~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael egyből összeesett és a sebéhez kapott, ami nem volt ugyan halálos, de a térde és a szúrás miatt már képtelen volt tovább harcolni. A fájdalomtól és a dühtől vicsorogva nézett fel Urielre, aki megtörölte az orrából szivárgó vért, aztán megforgatta a kezében lévő pengét, és figyelmen kívül hagyva Michael megindult Georgina felé. Michael felüvöltött és megpróbált felállni, de egyből visszazuhant a földre. Szinte már nem is érezte a fájdalmat, ahogy a mocsokban csúszni kezdett utánuk. Uriel csúfondáros mosolyt vetett rá, aztán összerándult, és hátra tántorodott, ahogy Georgina egymás után többször is meghúzta a ravasz. Michael nem látta, hogy hol találták el a lövedékek az angyalt, de azt igen, hogy Urielnek meg sem kottyant, mintha csak szúnyogcsípés érte volna, menetelt tovább rendületlenül. Georgina hátrálni kezdett, de hamarosan megtorpant, mert újabb őrök özönlöttek ki a háta mögött a folyosóra, és csaptába szorították.

Michael ordítani akart, hogy meneküljön, de mindketten látták, hogy nincs hová. Az egyik irányból Uriel, a másikból a fegyveresek állták el az útját, Georgina kezében pedig remegni kezdett a fegyver.

– Szolgálj te például, azoknak az ember lányainak, akik angyalokkal szűrték össze a levet – zengte ünnepélyesen Uriel, ahogy Georgina elé lépett. A lány újra és újra meghúzta a ravaszt, de a pisztoly tára egy idő után már üresen kattogott. Mikor realizálta, hogy nem maradt több tölténye megpróbálta nyakon vágni az angyalt, de Uriel játszi könnyedséggel kapta el a karját, pördítette meg, aztán szorította a mellkasához. Georgina felsikoltott, ahogy az angyal fél kézzel összeszorította a karját a háta mögött, a másikkal pedig a nyakánál fogva tartotta.

– Georgina! – üvöltött fel Michael. Elkeseredetten próbált megkapaszkodni bármiben, amivel közelebb húzhatná magát hozzájuk, de nem talált fogást a vértől nedves, jéghideg kövön.

Uriel győzedelmes mosolyra húzta a száját. Az orra máris kezdett összeforrni, a vére bordó foltokban száradt rá az arcára.

– Hozzá ne érj!

– Mi van ha mégis? – kulcsolta Uriel Georgina torkára az ujjait. – Nem tudsz megakadályozni. 

– Azonnal engedd el!

– Csak nem a híres Michael arkangyal könyörög egy halandóért? – kiáltott fel elragadtatva Uriel, és megszorította Georgina nyakát, mire a lány nyöszörögni kezdett. A hangja valóságos késszúrásként érte Michaelt. – Akkor könyörögj igazából is, arkangyal!

Michael pillantása találkozott Georginájéval és tisztán ki tudta belőle olvasni, hogy mennyire fél is a lány, aki mindig olyan erős volt. Ezúttal mindketten tudták, hogy nincs menekvés.

– Ha nem, hát nem – vonta meg Uriel a vállát, majd intett a mögöttük álló embereinek. – Vigyétek fel, nemsokára mi is csatlakozunk hozzátok!

Michael nem vette le a szemét a lányról, miközben szégyenszemre hagyta, hogy két férfi felnyalábolja, majd talpra állítsa. Nem ellenkezett, mert Uriel szó szerint a markában tartotta Georginát, ezért egyelőre hajlandó volt az ő játékai szerint játszani. Miközben a két őr a hóna alatt tartva vonszolták magukkal egy lift felé, Michael kitekeredett nyakkal meredt hátra egészen addig, amíg be nem záródtak a vaskoporsó ajtajai, és el nem tűnt a szeme elől Georgina Lewis, akit meg kellett volna mentenie.

