– Lassan a testtel, Tarzan! – emeltem magam elé a kezem védekezően. Eddig azt hittem sikerült kifognom újfent egy olyan angyalt, aki csak a száját jártatja és nem piszkolja be a kezét, úgy látszott tévedtem. – Mindent elmondtam, amit tudok. 

– Nem hiszek neked – továbbra is a kard markolatát szorongatta, de nem szegezte rám. Ezt megnyugtató jelnek tekintettem. 

– Titkolsz valamit!

Úgy döntöttem kár azzal próbálkoznom, hogy meggyőzzem az igazamról. 

– Ahogy te is!

Szürkéskék szeme elkerekedett a meglepetéstől. 

– Hogy mondod?

– Te is pont ugyanúgy rejtegetsz valamit, mint állításod szerint én. – Beszéd közben ezernyi történetet végigpörgettem az agyamban, arra az esetre, ha rosszul sülne el ez az egész. Ha mégis a társai elé fog rángatni, akkor esélyem sincs, csupán reménykedhettem abban, hogy könyörületesek lesznek, nekem pedig nem jár el a szám. Túl sok fontos dolgot tudtam kezdve az Ellenállás tervéről egészen Michaelig és a kis csapatáig. Azt hittem elvetettem ezzel a kijelentésemmel a sulykot, egy ideig szinte visszafojtott lélegzettel vártam, hogy az ismeretlen angyal rám támadjon vagy a társai után kiáltson, végül egyiket sem tette. Csak várt és figyelt. 

– Még, ha így is lenne, miből gondolod ezt? 

Meglepett a kérdése, ezt nem is titkoltam. Csupán össze-vissza fecsegtem, hátha mondok valami olyat, ami kihúz a pácból. 

– Az előbb hallottalak veszekedni azzal a két... ismerősöddel. Megfenyegetted őket, amikor nem teljesítették a kérésed. Mi lehet annyira fontos egy találkozóban, hogy a saját társaid ellen fordulj?

– Ők nem a társaim! – vágta rá hevesen, majd mintha megrettent volna attól, hogy ilyen hevesen reagált, elkapta rólam a tekintetét és visszadugta a kardot az övébe. – És semmi közöd hozzá.

Szinte vártam, mikor kezd el sértegetni azért mert ember vagyok, vagy jön azzal a szöveggel, hogy mennyivel felettem is áll és ő a csizma én meg egy hangya. Ezzel sikerült meglepnie, hiszen még Michael is ezen a véleményen volt és a tucatnyi angyal közül, akikkel eddig találkoztam csupán egy nem gondolta ezt. Lance maga volt a megtestesült ártatlanság, a múltja ellenére is megkedveltem. 

– Lehet, hogy mégis.

Összeszűkült szemmel nézett rám, mint aki nem érti ezt az egészet. 

– Akkor talán mégis titkolsz valamit, ha lehetségesnek találod, hogy közöd van ahhoz, amihez nincs.

– Ez elég csavart logika.

Megvonta a vállát, de továbbra sem mozdult a bejárati ajtó elől. 

– Fontos találkozóról lett volna szó.

– Miért akarsz Uriellel találkozni?

– Honnan tudod a nevét? – kapta fel a fejét. 

– Hallottalak titeket. – forgattam meg a szemem, miközben azért imádkoztam, hogy igazam abban, hogy a szőke angyal Uriel ellensége. – Szóval, miért?

– Ha elmondom, hiába nem tartozik rád, te is elmondod, mit keresel itt – egyezett bele, könnyebben, mint hittem. 

Nyeltem egyet és aprót biccentettem. 

– Rendben van.

– Pár eltűnt társam ügyében szeretnék beszélni vele.

– Miért?

– Ehhez már tényleg semmi közöd.

– Azért mondd el. – Győzködtem. Az eltűnt társai szöveg megrémített, hiszen nem hittem, hogy egyszerre annyi angyal léphet le innen. – Ugyan kinek adnám tovább és mi hasznom lenne belőle?

