Odakint még pont láttam, ahogy Wallace felveszi a nyúlcipőt és a konyha felé iramodik, anélkül, hogy köszöntötte volna a régi barátját.

– Hová ez a nagy sietség? – eredtem rögtön a nyomába.

– Tudod, hogy mit keresek.

– És miért pont a konyhában keresed? – támaszkodtam le az acélszürke konyhapultra, amin egy tál friss eper hevert. Pár darab csokoládéval volt bevonva, de ezeknek a nagy részét már eltüntette valaki. – Nem hiszem, hogy a sütőpor meg a tojás közé lenne rejtve. Vagy, te inkább a tészták között keresnéd? 

Mikor válasz helyett egyszerűen szemforgatva hátat fordított nekem, kivettem egy szem gyümölcsöt a tálból és beleharaptam. Hátrahajtottam a fejem, miközben a méz és napsütés ízű édes lé végigcsorgott a torkomon, és semmihez sem fogható nosztalgia árasztott el. Akkor nyitottam csak ki a szemem, mikor valaki megköszörülte a tokrát közvetlenül mellettem.

– Mi van? – kaptam be egy újabb epret, aztán egy kiválasztottam egy csokival bevontat és a szájához nyomjam, mikor már nyitotta, hogy kioktasson valami miatt. 

Wallace szeme kidülledt, de nem kapta el a fejét, sőt hagyta, hogy a teljes gyümölcsöt betoljam a szájába. Közben végig a szemembe nézett, majd szinte ösztönösen lenyalta az ujjamról a megolvadt csokoládét. Úgy rántottam el rántottam a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna, hirtelen túlságosan levegőtlennek éreztem a szobát, és elfordultam. A pultra támaszkodva próbáltam összeszedni magam, mert akaratlanul is a csókunk emléke jutott eszembe, amit még át sem beszéltünk. Nem mintha lett volna beszélni rajta valamit azon kívül, hogy nagy hiba volt, de azért mégis szívesen kifaggattam volna róla az angyalt.

Wallace pillantása szinte lyukat égetett a tarkómba, de nem fordultam meg, nehogy lássa, hogy a vastag smink ellenére is kipirult az arcom. Mikor egyikünk sem szólalt meg, egyszerűen visszamasírozott a nappaliba. Bár csak a hátát láttam, másodpercre pontosan meg tudtam volna mondani, hogy mikor találta szembe magát Nathaniellel, mert hirtelen kővé dermedt. A testtartása is megváltozott, a válla meggörnyedt, a fejét lehajtotta és a kezét összekulcsolta maga előtt. 

– Wallace? – hallatszott a hálószoba felöl egy erőtlen és hitetlenkedő hang. Természetesen Nathanielhez tartozott, akit ezek szerint a barátnője nem tájékoztatott arról, hogy ő is itt van. 

Sötét pillantást vetettem Neriáhra, de csak a vállát vonogatta a háttérben, és várta a fejleményeket. Nem is kellett csalódnia, mert bár Wallace nem szólt semmit, nem tudott hová bújni, Nate pedig megindult az irányába.

– Tényleg te vagy az? – kérdezte Nathaniel. 

