Halkan csattogott az olló a kezemben, ahogy az eredetileg szőkésbarna, de most a megannyi alvadt vértől vöröses árnyalatot öltő göndör tincsek egymás után landoltak a fürdőszoba hideg kővén. Újabb nedves tincset tekertem az ujjamra, aztán az egyik konyhai fiúkban talált ollóval elkezdtem vágni, olyan hosszúra, hogy ne lógjon ki a többé közül. A bal oldali fürtökön látszott, hogy nem azonnal éreztem rá a hajvágás mesterségére, így muszáj volt még egyszer átmennem rajtuk, nehogy szerencsétlen angyal ilyen elkúrt frizurával nézzen szembe Uriel hadaival. Pár napja még Wallace üstökét mostam, most Lance tincseit nyírbáltam, lassan ott tartottam, hogy ha akartam volna, angyal fodrászatot nyithatok. 

– Nyugodtan beszélhetsz – álltam meg egy pillanatra, mikor a tükörben láttam, hogy Lance már sokadszorra nyitja szólásra a száját, aztán csukja be. 

– Nem szeretnélek megzavarni. 

– Attól még, hogy beszélsz, nem lesz jobb vagy rosszabb a frizurád, hidd el – vigyorogtam rá a tükörben, mire az összecsukható műanyag széken ücsörgő angyal valamennyire felengedett. 

– Én... én tényleg sajnálom – nézett fel rám döbbenetesen kék szemével, mire megállt az ollóm a levegőben. Nem kellett kifejtenie, egyből tudtam, hogy mire gondol. – Sosem szerettem volna rólad Urielnek beszélni. Fogalmam sincs, hogy történt... egyszerűen, egyszerűen csak megtörtént.

– Lance! – hajoltam le mellé, hogy egy vonalba kerüljön a fejünk. – Tudom. És igazán nincs miért bocsánatot kérned. Örülök, hogy itt vagy velünk, de most a gyógyulásra kell koncentrálnod – kúszott a pillantásom a sínbe tett lábára, és a szárnyán lévő kötésre. 

– Az Nate asztala – vonta meg a vállát. 

Nem sokkal ezelőtt kezdett ugyanis neki a parancsnokhelyettes a börtönben szilánkosra tört, és rosszul összeforrt bokája, és szárnya gyógyításának, ami azt jelentette, hogy egyesével újra el kellett törnie a csontokat, sínbe rakni, és csak aztán nekikezdeni a kezelésnek, mert az angyali gyors gyógyulásnak köszönhetően a törött csontok már hetekkel ezelőtt rendbejöttek, de maguktól nem az eredeti állapotukba rendeződtek vissza. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen kínokat kellett kiállnia eddig is, hát még a délelőtt folyamán, mikor a saját testvéreinek kellett lefognia. A legkevesebb volt, hogy Wallace-szel vígaszdíjként kerítettünk neki egy nagy halom édességet, én pedig felajánlottam, hogy megzabolázom a vértől elszíneződött, kócos és helyenként megtépázott frizuráját. Még tisztán emlékeztem rá, hogy pár hónapja, mikor először láttam, úgy gondoltam, hogy Lance kiköpött egyetemista fotómodell, alig pár évvel tűnt csak idősebbnek nálam, de gödröcskéktől az arcán, és a belőle sugárzó kisfiús báj miatt még fiatalabbnak látszott, hiába lehetett több száz éves akár. 

Megcsóváltam a fejem, és folytattam a munkát. Nem egészen két nap telt el azóta, hogy visszatértünk Uriel börtönéből, de Michael egy árva szót sem szólt hozzám. Azóta, hogy a kerekasztalbeszélgetésünk alatt kijelentette, Uriel csakis azért hagyta kicsuszni őt a kezei közül, hogy ezzel az én karjaimba lökje. Hozzá hasonlóan a többiek sem voltak valami közlékenyek, Bronn-nal nem is igen tudtam volna miről beszélgetni, Lance minden második mondata, amit hozzám intézett, egy újabb bocsánatkérés volt, Neriah pedig, amióta elváltunk a démontól, rá nem jellemző módon egész csöndes lett. Gyakran kaptam azon, hogy pislogás nélkül bámul ki az ablakon, mintha tudatában sem lenne a körülötte forgó világnak. Bármit is ígérhetett Jerome-nak a segítségérét cserébe, megfizette az árát, most pedig emiatt lehetett így maga alatt. Az angyalnő hangulatingadozásai leginkább Nate-re voltak hatással, a szeme sarkából komoran leste őt a nap minden percében, és az arcára volt írva, hogy minden egyes szabad pillanatában a démon kínhalálát tervezgeti. 

