– Akkor valaha te is angyal voltál? – ültem fel a konyhapultra, miután a démon befejezte a rögtönzött kiselőadását a bukottakról, és arról, hogy mennyire szigorúan is veszik az angyalok a legfontosabb szabályukat az emberek lányaira vonatkozóan. 

Egy részét már ismertem a történetnek Michael és Wallace elmondásából, de értek újdonságok. Ahogy az is igazi meglepetés volt, hogy Jerome hajlandó volt válaszolni nekem. Nem tartott részletekbe menő beszámolót ugyan, de egész sok információt volt hajlandó megosztani. Nem bíztam meg benne egy pillanatra sem, ennek az lehetett a legvalószínűbb oka, hogy beleillett a terveibe az, hogy beavasson egy-két dologba. Ha pedig ő forralt valamit, akkor már én is tartottam magam az elvhez, miszerint ajándék lónak ne nézd a fogát, és igyekeztem minél többet megtudni. 

– Ilyet nem mondtam.

– De nem is tagadod.

– Viszont nem is erősítem meg – vetett rám sötét pillantást. Ezek szerint ez a téma kevésbé volt ínyére. 

– Elég hétköznapi név a Jerome egy démonnak – próbálkoztam mással. – Még csak nem is valami démonos.

– Mi lenne számodra elég démonos? – a szavai leereszkedéstől és gúnytól csöpögtek.

– Nem is tudom... – morfondíroztam hangosan. – Crowley? Asmodeus? Vagy egyszerűen csak A Sötétség Hercege?

Nem látszott haragosabbnak, mint máskor, de nem is reagált a felvetésemre túl vidáman. 

– Természetesen nem így hívnak – húzta ki magát. Egy kósza délutáni napsugár, ami beszökött a konyhaablakon megcsillant a fekete és aranypikkelyes bőrszárnyán. – Pár évszázada választottam, mert az igazi nevemet nem lenne képes senki kiejteni. 

Válaszolni már nem volt időm, mert Jerome elkapta rólam a tekintetét, kivártatva pedig én is meghallottam a közeledő lépteket. Mivel nem mutatta semmi jelét annak, hogy hívatlan látogatóktól tartana, én sem szálltam le a pultról, csakis valamelyik angyal érkezhetett vissza.  

– Szereztem térképet – lépett be a nappaliba Nathaniel az említett papírköteget lobogtatva a nyomában az angyalnővel. – Végig eszméletlen voltam, mikor Urielék elvittek magukkal, de Neriah szerint valamiféle hatalmas szurdok közelében lehet a labor. – Mikor nem kapott semmiféle választ, felnézett és elkerekedett a szeme, ahogy észrevette, hogy csak mi vagyunk a közelben. Azonnal átváltott a reménykedő arckifejezéséről gyanakvóra, mikor pedig felmérte a környezetet és nem talált füstölgő romokat, gyanús vércseppeket vagy bármi mást, ami aggodalomra adhatott volna okot, még riadtabban járatta közöttünk a tekintetét. – Hol van Wallace?

– Szimatol a környéken.

– És ti mit csináltatok itt kettesben? – folytatta a faggatózást.

Akaratlanul is találkozott a pillantásom a démonéval, amiből az angyal azt szűrhette le, hogy titkolunk valamit és azonnal megindult felénk válaszokra várva.

– Nyugi, Nate – vigyorogtam rá ártatlanul. – Jól viselkedtem.

– Most az egyszer nem is miattad aggódtam.

– Aggódtál? – szólt közbe a démon leereszkedő hangon, mielőtt bármit válaszolhattam volna. – De édes.

Nathaniel mormogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy én is halljam, velem ellentétben Jerome értette és sértett pillantást vetett rá cserébe, de nem kötött bele. Bármit is akart az angyalnőtől, nem kockáztatta azért, hogy jól visszaszóljon valakinek.

– Nagy szurdok? – vettem ki az angyal kezéből a térképet, amiről időközben már meg is feledkezhetett, mert észre sem vette, hogy mit művelek. – Azt hiszem, tudom hol tartja fogságban Uriel Michaelt. Vagy legalábbis a helyszín megvan.

* * *

Igyekeztem minél biztosabb vonalat húzni a piros filccel a papírra, miközben a két angyal, a démon és Wallace bámult rám az asztal túloldaláról.