A lift nem állt meg a legfelső emeletig, ott pedig újabb őrök vártak rájuk, kiegészülve pár ellenséges angyallal, akik megvető pillantással mérték végig. A legtöbbjükön friss sebek virítottak, a falakat vér pettyezte és még ki nem hűlt holttestek feküdtek a lábuk előtt. A harcnak vége volt, Uriel nyert. Michael igyekezett előre nézni, nehogy felismerje egy másik testvérét a földön fekvő alakokban. Nem kérdezte, hogy hova viszik, úgy látszott, hogy mindenki tud Uriel tervéről, egyedül ő nem. A katonák meg sem álltak addig, amíg újabb és újabb folyosókon vonszolták keresztül és egy utolsó kétszárnyú ajtót kilökve a szabadban találták magukat. A szikrázó napsütéstől és a friss levegőtől újra élet költözött Michaelbe, mégsem próbált szabadulni, hagyta, hogy a kezén lévő bilincsekbe újra láncot fűzzenek, aztán az erkélyen lévő korláthoz erősítsék a másik felét. Amíg le nem nézett az alattuk elterülő mélységbe, nem gondolta volna, hogy ilyen magasan vannak, szinte nem is látta a földet. Amerre csak nézett narancssárga és a barna összes árnyalata fogadta hatalmas sziklák, csúcsok és természet alkotta oszlopok képében, a növényzet legkisebb jele nélkül. Egy szurdokban voltak, ami olyan széles lehetett, hogy még ő sem látta a végét.

Forró száraz levegő csapta meg az orrát, ahogy a korlátnak támaszkodott, és a gyomrára szorította a kezét, ami még mindig vérzett. Az őrök teljesen körbevették az ovális alakú teraszt, ami nagy eséllyel Uriel építménye egyik tornyában helyezkedhetett el, és a kezüket a fegyvereiken nyugtatva várták az újabb parancsot.

Uriel nem húzta az időt, pár perccel később érkezett, maga előtt taszigálva Georginát, aki riadtan kapkodta össze-vissza a tekintetét addig, amíg meg nem találta Michaelét. Az arkangyal látványa valamennyire megnyugtatta, de még így is falfehér volt, és összerezzent valahányszor Uriel hozzáért a hátához.

– Hol is tartottunk? – állt meg Uriel pár méterrel Michael előtt. – Ja, igen! Mit vagy hajlandó megtenni nekem, cserébe a szánalmas halandódért?

Michael torkát állatias morgás hagyta el. Mindennél jobban rá szerette volna vágni, hogy semmit. Hogy nyugodtan tegyen csak a halandóval azt, amit akar, őt úgysem töri meg. Hogy még a tulajdon testvérei halála sem rázta meg, egy ember lánya halála is hidegen fogja hagyni. Mégsem tudta kimondani ezeket az egyszerű szavakat.

– Bármit – mondta végül. A szó szinte égette a száját, ahogy elhagyta.

– Igazán? 

– Te nyertél. 

Uriel felnevetett, a nevetése öblös és mély volt, és felállt a szőr Michael hátán tőle.

– Jól hangzik ez a szó a szádból, mégsem túl hihető. – Ízlelgette kedélyesen. 

– Mit vársz tőlem, mit tegyek? – tárta szét Michael a karját amennyire csak tudta. Ebben a pillanatban bármire hajlandó lett volna. Akármire, és mindenre. És minden jelenlévő jól tudta már ezt. 

– Borulj térdre, és úgy könyörögj!

Michael keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől. Jól tudta, hogy Uriel csak mag akarja alázni, mégsem mondhatott neki ellen. Felemelte az egyik lábát, hogy szégyenszemre a korlátba kapaszkodva húzza majd magát térdeplő állásba, de végül abbahagyta a mozdulatot, mikor egy vékony hang szelte ketté a levegőt.

– Michael, ne! – kiáltott fel Georgina, de gyorsan elhallgatott, mikor Uriel összeszorította a kezét a nyakán.

– Azt mondtam, térdre! – emelte fel a hangját Uriel. Már nem sugárzott elégedettséget, helyette harag költözött a tekintetébe.

Michael szó nélkül engedelmeskedett.

– Hát, nem könnyebb így? – kérdezte nyájasan a Pokol követe. – Nincs valami mondandód, arkangyal?

