Úgy éreztem magam, mintha hirtelen Arthur király korszakába csöppentem volna, és egy igazi kerekasztalos beszélgetésnek lehettem volna tanúja. Ebben az állításban egyedül az nem stimmelt, hogy az étkezőasztal, amit mindannyian körül ültünk, téglalap alakú volt, és a lovagok hátából tollas szárnyak álltak ki. Ráadásul Lance teljes neve Lancelot volt, ami bónusz pontnak számított. Azonban amennyiben az Arthur-mondakörös hasonlatot próbáltam a mi helyzetünkre húzni, nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ebben az esetben csak és kizárólag Michael lehetett mag Arthur király, míg a gonosz Mordred szerepe csakis Urielt illethette. Merlin figuráját Nathanielre osztottam, nem csupán azért mert el tudtam képzelni a kezében egy hosszú bottal csillogó süvegben és talárban, hanem mint a Fészekes buli után megtudtam, gyógyító erővel bírt. Mivel nem ismertem olyan jól a mondakört, sajnos nem tudtam az összes szereplőt párosítani a jelenlévőkkel, de egészen addig eljutottam, hogy az eredeti Lancelot alakja leginkább Wallace-re passzolt, míg ha hatalmas túlzásokkal is, de saját magamra Ginevraként gondoltam. Mikor felidéztem, hogy mit is művelt Ginevra és Lancelot Arthur háta mögött, inkább gyorsan be is fejeztem ezt a gondolatmenetet, és igyekeztem felvenni a beszélgetés fonalát.

Órák teltek már el azóta, hogy Wallace oldalán beszambáztam a házba, de Michael még mindig nem volt hajlandó tudomást venni rólam, és mivel sosem maradtunk kettesben, nem is éreztem égető vágyat arra, hogy ezt számon kérjem rajta. Nathaniel jóvoltából már túlvoltunk egy meglepően jó ebéden is, bár nem szerettem volna megtudni, hogy milyen alapanyagokból állt neki gondos háziasszonyként főzőcskézni, és Bronn szavaival élve "haditanácsot" tartottunk az üres tányérok és félig kiürült poharak fölött.

A jobbomon Lance ücsörgött, és nagy lelkesen szopogatta a ki tudja hányadik zacskó savanyúcukorkát, amit még Jerome halmozott fel az ittlétekor. A balomon Nathaniel foglalt helyet, elválasztva Michaeltől, nem mintha annyira tülekedett volna az arkangyal, hogy a közelemben lehessen. 

A legfőbb témánk természetesen Uriel, a börtöne, a tervei és a teremtményei voltak, de szóba került Rafael, Beliel, Wallace szárnya, Kallistos, az Ellenállás, de még egy rakás számomra ismeretlen másik angyal is, akik Michael seregébe tartoztak, de most ki tudja melyik urat szolgálták. Mivel a legtöbb témához nekem is elég sok közöm volt, nem tudtam megúszni, hogy csendes szemlélő maradhassak, így Wallace-szel felválta elmeséltük, hogy mit tudtunk meg az Ellenállásról – Martin bácsiról, és a többi ismerősömről egy szót sem szóltam, a szöszi angyal pedig nem erőltette –, a régi Fészek alatt tenyésztett mutáns szörnyekről, az Alcatraz szigeti rejtélyről és nagy vonalakban arról, hogy kötöttünk ki az Új Fészekben. A történetet annál a pontnál kezdtem, hogy csatlakoztam én is pár kémhez a Fészekben, mintha nem lett volna más lehetőségem, azt pedig inkább elhallgattam, hogy igazából miért mentem oda.

Mivel Neriah és Nate már ismerte a sztorit, őket nem sok meglepetés érte az Ellenállásos kitérőn kívül, de a másik három angyal körül ketten szívesen hangot adtak a döbbenetüknek. Szinte egészen tábortüzesre sikeredett a hangulat, miközben azt ecseteltem, hogy pontosan hogy néztek ki a skorpióangyalok, Lance reakciói pedig egészen megalapozták ezt a felvetésem, mert valahányszor valami rémisztőt, vagy számára váratlan dolgot mondtam, felkiáltott, elkerekedett szemmel meredt rám, vagy a cukorkát hangosan ropogtatva dünnyögte "hogy ezt nem hiszem el". Ha pedig ez nem lett volna elég, Bronn hozzá hasonlóan szeretett közbevágni, de nem az édibédi-ártatlan-angyalos módon, hanem vagy arról értekezett, hogy szerinte, mit kellett volna csinálni abban a helyzetben, vagy egyszerűen belekötött minden egyes mondatomba.