Wallace arcát továbbra sem láttam, de mivel nem válaszolt, el tudtam képzelni, hogy ugyanolyan riadt a tekintete, mint amikor a húgával találkozott nem sokkal ezelőtt. A két viszontlátás között azonban az a nagy különbség volt, hogy míg Neriah hűvösen üdvözölte, Nathaniel pár lépéssel megszüntette a köztük lévő távolságot, majd a karjába zárta. Nem tudtam eldönteni, hogy a köpni-nyelni nem tudó angyalnőt, engem, magát Wallace-t sokkolták az események, aki nem is viszonozta a barátja ölelését a döbbenettől. Miközben Nathaniel szinte még a szuszt is kiszorította a társából, találkozott a pillantásunk. Előbb rám, aztán a szárnytalan társára nézett és mindentudó kifejezés jelent meg az arcán. Ez vagy azt jelentette, hogy már ennyiből rájött pár dologra, esetleg Neriah avatta be, Wallace nevét kihagyva a sztoriból, vagy csak szeretett volna úgy tenni, mintha tudomása lenne néhányról, miközben semmit sem tudott. Annyira ismertem már, hogy tudjam, volt sütnivalója, ráadásul az angyalnővel ellentétben vele nem haraggal váltam el. Nathaniellel jöttem ki a legjobban a, mikor Michael keresésére indultunk a serege összetartó tagjaival, de ez nem azt jelentette, hogy rábíztam volna az életemet. Bármi is történt, a szobában tartózkodók közül egyedül Wallace-ben bíztam meg továbbra is, még ha igyekeztem az utóbbi órákban egyre sűrűbben emlékeztetni rá magam, hogy ő attól még ugyanolyan angyal, mint a társai. 

– Köszönöm – formálta hangtalanul a szájával. 

Aprót biccentettem csak, mert nem voltam benne biztos, hogy mire érti igazából. 

– Nate, én... – szólalt meg először Wallace, mikor kibontakozott az ölelésből. 

– Nem számít! – vágott közbe Nathaniel, és mélyen a fekete hajú társa szemébe nézett. – Nem számít. A testvérem leszel mindig. 

Wallace mormogott valamit, amit akár köszönömnek is lehetett értelmezni, de ezek után sokkal inkább az angyalnő reakciója kötött le. Ugyanis Neriah hullasápadtan támaszkodott a falnak, mint aki attól fél, hogy nem tartják meg a saját lábai. Úgy bámulta Nathaniel és Wallace kettősét, mint aki nem hisz a tulajdon szemének. Szinte már azt vártam, hogy belecsíp a karjába, hogy meggyőződjön róla tényleg nem álmodik, de végül csak megrázta a fejét és elfordult. Bár az arcára már újra kiült a kifejezéstelen tekintet, a tekintetének nem tudott parancsolni, ahogy a kezének sem, ami ökölbe szorult. 

Wallace hozzá hasonlóan nem nagyon tudta kezelni a váratlan fordulatot, és a feje búbját vakarva lépett el Nathaniel mellől, aki továbbra is csillogó szemmel nézett rá. Nyoma sem volt a tekintetében az undornak, szánalomnak vagy éppen haragnak. Egyszerűen örült, hogy – mondhatni – épségben visszakapta a testvérét. 

– Idő van – köszörültem meg a torkom, a nappali közepén álló valószínűleg antik, ingaórára nézve. Ez azonnal kizökkentette mindhármukat a kábulatból. 

– Mintha láttam volna, hogy Uriel az emberevő rémet ábrázoló kép mögött lévő széfbe rejtette el a kedvenc tőrjeidet – fordult Nathaniel egyből az angyalnő felé. – Attól tartok, a kombináció nincs a birtokomban, de kezdtem besokallni attól, hogy napok óta azt a képet kellett bámulnom. 

– Az egy Goya festmény! – szaladt ki akaratlanul is a számon, mire a három angyal értetlenül fordult felém. – A kép címe pedig, hogy Saturnus felfalja a gyermekét. Egy spanyol festő volt, a barokk és a romantika határáról. Csak gondoltam... jobb ha tudod, mielőtt kárt tennél a képben. Az értéke felbecsülhetetlen.  

– Ugyan kérlek – húzta halált és pusztulást ígérő mosolyra Neriah a száját, Nathanielhez intézve a szavait. – Semmi sem állhat közém és a kicsikéim közé. 

Nathaniel vetett egy utolsó bátorító pillantást Wallace-re, aztán meglapogatta a vállát és csatlakozott az angyalnőhöz a szomszéd szobában.

– Rosszul hallottam, vagy tényleg a kicsikéinek hívta a késeit?

