~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael olyan sokáig igyekezett elfojtani az érzéseit, hogy mikor újra visszatértek, alig bírta elviselni őket. Uriel fogságában azt hitte az akadályozza meg egyedül, hogy elboruljon az elméje, hogy nem enged utat a feltörő érzéseinek. Aztán kiderült, hogy már régóta nem volt rendben minden a fejében, Uriel pedig ki tudja mióta belemászott, így már semmi értelme nem volt többé magába fojtania mindent. Mikor magához tért a sötét pincebörtön után valóságos fényáradatba burkolódzó hálószobában, és az ágya melletti széken strázsáló Nate bevatta a legfontosabb dolgokba, aztán magára hagyta elmélkedni, hagyta hogy lehulljon az érzelemmentes álarc, amit régóta magára öltött már. A düh valósággal fojtogatta, a perzselő haragtól szinte vörösben látta maga előtt a világot. A gyásztól összeszorult a torka és törni-zúzni támadt kedve. Ha hagyta volna, akkor a bűntudat elevenen elemészti, mikor rájött, hogy mit tett majdnem. Az feneketlen elkeseredettségtől, ami minden egyes porcikáját elárasztotta, nem látta a kiutat, és a szűnni nem akaró vágyakozás, pedig ami hatalmába kerítette, és második gravitációként vonzotta egy gyenge halandó felé, pedig már túl sok volt neki.

– Enned kell valamit! – tért vissza Nathaniel percekkel, esetleg órákkal később, kezében egy tálcával, amin étel is ital volt.

Michael körül még mindig összefojt az idő, képtelen lett volna megmondani, hogy mikor járt nála utoljára a helyettese és mesélte el neki tőmondatokban, hogy szöktették meg Uriel börtönéből, és mit tett majdnem az ember lányával. A reakciója akkor csak ennyi volt, hogy halkan ismételgetni kezdte a halandó nevét, újra és újra, miközben a szeme előtt megjelentek a homályos emlékképek, ahogy ujjai a lány torkára fonódnak, és elzárják előle a levegő útját. Nem érezte emléknek, inkább volt álom, esetleg ködös látomás az egész, mert nem tudta elhinni, hogy ő művelte ezt. Korábban Nate csak annyit mondott, hogy Georginának kutya baja, és a közelben van, most azonban nem elégedett meg ennyivel. 

– Hol van ő? 

Nate nem válaszolt azonnal, helyette letette a tálcát az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre, és helyet foglalt a korábbi őrhelyén. 

– A közelben – ismételte. 

– Hol? 

– Biztonságban.

Michael valóságos arculcsapásként érte a válasz. Miatta kellett biztonságba helyezni a lányt, hiszen eleve miatta került veszélybe. 

– Mit mondott? Mit mondott, miután kiütöttetek? 

Nathaniel hosszan meredt rá, mintha egy finomabb válaszon kellene gondolkodnia, ez pedig valósággal kicsinálta Michaelt. Szíve szerint feltépte volna az ajtót, és addig menetelt volna a halandó nevét ordítozva, amíg rá nem talál. Szép gondolat volt, de nem több egy puszta ötletnél. Így is elég gondot okozott már, esze ágában sem volt tovább rontani a helyzeten. Meg kellett várnia, amíg Georgina jön hozzá, nem sürgethette a gyógyulását, de ez nem azt jelentette, hogy nem tudhatott meg róla mindent a helyettesétől. 

– Előbb egyél, aztán elmondom. – Válaszolta végül Nathaniel szenvtelenül. 

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsokat adhass nekem! – csattant fel Michael. Így is az önuralma szálán táncolt már, a másik angyal válasza pedig csak olaj volt a tűzre.

– Szerintem pedig eléggé ez a helyzet – dőlt hátra Nate elégedetten, aztán a tálcára bökött. Vajfehér tollai valósággal visszaverték a napfényt, mintha órákat töltött volna a rendezgetésükkel. – Egyél!

– Ha a halandóhoz nem viszel, látni akarom a többieket! – próbálkozott Michael.

Nathaniel felsóhajtott. 