– Michael valahol itt lehet – nyomtam vissza a kupakot a tollra, mikor befejeztem a karikázást és elégedetten szemléltem a munkám. – A Fészek és aközött a hely között van, ahol elváltam tőletek, ráadásul ez az egyetlen szurdok, ami szerinted elég nagy lehet. Bemutatom, a Grand Canyont.

– Ez hatalmas terület – hajolt a térkép fölé Neriah – Hetekbe, sőt hónapokba kerülne mire a levegőből átfésülnénk, ráadásul Uriel kémjei mindenhol ott lehetnek és lassan kifogyunk az időből is.

– Akkor mondj valami konkrétat, hogy leszűkíthessük a kört – dőltem hátra. Még csak negyedórája tudtunk összeülni az étkezőasztal körül, hogy megvitathassuk mire jöttem rá, de máris úgy éreztem éveket öregedtem ettől az egy tanácskozástól.

– Mondtam, hogy Uriel gondosan ügyelt arra, hogy ne tudjak visszatalálni – simított végig a térképen az angyalnő. – A kanyonodat is csak a távolból láttam, Uriel létesítménye inkább egy erdősebb részen helyezkedett el.

– Ebben az esetben mit jelent a távol? – Az angyalnő értetlen tekintetét látva gyorsan magyarázni kezdtem. – A ti látásotok sokkal jobb, mint az enyém. Lehet, hogy ami neked a távolt jelenti, azt én még távcsővel sem látnám és a térkép alapján sem gondolnám, hogy észrevehetted.

– Oh, értem – vette ki a kezemből az angyalnő a filcet, és bármiféle csípős replika nélkül újabb kört rajzolt a térképre, ezúttal az enyémen belül, jelentősen leszűkítve a területet. – Azt mondanám, hogy ilyen távolban kellett lennünk.

Elgondolkodva néztem az új ábrára, de inkább nem mondtam ki a nyilvánvalót, miszerint hiába csökkenthette lényegesen az én becslésemet, még így is túl nagy volt a terület.

– Másra nem emlékeztek? Házak, épületek esetleg város a közelben? Bármiféle jellegzetes természeti képződmény?

Neriah töprengő arcot vágott, aztán enyhén eltátotta a száját és felcsillant a szeme.

– Láttam valamit.

– Mit? – hajoltam előre mohón.

– Egy madarat! – jelentette be boldogan. – Közepes méretű volt, fekete tollakkal, sárgás csőrrel és a kanyon felé tartott.

– Ugye csak hülyéskedsz? – bukott ki belőlem akaratlanul is. – Hogy kéne szűkítenem a kört a nyavalyás madarad alapján?

– Én csak segíteni akartam – ült vissza a székére durcásan az angyalnő.

– Most lett elegem! – pattant fel Jerome, aki a rögtönzött tanácskozásunk alatt egy szót sem szólt. Most erőteljes léptekkel megindult a bejárati ajtó felé, hátra se nézve. – Adjatok egy napot, és megkeresem nektek Uriel erődítményét.

– Mégis hogyan? – kiáltott utána Neriah, mikor már közvetlenül az ajtónál járt.

– Megvannak a forrásaim – vakkantotta Jerome. – Ne izgulj, szivi. Nem számolom fel plusz szívességként, ezt is az alku részének tekintem.

– Akkor miért csak most mondod, hogy tudnál ebben is segíteni?! – ugrott fel az angyalnő és indult meg utána szélsebesen. A tekintete szinte villámokat szórt, és lefogadtam volna, hogy a kedvenc tőre is a keze ügyében lehet.

– Mert már nem bírtam látni ezt a szenvedést – vágta rá a démon, és jól bevágta maga mögött az ajtót, mielőtt Neriah elcsíphette volna.

Neriah nem adta könnyen magát, feltépte az ajtót és még mielőtt bármit mondhattunk volna, a démon után vetette magát. Eddig azt hittem Jerome a leghatalmasabb lény a szobában, tekintetbe véve, hogy még a két angyal is tartott tőle, de látva, hogy az angyalnő pillanatok alatt felbőszült amazonná változott, már rá tettem volna a pénzem.

– Komolyan ki tudná deríteni? – néztem a két bent maradt férfira.

– Nem úgy nézett ki, mint aki hazudott – vonta meg a vállát Nate. – Számtalan módon csapdába csalhatott volna már minket. Bármiben egyezett meg vele Neriah, nagyon akarja.