– Tudhatnád már, hogy ennél sokkal bizarrabb dolgaink is vannak. 

– Mindig elfelejtem. 

Miközben Neriah a szomszéd szobában a széf feltörése közben halkan sutyorgott Nathaniel fülébe a történtekről, a minket fenyegető veszélyekről vagy éppen arról, hogyan szeretne tőlem megszabadulni, Wallace elkezdte szisztematikusan felforgatni a nappalit a szárnya után. Mivel semmi másban nem vették hasznom, én is beszálltam a keresésbe, kezdetnek pedig egy jókora faragott ládához léptem, ami le volt lakatolva. Ezúttal teljesen hidegen hagyott, hogy miféle műértéket teszek tönkre, Wallace tőrét lenyúlva két ütéssel levertem a lakatot a markolattal.

– Azt meg kell hagyni – tátottam el a szám, mikor felemeltem a fedelet és a szemem elé tárult a benne lévő kincshalom. – Hogy Urielnek van ízlése.

Wallace már a mondatom felénél mögöttem állt és a mellkasát a hátamhoz nyomva lesett át a vállam felett, mikor felemeltem egy jelentősen nehéz, színarany láncot, amiről diónyi nagyságú zafírok lógtak.

– Ezek csak kacatok.

– Kacatok, a fenét – fordultam meg hitetlenkedve, mire pontosan szeme találtam magam vele. – Ennek az árából még a teljes egyetemi tanulmányaimat is fizethettem volna – lobogtattam meg előtte a láncot.

Wallace megforgatta a szemét, majd arrébb tessékelt és pár perc keresgélés után előhúzott egy hosszúkás tárgyat, ami első pillantásra szinte teljesen elvakított, annyira csillogott. 

– Tessék – fogta meg a bal kezem, majd belenyomta a szerzeményét. – Ez jobban illik hozzád.

Egy aranyozott hüvelyű, apró kövekkel kirakott markolatú tőr volt, egy vékony szíjon. Neriah régi fegyvereihez hasonlított, de jóval kisebb és visszafogottabb darab volt a díszítés ellenére. Még a markolattal együtt is rövidebb volt az alkaromnál, de szép súlya volt, ahogy azonban előhúztam a tőrt és megforgattam, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire kézre is áll. A beszűrődő lemenő nap sugarai megcsillantak tökéletes, üvegszerű pengéjén, ami borotvaéles volt.

– Nem indulhatsz fegyvertelenül csatába – magyarázta. Mielőtt bármiféle módon megköszönhettem volna, továbblépett a következő ládához, és elkezdte kiszórni annak a tartalmát. Nem zavartatta magát, egymás után dobálta ki az ékszereket, antik könyveket maga mellé, egy aranyozott szivardoboz pedig a szoba másik végében landolt, ahogy egyre jobban belemelegedett a keresésébe.

A különleges ajándékot forgatva bámultam rá egy ideig, és a kedvességén töprengtem. Nem hittem, hogy valaha a hasznomra válna, mert még csak használni sem tudtam, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen mocskoltam volna be újra a kezem. Mikor Michael arkangyalkardját forgattam, az teljesen más eset volt. Az életünk forgott kockán, ráadásul a kard valamilyen számomra érthetetlen csoda folytán magát irányította, nem szorult a segítségemre. Ennek ellenére levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon, ahogy lepillantottam a tőrre. Ki gondolta volna, hogy az apokalipszis utáni világban mennyire felértékelődik a csicsás fegyverek értéke? 

