Ha nem feküdtem volna már amúgy is a földön, biztosan dobtam volna egy hátast, ugyanis a szürke szárnyú idegen, akivel teljesen összegabalyodott a legtöbb testrészem, Basil volt. A hatalmas szárnyaktól nem láttam Desmondot, ezért minden figyelmem a félig rajtam fekvő angyalnak szenteltem, aki összegörnyedt, és mindkét kezét a mellkasához szorította. Ekkor láttam csak meg az egyre növekvő vérfoltot a kikeményített hófehér ingen. Ösztönösen segítettem neki valamiféle kezdetleges nyomókötést eszkábálni az öltönyéből, mert a ruhámból nem tudtam volna pár csillogó rojton kívül mást letépni, és az ölembe húztam. Nem nagyon értettem, hogy mi történt, de annyit össze tudtam rakni, hogy ő rántott félre az útból és találta el Desmond döfése. Valószínűleg mögülem érkezett, ezért nem a másik angyalnak esett neki, hanem valami miatt az én életemet próbálta meg egyből menteni. Sikerült is neki, de nem kis áldozatot hozott érte.

– Minden rendben lesz – hajoltam fölé, miközben úgy szorítottam az egyre nedvesebb anyagot a mellkasához, ahogy csak tudtam.

Kezdtem pánikba esni, mert a vérvörös folt egyre nagyobb lett a mellkasán. A két réteg anyagon keresztül azt láttam csak, hogy jó hosszú lett a vágás, azt nem, hogy milyen mély. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el sírni, csak arra lettem figyelmes, hogy egyik pillanatról a másikra kövér könnycseppek szánkáznak végig az arcomon és potyognak le.

Basil bágyadt szemmel nézett fel rám, az arca betegesen sápadt volt, az ajka vértelen. Az állapota túl gyorsan romlott.

– Még mindig borzalmasan hazudsz – hörögte.

Meg sem éreztem, hogy lassan én is úszom már a vérében, ahogy a félig rám nehezedő súlya sem zavart. Még szorosabban öleltem, mert bármit is tett, nem szerettem volna elengedni. Nem halhatott meg.

– Életedben először választottál mást magad helyett – emelkedett ekkor fölénk Desmond, én úgy helyezkedtem, hogy Basil fölé érjek. – És úgy látom, ez lesz az utolsó cselekedeted is.

A szemem sarkából észrevettem valami csillogót a földön, és egyből érte nyúltam. A tőröm volt az. A vértől olyan csúszós lett a kezem, hogy majdnem elejtettem, de végül sikerült félig a pengénél félig, a markolatánál megragadnom anélkül, hogy kicsúszott volna a kezemből.

– Azzal tervezed megvédeni magatokat? – hallatott Desmond fanyar és vértelen kacajt, miközben a kardját törölgette. Még mindig vöröslött Basil vérétől.

A térdem és Basil rám nehezedő súlya miatt képtelen voltam felkelni, de nem is számított sokat. A tőrt inkább csak azért szorongattam, mert valamennyi bátorságot öntött belém, másban nem nagyon láttam hasznát. Még mindig nem féltem, de most már inkább mérhetetlen dühöt éreztem. Elfogadtam volna a tényt, hogy meg kell halnom, de nem azon az áron, hogy más is odavesszem miattam, ráadásul teljesen értelmetlenül. Ezt nem tudtam megemészteni.

És nem is kellett, mert a következő pillanatban egy fekete és fehér villanás vetette magát Desmond nyakába, mire az angyal döbbenten kapálózni kezdett és megpróbálta lerázni magáról az idegent. Wallace volt az és már egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy megmenkültünk.

– Minden rendben lesz – hajoltam újra Basilhoz.

Mogyoróbarna szemének beletelt egy kis időbe, hogy rám fókuszáljon, majd vérttelen kacajt hallatott. A nevetése szinte azonnal köhögésbe fulladt, és vér bugyogott ki a szája szélén.

– Miért aggódsz értem?

– Csitt! – nyomtam a szájára az ujjam. – Ne beszélj, gyógyulnod kell!