– De miért mentél le a pincébe, ha tudtad, hogy mindenféle borzalom vár ott lent? – könyökölt az asztalra Bronn.

– Nem tudtam, hogy mik lesznek odalent – néztem vele farkasszemet az asztal fölött.

– Jó, de azt tudtad, hogy minden egyes angyal képes lenne puszta szórakozásból végezni veled az egész épületben, és éppen egy rakás haverod dolgozik azon, hogy aláaknázzák a helyet. Minek mentél le?

– Ők nem a haverjaim! – mordultam fel. – És mert ott volt Wallace.

– De akkor még nem is ismerted – kötözködött tovább Bronn. – Simán otthagyhattad volna, és probléma megoldva. Aú! – kiáltott fel, mikor valaki ezért jó erősen sípcsonton rúgta az asztal alatt. – Most mi van?! – nézett az angyalnőre, aki elégedetten csúszott vissza a székre. – Bárki ezt tette volna a helyében.

– De nem Georgina – válaszolt helyettem is Michael, akinek szinte már el is felejtettem, hogy milyen kellemes hangja van, olyan régóta ült közöttünk néma csöndben.

Mikor még véletlenül sem nézett az irányomba, hiába szuggeráltam, és nem mondott mást, kevésbé lelkesen folytattam a történetet, egy idő után átadva Wallace-nek. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Noah ránk támadt és Bronn újra előadta, hogy szerinte már az első pillanatban be kellett volna dobni a cápák közé a fiút, már csúsztam is lejjebb a székemen, hogy elérjem az asztal alatt az idegesítő angyal lábát, mikor képen találta Bronn-t egy aluminium galacsin. A házilag eszkábált labda pont a szeme között kapta el az angyalt, aki a döbbenettől nem rántott kardot azonnal.

– Most mi van? – vágott ártatlan arcot Lance, akitől a galacsin érkezett. – Így nem élvezhető a sztori.

Bronn a kisangyalra vicsorgott, de ezek után nem szólt többször közbe, Wallace pedig hamar lekerekítette a történetet. Egy pillanatra várakozva néztünk a három újonnan csatlakozott tagunkra, de mikor egyiküknek sem akaródzott Uriel börtönéről mesélni, Neriah és Nate vette fel a történet fonalát, de csak onnantól, hogy Uriel átvitette őket a Grand Canyonból a Fészekbe. Azokat a részeket ők is kihagyták, hogy mi történt a börtönben ezalatt, amíg ők is ott voltak, és mindegyikük gondosan ügyelt rá, hogy ne kerüljön szóba Zeke. Mindenki tudta, hogy mi történt vele, és még túl friss volt az emléke ahhoz, hogy az említése kapcsán újabb sebek szakadjanak fel, így olyanra sikeredett a történet, mintha eleve csak ötüket fogta volna el Uriel. Neriah szűkszavúan elmesélte, hogyan vette rá az együttműködésre Uriel úgy, hogy Nate életével zsarolta az Új Fészekben, aztán beszámolt a szökésről, végül Nathaniel szinte szóról-szóra előadta Uriel beszédét. Bár Michael még itt sem nézett rám, annyit láttam belőle, hogy olyan erővel szorongatta a kezében lévő villát, hogy az úgy hajlott meg, mintha gyurmából lett volna. Mikor ezt a részt lezárták, Neriah még levegőt sem véve elhadarta, hogy alkut kötött egy démonnal, cserébe az erősítésért.

– Hogy mit csináltál? – szólalt meg újra Michael. Úgy tűnt a démoni alku híre mégiscsak kirángatta a némasági fogadalmából.

– Alkut kötöttem – válaszolta rezzenéstelen arccal az angyalnő.

Már nem egyedül Michael méregette a haragtól egyre vörösödő fejjel, de ugyanilyen képet vágott Bronn és Lance is, akik eddig abban a tudatban élhettek, hogy Jerome puszta szívjóságból segített nekünk, míg Nathaniel amolyan "én megmondtam" arcot vágva dőlt hátra.

– Mit kért cserébe?