Mivel a ruhámra sehogy sem tudtam ráerősíteni és a cipőm szárába sem tudtam belecsúsztatni, visszavonultam a konyhába, hogy ne lássa senki, hogy mennyit szerencsétlenkedek, amíg igazi kémnős módon a combomra erősítettem az összesen három pántból és két csatból álló tokot, aztán belecsúsztattam markolattal együtt a tőrt. A ruhám tökéletesen eltakarta, mégis idegen érzés volt, ahogy minden egyes lépésnél a bőrömhöz dörzsölődött. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy hiába volt a flapper-ruha jó rövid, a csillogó ráncai, és a strasszkövekkel díszített zsinórok miatt teljesen elveszett alatta a combtok. Feljegyeztem magamnak, hogy ha a közeljövőben hasonló tematikájú boltban járok, akkor szerezzek be egy kényelmesebb és modernebb darabot is, ha már a pisztolyt egy ódivatú tőrre cseréltem. Nem voltam benne biztos, hogy bármelyiket is akartam, de a jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy elutasítsak egy ilyesféle ajándékot, még ha Wallace előttem találta. 

– Wallace! – kiáltott fel a szomszéd szobában Nathaniel. – Találtunk valamit, ami téged is érdekelhet.

– Amennyiben nincs köze a... – lépett be Wallace a hálóba, majd elhallgatott a mondat közben.

A rájuk telepedő sokat mondó csend szerint, nem csupán Neriah kicsikéit rejtette a széf, így gyorsan én is csatlakoztam hozzájuk. Volt szerencsém elkapni Wallace mohó arckifejezését, ahogy átvesz Nathaniel kezéből egy jókora papírzacskóba göngyölt csomagot, amiből fehér tollak kandikálta ki. Úgy nézett rá, mintha csakis a kezében lévő dolog létezne a számára egyedül a világon, ezért inkább mégsem mentem be hozzájuk, helyette mindent felforgattam kint, hogy keressünk egy elég nagy táskát, amibe bele tudjuk passzírozni az új szerzeményünket. Az elveszett és megkerült szárny iránti örömöt inkább meghagytam az angyaloknak. Egyfelől nem tudtam megérteni, hogy mit esznek annyira rajta, még akkor is, ha nem lehet visszavarrni, másfelől ha lehetséges lenne a műtét, nem tudtam, hogy örülnék-e a sikerének.

– Azt hiszen, mindent elvégeztünk, amiért ide jöttünk – nyomtam a fekete sporttáskát Wallace kezébe, mikor a társaival együtt kilépett a szobából. Hálásan fogadta, majd olyan óvatosan fektette el benne a becsomagolt szárnyat, mintha egy kisbaba lenne. Így, összecsukott és hajtott állapotban nem is nézett ki olyan hatalmasnak, pedig volt alkalmam látni, hogy milyen lélegzetelállítóan festett korábban. – Mehetünk?

Neriah és Nathaniel bólintott, azonban Wallace gyanúsan lehajtotta a fejét.

– Én még nem végeztem el azt, amiért ide jöttem.

– Ezt hogy érted? Megvan egy régi barátod, akinek a segítségével megtalálhatjuk Michaelt, meglett szárnyad és bónuszként még Neriah is előkerült. Mit akarsz még tenni?

Neriah bosszúsan ciccegni kezdett, de nem szólt közbe.

– A Fészekben ígéretet tettem magamnak, hogy elpusztítok mindenkit, aki ezt tette velem – emelte fel a táskát Wallace. – És még csak most kezdtem el.

– Nem gondolod, hogy fontosabb a bosszúnál az, hogy mindannyian épségben eltűnjünk innen?

– Ti menjetek! – Rázta meg a fejét a férfi. – De én maradok.

– Számtalan lehetőséged lesz még Beliellel végezni, de most nem azért jöttünk! 

– Én igen – nézett komoran a szemembe. – Sajnálom. 

Ugyanilyen arccal nézett rám akkor is, mikor olyan hamar beleegyezett abba, hogy visszatérjünk a Fészekbe megtudni valamit, ami segíthet Michaelen. Dehogy akart ő a parancsnokán segíteni, csakis a kicsinyes bosszú vezérelte. 

– Én is – néztem vissza rá keményen. Ha bármilyen érzelmet is kiváltott belőle a reakcióm, nem mutatta.