Ezt elhitte, mert végül mégis beszélni kezdett. 

– Azt hiszem, hogy ő tudhat valamit. Vagy benne van a keze, vagy hallott valamit a számos kémje egyikétől.

– Miért fontosok neked az eltűntek?

– Mert a parancsnokom is köztük van.

Elmormoltam magamban egy imát, aztán vettem egy nagy levegőt, hogy valamennyire összeszedjem magam. Túl sok volt a véletlen egybeesés, cselekednem kellett. 

– Michael a vezetőd?

Az angyal arcára kiülő érzelmek döbbenetesek voltak. Először a hitetlenkedés, majd a harag végül újra kétkedés suhant át rajta, még csak nem is próbálta titkolni. 

– Honnan tudsz Michaelről?

– Ő... Ő a barátom.

– Rendben van – mormogta maga elé, inkább saját magának, mint nekem. – Wallace vagyok – nyújtotta felém a kezét.

Hüledezve néztem rá. Azt vártam, hogy itt helyben nekem esik, hazugsággal vádol vagy éppen kipenderít a szobából. Helyette válaszra várva nézett rám, miközben megráztam a jobbját, ami olyan puha volt, mintha minden este krémezné. 

– Georgina.

– Örülök, hogy megismertelek – engedte el a kezem, majd lépett hátrébb és nekem hátat fordítva kezdett el matatni valamit a falnál lévő szekrényen, amin több üveg is sorakozott egy ezüsttálcán. A szárnyával ugyan kitakarta, hogy mit művel, de hallottam, hogy poharak koccannak és italt tölt ki.  

– Mikor tűntek el a társaid? – félve tettem fel a kérdést, szinte rettegtem a választól.

– Hetekkel ezelőtt.

Nyeltem egyet, de nem hagytam, hogy észrevegye az arcomra kiülő rettenetet, amikor visszafordult, ezért nagy nehezen, de megpróbáltam összeszedni magam. Ha valóban hetekkel ezelőtt tűntek el Nathanielék és azóta nem bukkantak fel, akkor nem jutottak el Kaliforniába Michael-lel. Alig több mint három hete váltunk el egymástól, azt hittem mostanra rég ideértek már, ezek szerint valami történhetett velük az út során. Valami borzalmas.

– Hogy hívták őket? – ez volt az utolsó mentsváram. Szinte reménykedtem abban, hogy más neveket mond, de nem jött össze.

– Nate, Zeke, Bronn, Lance és Neriah. Ismered őket?

– Igen.

– Honnan?

– Miért hiszel nekem? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére.

– Nem mondtam, hogy hiszek, csak meghallgatlak. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért – fordult felém egy pillanatra. – Azért mert szórakoztatsz. Mert egy halandó sem állna egy angyal elé ilyen történettel, ha nem lenne bolond vagy nem mondana igazat. Szóval reméljük, hogy az utóbbi.

– Mi fog történni, miután rájössz, hogy igazat mondok?

– Túl magabiztos vagy.

– Csak azért, mert tudom, hogy igazam van és ezt muszáj lesz neked is belátnod. Mi fog történni?

Megvonta a vállát. 

– Akkor még nagyobb pácban leszek, mint eddig, de kitalálunk valamit.

Volt valami megnyugtató abban, ahogy többesszámban beszélt. Bőven előfordulhatott, hogy a ez alatt az én halálomat értette, mégis enyhült valamennyire a szorongásom. 

– Még alig múlt dél – szólaltam meg bátortalanul, de nem válaszoltam a korábbi kérdésére, helyette továbbra is a bejárati ajtót szuggerálva, miközben az angyal a minibárból jeget vett elő és tett belőle mindkettő pohárba. A hallgatásomból tudta, hogy találkoztam már az említett angyalokkal.