– Azt nem árulhatom el.

– Neriah! – mordult fel fenyegetően az arkangyal.

– Nem! – rázta meg a fejét az angyalnő.

– Parancsolom, hogy most azonnal mondd el az alku részleteit! – csapott az öklével Michael az asztalra, mire tényárok és evőeszközök röppentek a levegőbe.

– Nem tehetem – válaszolta Neriah csendesen. – A megállapodásunk felételei között szerepelt, hogy nem beszélek senkinek a dologról.

Nem kellett Michael közelében lennem ahhoz, hogy tudjam valósággal fortyog a dühtől. Elhittem az angyalnőnek, hogy valóban nem hozhatja nemvilágra az egyezségük részleteit, és Michael haragját is helyénvalónak tarottam, azok után, hogy a legkisebb sejtésem is volt, mit kérhetett cserébe Jerome. Neriah azonban kitartott, szálfaegyenes háttal nézett szembe a forrófejű arkangyallal, és nem tört meg. Azt hittem, Michael erre majd törni-zúzni kezd és a legkevesebb, hogy azonnal a démon nyomába ered, mivel Neriah közel állt hozzá, ráadásul nem szerette, ha mások húzzák ki a bajból, de a legnagyobb meglepetésemre, hosszan kifújta az eddig bent tartott levegőt, és kevésbé fortyogva szólalt meg újra. Nem hittem, hogy az önuralmát sikerült fejlesztenie, sokkal inkább az lehetett a helyzet, hogy jóval többet tudott nálam a démoni alkukról és azok következményeiről.

– Rendben van – mondta végül. Most lehet, hogy nem kapta fel a vizet, de nem hittem, hogy örökre fátylat vetett a pokoli paktumra.

Neriah egy árnyalatnyival merevebben folytatta a történetet, azzal, hogy sikerült neki és Nate-nek keresztülverekednie magát Uriel őrein, aztán három szóban kifejtette, hogy amíg mi Jerome tanácsára lefelé indultunk az erődben, ők a felsőbb szinteket nézték át, hátha elcsíphetik Urielt. Ugyan a hataloméhes angyalt nem találták, de a fegyvereik egy részére rábukkantak, Neriah beszéd közben elégedetten szemléltette az elveszett kardját az asztal fölött, amit annyi drágakő díszített a tőrjeihez hasonlóan, mint egy koronát. Nem csupán én adtam elő a kikozmetikázott változatot, az angyalnő is meghúzta több helyen a sztoriját, a legfeltűnőbb mégis azon a részen volt, mikor a valóságban Michael megpróbált megölni szökés közben, így kénytelenek voltak leütni és úgy átvinni a kapun. Zeke-hez hasonlóan ezt a részt is ismerte mindenki, ezért nem volt szükség a részletezésére, mégis szívesen megnéztem volna az arkangyal arcát, ha valaki felemlegette volna a történteket.

– Annyit tudunk csak kiszedni az egyik szolgálójából, hogy Uriel nem tért vissza a Fészkes parti óta – vette át a szót Nathaniel. – Tudtuk, hogy tervez valamit, és most már egészen biztos az is, hogy a mutáns lények meg a beszéde csak a kezdet volt. A közeljövőben újra megpróbálhatja majd előadni az Ítélet Napos szövegét, és nyert ügye lesz vele, ha lecsitulnak a kedélyek.

– Nem hiszem, hogy ettől már most félnünk kellene – szólt bele Wallace. – Láttátok mi történt a partin, a harcosok nagy része még mindig vérben és alkoholmámorban fetreng, ha nem az utcákat járja, hogy újabb embereket vadásszon le. Napokba, vagy hetekbe telhet, mire újra össze tud ugyanennyi társunkat csődíteni.

– Az lehet, de akkor nem fog megállni a szónoklatnál. Nem kockáztathatja meg, hogy még egyszer elbukjon a terve, most hogy Michael itt van, és Rafael is odakint kóboról. Másodszorra el fogja intézni, hogy megválasszák, ha nem lépünk közbe.

– És hogy tervezel közbe lépni? – szállt be a beszélgetésbe Bronn is. – Meg akarod támadni Urielt, miközben neki egy valóságos serege van, nekünk meg mennyi is... – gondolkodott el hangosan. – Öt és fél emberünk? – nem törődött az ezért kapott csúnya pillantásokkal, és folytatta. – Vagy újabb démoni alkut kössünk? Mit szólsz, húgom? Fel tudsz még mást is ajánlani pokoli barátunknak, ahhoz hogy eltegye láb alól Urielt?