Amióta Wallace előző nap összekülönbözött Michaellel, ő sem nagyon szólt hozzám, hiába osztoztunk egy szobán. Miután Michael már nem szándékozott megölni, visszaköltöztünk a nagyházba, de a három új angyal érkezésével túl kevésnek bizonyultak a szobák, ezért Nate-hez és Michaelhez hasonlóan, nekünk is osztoznunk kellett egyen. Lance megkapta a lépcső alatti kis gardróbszobát, ami egészen Harry Potteres volt, Bronn pedig kikényszerült a nappaliba, ahol egész nap félmeztelenül fetrenghetett. Neriah volt a leggyorsabb, olyan gyorsan lecsapott az egyetlen szabad szobára, ami a mienk mellett helyezkedett el, hogy még feleszmélni sem volt időm, ő már be is bútorozott, és senki nem mert vele vitába szállni. Wallace-szel nem először aludtunk együtt, a jelenlévők közül, pedig egyedül tőle nem vártam azt, hogy álmomban megpróbál megfojtani. Nem mintha a többiekkel már nem jöttem volna ki úgy-ahogy, de a nap végégre ők még is angyalok voltak, én meg nem. Az részletkérdés volt, hogy Wallace is közéjük tartozott, de erről hajlamos voltam megfeledkezni, mivel jelenleg nem állt ki két hatalmas szárny a hátából. 

– Készen van – tettem le pár perccel később az ollót a kád szélére, és léptem hátrébb, hogy megszemlélhessem a művet. 

Lance izgatottan forgolódott a tükör előtt, párszor még végig is szántott a haján a kezével. Mikor végzett a bámészkodással, elégedetten fordult felém. Néha nem teljesen szimmetrikus, de tűrhető új frizurája már nem lógott a homlokába, kiemelte a fürdőszobai fényben betegesen sápadtnak látszó arcát, és a tucatnyi szeplőt, amik az orra körül helyezkedtek el.

– Szuper vagy. 

Elvigyorodtam a bók hallatán, és leöblítettem a kezem. A padló valósággal úszott a hajszálakban, de eszem ágában sem volt feltakarítani. 

– Én is kérhetek időpontot? – nyitott be Bronn váratlanul a fürdőbe. Lance-t nem lepte meg az érkezése, nyilván már akkor hallotta a közeledtét, mikor még a folyosó elején járt, vele ellentétben én csak örülni tudtam, hogy már letettem az ollót, mert nagy eséllyel belevágtam volna az angyal fülébe, ha hajvágás közben nyit ránk meglepetésszerűen a nagydarab angyal. 

Tetőtől talpig végig mértem, és a szemem se rebbent azon, hogy ezúttal is csak valamilyen kopott, szegecsekkel kirakott bőrmellényt kapott a meztelen felsőtestére. Szaggatott farmerje is látott már szebb napokat, a katonai bakancs, ami tegnap még nem volt rajta, pedig pont úgy nézett ki, mintha egy halott katonáról szedte volna le. Az arcát, és a teste nagy részét is forradások borították, nem is tudtam felfedezni rajta olyan foltot, ahol ne lett volna egy sebhely sem. Más talán takargatta volna őket, de Bronn valóságos kitüntetésként mutogatta magát, mintha a sebei tették volna különlegessé. Esetleg azért volt ilyen büszke rájuk, mert az összes hege okozóját eltette már láb alól, ezért a korábbi győzelmeire emlékeztették a sebhelyek. A pillantásom elidőzött a nyaka alá érő vörös szakállán, és az ezzel színben egyező szinte már rasztás tincsein, amit a tarkójánál fogott össze. 

