A szállodából szinte alig láttunk valamit, mert miután megérkeztünk átestünk még egy ellenőrzésen, ahol már korántsem elégedtek meg az őrök azzal, hogy Nick beszélt velük. Egyesével is szemügyre vettek minket, pár szóban kifaggattak arról, hogy miért jöttünk ide, közben pedig úgy bámultak, mint friss árut a húspiacon. Görcsbe rándult a gyomrom és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ott helyben bemossak mindegyiküknek egyet, de végül csak sikerült megállnom és bárgyún mosolyognom. Csakis a gondolat, hogy meg kell mentenem Michaelt tudott megnyugtatni és kordában tartani valahogy. 

Úgy tűnt elég csinosnak találtak minket, ezért szabad utat kaptunk a személyzeti szállás felé, míg Nick velük ment valamelyik őrbódé felé. Magunkra maradtunk. Nem számíthattunk senkire, nem bízhattunk senkiben és nem hívhattuk fel magunkra a figyelmet. Két kemény napnak néztünk elébe, majd pedig egy jól megszervezett és halálos robbanásnak, ami semmi esetre sem sikerülhetett félre. Mégsem tudtam lehunyni a szemem, ahogy ott feküdtem a kényelmetlen priccsen arra várva, hogy mikor törnek ránk az angyalok. 

Arra ébredtem, hogy valaki cseppet sem finoman rázza a vállam, de még olyan korán van, hogy a nap sem kelt fel. Alig pár órát aludhattam, de nyomban ki ment minden álom a szememből, amikor eszembe jutott, hogy hol hajtottam álomra a fejem és mi vár ma rám. Mint az később kiderült, nem kellett volna annyira aggódnom, terveket szövögetnem, hogy találom meg Michaelt vagy mihez kezdek azután, hogy megtaláltam, mert egyikre sem volt időm, annyi munkát sóztak a nyakamra.

Bár szobalánynak osztottak be, egész délelőtt a konyhán robotoltam, zöldségeket pucoltam, takarítottam a pultokat és apróbb feladatokat láttam el, mindent amivel csak megbíztak. Kemény meló volt, de közben volt időm folytatni azt a rágódást, amit azóta tettem, hogy megtudtam bejuthatok ide. Napok teltek el, mióta megtudtam, hogy lehetőségem lesz behatolni az angyalok bázisára, de képtelen voltam eldönteni, hogy mihez kezdjek.

Abban biztos voltam, hogy meg szeretném menteni Michaelt és ha vele van Nathaniel meg Lance, akkor őket is – a többiekre inkább nem is gondoltam –, de az utána következőket nem tudtam. Amikor elváltunk egymástól nyilvánvalóvá vált, hogy neki a csapatával és a többi angyallal van a helye, nekem pedig jó messze tőle, talán a bácsikámmal. Most azonban, hogy tudtam talán van esélyünk a menekülésre és arra, hogy megpróbáljuk újra együtt, csak erre tudtam gondolni. Nem szerettem volna itt hagyni Martin bácsit, de tisztában voltam vele, hogy csak idő kérdése és kiderül, hogy egy angyallal lógtam, ezért pedig közellenség tárgyává válok. Ezt simán el tudtam volna kerülni, ha ráveszem Michaelt az újabb közös kalandra, de akkor fel kellett volna adnom az emberi kapcsolataimat. Ott volt még az a lehetőség, hogy Martint is magunkkal visszük, de ez a férfi már nem az volt, akit három éve megismertem. Bár nem sokat találkoztam vele, hittem Jasonnek, amikor azt mondta Martin érzéketlen és könyörtelen lett. A szemében láttam és nem tetszett. 

Számolnom kellett volna azzal is, hogy Michael egyszerűen le fog rázni, hiába mentem már megint meg az életét, de valahogy ebben kételkedtem. Magam előtt láttam még mindig a tekintetét, amikor közöltem vele, hogy nélkülem kell tovább menniük, ezért nem hittem, hogy nem kapna azonnal a karjába és repülne el velem a napfelkeltébe. 