– Jerome-nak már nem kell semmi tőlem – válaszolta ridegen az angyalnő. Nem tudtam eldönteni, hogy a hűvös hangnem a nagydarab angyalnak, vagy a démon említése váltotta-e ki nála.

– Akkor baszhatjuk – összegezte nem túl finoman Bronn. – Csak az marad, hogy kiállunk mi is Uriel mellé, és előadjuk a mesénket, abban bízva, hogy nem esnek nekünk az első percben. Nem azért, de nem vagyunk valami bizalomgerjesztő csapat – rebbent a tekintete egy pillanatra Wallace-re, aztán rám. – Már bocs.

– Semmi gond – vonta meg a vállát Wallace. – Mert tudom, abban reménykedsz, hogy a szárnyam nélkül, előrébb kerülsz a ranglistán, és végre nem te leszel az, aki a legpocsékabban repül. De ne örülj előre, visszaszereztem a szárnyam, és dolgozom az ügyön, hogy újra a régi legyek. 

Bronn nagy barna szeme elkerekedett nem sértés hallatán.

– Máris hiányoznak azok a napok, amikor hátra hagytunk a Fészekben. 

– Tudom, hogy hiányoztam neked, ne is próbáld tagadni! – cukkolta tovább Wallace. – De komolyra fordítva a szót – fordult felénk – abban igaza van melák barátunknak, hogy elég korlátoltak a lehetőségeink. 

– Rafael még mindig odakint van – szólaltam fel bátortalanul, mire mind a hat angyal egyszerre kapta felém a fejét, ettől azonnal elment minden önbizalmam. – És ház, izé... van egy barátnője. 

Egyedül Wallace számára nem volt újdonság a téma, a többieknek fogalma sem volt arról, hogy Rafi már nem az a harcos és szingli arkangyal, pelyhes hófehér tollakkal, akitől elváltak pár hónapja. 

– Mármint egy nőnemű halandó? – vonta össze bozontos szemöldökét Bronn. – Úgy érted, a szebbik nem egy képviselője?

– Ja, de mi csak lányok vagy nőknek hívjuk őket itt a Földön – sóhajtottam fel. – Az előző Fészekben, és itt is láttam. 

– Azok után, amik a drága Felvigyázóival történtek? – folytatta a rőtszakállú angyal a hitetlenkedést. – Ez lehetetlen! 

– És ez még nem minden – kotyogott közbe Wallace. – Folytasd, kislány!

Talán csak képzelődtem, de Wallace megnevezése hallatán, mintha halk mordulást hallottam volna Michael irányából, de nem értem most rá vele foglalkozni. 

– És ott van még az a bőrszárnyas dolog is – fejeztem be a rövid kitérőt, mire a jelenlévő angyalok egyszerre kezdtek el szentségelni. 

Jerome és Wallace alaposan felvilágosított már korábban a témáról, ezért tudtam, hogy mindegyiküknek először az juthatott eszébe, hogy Rafael úgy igazából Elbukott, ezért változott meg a szárnya, és többé már nem volt angyalnak tekinthető. Rövid találkozásaink alkalmával sosem volt lehetőségem rákérdezni a másik arkangyalnál, hogy mi történt a szárnyával, de Wallace-szel egyetértettünk abban, hogy Uriel pletykái az elbukásáról csak egyszerű rosszindulatú pletykák voltak, és mivel Rafi még mindig idefent bóklászott, nem lehetett igazi Bukott sem. Ráadásul emlékeztem rá, hogy miközben kitört a harc a Fészekben, Rafit láttam Belielre rontani, akinek egészen másmilyen szárnya volt már, mint korábban a Fészekben. Pontosan olyan, mint ami Wallace elmondása alapján Rafinak is volt régebben.

– Nem lett Bukott! – emeltem fel a hangom, mielőtt teljesen más fordulatot vett volna a haditanács, ami során mindenről beszéltünk, kivéve konkrét haditervekről. – És a partin a vérengzés közben egyből Belielre támadt, akinek teljesen máshogy nézett ki a szárnya, mint a múltkor. 