– Bocs, de nincs nálam sövényvágó.

– Odakint mintha láttam volna egy fűnyírót – szólt közbe Lance.

Bronn sötét pillantással illette a fele akkora angyalt. 

– Lecsaplak, kölyök. Inkább nézd meg, hogy nem vagyok-e éppen odakint. 

– De, hát...

– Mondom, menj! – szakította félbe Bronn.

Lance nem vitatkozott tovább, az ajtóból még intett egyet nekem, aztán már ott sem volt. Amilyen szófogadó volt, még azt is kinéztem volna belőle, hogy még a tengerbe is simán bevetné magát, ha a társai azt kérnék tőle. 

– Jó vagy hozzá – szólalt meg, mikor megbizonyosodott róla, hogy Lance elhagyta az emeletet. – Ez rendes tőled.

– Kezdem azt hinni, hogy a szíved mélyén igazán kedves fickó vagy - mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy utálja, ha kedveskedni próbálnak neki. Nem illett bele a magáról alkotott macsó imidzsébe. 

– Ne mondj ilyen szépeket, mert még a végén elpirulok.

Kipukkadt belőlem a nevetés. Bronn szenvtelenül figyelt, de a szeme sarkába apró nevetőráncok gyűltek. 

– Igazából miért jöttél? – tereltem ki a fürdőből, mikor már kezdett túl szűkössé válni a hely. 

– Nate és Neriah elment felderíteni a környéket, nehogy meglephessenek minket – igazította a lépteit az enyémhez, ahogy kiértünk a vastag, bézs szőnyeggel borított folyosóra, ami felfogta a lábdobogást. – Wallace odakint kószál, és Lance – itt egy pillanatra elbizonytalanodott, miközben a füleit hegyezte – olyan lances dolgokat csinál, bármik is azok. Én pedig megyek és csatlakozom hozzá.

– Van valami célod azzal, hogy pontos felvilágosítást adtál mindegyikőtök tartózkodási helyéről? Vagy csak az amolyan katonai beszámoló?

– Még ha az is lenne, nem neked kellene jelentenem, hanem a parancsnokomnak. 

– És ő hol van? 

Bronn titokzatosan megvonta a vállát.

– Legalább egy teljes órát tudtunk nyerni nektek kettesben, mielőtt az új legjobb barátod rájönne, hogy szándékosan szóródtunk szét.

Lefékeztem a folyosó közepén, Bronn pedig mintha pont erre számított volna, ugyanúgy tett. Már éppen azon voltam, hogy hevesen tiltakozásba kezdek, de elejét vette.

– Bármilyen bizarr apád-anyád idejöjjön tervet is eszeltetek ki, előre figyelmeztetlek, hogy nem fog beválni! – tettem csípőre a kezem.

– Akkor még jó, hogy nem vagy az anyánk.

– Mindig megragadod a lényeget – forgattam meg a szemem.

Sehogy sem tetszett, hogy milyen irányt vettek a dolgok. A szakállas angyal általában a vérontás, a böhöm nagy fegyverek és a középkori kínzási módszerek irányába mutathatott csak némi lelkesedést, kezdett rossz előérzetem támadni. 

– És nem gondolod, ha kettesben maradunk megint megpróbál majd...

– Nem – vágott a szavamba. – Az egyszeri eset volt, és nem az ő hibája.

Ehhez azért nekem is lett volna jó pár hozzáfűznivalóm, de jókislány módjára inkább befogtam a szám. Ők lehet, hogy elég gyorsan túltették magukat az egész Michael-dolgon, de mivel nekem volt szerencsém szemtől-szemben állni az elborult elméjű parancsnokukkal, miközben azon tanakodtam, hogy a karjaiba vessem magam, vagy egyszerűen megvárjam, amíg magához húz és megcsókol, én nem felejtettem el egykönnyen. Hiába nézett már ki többé-kevésbé a régi Michaelnek az arkangyal, megváltozott, és nem a jó irányba. Azzal nyugtattam magam, hogy ha a régi lett volna, akkor nem lépett volna le, valahányszor beléptem a szobába és nézett volna levegőnek, ha nem tudott elkerülni. 