– Számít az?

Megvontam a vállam, de tudtam, hogy nem látja. 

– Valószínűleg már nem. 

Szó nélkül a kezembe nyomta az egyik poharat, ami a negyedig volt töltve mézszínű folyadékkal. Nem ismertem fel az italt, de hasonló lehetett ahhoz a whiskyhez, amit Michaellel találtunk pár héttel ezelőtt egy vadőrházban, csak klasszisokkal jobb minőségű. 

– Mondj el mindent – tüntette el egy korttyal a sajátját, aztán támaszkodott neki a mögötte lévő fotelnek. 

– Miért bíznék meg benned? – lötyköltem meg a poharam, de már az illata is elbódított, ezért inkább nem kísérleteztem az ízével is.

– Nem adtam rá okot, hogy ne tedd.

– Angyal vagy, ez elég indok.

– Észre sem vettem eddig – gúnyolódott és öntötte le a maradék töményet is, ragadta magához az üveget és töltött belőle annyit, mintha vizet inna. Ekkor már egy csepp félsz sem volt bennem az irányába, hiszen nem adta semmi jelét annak, hogy készülne valamire azon kívül, hogy itt helyben megiszik egy teljes üveg whiskyt.

– Rendben van – sóhajtottam fel, aztán ledobtam magam a krémszínű szófára, amin egy rakás szőrös párna sorakozott és nem törődve az illemmel, feltettem rá a lábam is. – De utána te jössz!

* * *

– Mondd el újra – mormogta maga elé, aztán beleivott az újabb adag alkohollal teli kristálypohárba. 

– Melyik részét?

– Az egészet.

– Nem hiszel nekem? – tettem a fejem alá még egy párnát. Órák teltek el, mi pedig szinte meg sem mozdultunk azon kívül, hogy Wallace végigkóstolta a bárszekrény összes alkoholos italát, én pedig megettem az összes csokiszeletet és sósmogyorót, amit csak találtam. 

– De.

– Akkor?

– Túl abszurd ahhoz, hogy igaz legyen. – Kis szünetet tartott, aztán folytatta és olyat mondott, amitől kis híján félrenyeltem a szénsavas limonádét, amit egy üveg vodka mögött találtam. – És mert csodaszép történet.

– Aztán felbukkant Basil és minden megváltozott – folytattam ott a történetet, ahol a szép része véget ért. - Uriel emberivel érkezett, de végül mellénk áll. Legalábbis egy időre.

– Basil? – kerekedett el a szeme. A keze ökölbe szorult, már azt hittem eltöri a poharat, annyira szorosan fogja. – Ő volt az egyik áruló.

Aprót biccentettem. 

– Elérte, hogy különváljunk Michaellel. Megpróbálta idecsalni, aztán Uriel újabb csapatával együtt foglyul ejtette.

– És? – sürgetett.

– Összefutottam a kis csapatával.

Előrébb hajolt, hogy egy részletet se mulasszon el, jól láthatóan erre a részre várt egész eddig. 

– És nem is próbáltak megölni?

Vágtam egy grimaszt, aztán megráztam a fejem. 

– Miután elmondtam, hogy ismerem Michaelt, nyert ügyem volt. Velük együtt indultunk utána. 

– Aztán?

– Ne szólj közbe! – pirítottam rá. – Pár nap alatt megtaláltuk és kiszabadítottuk. Aztán lelépett velük és ide indultak.

– Ez mikor volt?

– Kicsivel több mint három hete.

Megállt a pohár a levegőben, épp mielőtt a szájához ért volna. Neki is ugyanaz járt a fejében, ami nekem lassan már negyed órája, hogy kiderült nem tértek vissza ide a társai. 

– Biztosan ide indultak?

– Igen. Azért jöttem én is ide – motyogtam az igazság egy kisebb részletét. – Hogy találkozhassak Michaellel.