Basil összeráncolta a szemöldökét, és erőtlenül felemelte a kezét. Nem húzódtam el, mikor megérintette az arcom, de nem esett jól az érintése. Változatlanul nem szerettem volna végignézni, ahogy meghal, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. Tovább szorongattam a kötést, és megnéztem a pulzusát. Bármit is reméltem, nem láttam el nagyobb sérülést még egy bokaficamnál, Basil sebe pedig pont így nézett ki, mint amihez egy komplett csapat orvos kellett. A vérmennyiség, amit vesztett már végzetes lehetett volna egy ember számára, de őt is eléggé megviselte.

– Most már nem tartozom n-neked – nézett fel rám. A hangja halk volt, szinte már elhaló. A pulzusa egyre gyengébb. – És Michaelnek s-sem. Mondd meg neki... mondd meg neki, hogy s-sajnálom.

– Majd te megmondod neki! – ráztam meg a fejem. A könnyek már teljesen elhomályosították a látásom, de nem értettem, hogy miért nem bírom abbahagyni a sírást. Hiszen Basil feküdt a karjaim közül. Basil, az áruló. És mégsem bírtam elengedni.

– Georgina – hörögte. – Ígérd meg! – Látszott rajta, hogy nehezére esik a beszéd. – Alábecsültünk t-téged. Használd ki, é-és ne kövess el olyan hibákat, a-amiket én.

– Ígérem – mondtam végül, mert csak ez jutott eszembe.

Basil szája megremegett, mintha mosolyra akarná húzni.

– Köszönöm – mondta végül, aztán a szemében kihunyt a fény. A keze visszahullott a földre. A tekintete kifejezéstelenül meredt a semmibe, a mellkasa nem emelkedett és mozdult többé.

– Basil! – kiáltottam. – Basil!

– Már nem hall téged – térdelt le mellém a mocsokba Wallace, aki ezek szerint egy ideje már figyelt minket. – Az életében nem volt becsülete, de a halálával megpróbálta visszaszerezni.

– Vissza is szerezte – néztem fel rá, majd letöröltem az arcomat, amivel csak azt értem el, hogy elkentem rajta a szemfestékkel elkeveredett mocskot. Aztán nagy levegőt vettem, és lecsuktam Basil szemét. Így úgy nézett, ki mint aki alszik.

Wallace óvatosan felemelte Basil testét, amíg kigurultam alóla, aztán segített felállni. Mikor a sérült térdemre nehezedtem, egy kiáltás szakadt ki belőlem, majd felmondta a lábam a szolgálatot. Wallace az utolsó pillanatban kapott utánam, majd vetette át a kezem a vállán, hogy rá támaszkodhassak. Most láttam csak meg, hogy Desmond vérbefagyva hever a terasz szélén, a mellkasából Wallace lopott fegyvere áll ki.

– Basil mentett meg – néztem le az előttünk fekvő alakra. Göndör tincsei a homlokába hulltak, és mivel az öltöny még mindig kötésként hevert rajta, nem látszódott, hogy bármilyen baja lenne.

– Láttam – szorította meg a kezem. – Nem sokkal utána érkeztem.

– De nem értem – ráztam meg a fejem. – Az angyalok hihetetlen gyorsan gyógyulnak. A te sebeid is szinte napok alatt összeforrtak.

– Ez igaz. Viszont minden angyal gyógyul ugyanolyan gyorsan, különösen nem akkor, ha angyalpengével ejtik a sebet.

Nem tudtam mit mondhatnék, ezért inkább nem is mondtam semmit. Helyette a vállára hajtottam a fejem és elhitettem magammal egy pillanatra, hogy nem kellett átélnem ezt a borzalmat. Aztán Wallace megmerevedett mellettem és nem túl finoman a háta mögé lökött. Villámgyorsan kirántotta Desmond mellkasából a fegyverét, aztán pontosan elém állt. Ekkor értettem meg, hogy miért reagált így, ugyanis szapora lábdobogás hangzott fel a lépcső irányából.

– Ne csináld! – rángattam még a szmokingját, de Wallace rám se hederített.

– Maradj mögöttem! – lépett arrébb, hogy teljesen eltakarjon az újonnan érkezők elől.