– Remélem is – mondtam végül csendesen, aztán elbúcsúztam Bronn-tól, aki erre csak morgott valamit a bajsza alatt, és már ott sem volt. 

Mivel annyit dolgoztak azon Michael kis barátai, hogy egyedül maradjunk, nem indultam a keresésére, ahogy a hálószobámba sem zárkóztam be, hanem egyszerűen lementem a nappaliba. Elhelyezkedtem az egyik kanapén, kezemben egy könyvvel, amiről úgy is tudtam előre, hogy ki sem fogom nyitni. Michael alig öt perc elteltével megjelent az ajtóban. Ha nem ismertem volna, azt gondoltam volna, hogy egészen bátortalanul somfordál közelebb, de az ő esetében erről szó sem lehetett. Ennyire még egy arkangyal sem képes megváltozni. 

A tekintete az enyémet kutatta, ahogy szuggerált, hogy nézzek felé, én pedig nem kaptam el a fejem. Szinte még az idő is megállt körülöttünk, ahogy egyenesen a szemébe néztem, és kihúztam magam, amennyire csak tudtam. Sokat hencegtem korábban – leginkább magam előtt – azzal, hogy ismerem és értem őt, most mégis tanácstalan voltam. Lényegében véve nem is azért nehezteltem rá, mert Uriel elhitette vele a saját illúzióit, hanem azért, mert miután a többiek meggyőzték, hogy ez a valóság, és minden rendbe fog jönni, ő utána sem rohant hozzám. Most pedig, hogy végre volt alkalmunk ott felvenni a fonalat, ahol három hónapja abbahagytuk, még mindig nem mutatta semmi jelét annak, hogy ezt szeretné. Én pedig éppen ezért igyekeztem ugyanilyen megközelíthetetlen arcot vágni, hogy még csak ne is próbáljon személyeskedni. 

– Ideje beszélnünk.

– Úgy gondolod? – csuktam be a könyvet, amit eleve fejjel lefelé tartottam. – Mert eddig mintha azon lettél volna, hogy elkerülj.

Eddig tartott a jégkirálynő álarcom, a keserűség felülkerekedett rajtam. 

– Ezt megérdemeltem – jött közelebb, de nem foglalt helyet, egyszerűen megállt pár méterrel tőlem. 

A testtartása és a mozdulatai továbbra is merevek voltak, ahogy az arckifejezése is, de a tekintetében mintha megvillant volna valami. Túl gyorsan történ, hogy felismerhessem, de bőven elég bizonyítékul szolgált annak, hogy az angyal nem gépből van. Előadhatta a kimért, céltudatos és rideg szerepét, de a színfalak mögött ott lapult az az énje, akivel whiskeyt itattam, akinek rémtörténeteket meséltem, és akinek annyira vágytam az érintésére és csókjára, hogy remegni kezdett a kezem a közelében. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyítette a helyzetet a színjátékra, vagy éppen még bonyolultabbá tette. 

– Nate elmondta, hogy mit tettél értük – köszörülte meg a torkát. – Elismerően nyilatkozott rólad, és a többiek is nagyra tartanak. Ezen felül...

– Úgy beszélsz, mintha kitüntetést készülnél átadni – szóltam közbe, mert nem bírtam tovább hallgatni, miközben feljebb tornáztam magam a kanapén. – Miért jöttél igazából?

Michael nyelt egyet. 

– Nem könnyű szavakba önteni. 

– Akkor próbálkozz!

– Nem könnyíted meg a helyzetem, ugye? – nézett fel rám neheztelően hosszú, fekete csipkére emlékeztető szempillái alól. Ezerszer láttam tőle ezt a mozzanatot, mert ez volt ő a valóságban, és nem a visszafogott és mogorva szerep, amit az elmúlt napokban alakított. Erre ő is rájöhetett, mert gyorsan elkapta rólam a tekintetét, nehogy még valamit kiolvashassak belőle, és az ablakra szegezte.