– Senkinek sem lesz hasznára, ha még tovább kell téged babusgatnunk. Bronn már így is helyrejött, és Lance sérülései is gyógyulnak. Csak te lehetsz olyan makacs, hogy mindenki mást előbbre helyezel magadnál. 

– Néha úgy kedvem lenne orrba verni téged – mormogta Michael, miközben az ölébe húzta a tálcát és válogatás nélkül tömni kezdte magába a rajta lévő élelmet. Még az ízeket sem érezte, mindennek ugyanolyan papíríze és illata volt, de nem is állt neki megvizsgálni. 

– Lehet, de csak miközben eszel – mosolygott rá Nathaniel tenyérbemászóan. 

Michael levés közben beintett neki. Nem sokat tudott a halandók gesztusairól vagy jelrendszeréről, de elégszer látta ahhoz a halandótól a mutatványt, hogy tudja elég sértő dolgot jelenthet. 

– Engedelmeskedtem, most beszélj! – csapta le olyan erővel Michael a tálcára a poharat, hogy kifröccsent belőle a víz. – Ugye van vele valaki? Nem hagyhatod őrizet nélkül, még akkor sem ha ő kér erre. Különösen akkor.

Nathaniel megköszörülte a torkát. 

– Nincs egyedül.

– Helyes – bólintott Michael először elégedett azóta, hogy kinyitotta a szemét. – De, egyvalamit nem értek. Rémlik, mintha láttam volna valakit, azelőtt, hogy... az egész előtt, akinek nem kellett volna ott lennie. 

Nate hirtelen sokkal érdekesebbnek kezdte találni a virágos tapétás falat, mint egész eddigi életében bármit. A beszámolójából ugyanis kihagyott egy fontos szereplőt, mert nem tudta, hogy reagálna arra az arkangyal, hogy Wallace elvesztette a szárnyát. Erős gyanúja volt, hogy Michael is ugyanolyan elutasító lesz Wallace-szel szemben, mint a húga az első napokban, ezt pedig nem engedhette meg. Wallace így is eleget szenvedett már, nem érdemelte meg, hogy olyan dolgok miatt haragudjanak meg rá, amikről nem is tehet. 

– Igazán? És kit? 

– Wallace-t – húzta ki magát Michael az ágyban, mire a szárnya hozzápréselődött a falhoz. A másodparancsnoka hallgatása sok mindent elárult neki. – Ő volt az, ugye? De valahogy abban a pár pillanatban, amíg láttam, olyan volt... – gondolkodott hangosan – olyan volt, mintha nem lett volna szárnya. Tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen a kalandja azzal az ember lányával, már egy évszázada történt, és biztos forrásból tudom, hogy ő halott.

– Jól láttad, Wallace valóban megváltozott, de... Várjunk csak!  – válaszolta alázatosan Nathaniel, mikor hirtelen felkapta a fejét. – Hogy lehetsz benne ennyire biztos, hogy Wal kedvese halott?

Most Michaelen volt a sor, hogy elkapja róla a tekintetét.

– Mint már mondtam, a történtek óta eltelt csaknem száz év. Lehetetlen, hogy a halandó életben lenne. 

– De te nem így értetted! – kötötte az ebet a karóhoz Nathaniel, mert szörnyű sejtése támadt. – Kérlek, mondd, hogy nem te gondoskodtál róla, hogy a testvérünk biztosan ne láthassa többet!

– Nem úgy, ahogy gondolod – vetett rá lesújtó pillantást Michael. Még a feltételezés is bántotta, hogy a helyettese, nem mellesleg az egyik legrégebbi barátja, ilyeneket gondol róla. Az nem volt titok, hogy nagy szerepet játszott abban, hogy szétválassza a szerelemtől eszét vesztett katonáját és az egyszerű halandót, de sosem ártott volna a nőnek. Ő csak egy porszem volt, már abban a pillanatban megfeledkezett róla az emberiség, hogy kihunyt a fénye. – De évekkel később meglátogattam, nem sokkal a halála előtt.

Nathaniel elhűlve nézett rá.

– Wallace tudja?

– Nem. – Rázta meg a fejét az arkangyal. – És szeretném, ha ez így is maradna. Régi sebeket tépnék fel, ha most elmondanám neki. 