– Megteszek bármit – nyögte ki nagy nehezen Michael. – Csak ne bántsd.

Uriel olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy kivillant mindegyik foga. A közelben álló angyalok megvetően mordultak fel, egyesek halkan gyalázkodni kezdtek, mások csak felé köptek.

– Szánalmas vagy – mérte végig Uriel megvetően. – Most már bánod, hogy összeálltál egy angyallal? – hajolt utána a lány füléhez. Georgina arca összerándult. – Bánod, hogy összeálltál Michaellel?

Georgina nem válaszolt, helyette csak ficánkolni kezdett, de Uriel vasmarokkal tartotta.

Michael a korlátba kapaszkodva próbálta felhúzni magát, mintha azzal bármit is elért volna. Akkor sem tudott volna elrepülni, ha nem bilincselik meg, de így a vasláncok miatt még egy méterre sem tudott eltávolodni az erkély szélétől. Az elkeseredett próbálkozásával csak azt érte el, hogy még erősebb fájdalom nyilallt a sebébe, amitől összegörnyedt, de tovább rángatta a láncait. Aztán megállt egy pillanatra, mikor Uriel felé emelte a tekintetét és sütött róla, hogy elhatározásra jutott.

– Most mindketten megbánjátok.

– NE! – üvöltött fel Michael, abban a pillanatban, hogy Uriel sunyi szeme megvillant, és a nyakánál fogva a magasba emelte Georginát, majd átemelte a korlát fölött.

– Ezúttal nem mented meg – vetette oda neki félvállról, aztán elengedte a lányt.

Michael úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért, és félig felszedte a bebetonozott talpazatát a korlátnak, olyan erővel feszült előre. Mégis késő volt. Miközben Georgina átbukott a korlát fölött, egy pillanatra olyan látvány volt, mintha megdermedt volna a levegőben, a haja szétterült körülötte, a kezével Uriel felé kapott, és a szája néma sikolya nyílt. A pillantása találkozott az arkangyaléval, a tekintetében mély rettegés és valamiféle különös belenyugvás ült egyszerre. Aztán zuhanni kezdett.

Tisztán emlékezett még arra, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt, hogyan vetette magát a mélybe az ember lánya, hogy kiderítse valóban törődik-e vele. A mostani teszt Urielé volt, ő pedig pontosan ugyanúgy reagált volna most is, ahogy akkor. Mégsem ugorhatott utána, hogy zuhanás közben elkapja, és olyan hévvel szorítsa magához, amibe mindkettőjük csontjai beleremegnek. Ezúttal tehetetlen volt, és arra kényszerült, hogy csak szemlélője legyen az eseményeknek.

Uriel leporolta a kezét, néhány őr elindult vissza az épületbe, mások az adóvevőjükbe hadartak valamit, mintha mi sem történt volt az imént, miközben Michael a korlátnak támaszkodva meredt maga elé. Nem mert lenézni a szurdokba, nem bírta volna elviselni a látványt, ami ott fogadta volna. Aztán Uriel váratlanul megragadta a tarkójánál fogva és elfordította a fejét.

– Nézz rá! – szólt rá erélyesen. – Nézd meg, hogy mit műveltél vele! Te tetted ezt vele, arkangyal!

Michael úgy érezte nem kapott levegőt, hiába volt a szabad ég alatt. Fuldoklott, miközben megpróbálta elkapni a fejét, de Uriel erősebb volt. Olyan erővel nyomta a korláthoz az arcát, hogy beverte a fejét, de túl későn hunyta be a szemét, megpillantotta a több emeletnyivel alattuk elterülő pusztaságot, ahol egy élettelen test hevert. A végtagjai természetellenes módon voltak kifacsarodva, de a haja úgy terült el körülötte, mintha csak aludna. 

Az arkangyal felüvöltött kínjában. 

Michael addig üvöltött, amíg csak bele nem fájdult a torka, és a tehetetlen dühből, elkeseredéstől és gyászból fakadó kiáltásába bele nem remegtek a hegyek. Nem érzett már fájdalmat, vagy kínt, egyszerűen tajtékzott a dühtől és a reményvesztettségtől. 