– Egyébként honnan tudnád, hogy a démon hazudik? – kötözködött Wallace.

– Mozog a szája.

Wallace felhorkantott, míg Nathaniel lesújtó pillantást vetett rám, de még belőle is kicsikart egy halovány félmosolyt a válaszom. Túlságosan magas labda volt. 

* * *

Bármennyire is szívesen végignéztem volna, ahogy Neriah üldözőbe veszi a démont és ki tudja mit művel vele, amiért eddig is könnyedén ki tudta volna deríteni, hogy hol lehet Michael, mégis hallgatott, de inkább bent maradtam Nathaniel és Wallace mellett, hogy újra és újra átbeszéljük a dolgokat. 

– Én lennék a legboldogabb, ha visszatoloncolnánk a démont oda, ahonnan előmászott, de jelenleg ő az egyetlen esélyünk – vette fel Nate ott a fonalat a korábbi vitájukban Wallace-szel, ahol abbahagyták a tanácskozás előtt. – Túl kevesen vagyunk. 

– Ha kiszabadítjuk a többieket már nem.

– Fogalmad sincs róla, hogy milyen állapotban vannak – érvelt Nathaniel. – Azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán eszméletüknél lesznek-e. Nem voltál ott, nem tudod, hogy Uriel miket művelhetett velük, hogy megtörje Michaelt. 

Beszéd közben maga elé meredt, máskor olyan intenzív és értelmes tekintete most üres volt, ez pedig az egész arcát megváltoztatta. Elég időt töltöttem már az angyalok között, hogy biztosan kijelenthessem sosem fogom pontosan megmondani, hogy mi járhat a fejükben, most azonban egészen biztos voltam abban, hogy Nate mire gondolhat. Jobban mondva kire. 

– Az lehet – vonta meg a vállát Wallace, majd tovább kavargatta a poharában lévő valamit, aminek a tejporos-kakaós-forrócsokládéporos víz fantázianevet adtam. – De ismerem a testvéreinket és a parancsnokot. Éppen ezért tudom, hogy Bronn, Zeke és Lance még tűzön-vízen is keresztülmenne egymásért. 

Nate megdermedt, én pedig kis híján félrenyeltem a saját italomat, ami mostanra teljesen kihűlt már. A pillantásunk találkozott, és tudtam, hogy valami miatt rájött én már tudom azt, amit Wallace nem. Nem értettem, hogy volt lehetséges, hogy eddig nem került szóba a tény, hogy Michael csapatának egy tagját már biztosan nem menthetjük meg, de a menekülésünk a Fészekből, a nem sokon múlt vízbefulladás, a tervek és egy démon váratlan felbukkanása biztosan feledtette az angyalnővel azt, hogy mindenről beszámoljon a bátyjának. Nem hittem, hogy tudatosan hallgatta el, és bár sokkal jobban bíztam Wallace-ben, mint a másik két angyalban, nem szerettem volna tanúja lenni ennek a beszélgetésnek. Egyrészt nem tartozott rám, másrészt a Jerome-mal folytatott beszélgetésem rávilágított arra, hogy bármennyire is kedvelem őket, vagy bármennyi időt töltünk együtt, két külön világba tartozunk, amiknek már a puszta létezése is kizárja egymást. 

– Kimegyek levegőzni – keltem fel, és anélkül, hogy egyikőjük szemébe néztem volna, elhagytam a konyhát. Mikor a bejárati ajtóhoz értem, a távolból hallani véltem, ahogy Nate belekezd egy szomorú történetbe. 

Nem mentem messzire, mert semmi kedvem nem volt megint valami bajba keveredni, ezért beértem a kert egyik árnyas zugával, két órásira nőtt rododendron között felállított pavilon alatt. Felkucorodtam egy összecsukható nyugágyra, és magam köré tekertem a plédet, amit odabent is magammal hurcoltam a három réteg pulóver ellenére. Abban a pillanatban, hogy felhúztam a lábam és átkulcsoltam a térdem, szitálni kezdett az eső, és szépen lassan teljes szürkeség borult az egész tájra. Az ázott föld és fű illata hamar bevette magát az orromba, a nedvesség még a takaró alá is bekúszott, hiába volt fedél a fejem fölött. Pár hónappal ezelőtt, egy ilyen esős délután lett volna a napom fénypontja, a vázlatfüzetemmel, egy pohár teával és egy jó könyvvel, most azonban csakis arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzik a napfény és a meleg. Elegem volt a hidegből, esőből és félelemből, szinte nem is emlékeztem már arra, hogy milyen érzés volt naphosszat a melegben heverészni, egy alkoholmentes koktéllal és olyan gondokkal, amik mostanra egészen jelentéktelenné váltak.