Ebédidőben kaptunk pár percet, hogy kifújjuk magunkat és együnk valamit, miközben a többi ott dolgozó csoportokba verődve ült le halkan beszélgetni valamiről, leginkább a régi életéről. Jessa és Marnie egyből akcióba lendült és egymástól távol, de ugyanolyan barátságos és megértő arccal szállt be a diskurzusba, teljesítve Obi feladatát és megtudni azt, amit csak lehet. Tökéletesen helyt álltak, alig pár perccel később már mindkettőjüket körülvették az alkalmazottak, akik önszántukból álltak az angyalok szolgálatába és akiktől hányingerem volt. 

- Nem tudod, van valahol arra lehetőség, hogy kiszellőztessem a fejem? Csak pár perc kellene, idebent nincs levegő - fordultam ekkor a mellettem ülő csendes lányhoz, akinek még a nevét sem tudtam. Fiatalabb lehetett nálam, de olyan elszánt arccal darabolt fel egy teljes zsák krumplit, mintha azok valamilyen módon ártottak volna neki. Félelmetes látvány volt, de láttam, hogy a többieket is kiakasztja ezért kerülik. 

Nem válaszolt azonnal, helyette csak végigmért és a hazugság jelei után kutatott az arcomon. Pechje volt, egészen belejöttem már, mellesleg tényleg kevés friss levegő jutott le hozzánk az ablaktalan helyiségbe. Többünknek verejték csordogált az arcáról és a nyakáról, páran riasztóan sápadtnak is látszottak. Amikor úgy döntött, hogy bízhat bennem, nem teketóriázott. 

– A lépcsőn felérve fordulj balra, úgy kijutsz a hátsó bejárathoz, ahol az élelmet pakolják le. Van negyed órád, de ha nem érsz vissza, nagy bajba kerülsz.

– Köszönöm – vetettem rá egy hálás mosolyt, aztán már ott sem voltam. 

Hátra sem néztem, miközben elhagytam a szűkössé vált helyiséget és felsiettem a lépcsőn. Odafent miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, ahelyett, hogy a hátsó kijárat felé fordultam volna, a szálloda belseje felé vettem az irányt. Eddig még csak a személyzeti szállást, a konyhát és az azt összekötő folyosókat láttam, de kívülről idefele már volt alkalmam megcsodálni az épület egy részét, ezért tudtam, hogy vagy tucatnyi emelet van és több különálló épületből áll. Igazi luxusszálló volt, átutazó gazdag üzletemberek számára, az angyalok csakis a legjobbat választották.

A folyosókat borvörös süppedős szőnyeg borította, a krémszínű falakon tájképek és híres festmények másolatai lógtak, több lámpa is égett már, hiába volt még korán. Hamar a recepció nyomára akadtam és még épp időben lebuktam, amikor két férfi elhaladt előtte is befordult egy sarkon. Kis híján múlt az egész és még mindig a lebukás fenyegetett, ezért a hozzám legközelebb eső szobából, ami nyitva volt, elszedtem az ágyról pár nagy fehér törülközőt alibinek és azzal a kezemben lopakodtam tovább. Még mindig a lebukás veszélye fenyegetett, de muszáj volt mihamarabb megtalálnom Michaelt. 

A recepcióval szemben két lift is várakozott, de inkább a személyzeti lépcsőt használtam és imádkoztam magamban, hogy senkibe sem fussak bele. A hatalmas üvegablakokon keresztül tökéletes kilátás nyílt a szálló egyik oldala mellett a levegőben spirál alakban szálló angyalra, akiket szinte kővé dermedve bámultam a falhoz lapulva. Vagy tízen voltak és szinte egyszerre verdestek hatalmas szárnyaikkal egy pillanatra sem kiesve tökéletes ritmusokból. Hiába kutattam azonban a már jól ismert bronz és arany tollak gazdája után, sehol sem láttam a kedvenc angyalom, ezért elindultam a lépcsőn.