Ezzel a csak egy gond volt: Wallace ugyanolyan embernek nézett ki, mint én, így ő is ugyanolyan célpont volt. A két halott angyal mellettünk, pedig automatikusan hosszú kínhalált, és halál utáni szenvedést jelentett. Wallace ennek ellenére nem mutatta a félelem legkisebb jelét sem, határozottan nézett szembe az ismeretlennel. Aztán felbukkant a lépcső tetején Nathaniel és Neriah feje, én pedig a megkönnyebbüléstől összeestem. Ezúttal Wallace túl későn kapott utánam, de szinte meg sem éreztem már az estét.

Egyszerűen örültem, hogy sikerült eddig életben maradnunk.

* * *

Szinte kívülről láttam magam, ahogy Wallace rám terítette a saját szakadt és véres öltönyét, mert a ruhám teljesen tönkrement, és a terasz szélén lévő pamlaghoz támogatott, hogy ledőlhessek pár percre, amíg ki nem találják, hogy mit csináljunk. 

– Elbarikádoztuk a lépcső alját, de nem fog örökké tartani – nézett végig az erkélyen Nathaniel, majd megállapodott a tekintete Basil élettelen testén, és inkább elfordította a fejét. 

– Át kell vágnunk a hotelen – indítványozta Neriah. – Itt nem szállhatunk fel, túl kockázatos. 

Wallace nem szólt semmit, helyette leheveredett mellém, és átkarolta a vállam. Ezúttal nem volt semmi ellenvetésem, alig bírtam nyitva tartani a szemem a kimerültségtől és a sokkhatástól. Ő sem festett jobban, de tartotta magát előttünk. 

Basil tettéről egy szó sem esett. Mikor Neriah és Nate felbukkant Wallace tőmondatokban beszámolt nekik a történtekről, de egyikük sem kérdezett bele, helyette nekikezdték megvitetni a legsikeresebbnek tűnő menekülési tervet, rólam és Basil áldozatáról tudomást sem véve.

– A pályán kész vérfürdő van – törölte meg Nathaniel a kardját a zakója ujjában beszéd közben. – Uriel állítólagos sáskái pedig akármelyik pillanatban alá szállhatnak. 

– A régi Fészek alatt volt egy laboratórium – szólaltam meg először, hogy megérkeztek. A hangom továbbra is éred és élettelen volt. Pont olyan, mint amilyennek éreztem magam. – Ott tenyésztette őket. 

Nathaniel elsápadt, de nem tűnt meglepettnek. 

– Nekünk is volt szerencsénk egyhez még azelőtt, hogy elkaptak.

– És mivel semmi kedvünk újra átélni az ottani borzalmakat – lépett előre Neriah. – Most azonnal indulnunk kell!

Nathaniel és Wallace egyszerre bólintott, míg az előbbi engem is felsegített, az utóbbi egyből megindult előre az üvegajtó felé, ami az erkélyről a földszintre nyílt. Menet közben egyikük sem nézett Basilra, de én nem bírtam ezt ki.

– Nem hagyhatjuk így itt – torpantam meg, visszarántva ezzel Wallace-t. 

– De igen – fordult hátra Neriah. A hangja érzelemmentesen csengett, de most láttam csak meg, hogy a szemfesték két kacskaringós vonalban száradt rá az arcára, ami a szemétől indult lefelé. Mikor észrevette, hogy mit nézek, megdörgölte az arcát, elkenve mindent rajta, és újra megindult. – A tettére nincs bocsánat. 

Szívesen vitába szálltam volna vele, de Wallace megragadta a karom és magával rángatott a bejárathoz. Az ajtóhoz érve becsuktam a szám, és meg sem szólaltam, hogy ne hívjam fel magunkra a figyelmet. A recepció ezúttal teljesen üres volt, a szobákhoz és előtérhez vezető folyosók kihaltak voltak, egy lélek sem tartózkodott a hotelben. Mindhárom angyal szinte macskaléptekkel osont végig a vörös szőnyeggel leterített folyosón, most először a cipőm hiánya miatt pedig én sem hoztam rájuk szégyent. Wallace támogatására szorultam, mert képtelen voltam ránehezedni a térdemre, amit Desmond kirúgott alólam, de hamar megtaláltuk az összhangot, így nem lassítottam le őket annyira. Nathaniel haladt legelöl, a széfből visszaszerzett kardját a magasban tartva, utána mi jöttünk, hátulról pedig Neriah fedezte a csapatot. Párszor suttogva a helyes irányba kellett igazítanunk Nathanielt, mert velünk ellentétben, ő eddig csak a hálószoba falát láthatta, ahová be volt zárva, de nem vesztegettünk el ezzel sok időt. Hamar megtaláltuk a személyzeti kijáratot, ahonnan egy széles parkoló nyílt, ezúttal pedig egyetlen őrszemet sem láttunk a közelben. Mindenki kint őrjönghetett még, reméltem, hogy soha többé nem lesz hasonló látványban részem. 