Észre sem vettem, hogy mikor hunytam be a szemem, az egyik pillanatban még a szemerkélő esőt figyeltem, a következőben pedig arra ébredtem, hogy baromira fáj a nyakam és teljesen elzsibbadt a lábam. Nagyokat pislogva kezdtem el nyújtózkodni, majd dideregve rángattam feljebb a plédet, ami alvás közben teljesen lecsúszott rólam. A korábbi szitáló eső mostanra rákapcsolt, és özönvíz szerűen zuhogott, áthatolhatatlannak látszó esőfüggönyt vonva a pavilon köré. Az végtagjaim teljesen elgémberedtek, mintha már órák óta ugyanabban a pózban ücsörögtem volna, nagy eséllyel pont erről volt szó. Megpróbáltam minél kisebbre összébb húzni magam, hogy egy gyors sprinttel berobogjak a házba, azonban a pavilon széléhez érve megtorpantam, mert  közelből érkező hangokat véltem hallani. Pár pillanatig az eső kopogásán és a saját szívverésemen kívül nem hallottam semmit, ezért egészen a fa építmény szélhez préselődtem, hogy félig az esőben, félig a tető alatt vacogva már mindent halljak. Ösztönöse reakció volt tőlem, mert hívatlan látogatóktól tartottam, aztán mikor felismertem a két hanghoz tartozó személyeket, már megnyugodtam. Mégsem fedtem fel magam előttük. Tudtam, hogy nem helyes  belehallgatni mások beszélgetésébe, de nem tudtam ellenállni. 

Ugyanis Wallace és Jerome beszélgetett pár méterre a teraszon, amitől csak a bokrok választottak el. Meg sem lepődtem azon, hogy Jerome máris visszatért a felderítésről, de azon már annál inkább, hogy miért vonulhattak félre. 

– Egészen biztos, hogy egyedül vagyunk? – kérdezte Wallace.

– Mondtam már, hogy nyugodtan beszélhetsz – sóhajtott fel a démon. – De gyors legyél, mert semmi kedvem megfagyni csak azért, mert te négyszemközt szerettél volna pletykálni. 

Wallace mormogott valamit, de nem egészen értettem, hogy mit, mielőtt belekezdett volna.

– Az érdekel, hogy mik a korlátai a hatalmadnak?

– Te is tudod, hogy nincsenek korlátai. De nem ezt akartad kérdezni.

Mozdulatlanná dermedtem, ahogy a fához tapadtam, és igyekeztem még levegőt is halkabban venni, hogy semmiről se maradjak le. Közben szaporán imádkoztam minden általam ismert istenséghez, hogy az eső kopogása elnyomja a szívverésem és lélegzetvételem hangját.

– Nem, valóban – dünnyögte halkan Wallace. – Az érdekelne, hogy képes lennél-e visszavarrni a szárnyam. Már feltéve, ha meglenne. 

– Elméleti kérdés, vagy ez egy ajánlat akar lenni, Bukott? 

– Csak feltételezés. 

– Rendben, ahogy gondolod – nevetett fel szárazan a démon. – Akkor, ha elméletben a birtokodban lenne a szárnyad, és alkut kötnél velem, akkor képes lennék visszaadni azt, amit elvesztettél. Elméletben persze. 

– Mit kérnél cserébe? – kérdezte gyorsan Wallace. Érezni lehetett a hangján, hogy mennyire izgalomba jött. 

– Azt, ami a legfontosabb számodra a világon.

A számra kellett tapasztanom a kezem, hogy ne szisszenjek fel. A bokrok és az eső elrejtették őket a szemem elől, de szinte láttam magam előtt, ahogy Wallace homloka ráncba szalad és gyanakodva méricskéli a démont. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet a számára legértékesebb dolog, de bármi is volt az, nem véletlenül volt az a legfontosabb. Nem hittem, hogy kész lenne tőle megválni. Még azt sem tudtam, hogy nekem mi az. Egy személy? Talán tárgy vagy éppen egy emlék? Fogalmam sem volt, de a csend egyre hosszabbra nyúlt, ezért úgy hittem, hogy Wallace velem ellentétben tudja mi az, és azért hallgat. 

