivel és felsértette a nyakát, majd egy mozdulattal leszúrta, amikor elterült a porban. Azonban hiába próbálta felhívni a szőke angyal figyelmét a felé közeledő veszélyre, esélytelen volt harc közben a fülébe duruzsolni, ő pedig nem pattanhatott oda a bokrokhoz, mert azzal felbontotta volna a formációt, aminek súlyos következményei is lehettek volna.

- Mit meg nem teszek érted... - zsörtölődött halkan, majd hajította el az utolsó díszes tőrét a sunyi példány felé és találta el pontosan hosszúkás pofáján. Remélte, hogy harc után lesz még lehetősége begyűjteni a fegyvert, ami egészen a szívéhez nőtt és a korábbi párból már csak ez volt meg. 

Nathaniel egy gyors mosollyal köszönte meg a nőnek a fedezést, miután ellökte magától a két élettelen pokolfajzat testét és letörölte az arcára fröccsenő vért, amivel csak azt érte el, hogy még jobban szétkente. Azonban nem volt sok ideje szusszanni, mert pár pillanaton belül felbukkantak a fák között gyülekező következő hullám képviselői is, ezért összeszorított szájjal és megfeszített izmokkal várta be őket. 

Azonban elszámolták magukat, amikor két körülbelül két tucatnyi pokolfajzatra tették le a voksukat. Mert minden irányból és egyszerre bukkant fel legalább háromszor annyi, mint amire eredetileg számítottak. 

Michael nem fogta vissza magát és olyan cifra káromkodásba kezdett, hogy Nathaniel is belepirult. Újfent megbukott vezetőként, hiszen még a Fészekbe sem tudta visszajuttatni a társait.

- Én sem mondhattam volna szebben - sóhajtott fel Neriah és harcra készen emelte a magasba a sötétvörös és ragacsos vértől vöröslő kardját. 

Készen álltak, hiszen sosem adhatták fel. Mégis esélyük sem volt, miután a pokolfajzatok mögött felbukkant egy csapat ellenséges angyal is.

~ • ~ • ~ • ~ • ~