Nathaniel meggörnyedve osont végig a szolgálati autók és kisteherautók között, aztán intett, hogy mi is kövessük. Neriah végig a nyomunkban haladt.

– Tiéd Georgina – fordult egyből az angyalnő felé Nathaniel. – Én viszem Wallace-t. 

Eddig is tudtam, hogy csakis repüléssel kerülhetünk elég messzire a Fészektől, de valahogy nem gondoltam abba bele, hogy ezúttal nem Michael fog a karjába kapni. Szinte már vártam, hogy mikor kezd Neriah éktelen tiltakozásba, hogy márpedig ő egy újjal sem ér hozzám, ehelyett egyszerűen mellém lépett, és átvetette a karom a válla fölött. Nem csak engem lepett meg a meglehetősen érett reakciója, hanem Wallace-t is, aki miközben Nathanielhez fordult, vetett egy fenyegető pillantást az angyalnőre.

– Bármin is töröd a fejed, ha egy haja szála is görbül a lánynak, meghalsz. 

– Jó, hogy mindig ilyen finoman és visszafogottan fogalmazol – ironizált Neriah, majd hangtalanul megmutatta, hogy karoljam át a vállát. Miközben széttárta az eredetileg fekete és mélylila tollakból álló szárnyát, műtollak és csillámpor kezdett el örvényleni körülöttünk. 

Nem volt ínyemre ez a felosztás, de Wallace nehezebb volt nálam, ezért vitte őt Nathaniel. Meg aztán, lehet az angyalnő azért nem csinált csak balhét abból, hogy én jutottam neki, mert számára ezúttal én voltam a kisebbik rossz. Nem teketóriáztunk sokat, előbb Nathaniel emelkedett a levegőbe, olyan erőteljesen csapkodva a szárnyával, mint akinek már régóta nem adatott meg lehetősége kinyújtóztatni az elgémberedett izmait, aztán Neriah is követte a példáját. Elfojtottam egy feltörni készülő sikolyt, ahogy felrúgta magát az égbe, és csatlakozott a testvéréhez, aki az óceán felé indult el, mert a város túl sok kockázatott jelentett. 

A hajamba azonnal belekapott a menetszél és pillanatok alatt átfagytam, de igyekeztem minél jobban megőrizni a minimális távolságot köztem és az angyalnő között. 

– Ne nagyon szokj hozzá, mert több ilyen nem lesz – sziszegte a fülembe, de a szavai azonnal belevesztek a szél süvítésébe. Ahogy a csípős válaszom is, amit talán jobb, hogy nem hallott.  

Velünk egyvonalban Nathaniel és Wallace repült, mindkettőjük arcán olyan áhítatos és örömteli kifejezés ült, mint akiknek egy régi vágyuk vált most valóra. Mellettük mi úgy festhettünk, mint akik már most számolják a perceket a leszállásig. A korábbi repüléseimhez képest, ezúttal kifejezetten keveselltem a tempót, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan, mert a két holtsúly mellett, mindkét angyal kimerült volt. 

– Mögöttünk! – ordította fel ekkor Wallace, ahogy átkukucskált Nathaniel válla fölött. 

Követtem a példáját, és úgy helyezkedtem, hogy kilehessek Neriah sötét tollai között. Bár ne tettem volna. Így azzal kellett szembesülnöm, hogy három számomra teljesen ismeretlen angyal is a nyomunkban van. Elég közel voltak ahhoz, hogy lássam az elszánt arckifejezésüket és a csillogó kardokat az oldalukon. 