– Bennem megbízhatsz, sosem ártanék neki. 

– Tudom. Most pedig mondd el, hogy lehet, hogy Wallace úgy néz ki, mint egy Bukott és, hogy miért nem szóltál róla egy árva szót sem! 

A szőke angyal jobbnak látta, ha ezek után nem ellenkezik a parancsnokával, és beszélni kezdett. 

– Georgina szedte össze a régi Fészekben, de a részleteket én sem ismerem. Akkor találkoztam vele, mikor kiszabadítottak minket Neriáhval, azóta velünk van ő is.

– Wallace-szel van most is? – Michael képtelen volt leplezni a keserűséget a szavai mögött. Nem esett nehezére összerakni a képletet. Adott egy csinos és észbontó ember lánya, egy jóképű és szoknyapecér angyal és a világvége. Akkor lepődött volna meg igazán, ha Wallace nem kezd első találkozásuktól kezdve udvarolni a halandónak, mégis ahogy elképzelte őket együtt, az sokkal fájdalmasabb volt Uriel valamennyi trükkjénél. Még annál is, ahogy látta lezuhanni a toronyból a lányt. Mindennél. 

A keze ökölbe szorult. A körmei úgy belevágtak a tenyerébe, hogy kiserkent a vére, de még a fájdalom sem zökkentette ki a gondolatmenetéből. Ha Georgina a történtek után undorodott tőle, azt megértette. De azt semmilyen körülmények között nem tudta elfogadni, hogy egy testvéréhez meneküljön. Tudta, hogy ha igazán szeretné a lányt, akkor be kellene érnie azzal, hogy valaki más oldalán találja meg a boldogságot, de ehhez túl önző volt. Ha nem lehetett övé a lány, akkor senkié sem. 

– Igen – vallotta be Nataniel kelletlenül, aztán gyorsan folytatta, mielőtt a felettese téves elképzeléseket vonhatott volna le. – De nem úgy, ahogy gondolod! Úgy emlékszem, hogy Beliel és az emberei kapták el az első Fészekben, nem sokkal azután, hogy találkozott a kislánnyal. Uriel utasíthatta őket, de erre nincs bizonyítékunk. Annyit tudok én is, hogy Wallace kis híján belehalt a sebeibe, Georgie hozta ki.

Michael engedte, hogy egy kis időre egyszerűen elárassza a büszkeség, mikor az ember lányára gondolt. Eddig is tisztában volt már azzal, hogy a halandó nem mindennapi teremtés és igazi harcos típus, a külön töltött idő alatt pedig ez tovább fejlődött benne. Aztán eszébe jutott, hogy Georgina Lewis többé már nem az ő halandója, és nehezen állta meg, hogy ne morduljon fel. És éppen ezért úgy járt a legjobban, ha tartotta magát a korábbi elhatározásához, miszerint egy ideig nem fogja magát ráerőltetni a lányra. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki a tudat, hogy nem indulhat hozzá, de ez volt a logikus lépés. Meg aztán, Georgina még mindig egy egyszerű ember volt, ő meg arkangyal. 

– Értem – összegezte. – Mit gondolsz, a hasznunkra válik majd?

Nate elkerekedett szemmel nézett fel rá, mint aki nem hisz a saját fülének. 

– Mindenkinél jobban ismered, testvér. 

– Ismertem – hangsúlyozta ki Michael élesen. – Szóval?

– Természetesen, örülök, hogy itt van velünk – vetett lapos pillantást a felettesére, aztán felemelt egy vízzel töltött poharat, mintha tósztot kívánna mondani. – És legalább annyi, ha nem több áldozatot is hozott azért, mint mi, hogy ma itt lehessen.

– Rendben van. – Zárta rövidre gyorsan a témát az arkangyal. – Mi a helyzet veled és a legfényesebb csillagunkkal?

Nathaniel éppen mohón kortyolta a vizet, de a kérdés hallatán nem túl elegánsan visszaköpte a poharába. 

– Hogy mi? 

Michael megforgatta a szemét.