– Ez igaz – erősítette meg Neriah. – Gyakran láttam Uriel mellett, és közbeavatkozás nélkül nem mehetett keresztül ilyen változásokon. 

– Akkor, Uriel nem csak minket szívatott meg. Jó tudni – ragadta meg a lényeget Bronn. – De bármit is akar Rafi csinálni, úgysem tudjuk elérni, ha pedig mégis összefutnánk vele a szomszéd sarkon, egyedül vele sem mennénk semmire. 

Csalódottan vettem tudomásól, hogy igaza van, az ötletem pedig teljes egészében használhatatlan. Ennyit arról, hogy jó stratéga, vagy kreatív lennék, és egy kicsit is át tudnám látni az angyalok társadalmát, és a lehetőségeinket. Jelen pillanatban a jövőnk helyén csupán egy üres foltot láttam. 

– Bármit is tervezünk, a Fészek biztosan nem fog átköltözni a közeljövőben máshová –  váltott témát Nathaniel. – Az lehet a kulcs, és ez az Ellenállás is kiaknázatlan lehetőség. Mit gondolsz, Georgie? Társulnának velünk, ellenségem ellensége a barátom alapon? 

Akaratlanul is felhorkantottam, annyira meglepett a felvetése. Szinte önkéntelenül találkozott a tekintetem Wallace-ével, akinek hasonló gondolatok voltak az arcára írva, mert csak a fejét csóválva fintorgott.

– Nem hinném – fogtam rövidre. 

– Miből maradtunk ki? – nézett számonkérőn hol rám, hol a bátyjára Neriah. 

Nem hittem, hogy olyan fontos információ lenne számokra az Ellenállás szervezete, ezért korábban csak annyit mondtam, hogy pár napot töltöttem velük, bácsikámról, Will-ről és Jason Walkerről pedig mélyen hallgattam. Mivel Michael nem mondott egy árva szót sem arról, hogy ő is emlékezne a mi kalandunkra az Ellenállás egy másik csoportjával, arra nem is tértem ki. 

– Lényegében abból, hogy többször is megpróbáltak végezni velünk, Georginára pedig nagy eséllyel körözést adtak ki, mostanra elterjedhetett, hogy a mi oldalunkra állt. – Előzött meg Wallace a válasszal. – És az ő szemükben minden fajtánkbeli egyforma. 

Inkább nem akartam látni a szánalmat, vagy a teljes közönyt az arcukon, így lesütöttem a szemem, és az ölemben összekulcsolt kezemre szegeztem a tekintetem. 

– Akkor ezt az ötletet is elvethetjük – húzta el a száját Nate. – Másvalaki?

Senki sem állt elő újabb lehetetlen és/vagy borzalmas ötlet ígéretével, így azt kellett feltételeznem, hogy hozzám hasonlóan ők sem látják olyan tisztán a jövőnket. 

– És mi lenne ha... – kezdte Wallace, de befejezni már nem tudta, már valaki közbe szólt.

– Ez mind szép és jó, de megfeledkeztetek a legfontosabb dologról – vágott a szavába váratlanul Michael, akinek a jelenlétéről már meg is feledkeztem, annyire belemerültem a kibontakozó szóváltásba. – Arról, hogy miért is engedett el Uriel. 

– Biztosíthatlak, hogy Uriel nem magától engedett el – forgatta meg a szemét Neriah.

– Akkor miért nem tért vissza a főhadiszállására napok óta, és miért úsztuk meg komolyabb áldozatok nélkül az egészet? 

– Azért nem mondanám, hogy harc nélkül sikerült kiszabadítani titeket – hajolt előrébb Nathaniel is.

– De köze sem volt az igazi összecsapáshoz ahhoz, ami ott folyt – erősködött Michael. – Az, hogy a démonvezér pár házikedvence nekitámadt az őröknek, még nem harc. Túl kevesen védték Uriel főhadiszállását, ahhoz képest, hogy hányan voltak ott, mikor Uriel összeterelt minket. A pár angyalon kívül, csak halandó őrök voltak.

A válasza mindegyikünket elgondolkodtatott, még Nate és Neriah is becsukta a száját, nem először fordulhatott meg ez a gondolat a fejükben. Jerome alkuja ellenére, valóban túl könnyedén ment az egész mentőakció. Halálos összecsapásra számítottunk, és nem várt ránk több, egy kis csetepaténál.