Csak annyit tudtam, hogy jó pár szobába beköltöztek már az angyalok, de azt is csak azért mert odalent a konyhán nekik készítettük a többfogásos ebédet és vacsorát, azt nem, hogy a több száz szoba és tucatnyi emelet közül melyik volt foglalt. Úgy döntöttem, ezért az lesz a legjobb ha fentről lefelé végighaladok pár folyosón véletlenszerűen, hátha meghallok valami, ami Michael hollétére utalhat, mert jobb ötletem nem volt. Nem kezdhettem el a nevét kiabálva rohangálni az épületben, hiába szerettem volna, mert eléggé sürgetett az idő és nem csupán az, amit a konyhába való visszaérésig kaptam, hanem a holnap esti akció kezdetéig.

Nem hagytam el a lépcsőházat egészen a negyedik emeletig, ahonnan már egészen lenyűgöző kilátás nyílt a romokban álló városra, és kimerészkedtem a kihalt folyosóra. Jobb ötletem nem lévén, hittem abban, hogy az első három emeletet nem vették birtokba az angyalok mert onnan a kilátás csupán a kerítésre és a negyed egy részére terjedt, de ez csupán találgatás volt. 

A bakancsomtól itt sem váltam meg, hiába nézett ki nevetségesen a vajszínű kikeményített ingem és sötét nadrágom mellett, örültem, hogy este megszabadulhattam a koktélruhától. Nem volt valami nagy álruha, de a konyhán is úgy éreztem már magam, mint egy szürke kisegér, reméltem, hogy ha összefutok angyalokkal, ők is így gondolják majd. 

A jobb oldali folyosón az összes ajtó be volt csukva és kártyával lehetett csak őket kinyitni, ezért nem is próbálkoztam azzal, hogy betörjek valahová, csupán halk léptekkel folytattam az utam. Mintha tűt kerestem volna a szénakazalban, pedig hat olyan angyalt is ismertem, aki a segítségemre lehetett volna, mégsem futottam bele egyikükbe sem. Pár perc alatt bejártam a negyedik emeletet és benéztem minden folyosó végén, de síri csend honol mindenhol, ezért visszasiettem a lépcsőházba és az ötödiken folytattam. Perceim voltak, mielőtt vissza kellett volna fordulnom, de nem hittem, hogy a délután folyamán több időm lesz majd kutakodni. Éjszaka ugyan még kiszökhettem, de egy holdfényes kirándulás az angyalokkal teli szobák előtt még veszélyesebbnek ígérkezett. 

A kiszemelt folyosó közepén járhattam, amikor meghallottam az első hangokat, amitől ledermedtem egy pillanatra, aztán lehajtott fejjel tovább haladtam, közben éreztem, hogy a szívem vad vágtába kezd. Ketten lehettek és egyikük hangja sem csengett ismerősen, nem is vártam, hogy elsőre belefutok Michaelbe, mégis nagy csalódás volt, ahogy két idegen angyal fordult be a sarkon velem szemben. Egy pillantásra sem méltattak, csupán halkan sutyorogva elhaladtak mellettem, miközben a szemem sarkból valami jel után kutattam rajtuk, amiből megtudhatom, hogy ismerik e az angyalom, persze hiába. Mindketten megtermett darabok voltak, összecsukott szárnyak hasonló szürkésbarna árnyalatot öltöttek, arra nem vették a fáradságot, hogy cipőt vagy inget húzzanak magukra, csupán farmert és az oldalukon kardot viseltek. Majd, amikor már jóval elhagytam őket és befordultam volna a következő sarkon, kis híján beleütköztem egy újabb félmeztelen alakba, aki könnyedén kikerült és a két távolabbi társa után kiáltott. Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy medencés tinifilmbe csöppentem volna, a sok alulöltözött és kigyúrt pasassal.

– Azonnal beszélni akarok Uriellel. – Harsogta a harmadik férfi, akiből csupán aranyszőke fürtöket és egy törtfehér szárnyat láttam. 