– Még mindig úgy kezelsz, mintha vak lennék az érzelmekre, pedig ismerjük egymást vagy... – tűnődött el hangosan. – Inkább nem is mondom ki mióta, mert még a végén ártana az önbecsülésemnek.

– Annak nem hiszem, hogy bármi képes lenne ártani – vágta rá Nathaniel, mire az arkangyal figyelmeztető pillantást vetett rá. – Tudod jól, hogy a korodhoz képest jól tartod magad. Ha minden jól alakul, az egész cirkusz után is lesz még pár szép napod. Ráadásul...

Michael olyan tekintettel nézett rá, hogy Nathaniel inkább nem fejezte be az utolsó mondatot.

* * *

Nem sokkal azután, hogy a tanácskozásuk véget ért, az ember lánya kiviharzott a házból, Nathaniel pedig Neriah gondos asszisztálása mellett folytatta Lance gyógyítását, Michael leroskadt az egyik emeleti szobában lévő keskeny szófára, és kibámult az ablakon. Wallace még csak rá sem nézett, miközben Bronn-t magával rángatva vállalta az első őrséget, így teljesen magára maradt. Olyan hosszú ideig volt egyedül, hogy a fogságban úgy érezte, ha kiszabadul, soha többé nem szeretne magányos lenni. Most mégis jobban esett neki az egyedüllét, mintha a harcostársai kíváncsi és aggodalmas arcát bámulni, esetleg a félelemmel vegyes haragot, ami az ember lányából áradt felé.

– Elég nagy seggfej voltál délelőtt – libbent be Neriah a szobába, nem sokkal azután, hogy Michael egyáltalán meghallotta volna a közeledtét. Úgy settenkedett, akár egy házimacska, de olyan halálos volt, mint egy leopárd. Michael még azt is el tudta képzelni, hogy dorombolni is szokott néhanapján. 

Az arkangyal úgy tett, mintha nem hallotta volna. Eléggé ismerte már ahhoz az angyalnőt, hogy tudja úgy a legkönnyebb megszabadulni tőle, ha nem veszi fel a kesztyűt, és egyszerűen levegőnek nézi. Szemmel láthatóan ez most nem jött be, mert Neriah ledobta magát mellé és várakozva nézett rá. 

– Mi bajod van?

Michael szívesen rákérdezett volna, hogy a "nyilvánvalót leszámítva?", de inkább befogta a száját, és konokul meredt maga elé. 

– Ha a korábbi miatt vagy ilyen zsémbes, akkor...

– Nem hagynál végre magamra?! – csattant fel pár pillanattal később, és nem hagyta, hogy az angyalnő befejezze, amit elkezdett. – Egyedül akarok lenni. 

Neriah sértődötten rágcsálni kezdte az alsó ajkát, de meg sem mozdult. Egyedül a szárnya rebbent meg, lilás végű tollai súrolták a másik angyalét, de Michael annyira hozzászokott már a közvetlenségéhez, hogy fel sem tűnt neki. 

– Nem kellene egyedül lenned most. 

– Akkor, fogd fel úgy, hogy parancsot adtam. Most pedig távozz!

– Tudhatnád, hogy az utóbbi időben nem vagyok valami jó a parancsok követésében.

– Én a helyedben nem lennék ilyen büszke erre.

– Mentségemre szóljon, hogy mostanában te sem vagy valami jó parancsnok. 

Michael erre felnézett, a pillantása találkozott a nőével. Neriah arcán nyomát sem látta a gúnyolódásnak, komolyan beszélt, ő pedig nem tudott belekötni. Annak idején ő volt az egyik legfiatalabb hadseregparancsnok, de kiérdemelte a posztot. Az emberei mindig közéjük valónak tekintették, de elég jól eligazodott ahhoz a politikában és a különböző hatalmi harcokban, hogy ne egy üresfejű katona legyen, aki mindenkinek parancsokat osztogat. Az eltelt évek alatt ez mit sem változott, az Őrzők voltak a társadalmuk egyik legelitebb osztaga, a legbelsőbb köre pedig családdá változott, akarata ellenére is. Ezért is tudta, hogy Neriah szavaiban van igazság, mert ő is pontosan így látta magát az utóbbi időben. 