– Kifelejtetted a szörnyeket és azt, hogy nem tudhatod igazán mi történt ott valójában, mert a harc alatt te végig szundikáltál – szólalt meg gúnyosan Wallace, mikor már azt hittem, hogy mindenkit meggyőztek az arkangyal érvei, bármit is szeretett volna alátámasztani. 

Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában. Nate mellettem megdermedt, Neriah kezéből majdnem kicsúszott a tőr, én pedig a nyelvemre haraptam, nehogy felhördüljek. Óráknak tűnő másodpercekig az egyetlen hang, ami megtörte a csendet Lance ropogtatása volt, de az is hamar elhalt, és inkább nem dobott be több cukrot, helyette döbbenten meredt a szőke angyalra, aki le sem vette a szemét a parancsnokáról. Mindig is tudtam, hogy Wallace-nek túlságosan nagy szája és néha halálvágya is van, de sosem hittem, hogy képes lenne ilyen nyíltan beszólni az arkangyalnak, akit annyira istenített eddig. 

– Lehet – válaszolta fogcsikorgatva Michael. – De akkor is igazam van.

Wallace aprót biccentett, amolyan "hadd halljuk" stílusban. Michael nem kérette magát, a pillantásával közben azt üzente a testvérének, hogy ezt később még elintézik. Bármi is volt Wallace problémája – már ha volt neki, és nem csupán a szokásos szájkaratét űzte –, nagyon reméltem, hogy addigra megtanulja befogni a száját, mert nem hiányzott, hogy összekülönbözzön a felettesével. Bár nem sokszor láttam Michael parancsolgatni és intézkedni, azt tudtam, hogy nem most kezdte a főnökösködést, és nem mondhattak ellent neki a többiek. 

– Az egyetlen oka, hogy Uriel elengedett – fordult el Michael a többiektől, és állapodott meg a tekintete szépen-lassan rajtam. – Te vagy.

– Hogy mi? – Annyira megdöbbentett, hogy közvetlenül hozzám intézte a szavait, hogy még azt is elfelejtettem, hogy nemigen vagyunk most beszélő viszonyban. Vagy egyáltalán, hogy mi folyik most köztünk, amellett, hogy amióta sikertelenül végződött a gyilkossági kísérlete, levegőnek néz. 

– Van benne ráció – köszörülte meg a torkát Nathaniel, hogy felhívja magára a figyelmet. Hálás voltam, amiért így kikerültem a figyelem középpontjából, de voltak ennél fontosabb dolgaim is.

– Felvilágosítana valaki engem is? – fontam össze a kezem a mellkasom előtt. 

– Nem túl bonyolult – válaszolt Michael a kérdésemre, de közben végig a helyettese szemébe nézett. – Uriel legnagyobb fegyvere az én bukásom, vagy annak a híresztelése lenne. Régóta sejtheti, hogy mi, vagyis hogy ki vagy, és pont beleillettél a terveibe.

– Miért, mi... – kezdtem, de végül nem fejeztem be a mondatot, pedig szívesen rákérdeztem volna. Mivel pár hónapja, mikor elváltunk egymástól, akkor sem mondott semmit a kettőnk kapcsolatáról, most pedig eleve azt sem tudtam, hogy van egy olyan, hogy mi, így nem ez volt a jó hely és idő a megvitatására. – Hogy?

– Már az első partin felkeltetted Beliel figyelmét valahogy, ehhez pedig hozzátették azt, amit tőlünk tudott meg a börtönben, és már kész volt a teljes történet.

– Mit tudott meg tőletek? – fordultam felé teljes testemmel, mert már nem érdekelt, hogy ő vagy a többiek mit gondolnak rólam. Az annál inkább, hogy Urielhez is eljutott a hírem.

Azonban hiába vártam választ Michaeltől, ő csak elkapta a tekintetét a helyetteséről és valami miatta Lance-re nézett, még mindig kerülve az én pillantásom. Szörnyű sejtésem támadt a mozzanata nyomán. 

– É-én, annyira sajnálom! – tört ki Lance-ből, mielőtt bárki kérdőre vonhatta. – Úgy sajnálom! – ragadta meg váratlanul a kezem az asztal fölött. A szemében könnyek csillogtak, ahogy elfúló hangon magyarázkodni kezdett. – Uriel valahogy belemászott a fejembe, nem tudtam semmit sem tenni ellene. Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!