Elkaptam, ahogy Nathaniel és Neriah összenéz egy szempillantásnyi időre, és mintha szavak nélkül kommunikáltak volna, egyszerre kezdtek zuhanórepülésbe. Most már nem szégyelltem, hogy kit szorongatok úgy, mint egy plüssmackót, az életem függött tőle, így nem állt szándékomban elengedni az angyalt, ahogy megéreztem az óceán felölt érkező vízpárát hátamon, és telement az orrom sós vízpermettel. Olyan közel szálltunk a vízfelszínhez, hogy el tudjunk tűnni a fölötte kígyózó ködben. Ezzel csak az az egy baj volt, hogy nem csupán az üldözőink elől sikerült elbújnunk, de szinte azonnal elvesztettük Nathanielék párosát is a szemünk elől. Neriah nyakán kidudorodtak az erek, ahogy igyekezett még sebesebb tempót felvenni, a tollai alja bele-bele lógtak a tajtékzó hullámokba, de nem emelkedett feljebb. Semmit sem láttam, és a tenger morajlásán kívül nem hallottam mást, egy idő után már azt sem tudtam volna megmondani, hogy merre lehet a part. Neriah céltudatosan haladt előre, így reméltem, hogy ő nem vesztette el a tájékozódási képességét. 

Aztán a semmiből előttünk termett az egyik angyal. Akár szándékosan, akár véletlenül, de már nem volt időnk kikerülni, egyenesen összeütköztünk. A nagydarab férfi mellette Neriah hozzám hasonló törékeny kislánynak tűnt, mégsem kellett félteni. Páros lábbal rúgta gyomron a másik angyalt, közben engem is vasmarokkal szorítva, aztán megpróbált úgy fordulni, hogy feljebb emelkedhessen. A harcos azonban még az utolsó pillanatban elkapta a lábánál fogva és visszarántotta magához. A kardja után nyúlt, mivel pontosan látta, hogy Neriah engem tart, ezért esélye sincs, hogy bármilyen fegyvert is előhalásszon. Egyedül azzal nem számolt, hogy ebben a helyzetben én voltam a fegyvere. Eleget tudtam már ahhoz a kardokról, hogy tudjam kellett valamennyi hely ahhoz, hogy szúráshoz, vagy vágáshoz emelhesse az ellenfél. Mi pedig pontosan úgy helyezkedtünk el egymás mellett, hogy még volt felemelni sem tudta volna a kardját. A támadó fél pedig a legritkább esetben sem számol azzal, hogy a prédája majd ahelyett, hogy ellökné, inkább közelebb húzza. Kihajoltam Neriah szorításából és belecsimpaszkodtam a másik angyal karjába, mielőtt teljesen előránthatta volna a fegyvert. Dulakodni kezdtünk, Neriah szárnya pedig többször súrolta az övét, ahogy a hirtelen jött összekapaszkodás miatt egyikük sem tudott megmaradni egy helyben a levegőben. Folyamatosan visszahúzták egymást, a víz pedig roham tempóban közeledett. Az utolsó pillanatban sikerült belekönyökölnöm a támadónk orrába, mire hangos reccsenés következtében ömleni kezdett a vére. Azonnal az arcához kapott, Neriah pedig kihasználva a helyzetet elrúgta magától, és feljebb emelkedett. Az idegen angyal elszámolhatta a víz távolságát, mert a következő pillanatban egy magasabb hullám csapódott a szárnyának, ő pedig rémült kiáltások közepette az óceánba zuhant. A tömött tollak mázsás súllyá változhattak a víz alatt, arról nem is beszélve, hogy mennyi gyakorlata lehetett az úszásban. 

Neriah önfeledten felkacagott, ahogy újra egyenletes tempóban kezdett el verdesni a szárnyával, és visszafordult egy pillanatra az óceánban kapálózó angyal felé. Ezért az egy pillantásért mindketten nagy árat fizettünk. Akkor vettük csak észre a méretesebb hullámot, mikor már pontosan az orrunk előtt volt, és hiába emelkedtünk már valamivel feljebb, így is a derekunkig belepett. Jéghideg víz csapódott hozzánk, Neriah pedig túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon a víztömegnek, a szárnya egy pillanat alatt felmondta a szolgálatot, és hátrazuhant. A következő hullám azonnal betemetett minket, és elnyelt a víz. 