– Nem áll szándékomban. 

– Semmit sem változtál. – A válla megemelkedett, mint aki nagy levegőt vesz közben, mire a szárnya megrebbent egy pillanatra. Bronz és arany tollain megcsillant a kósza napsugár, ami beszökött az összehúzott függönyök között.

– Te viszont annál inkább.

Nem ellenkezdett, de nem is nagyon folytatta, helyette meredten bámulta az ablakot, mintha onnan várni a megváltást. Ha rajta múlt volna, talán képes lett volna napokig ebben a testhelyzetben ácsorogni, arra várva, hogy a külvilág félbeszakítsa. Azonban nem volt valami sok időnk, és ha az angyal ezt nem tudta kihasználni, én megtettem helyette. Mert a halomnyi személyes dolog mellett, volt más is amiről beszélnünk kellett. 

– Azt elmondta Nate, hogy mi történt a partin, mikor elváltunk egymástól? 

Michael tekintete felém rebbent, aztán eltűnődött egy pillanatra, mint aki most idézi vissza a helyettese szavait. A teljes történetet ugyan átbeszéltük a tanácskozás alatt, de volt egy-két részlet, ami nem került szóba, én pedig nem hozakodtam elő velük előző nap, egy jobb pillanatra vártam. 

– Tisztában vagyok a történtekkel.

– Azzal is, hogy mit tett Basil?

Michael megdermedt, de végül aprót bólintott. 

– Akkor tudod, hogy ha Basil nincs, nem ülhetnék most veled szemben. Habozás nélkül megmentett, előtte pedig látott minket Neriáhval, és nem szólt róla senkinek. – Láttam, hogy köbe akar vágni, de leintettem, mielőtt megtehette volna. – Tudom, hogy a tettére nincs mentség, és én sem gondolom máshogy, azt akarom mondani ezzel, hogy bármi történt is, a végére próbált változtatni a dolgon. A többiek nem tudják, de Basil még az utolsó pillanatokban elmondta, hogy sajnálja a történteket. Megígértette velem, hogy átadom az üzenetét. 

Bármennyiszer moshattam kezet azóta, még mindig éreztem a körmöm alatt az első nézésre ártatlan kinézetű, bociszemű angyal forró, ragacsos vérét, ami mindenem eláztatta, ahogy a karajim között lehelte ki a lelkét. Nem puszta önfeláldozás sarkallta a tettre, hanem viszonozta a korábbi szívességet is, mikor a farmháznál nem végeztem vele, hiába volt rá lehetőségem. Mégsem hittem, hogy kizárólag az adósságát akarta törleszteni, mert arra számtalan más módot is találhatott volna, ráadásul eleve nem is kellett volna úgy gondolnia, hogy tartozik nekem, egyszerűen el is felejthette volna az egészet. Nem, hanem a szíve mélyén megbánhatta a döntéseit. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy az utolsó cselekedetével megpróbálja jóvá tenni a dolgokat. 

Michael sokáig hallgatott. Nem láttam az arcát, de ahogy a válla megereszkedett és a keze ökölbe szorult egy pillanatra, mindent elárult.

– Ez nem változtat semmin – mondta végül, de a hangja színtelenül csengett. 

– A megbocsátás nem gyengeség. Néha nagyobb erő kell hozzá, mint bármi máshoz és...

– Basil tetteire nincs bocsánat! – Szólt közbe most Michael. – És mostantól soha többé nem akarom hallani a nevét. 

Szívesen elárultam volna neki erről a véleményem, de mint sok mást, inkább megtartottam magamnak. Az ő döntése volt, hogy inkább a gyűlöletet választotta, még ha az majd egy idő után szépen lassan elkezdi majd felemészteni. Nem én lettem volna a legjobb választás, hogy megbocsátásról és elengedésről prédikáljak, mert szinte az egyetlen állandó érzelem, ami hajtott, a düh volt az utóbbi hónapokban, de már kezdtem kapizsgálni, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha megtanulnám elengedni a dolgokat. Ha nem haragudnék az apámra, amiért a gyász az eszét vette és eltávolodott tőlem; Martin bácsira, amiért sosem próbált közel kerülni hozzám igazán; az angyalokra, amiért mindent tönkretettek; Michaelre, amiért a megismerkedésünk után mindent megkérdőjeleztem a fajtájával, és különösen vele kapcsolatban; és legfőképp saját magamra, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam. Talán még arra is képes lennék, hogy boldog legyek néhány percnél vagy óránál tovább. 