Ez így egyszerre túl sok volt. Még azt sem volt időm feldolgozni, hogy Uriel azért engedhette el Michaelt, hogy az én karjaimba lökje, lerombolva a hírnevét. Mindemellett az egészet az robbantotta ki, hogy az a nyavalyás Beliel nem felejtett el, és szerepet kapott benne a jószívű kisangyal megkínzása is. Abba bele sem szerettem volna gondolni, hogy ha ez mind igaz volt, akkor mikor az Új Fészekben Kallistos oldalán Uriel elé járultam, a Pokol követe már tudott rólam, és csupán a szerencsén és a több rétegnyi csillámom múlt, hogy ott nem ismert rám. Túl sok infó volt, túl rövid idő alatt. Ha pedig ezt az egészet megérteni nem is tudtam, egy dolgot mindenképpen megtehettem. 

– Persze, hogy nem haragszom rád! – szorítottam meg Lance kezét, aki még mindig pánikolt. – Nincs miért bocsánatot kérned.

Lance nagyokat pislogva meredt rám, azonban a kezét láthatóan elfelejtette elhúzni. A könnyek még mindig ott csillogtak hosszú szempillái végén, az arca pedig krétafehér volt, de már nem úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elkezdhetné itatni az egereket. Szívesen kifaggattam volna, hogy mit mondott Urielnek rólam, aki ebből azt szűrte le, hogy miattam még a nagy Michael arkangyal is megszegné a társadalmuk legfontosabb szabályait – amikre nem is olyan rég, még fittyet hányt –, de nem szerettem volna felzaklatni. 

Magamban káromkodva fordultam vissza Michael felé, aki csodák-csodájára végre hajlandó volt egyenesen rám nézni. Ez valamiért felbátorított arra, hogy egyenesen hozzá intézzem a következő szavaimat. 

– Akkor Uriel benézte, mert nem számolt azzal, hogy ha végzel velem, akkor nem lesz semmilyen pletyka a Bukásoddal kapcsolatban. Vagy legalábbis olyan, amiben én is szerepelnék. 

Michael nyelt egyet. A ki tudja mióta felvett, távolságtartó arckifejezését egy pillanatra szégyen, vagy valami ahhoz hasonló váltotta fel, de olyan gyorsan el is tűnt, hogy nem lehettem benne biztos, valaha is ott volt. 

– Nem az, hogy tegnap sajnálatos módon egy rövid időre azt hittem, hogy csupán egy újabb illúziója része vagy, csakis a személyes bosszújának a következménye volt. – válaszolta kimérten. – Uriel mesterien ért a kínzás minden fajtájához, és előszeretettel alkalmazott az ő kénye-kedve szerint szőtt káprázatokat. 

– Rövid idő, mi? – ciccegett fel gúnyosan Wallace. – Pár másodpercen múlt Georgie élete, ezt még te sem tagadhatod le!

Michael szemében harag lobbant lángra. 

– Nem kell emlékeztetned rá, tudom. 

– Pedig nem úgy nézett ki. – Állt fel Wallace. – És ha a jövőben újra elgyengülnél, és bedőlnél Uriel illúzióinak, akkor megígérhetem, hogy legközelebb nagyobbat fogok ütni. 

– Most fenyegetsz? – emelkedett fel Michael is. A testtartása enyhén görnyedt volt, a szárnyát összezárta, a keze pedig a kardja markolata fölé lógott, harcra készen. 

– Csak egy baráti jótanács volt – húzta ki magát Wallace. Ha volt is nála fegyver, nem láttam, ő pedig nem kapta elő. 

A többiek ugrásra készen támaszkodtak az asztalra, hogy bármelyik pillanatban közbe léphessenek, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. 

Michael egy ideig még farkasszemet nézett Wallace-szel, de végül mégis visszaült a helyére, anélkül hogy nekirontott volna. Úgy éreztem ez volt az én végszavam, óvatosan lefejtettem Lance ujjait a kezemről, és felálltam én is. Nem akartam egy szót se többet Urielről, a kínzási praktikáról vagy a kétes jövőnkről hallani. 

– Szívok egy kis friss levegőt – jelentettem be. 

Senki sem figyelte, ahogy elhagytam a nappalit, és hamarosan a házat is.