– Téged biztosan nem fog fogadni – szólt vissza neki az egyik távolabbi angyal, de nem fordultam meg, hogy szemügyre vegyem őket, csupán lelassítottam az ismerős név hallatán. 

– Vigyetek elé!

– Még csak a közelébe sem mehetsz!

– Ne szórakozzatok velem! Élet-hálál kérdése – mordult fel a szöszi angyal. – A tiétek.

Erre már a két másik is erőszakosabb hangnemre váltott, el tudtam képzelni, hogy milyen arcot vághatnak. 

– Fenyegetsz, bukott?

– Igen, fenyegetlek. 

– Uriel nem fog örülni ennek.

– Akkor mégis elé visztek?

– Lehet. És lehet, hogy vissza sem térsz már többet.

Nem tettethettem továbbra is azt, hogy mozgásban vagyok, ezért egy utolsó kitérővel végül csak befordultam a sarkon, majd ott a falhoz lapulva fékeztem le. Alig akartam elhinni, hogy ilyen mázlim van, hiszen a szőke herceg kinézetű szárnyas ezek szerint, éppen Uriel embereivel kötekedett.

– Talán szembe mertek szállni velem itt? – folytatta visszafogottabban a magányos alak, fogalmam sem volt, hogy milyen messze jutott tőlem, de még egészen tisztán értettem őket. 

– Bármikor kiállok veled, bukott – vágott vissza a másik, aki a hangjából ítélve már magán kívül lehetett a dühtől. 

Már másodszorra hívta ezen a különös becenéven a szőkét, nem gondoltam,, hogy véletlen lenne. Csakis egy dolgot jelenthetett, mégis hihetetlennek tűnt. Michael egyszer azt mesélte, hogy akkor bukik el egy angyal, ha összeáll egy emberrel. A halandó kedvese szörnyű halállal lakol ezért a vétségért, míg az angyal pokolra jut. Nem tudtam, hogy ez mennyire igaz úgy általában, meg a folyosó túloldalán ácsorgó alakra, de fontos dolog lehetett.

– Akkor mire vártok? – kezdte el újra hergelni őket. – Csak nem Urieltől féltek? Dühös lenne érte? 

Választ nem kapott, csupán pár elfojtott morgást és fogcsikorgatást hallottam, aztán szapora lábdobogást. Ezek szerint nem sikerült kiprovokálni belőlük sem azt, hogy Uriel elé vigyék, sem a harcot. Most kezdtem csak érteni, hogy milyen keveset is tudok Michael népéről, pedig mennyi időt eltöltöttem vele. 

Nem szerettem volna tovább ácsorogni a falhoz lapulva, ezért gyorsan tovább siettem, a süppedős szőnyeg elnyelte a zajt, de alighogy megtettem pár métert, valaki hátulról megragadta a karom és kicsit sem finomkodva visszarántott. Ekkor már tudtam, hogy nem érek vissza a konyhára a megbeszélt időn belül. 

Nem számítottam senkire, teljes meglepetésként ért az idegen támadása, ezért megtántorodtam és hátraestem volna, ha nem tart meg. Szó nélkül felé lendítettem a kezem, arra sem pocsékolva az időt, hogy megnézzem ki támadott meg. Az ösztöneim azonnal akcióba léptek, az adrenalin elöntött. Minden egyes perc, amit itt töltöttem életveszélyes volt, pattanásig feszült idegekkel róttam már így is a folyosókat, mégis nagy hiba volt, hogy nem néztem meg, hogy áll e valami ki az idegen hátából. Akkor sem eresztett el, ahogy az öklöm hangosan csattant az arcán és piros foltot hagyott maga után. Egy pillantás elég volt, hogy rájöjjek talán várnom kellett volna azzal az ütéssel, hiszen két fehér szárnyat birtokolt az idegen, aki előbb úgy felhúzta két társát.

– Ez nagy hiba volt. – Engedte el a kezem. Most először láttam csak szemből. Szürkéskék átható tekintetével, mintha a csontjaim mélyére látott volna.