Mindent elmondtam neki. Nem azért mert ne lett volna más választásom, vagy mert megfenyegetett, csak valami megmagyarázhatatlan dolog miatt megbíztam benne. Elég volt csupán egyszer a tiszta szürkéskék szemébe néznem és úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném. Kár, hogy még csak a nevét tudtam, ezzel szemben ő már sok mindennel tisztában volt velem kapcsolatban. Azzal, hogy együtt utazgattam Michaellel, Basil felbukkanásával, a szétválásunkkal és persze Nathaniellel meg a másik négy angyallal való utammal, hogy megmentsük a parancsnokukat. Az Ellenállást, a tervüket, az arkangyalkardot, hogy Michael iránt többet is érezek puszta barátságnál és azt hagytam ki a történetből, hogy nem vagyok egy megmentésére szoruló királylány. Wallace pedig úgy tűnt hisz nekem, mert abban nem különbözött a többi fajtársától, hogy egy bizonyos fokig lenézte az embereket. Egyedül akkor láttam némi kétkedést az arcán, amikor azt ecseteltem, hogy csupán barátság volt köztem és a vezetője között, de nem szólt közbe.

Felpattant és ingerülten kezdett el fel s alá járkálni, a félig teli poharat kicsit sem finomkodva vágta le az üveg dohányzóasztalra, mire az megremegett. 

– Mi történhetett velük? 

Egyikünk sem válaszolt, a kérdés sokáig körülöttünk lebegett és nyomasztóan telepedett rá a szobára. Sok minden történhetett Michaellel és a kis csapatával és egyik variáció sem hangozhatott ártalmatlannak. Csak azt tudtam elképzelni, hogy valahogy Uriel emberei ütöttek rajtuk és nem lett jó vége a dolognak.

– Ha Uriel elkapta volna őket, arról itt tudnának, nem?

Sokáig csak szótlanul farkasszemet nézett velem, úgy mintha most látna először. Eddig talán egy egyszerű embert látott, aki valami rosszban sántikált, most már talán egy fiatal nőt, aki nagy titkokat rejtegetett. Nem tudtam, hogy melyik eset kedvezett nekem jobban.

– Fogalmam sincs.

Nem voltam megelégedve a válasszal, de látszott rajta, hogy ugyanúgy aggódik – ha nem jobban –, mint én és igazat beszél. Többet nem tehettem.

– Örülök, hogy tetszett, de most te jössz –emlékeztettem arra, hogy nem csak nekem volt mesélni valóm. Azt már eddig is tudtam, hogy Michael seregébe tartozik és nem szimpatizál Uriel-lel, de többet akartam tudni. – Miért csak most akartál a többiek nyomára bukkanni?

Vett egy nagy levegőt, aztán újabb italt töltött magának. Már nem is számoltam, hogy ez hányadik lesz, de még mindig csak spiccesnek látszott, hiába itta volna az asztal bármelyik embert. 

– Nathaniel azért hagyott itt, hogy figyeljem Urielt és az embereit.

– És nem gondoltál arra, hogy baj lehet, ha ennyi idő után sem tértek vissza?

– Nem tudtam mit gondoljak. Nate sem bízott Urielben, de mégiscsak ő az egyik legbefolyásosabb angyal, akit nagy eséllyel megválasztanak Hírverőnek. Nem vádolhattam meg azzal, hogy megpróbálta megöletni Michaelt, hiszen semmit sem tudtunk arról az éjszakáról. Michael egyik pillanatban még mellettünk volt a következőben pedig csak úgy felszívódott. Azt beszélték, hogy az utolsó akivel látták az Rafael volt, de másnapra ő is ugyanúgy eltűnt, mi pedig nem tudtunk semmit. 

– Ezért inkább te is elhitted azt, hogy Michael csak úgy lelépett? – Próbáltam finoman fogalmazni, de még így is kihallatszott a hangomból a szemrehányás, ami az ő figyelmét sem kerülte el. 