– Miért mentél vissza a Fészekbe első alkalommal? – szólalt meg újra váratlanul. – Nem tudhattad, hogy Uriel foglyul ejtett minket, és újra találkoztál a nagybátyáddal. Erre vágytál a kezdetekről fogva. Akkor miért tetted?

Nem volt éppen az ínyemre a téma, de ha három hónap után erről akart beszélgetni, akkor nem álltam az útjába. És ha már egyszer belekezdtem, akkor nem szerettem volna félvállról venni, akármilyen kínos volt is a téma. 

– Szerinted? – húztam fel a térdem, majd kulcsoltam át, így kivillant a két, különböző bolyhos zoknim, amit odafent találtam. – Mert nem ez volt az, amire igazából vágytam. Igaz, hogy mindennél jobban szerettem volna újra látni Martin bácsit, és megbizonyosodni arról, hogy jól van, de mikor ez megtörtént, rájöttem, hogy már rég nem róla szól ez az egész. Aggódtam érte, igen. De már nem számított annyira... annyira mint te. 

– De már nem így érzel – kérdés volt, mégis kijelentésként tette fel. – Miért?

– Mert megtanultam, hogy bármennyire vonzom a bajt, és nem sikerül sosem egyedül maradnom, nincs szükségem senkire – abban a pillanatban, hogy elhagyták ezek a szavak a számat, éreztem, hogy igazak. Komolyan így gondoltam, még ha most fogalmaztam meg először.

– Mondod te, miközben éppen egy csapat angyallal táborozol.

– Lehet, de ennek a csapat angyalnak volt rám szüksége, és nem fordítva.

Michael felhorkantott, és megcsóválta a fejét. Valahogy szép lassan kezdett elpárologni belőle a merevség, ami rám is átragadt. Ha nem is oldódtunk még fel teljesen egymás társaságában, úgy mint régen, közel jártunk hozzá.

– Fáj a beismerés mindannyiunknak, de ez az igazság. És nem csak nekik volt rád szükségük – nézett fel. Az arckifejezése egyszeriben megváltozott. Tucatnyi érzelem virított rajta, mintha egyszeriben kinyílt volna. A maszkja lehullott, felfedve, hogy valójában mennyire sebezhető is, és engedte, hogy végre annak lássam, aki. – Nekem is szükségem volt, és van is rád. Urielnél fele ennyi ideig sem bírtam volna ki, ha nem ismerlek meg előtte. Nem volt igaza abban, hogy ezek az... az érzések gyengévé tettek. Éppen az ellenkezője. Ellenállóvá tettek és kitartóvá. A te emléked miatt volt annyi ideg képtelen megtörni. Ezt fedezte fel ő is, és váltott taktikát. Ez volt a végem is. Ha nem jöttök... ha nem jössz, mindent elárultam volna, ami valaha fontos volt nekem, egy ostoba trükkje miatt. 

Lélegzetvisszafojtva hallgattam, még azt is elfelejtettem, hogy hol vagyunk, az angyal szavai kábulatba ejtettek. 