– Igazad van. Azóta, hogy Gabriel ide vezényelt bennünket, elengedtem a gyeplőt. A halála, a politikai csatározások, Basil és Ophaniel árulása, most pedig Uriel ármánykodása... mindez túl sok volt. De igyekszem jóvá tenni, és helyrehozni mindent. 

Michael nem is emlékezett rá, mikor nyílt meg így utoljára valakinek a társai közül, de nem bánta. Az angyalnőhöz mindig közelebb állt a többieknél, Neriah akkor is megértette és támogatta, mikor senki más nem. Pont úgy, ahogy ő annak idején, mikor felajánlotta, hogy felügyeli a kiképzését. Senki másnak, még csak eszébe sem jutott volna, hogy egy nőt – ráadásul egy híresen nagyszájút, akinek veleszületett képessége van a hazugságok észrevételéhez –, fogadjon az emberi közé, azonban az angyalnő tett érte, hogy hamar eloszlassa a kételyeket. Nem azért jutott olyan magasra, mert a barátja lett. Nem, előbb vívta ki a rangot, hogy a harmadparancsnoka legyen, csak azután lettek jóban. 

– Nem felejtettél ki valakit? – szúrta közbe Neriah. – Kb ilyen magas – emelte a kezét maga elé – Barna haj, kék szem, átlagos kinézet. Cuki, de semmi több. Soroljam tovább? – mikor Michael még erre sem reagált, Neriah megmakacsolta magát. – A halandódról beszélek, testvérkém. 

– Ő többé már nem az enyém – nézett rá szúrósan Michael. – Talán sosem volt az. 

– Ebben van valami – tűnődött el hangosan az angyalnő. – Ha tudni szeretnéd, hogy mi a véleményem róla, akkor...

– Nem szeretném! – szakított félbe az arkangyal. – Csendet szeretnék, és azt, hogy magamra hagyj.

– Elmondanám – folytatta zavartalanul Neriah – hogy egy hangyányit alábecsültem a csajt. Az is előfordulhat, hogy egy kicsit goromba voltam vele kezdetben. De csak egy hangyányit. Ezt pedig azért árulom most el, mert csak te hallod, és ne is álmodj róla, hogy megismétlem. A halandókról alkotott véleményem nem változott azóta, hogy annak idején a bátyám fejét elcsavarta az a cafka, de azt be kell ismernem, hogy nem minden olyan fekete és fehér, mint hittem. Ha már köztünk is vannak velejéig romlott tagok, akkor miért ne lehetne, hogy találkozunk pár elfogadható emberrel? Nem mondom, hogy különösen figyelemreméltókkal, de... de olyan szürkékkel.

– Szóval szerinted Georgina szürke? – értetlenkedett Michael.

– Ne várd, hogy ennél szebbeket mondjak róla – kezdte el a haját igazgatni Neriah. – Elképzelni sem tudod, milyen nehezemre esett ez is. 

Michael szája sarka felfelé kunkorodott, miközben átkarolta az angyalnőt. 

– Tudod, húgom, mindannyian sokat változtunk, de neked vált leginkább a javadra.

– Igyekszem ezt bóknak venni – sandított fel Neriah rá gyanakodva, de elkapta Michael szabad kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Nem szokott hozzá, hogy a parancsnoka ilyen nyíltan kimutassa a ragaszkodásátés elismerését.

– Annak is szántam – szorította meg Michael a nő karját, mielőtt elengedte. Egy pillanatra felsejlett előtt, hogy mikor utoljára ilyen közel volt az angyalnőhöz, több történt köztük egy baráti ölelésnél. Igaz, nem ő kezdeményezte, de már nem lehetett meg nem történté tenni. Gyorsan kiverte a fejéből, mielőtt még más is eszébe jutott volna arról az éjszakáról. – Hogy van a kis betegünk?

Neriah arcán álmodozó mosoly jelent meg, amit a parancsnoka utoljára akkor látott, mikor megkapta az első kardját. 

– Nate gondoskodik róla. 