– A húgomtól is ezt kérted? A számára legfontosabb dolgot? – kérdezte végül. 

– Az alkunk csakis kettőnkre tartozik. – Válaszolta szórakozottan a démon. – Ahogy a részletei is. 

– És ha én nem tudom, hogy mi a legértékesebb számomra a világon?

– Elhinném, ha valóban ez lenne a helyzet. De mindketten tudjuk, hogy mi az. – Dorombolta Jerome. – Hajlandó lennél megadni? 

– Én...

– Hajlandó lennél feláldozni, hogy visszakapd a régi életed? Hogy mindent visszakapj? 

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Wallace újra megszólalt. 

– Találj ki más árat!

– Nincs más, amit kívánnék tőled. 

– Mondj bármit! –  folytatta olyan hangnemben, amit még sosem hallottam tőle. Könyörgött.  

– Ez az ajánlatom –  jelentette ki ellentmondást nem tűrve a démon. – Fogadd el vagy ne pazarold a drága időmet!

– Nem tehetem –  Wallace hangja ezúttal olyan lemondóan csengett, hogy még az én szívem is belesajdúlt. – Ezt nem adhatom meg neked. 

Jerome nem kezdte el győzködni, mintha eleve számított volna már erre a válaszra.

– Ahogy gondolod. Ha a jövőben meggondolnád magad – megnyikordult a tarasz ajtaja. – Tudod hol találsz. 

Wallace nem szólt utána, ha nem lettem volna benne biztos, hogy még mindig kint ácsorog, azt hittem volna, hogy ő is elment már. Hosszú percekig állhatott még kint, talán az esőfelhőket figyelte, talán a bokrokat, szinte hallottam, ahogy kattognak a kerekek a fejében, és újra és újra egymás mellé teszi a legféltettebb kincsét és a szárnyát. Azt gondoltam, hogy valahogy megérzi majd a jelenlétem, esetleg meghallja a szapora szívverésem, de annyira bele lehetett merülve a gondolatai közé, hogy egyik sem történt. Végül olyan hatalmasat sóhajtott, mintha az ő vállát nyomná a világ súlya, majd ő is visszament a házba, és magamra hagyott kint a hidegben.

Nem indultam vissza, helyette nekivetettem a hátam a nedves oszlopnak, és összébb húztam magamon a pulóvert. A megtelt ereszcsatornából már a beszélgetés kezdete óta szivárgott a víz, és szinte teljesen eláztatott, de nem rohantam vissza a melegbe. Helyette jó párszor lejátszottam magam előtt Wallace és Jerome beszélgetését. Tudtam, hogy Wallace bármit megtett volna azért, hogy újra tudjon repülni, mivel a Fészekben kis híján meg is ölette magát érte, ezért nem érettem, hogy ha az életét hajlandó volt kockáztatni, akkor miért nem adta meg a démonnak, amit kért. Egyszerre voltam mérges rá, amiért hajlandó lett volna alkut kötni azzal a szörnyeteggel és csalódott, amiért pont a cél előtt állt meg, és nem fejezte be azt, amit elkezdett. Az együtt töltött hetek alatt hiába ismertem ki, elképzelni sem tudtam, hogy mit várhatott tőle Jerome. Ha nem a szárnya lett volna az alku trágya, akkor biztosan kijelenthettem volna, ha az a világon a legfontosabb dolog a számára, de ez lehetetlen volt, így más felé keresgélnem. Tudtam, hogy a kardja is nagy helyet foglalt el a szívében, de mivel azt nem találtuk meg, nem is adhatta volna oda a démonnak, így az is ki volt lőve. Tabithát mindennél jobban szerette, de mégis képes volt őt elhagyni a családja, és a becsülete miatt, amik egy évszázada talán a legfontosabb dolgai voltak a számára. Mostanra azonban a tanúja volt, hogy mindenki Bukottnak hitte, a társai kiközösítették a testvérei pedig elhagyták, így nem hittem, hogy a feltétlen szereteten és ragaszkodáson kívül mást is érezne az irányukba. Bármihez is ragaszkodott Wallace annyira, hogy még a régi életéért sem volt hajlandó megválni tőle, számomra örök rejtély maradt. 