– Mind elhittük. – Sütötte le a szemét. – Nate egy idő után gyanakodni kezdett, átvette a helyét és csapatot szervezett a keresésére. 

– És te?

– Uriel elég meggyőző tud lenni, ha akar, de már napok óta nem hajlandó fogadni engem. Kezdtek gyanússá válni a dolgok. 

Visszafogtam magam és nem jegyeztem meg, hogy milyen éles elmére is vallhat  az, hogy hosszú hetekkel azután kezdett csak el gyanakodni, hogy előbb a parancsnoka, majd öt társa is nyomtalanul eltűnt. 

– Mit tervezel?

– Ezek után? – tárta szét a karját. Szürkéskék szemével egyre kevésbé fókuszálva meredt rám, talán eleve az volt a célja, hogy ha leissza magát már nem kell annyit aggódnia. A tucatnyi fajta tömény alkohol után pedig, amik a bárpulton sorakoztak könnyen el tudtam képzelni, hogy mivel tölti a napjait. – Nem hiszem, hogy sokra mennénk azzal, ha megölném Urielt. 

– Képes lennél rá?

Végigsimított borostás állán, de nem nézett a szemembe. 

– Már az is árulás, hogy szóba hoztam.

– Attól még menne?

– Nem hiszem, hogy a közelébe tudnék férkőzni... – tűnődött el hangosan. – Láttad, hogy mi történt ma. Nem fogad engem. 

Erre csak legyintettem egyet. 

– Ha találkoznál vele, meg tudnád tenni?

Végre felnézett, a tekintetünk találkozott és megértettem, hogy miért húzta eddig az időt. Félt. Lehet, hogy túl sokat ivott, hogy ugyanolyan zsémbes és beképzelt alak volt, mint a társai, de ennek ellenére ő egyedül volt. Semmit sem tudott róluk, abban a hitben tengette a napjait, hogy magára maradt és senkire sem számíthat. Majd felbukkantam én és reménnyel szolgáltam a számára, de nem megoldással. Mert erre a problémára nem létezett megoldás. 

– Nem tudom.

Ennyi válasz elég volt, láttam rajta, hogy már ettől is kikészült, mégis ez is izgatottsággal töltött el. Bármi történt is Michael-ékkel, amiért nem értek ide, azt csakis Uriel tudhatta. Ha Wallace képes lenne elintézni, bármennyire is nem az én ügyem, akkor boldogan hagynám el a hotelt holnap este, ha pedig nem, akkor sem volt miért búslakodnom. Azért jöttem ide, hogy megmentsem Michaelt, mint kiderült ezzel elkéstem, de ha bármiféle csoda folytán visszatér, adhatok neki egy esélyt azzal, hogy egy harcosával elintézem a legnagyobb ellenfelét. 

– Holnap estig döntsd el.

– Mi lesz holnap?

– Az évszázad partija – kortyoltam bele fintorogva az italba, amiből már ilyen kevés mennyiség is égetni kezdte a torkomat. A konyhán ugyanis nem csupán a mai napra főzőcskéztünk, hanem már elkezdték az előkészületeket valami olyan összejövetelhez, ahová szinte az összes angyal hivatalos volt. A rendelésből ítélve akár több száz vendégre is számíthattak, ezért is döntött úgy Obi és a csapata, hogy holnap este csapnak le és teszik a földdel egyenlővé a helyet. Uriel pedig a többi nagyágyúval együtt biztosan ott lesz. – Benne vagy?

– Miért segítenél?

– Mert nem csak neked fontos az, hogy ki irányítsa az angyalokat. 

– De nem csak ezért teszed. – Kijelentés volt, de kérdésként tette fel.

– Nem.

– Miért?

– Ez nem tartozik rád.

Nem faggatott tovább, csak aprót bólintott. 

– Benne vagyok. Bátor egy Ember lánya vagy.

– Mondák már.