Nem sokon múlt, hogy Michael sokat sejtően felvonja a szemöldökét, de még épp időben megálljt tudott parancsolni magának. Lehet, hogy ő faggatta a parancsnokhelyettesét a nőről, mert érdekelte, hogy mi folyik közöttük, de attól még nem támogathatta a dolgot. Előfordulhat, hogy élete legrosszabb döntését hozta, mikor hagyta, hogy a szívére hallgasson és közel kerüljön egy ember lányához, de a seregében pontosan ugyanolyan szigorú szabályként kezelte azt, hogy a tagok nem bonyolódhatnak kapcsolatba. Most pedig szíve szerint hagyta volna, hogy a két barátja, és bizalmasa végre saját életet éljen, hibázzon és szeressen, úgy ahogy ő, ugyanakkor tudta, hogy ez legalább akkor szabálysértés lenne, mint amit ő követett el, és készült elkövetni. Jól mondta az angyalnő, piszok szar parancsnok volt eddig. 

– Mivel ilyen kedves voltál, megbocsátom neked azt, hogy ennyire meg akartál szabadulni tőlem nemrég – pattant fel Neriah. – Megnézem, hogy haladnak Lance szárnyával, elég csúnyán forrt össze először. 

Michael csak biccentett. Valahányszor eszébe jutottak a legfiatalabb harcosa sérülései, vagy a megtörhetetlennek hitt Bronn arca, mikor először látta előző nap, és Zeke, gyilkos düh árasztotta el. Megesküdött, hogy kerül, amibe kerül, bosszút fog állni Urielen. Még akkor is, ha ez lesz élete utolsó cselekedete.

– És jobban tennéd, ha tényleg tisztáznál egy-két dolgot a csajjal – tette hozzá az ajtóban állva a angyalnő. – Már én érzem kényelmetlenül magam a jelenlétetekben. 

Az arkangyal már nyitotta volna a száját, hogy jól helyre tegye a kotnyeles beosztottját, de Neriah gyorsabb volt, azelőtt kiugrott a folyosóra, és bevágta maga mögött az ajtót, hogy a férfi megszólalt volna. 

Michael ezután már kevésbé érezte egyedül magát, mert szinte érezte a többiek jelenlétét a házban. Hallotta, ahogy Nate odalent ecseteli Lance-nek, hogy mennyi ideig kell pihentetnie a szárnyát és a bokáját, mire Lance heves tiltakozásba kezd. Hallotta, ahogy erre Neriah duruzsolni kezd valamit a hímnemű angyalok makacsságáról, ezen pedig Nate akad fenn. Hallotta, ahogy odakint, tisztes távolságban a háztól Bronn és Wallace arról próbálja meggyőzni egymást, hogy szárny nélkül melyikük nyerne meg egy esetleges összecsapást, és legvégül hallotta, hogy a hátsókertben az ember lánya halkan dudorászik egy fülbemászó dallamot. Szinte látta maga előtt a lányt, aki még tudatában sem volt annak, hogy hangosan dúdol, miközben pár fűszálat morzsolgat az ujjai között. 

A húgának sok dologban igaza volt, de mind közül abban a legjobban, hogy ideje volt rendeznie a dolgait Georginával. Bármi is folyt most köztük, annak véget kellett vetnie. Jól tudta, hogy mit szeretne neki mondani, elvégre már hetek, sőt hónapok óta csak a lány emléke tartotta benne a lelket Uriel fogságában. Az pedig, hogy az ember lánya nem sokkal azután már indult a Fészekbe, hogy megtalálta a nagybátyját, csak reménykedésre adott neki okot. Nem fejtette ki, hogy miért vállalta ezt az öngyilkos, és felettébb ostoba küldetést, a történetet inkább csak arra hegyezte ki, hogy ott találkozott Wallace-szel, de Michaelnek jó pár sejtése támadt, és mindegyiknek örült. Ha pedig igaznak bizonyultak a sejtései, akkor nyert ügye volt. 

Kellett neki a halandó, és bármit megtett volna annak érdekében, hogy a lány az övé legyen. 

~ • ~ • ~ • ~ • ~

VÉGE A MÁSODIK KÖNYVNEK