Emellett az is szöget ütött a fejembe, hogy ha Jerome tőle ezt kérte, akkor az angyalnőtől mit várhatott, ha egyáltalán már nem kapta meg. Mi lehetett az önző Neriah legfontosabb dolga világon? Az időtlen szépsége? A tőrjei, amiket valósággal babusgatott? Vagy Michael? Ebbe inkább bele sem gondoltam, mert nem hittem, hogy ilyen serényen tervezgetné a parancsnoka megszöktetését, ha Uriel rabságát egy démonéra cserélné egy pokoli alku folyamán. 

Fél, esetleg egy órán keresztül ücsörögtem kint, mikor olyannyira a csontjaimig hatolt a hideg, hogy vacogni kezdett a fogam, ezért elindultam befelé. Mire átvágtam a kerten és elértem a bejárati ajtóhoz, mindenem elázott és úgy nézhettem ki, mint egy vízbefúlt macska.

– Kezd kicsit Titanicos lenni odakint – léptem be a házba, aztán egy mozdulattal lerúgtam magamról a beázott cipőm és felakasztottam a fogasra a vizes gönceimet. A nappali felé haladva kifacsartam a hajamból a vizet nem törődve azzal, hogy mit vizezek össze, azonban az ajtóhoz érve hátrahőköltem, mikor hirtelen egy alak ugrott ki elém a semmiből. 

– Hol a fenében voltál? – ragadta meg a vállam Wallace. A három lakótársunk mind összegyűlt mögötte a nappaliban, de ők kevésbé tűntek olyan mániákusnak, mint a velem szemben álló férfi.

– Kint – ráztam le magamról a kezét. 

A szőke angyal ráncba szaladt homlokkal mért végig, mintha sérülések utána kutatna, aztán egy bosszús pillantás kíséretében összefonta a kezét a mellkasa előtt, úgy nézett rám. 

– Ki engedett el?

– Ugye most csak szórakozol velem? – mentem el mellette. 

Neriah és Nathaniel a kanapén kuporgott egymás mellett, egy-egy gőzölgő poharat szorongatva, Jerome a háttérben ácsorgott egy piros nyalókával a kezében, ami valahogy egyáltalán nem illett a sötét-gonosz-démon-vagyok imidzséhez. 

– Georgie! 

Rá sem hederítettem Wallace-re, helyette átvágtam a szobán, és a konyhába érve kitöltöttem magamnak egy csésze angyalok kotyvasztotta italt, aminek sem az íze, sem az illata nem volt ismerős. 

– Georgina! – sietett utánam a felbőszült Wallace. Mivel egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor hívott a teljes nevemen, nagyon bökhette valami a csőrét. 

– Nem tartozom elszámolással feléd – fordultam meg olyan gyorsan, hogy a bögrémben lévő ital kiborult. A különös, fűszeres aromába mintha tömény alkohol is vegyült, de nem tudtam volna biztosan megmondani, hogy mi. – De ha feltétlenül tudni szeretnéd, akkor a pavilonnál. Tudod, a kis, falak nélküli faháznál, amitől a terasz hallótávolságon belül van. 

Wallace elsápadt.

– Igen? 

Határozottan bólintottam. 

– Van még kérdésed?

– Mennyit...mennyit...

– Mindent – válaszoltam meg a fel nem tett kérdését. 

Wallace nyelt egyet, majd észrevétlenül Jerome felé fordult, aki látszólag minden figyelmét a nyalókájának szentelte, de bármiben lefogadtam volna, hogy hallgatózott. 

– Elég a tinidrámából – kelt fel Neriah a kanapéról, és felénk indult. Talán rosszul láttam, de mintha kicsit imbolygott volna menet közben. Aztán, ahogy elég közel ért hozzánk és kinyitotta a száját, erőteljes whiskey illat csapta meg az orrom, és már biztos voltam benne, hogy mivel önthették fel az italt. – Mindent átbeszéltünk, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha holnap után elindultunk. Van valamilyen ellenvetésed?

– Nincs. 

– Pazar! – csapta össze a kezét. – Akkor fogadd el a baráti jótanácsomat, miszerint ma éjszaka mulass jól, mert két nap múlva biztosan meghalunk! 

– Szóval a barátodnak tarasz? – bazsalyogtam rá. 

Neriah jeges pillantással jutalmazott csak, és tovább haladt.  

Szó nélkül belekortyoltam a poharamba.