Nyeltem egyet és leráztam magamról a kezét, amit szó nélkül hagyott. 

– Nem kellett volna rám ijesztened. 

– Miért, most már nem félsz? – Úgy magasodott fölém, akár egy kész hegyomlás, bőven lehetett két méteres is. Aranyszőke haja a vállát verdeste, az állán több napos borosta húzódott, mintha elfelejtett volna borotválkozni azután, hogy tökéletesen beszárította reggel a haját. 

– Használna?

Meglephette a válaszom, mert a szája sarkában egy elismerő mosoly jelent meg egy pillanatra. 

– Valószínűleg nem. – Nagyot ütöttem, de meg sem kottyant neki, pedig egy ekkora ütés egy embernél minimum egy felhasadt szájat vagy törött orrt eredményezett volna. Annak ellenére, hogy neki kutya baja sem lett, az én kezem pokolian sajgott, olyan érzés volt, mintha egy sziklába boxoltam volna. – Most pedig velem jössz és szépen elmeséled, hogy miért hallgatóztál – ragadta meg újra a karom, majd mielőtt tiltakozni kezdhettem volna magával rángatott pár ajtóval arrébb és belökött a szobába. A kártyája eddig valahol a zsebében lapulhatott, szinte észre sem vettem, hogy előkapja, olyan gyorsan mozgott. 

– Nem tarthatsz itt! Nekem dolgom van! – indultam meg szinte azonnal az ajtó felé, de elállta az utam.

– Kihallgatni másokat?

– Törölközőket hoztam – néztem hűvösen rá.  – Bár kifejezéstelen arccal mondtam és még a szálloda logójával ellátott ruhát viseltem, ami egy számmal nagyobb volt méretemnél, nem úgy tűnt, mint aki hinne nekem. – Vagy van esetleg valami más, amit tehetek önért?

– Ha nem mondod el nekem, akkor a társaim elé kell, hogy vigyelek, ők pedig nem lesznek olyan türelmesek, min én.

– Mindent elmondtam. Itt dolgozok.

– Mióta?

– A napokban kezdtem – ködösítettem. 

– Miért?

– Mi ez? Kihallgatás? – tettem csípőre a kezem. Az alibimet igazoló törülközők odakint hevertek a folyosón, de látta őket még akkor, mégsem hitt nekem. 

– Olyasmi.

– Nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseidre.

– Valóban? – magasodott fölém. Az izmai megfeszültek a karján, hogy kihúzta magát. Rám akart ezzel ijeszthetni, mégsem jött be neki. Sok hozzá hasonlót láttam már angyalok és emberek között is, hozzá voltam már szokva az erőfitogtatáshoz és ki nem mondott fenyegetésekhez. – Mert én nem hinném.

– Ügyvédet akarok.

Szőke szemöldöke ráncba szaladt, az orrát enyhén felhúzta. 

– Mi?

Csak legyintettem egyet. Pont olyan arcot vágott, mint amikor megpróbáltam elmagyarázni Michaelnek, hogy mi a különbség a Star Trek és a Star Wars között. Hiábavaló próbálkozás volt. 

– Hagyjuk.

Végül megrázta a fejét, de hiába nézett szúrós szemmel rám, mégsem támadt olyan érzésem, hogy félnem kellene tőle. Vagy mert már túl sok időt töltöttem angyalok társaságában és hozzájuk szoktam, vagy mert teljesen megbolondultam. Reméltem, hogy inkább az előbbi eset állt fenn. 

– Egy perced van, hogy elmondd miért hallgatóztál vagy nem köszönöd meg azt, amit tenni fogok.

– Csak ki szerettem volna szellőztetni a fejem. Egész délelőtt a konyhában robotoltam. – Megfordult a fejemben, hogy neki is Neriah hazugságfelismerő képességéhez hasonló van, mert akkor kár volt bármit is mondanom. 

– Rossz válasz! – húzta elő a kardját az övén lévő bőből készült tokból.