– Mikor találkoztunk – folytatta, és beszéd közben újra megindult felém – tudtam, hogy te vagy az egyetlen, akibe egy nap visszavonhatatlanul képes lennék beleszeretni. És ez rémisztőbb volt minden egyes árulásnál, háborúnál, még magánál a halálnál is. Nekünk... nekem nem szabadna ilyet éreznem. Senki irányába. Különösen nem egy ember lánya iránt sem. Ez nem csupán árulás, szabályszegés és a hagyományokkal szembeni tiszteletlenség, hanem hatalmas ostobaság is. A származásod... a körülmények... még a személyiséged is ront a helyzeten. Azt hittem, ha elhagylak, azzal megkímélem mindkettőnket és ott folytathatom, ahol elkezdtem. Hiszen még arra is képes lettem volna, hogy a történtek ellenére visszatérjek a Fészekbe, csak azért, hogy tőled megszabaduljak! – rázta meg a fejét hevesen. Gyönyörű vonásait fájdalom torzította el. – Nem telt el sok idő, azok után, hogy elváltunk, mikor rájöttem, hogy minden amitől féltem, már régen bekövetkezett. Nem tudom mikor, és hogy, de valahogy megtörtént. – Pontosan a kanapé előtt állt meg, ahová valósággal odafagytam, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül térdre rogyott, hogy a feje egy magasságba kerüljön az egyémmel. – Tisztában vagyok vele, hogy ez mekkora hiba, mégsem tudok ez ellen tenni. – Ragadta meg a kezem. – Hiába volt minden vívódásom, nem használt semmit. Nem tudom elfojtani az érzéseimet. A józan eszem ellenére szeretlek, Georgina Lewis.

Óráknak tűnő percekig bámultam rá közvetlen közelről, azokon a pontokból, ahol a kezem találkozott az övével, áramütésszerű energianyalábok cikáztak végig a testem minden egyes pontjába. A bőröm felforrósodott, és ha tükörbe néztem volna, láthatom, hogy nem egyszerűen az arcom pirult el, hanem valósággal lángol a nyakam és még a fülem is. Úgy festhettem akár egy főtt rák.  

– Mondj valamit! – unszolt és még közelebb hajolt. Egy szempillantásnyi időre megállapodott a tekintetem a száján, és láthattam, hogy finom metszésű, puhának látszó ajkai közül, az alsó egy kicsivel teltebb volt. – Kérek!

Könnyek kezdték el szúrni a szemem, és ha nem ülök ebben a pillanatban is, a lábam biztosan felmondja a szolgálatot. Ez a vallomás, több volt, mint amit valaha is remélhettem tőle, mostanra azonban már kevés. Minden megváltozott, beleértve őt, a helyzetünket és saját magamat is. Ami régebben minden vágyam volt, mostanra nem volt elég. A kezdetektől fogva tudtam, hogy milyen mélyen gyökerezett benne az ellenszenve irántam, az emberek iránt, úgy éreztem kitüntetés, hogy mégis ki meri ezeket mondani. Ezért, a múlt miatt, és az én érzéseim miatt sem szerettem volna megbántani, noha tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. Eleinte sajnáltam, hogy fájdalmat fogok okozni neki, de a későbbi szavai eléggé felbőszítettek ahhoz, hogy ez ne érdekeljen tovább. 

– Ez a nagy vallomásod? Hogy a származásom ellenére is szeretsz, Michael? – húztam el tőle a kezem. – Bár ne mondtál volna semmit.

A homloka ráncba szaladt, a szeme elkerekedett.

– Komolyan ez a bajod? – úgy engedte el a kezem, mintha tűzbe nyúlt volna. – Mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Mi... összetartozunk, és nem tehetsz ez ellen semmit.

– De – keltem fel a kanapéról, és léptem el a közeléből, amilyen gyorsan csak tudtam. – Nem veszek róla tudomást, és tovább lépek. – Bár nehéz volt kimondani, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Könnyek szúrták a szemem látva az elkeseredett angyalt, mégsem kegyelmeztem neki. – Még nem ismerted ezt az érzést, igaz? 

Michael még mindig döbbenten meredt rám, aztán alig észrevehetően, de megrázta a fejét. Annyira sokkolhatta a válaszom, hogy még haragudni is elfelejthetett. Az arcából egyszeriben kiszaladt minden vér, a szeme a szokásosnál jobban csillogott. Felemelte a kezét, és megdörgölte az arcát, mintha az az egész csak egy álom lenne és most ébredezne.

– Nem tudom, mit érzek. 

– Ez a visszautasítás.