– Megöllek! – vetette hátra magát Uriel felé, de a másik angyal gyorsabb volt. – Megöllek!

– Attól tartok, nem lesz alkalmad rá – törölte bele a Michael vérétől vöröslő tenyerét a nadrágjába Uriel. – Én figyelmeztettelek, hogy minden számodra kedves dolgot elpusztítok. Ez pedig még csak a kezdet volt.

Michael behunyta a szemét, és utat engedett a feneketlennek tűnő gyászának, amihez foghatót még sosem érzett. Sós könnyek folytak végig az arcán, a bűntudat valósággal mardosta, miközben tovább rángatta a láncot. Nem érdekelte, hogy ezzel csak még hevesebben kezd el folyni a vére, és lassan már az eszméletvesztés szélén jár. Többé már semmi sem érdekelte.

Aztán egyik pillanatról a másikra a fájdalom gyökerestül felszívódott a gyomrából és a térdéből, a száraz szellő, pedig ami eddig az arcát ostormolta nyomtalanul felszívódott. Michael kinyitotta a szemét, és nem látott mást, csak sötétséget. Továbbra is bilincsben volt, de hiába tapogatta a helyet, ahol a sebének kellett volna lennie, semmit sem talált. Egyedül az arca ragadt a könnyektől, minden ugyanolyan volt. Minden pontosan ugyanaz, mint eddig mindig. A cellájában volt, teljes feketeségben.

– Egészen meghatók voltak a könnyeid. – Szólalt meg pár méterre tőle egy ismerős hang, aztán a sötétség kettévált a tulajdonosa körül, felfedve Urielt.

Michael felhördült és megpróbált felállni, de a földbe süllyesztett vaskarikához erősített láncai nem engedték. Szörnyű sejtése támadt, ami egyszerre volt felemelő, ugyanakkor rémisztő lehetőség.

– Fogadj hűséget nekem, és a való életben nem ez lesz a sorsa a kedvesednek! – folytatta Uriel közönyösen.

– Mi történt?

– Komolyan ilyen lassú a felfogásod? – gúnyolódott Uriel.

Michael elkapta róla a tekintetét. Valósággal beleégett a fejébe, ahogy a másik angyal lelökte Georginát a tetőről, ezt a képet pedig semmi sem tudta kitörölni onnan.

– Ez az egész csak a fejedben történt. Az emlékeidből és abból kreálva, amit a társaid árultak el nekem.

Michaelt kiverte a víz. Egy része megkönnyebbült, de bizonyos értelemben véve most még rosszabb bőrben volt, mint az Uriel alkotta illúzió végén. Mert éppen elárulta neki a legnagyobb titkát.

– Most már tudom, hogy mi is a legfontosabb számodra a világon. – Csapta össze Uriel elragadtatva a kezét. – Fogadj hűséget, vagy nemsokára élőben is megtapasztalhatod milyen törékenyek tudnak lenni a halandók.

Michael nem válaszolt, továbbra is mozdulatlanul meredt maga elé. Olyan fegyvert adott Uriel kezébe, amivel nem csupán lépéselőnybe került, hanem nagy eséllyel a komplett játszmát is megnyerte. Azonban amíg a valóságban nem volt nála Georgina, addig nem adta meg magát. Ha Uriel a hűségesküt várta, akkor csalódnia kellett.

Úgy tűnt a másik arkangyal erre a válaszra számított, mert csak megvonta a vállát.

– Ha nem, hát nem – csóválta meg a fejét. – A nagy Michael arkangyal és egy ember lánya... ez felülmúlta minden várakozásomat! – szünetet tartott, hátha az arkangyal válaszolt, majd feladta. – Senki sem jön érted. – Mondta végül, majd elhagyta a helyiséget, magára hagyva Michaelt a sötétben.

Az utolsó mondatával kelt és aludt el ezek után Michael minden nap, újabb rémálmokkal kísértve, amikben Georgina minden egyes alkalommal holtan végezte.

~ • ~ • ~ • ~ • ~