Sós habok öntötték el a torkom, miközben elszakadtam az angyaltól. Annyit láttam csak, hogy a sötét víztömeg alá kerültem, egy ideig azt is képtelen voltam megmondani, hogy merre lehet a felszín. Egy újabb hullám kapott belém, én pedig nem is próbáltam ellenállni neki, pedig már kezdett égni a tüdöm a levegőhiánytól. Abban a pillanatban, hogy újra megpördültem, a fejem kibukkant a habok közül és hangosan köhögve kezdtem el tempózni, hogy visszaszerezzem az irányítást. A sós víz marta a szemem és a friss sérüléseimet, de egyelőre csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb megtaláljam az angyalnőt. Szerencsére nem került messzire tőlem, alig pár méterrel arrébb kapálózott a vízben. Sötét szárnya folyamatosan aláhúzta, és hiába lökte magát újra és újra a felszínre, a hullámok betemették, a pánik kelettette mozdulatai pedig csak rontottak a helyzeten. Annyira rémült volt, hogy a szeméből szinte csak két fehér foltot láttam, a szája pedig folyamatosan néma sikolyra nyílt. Beletelt pár karcsapásba, mire fel tudtam venni egy használható ritmust és odaevickéltem hozzá. Már nyúltam is volna utána, mikor egy újabb örvény miatt Neriah keze telibe találta az arcom. Felnyögtem, és belélegeztem egy adag vizet a váratlan ütés nyomában. Egyszerre fuldokolva és csillagokat látva a fájdalomtól úsztam újra az angyalnő közelébe, majd kikerültem egy újabb csapását, és a hóna alá nyúltam. 

– Neriah! – üvöltöttem, ahogy csak kifért a torkomon, de a hangom szinte beleveszett a tenger morajlásába. – Neriah! 

A neve hallatán megrázta a fejét, mintha ezzel lerázhatná magáról a pánikot, és felém fordult. Még négyszer kellett rászólnom, mire lecsillapodott annyira, hogy rendesen megragadhassam  a vállánál fogva, anélkül, hogy a szárnya összenyomna. A szeme már kevésbé villogott, de továbbra sem sok látszott az íriszéből. Egy ilyen helyzetben csakis az engedte volna át azonnal az irányítást, aki amúgy is korlátlan bizalommal fordult a társa felé. Neriah sosem bízott meg bennem, így csak akkor nyugodott le valamennyire, mikor észrevette, hogy valójában nem az őrült kapálózása, hanem én tartom fent a felszínen. A térdem valósággal perzselt a folyamatos tempózástól, de nem értem rá vele foglalkozni.

– Tempózz a lábaddal! – ordítottam a fülébe, ahogy óvatosan a hátára húztam. Mikor nem csinált semmit, egy kis időre változtattam a fogásomon, hogy bemutathassam mit várok tőle. Pár óvatos csapás után végül sikerült felvennie valamilyen ritmusosnak nem nevezhető tempót, miközben hagytam, hogy vállamba csimpaszkodjon, úgy eveztem mellette.

Igazi szenvedés volt, mire sikerült találnunk valami mindkettőnk számára fenntartható tempót, és nem lenyomni egymást a víz alá. Mivel ő a hátán lebegett, én irányítottam magunkat abba az irányba, amerre a partot sejtettem. Nem tudtam volna megmondani, hogy meddig lapátoltunk, mire kivilágosodott előttünk a köd és megjelent a part, de a hideg és a kimerültség miatt már beszélni sem tudtam. Szinte görcsösen merítettem bele újra és újra a karom a vízbe, hogy aztán a lábammal tovább tempózzak, és vigyem magunkat minél közelebb a megváltás felé.

Később nem is tudtam visszaemlékezni arra, hogy sikerült kievickélnünk a partra, mert ez a része az óceánban való mártózásunknak teljesen kiesett. A végtelennek tűnő evezés után a következő dolog, amire emlékeztem az az volt, hogy a hasamon fekszem az iszapban és az utolsó erőmmel az oldalamra fordulok, hogy ne temessem a fejem a pár centis vízbe. Neriah hangosan zihálásból ítélve ő is így tehetett a közelben, de nem bírtam felemelni a fejem, hogy rá nézzek. Az utolsó dolog az ezüstösen csillogó szürke szempár és éjfekete fürtök látványa volt az orrom előtt, mielőtt mindent elnyelt a sötétség.