Nem volt több mondanivalóm, Michael pedig nem jött utánam, mikor elhagytam a szobát. Jelen pillanatban börtönnek éreztem az egész házat, ezért a kert vettem az irányt. Ki sem értem még a díszburkolatos kerti ösvényre, mikor kibuggyantak az első könnycseppek a szememből. Összébb húztam magamon a kardigánt, és átkaroltam magam, mintha azzal nem csupán a meleget igyekeznék megtartani, hanem saját magamat is egyben tudnám tartani, és lebotladoztam a lépcsőn. Az aljára érve egyszerűen lerogytam a hideg kőre, és a térdemre hajtottam a fejem. 

Igazságtalan voltam Michaellel, kegyetlenebb, mint terveztem, és mint, amit megérdemelt, mégsem bántam meg a döntésem. Ha itt akartam maradni, velük – és nagyon úgy nézett ki, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem –, akkor ez volt a helyes döntés. Az csak puszta ráadás volt, hogy az érvelése felbőszített, ezért a kelleténél kíméletlenebben reagáltam. Igazat szóltam akkor is, mikor elmondtam neki, hogy miért indultam először a Fészekbe, de azóta sok minden megváltozott. Bármi is történt előtte köztünk, az már nem számított. Egyszerre volt túl kevés, és túl sok, ahhoz hogy folytathassuk. Bárki és bármi előtt megesküdtem volna arra, hogy a későbbiekben is ugyanúgy bízni fogok benne és támogatni fogom a döntéseit, de azoknak semmi köze nem volt hozzánk. Ha pedig velük akartam maradni, akkor nem lehettem egyszerre az angyallal is. Nem volt egyszerű döntés, de mindkettőnk érdekeit szolgálta. Tisztában voltam a korlátjaimmal, és éppen ezért nem szerettem volna újra én lenni a gyalog a sakktáblán, akit bárki kénye-kedve szerint rángathat. Erre pedig csak úgy volt lehetőségem, ha nem hagyom, hogy mások irányíthassanak.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a hátsó kert felől érkező személy közeledtét. A könnyeim amúgy is elhomályosították a látásom, az pedig, hogy éppen darabokra tört a szívem, elég volt arra, hogy megfeledkezzem a külvilágról. 

– Mióta ülsz itt? – állt meg előttem Wallace. Nem tudtam mi miatt került előző nap óta, de bármi volt is az, félretette mikor látta, hogy nem vagyok valami vidám, és aggódva nézett rám. 

Megvontam a vállam, ő pedig nem erőltette a beszélgetést. Helyette leült mellém, tisztes távolságba, hogy ne érjen össze a vállunk, és hasonló testtartást vett fel. Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, még csak felvidítani sem próbált, egyszerűen ott ült mellettem némán ki tudja meddig.

– Hamarosan itt lesznek a többiek. – Törte meg végül a csendet nem sokkal később. – Ha visszatérnek, többet nem lesz lehetőséged egyedül lenni, mert sok megbeszélnivaló van. Ki kell találnunk, hogy szabadulunk meg Urieltől és a sleppjétől, hogy csinálunk Michaelből Hírvivőt, hogy rakunk rendet egyszer és mindenkorra a mi társadalmunkban és békítjük meg a tiétekkel – kelt fel végül, mikor meghallott valamit, ami az én fülem számára túl halk volt. – Ez már nyílt háború.

Előbb rá, aztán a felém kinyújtott kezére néztem, mintha lenne választási lehetőségem. Hiába tűnhetett úgy, hogy dönthettem volna másképp, mélyen tudtam, hogy már régóta nem volt választásom. Hónapokkal ezelőtt akaratlanul ugyan, de elköteleztem magam egy olyan út mellett, ahonnan nem létezett meghátrálás. Akkor, a háztetőn még csak egy őrült, és nem kevésbé kétségbeesett ötletnek tűnt, mostanra olyan fordulópont volt, ami hatással lehetett a hátralévő életemre. 

Wallace továbbra is válaszra várva nézett rám, és nem remegett meg a keze. 

– Készen állsz?  

– Igen. – Elfogadtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon. 

~•~•~•~

~•~•~•~