– Talán most nem lesznek annyian a szállítók bejáratánál, mint korábban – fordult Wallace a két társa felé. – De ne repüljetek, amíg a város határához nem értek, Uriel kerestetni fog. 

– Testvér, gondolkozz! Bármit is tervezel az őrültség – szólt rá Nathaniel abban a pillanatban, hogy az én számat is ugyanez a kifejezés hagyta volna el. 

– Lehet. De végig fogom csinálni. 

– Wallace, szükségünk van rád. Neriáhnak és Georgie-nak szüksége van rád! – ragadta meg Nathaniel a kezét. – Nekem is szükségem van rád. 

Wallace pislogott párat, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét, de nem vitatkozott tovább, csak beleegyezése jeléül a vállára vette a táskát és visszacsúsztatta az arcára az álarcot. Túlságosan hamar változott meg a véleménye, ezért nem hittem, hogy komolyan gondolja. Mégis, ha így volt, akkor Nathaniel pár mondatból álló beszéde miatt lehetett, ami bárkit meghatott volna, és nem azért, mert én kértem rá. 

– Rendben van – mondta végül. – De most nem válunk szét, bármi lesz.

Ezúttal is kerültük a lift használatét, és a lépcsőházat használtuk, de szinte már fel sem tűnt, hogy mennyire sajog a körömcipő miatt a lábam, vagy szorít a ruha. Ennél jobban izgultam a lent ránk váró kavarodás miatt, mert volt egy olyan sejtésem, hogy nincs akkora szerencsénk, hogy észrevétlenül kislisszoljunk, aztán vissza se nézzünk. Ez a gyanúm be is igazolódott, mikor a fölszinthez értünk és kivágódott előttünk a lépcsőház ajtaja, majd egy fekete és fehér ruhát viselő pincér lépett be rajta. 

– Siessenek, már el is kezdődött! – szólt oda nekünk, aztán már ment is volna tovább, de magakadt a pillantása a hasonló egyenruhát viselő Wallace-en, és megtorpant. – Te mit keresel itt? 

– Kikísérem a hátsó ajtón a vendégeket – válaszolta Wallace nyugodt hangon, hezitálás nélkül. – Felsőbb utasításra.

Az ismeretlen pincér homloka ráncba szaladt.

– Ez lehetetlen.

– Miért lenne az? – szólt közbe Neriah felszólító hangnemben. – Azonnal távozni akarok a partiról. Merre van a kijárat?

A pincér nyelt egyet, az ádámcsutkája szinte fel-alá járt, ahogy Wallace és az angyalnő között kapkodta a figyelmét, azon tanakodva, hogy mégis hova tarthat két angyal, egy kísérő és egy felszolgáló távozni a buli alatt. 

– Értem, hölgyem.. De az arkangyal parancsára a beszéde előtt senki sem távozhat a jelenlévők közül. Minden kijáratot lezártak, és úgy tudom, hogy őrök vannak a környező háztetőkön is. 

Az utolsó pillanatban az ajkamra haraptam, hogy ne eresszek el egy cifra káromkodást, Nathaniel pedig a fluoreszkáló neoncsövek fényében is betegesen sápadtnak látszott. Bármit is műveltek vele eddig, nem volt olyan jó állapotban, mint amilyennek mutatta magát. 

– El innen! – adta ki az utasítást Neriah végül a pincérre nézve, akinek nem is kellett több, felkapta a nyúlcipőt és kivágtatott a legközelebbi ajtón.

Inkább megtartottam magamnak a véleményem arról, hogy az angyalnő nem csak a fegyverforgatáshoz és a haja belövéséhez ért, hanem arkangyalokat megszégyenítő módon képes parancsolgatni másoknak. 

– Mi legyen? – fordult felénk végül, mikor becsapódott a lépcsőház ajtaja a felszolgáló mögött. 

– Vagy itt várunk, amíg Uriel elő nem adja a beszédét, vagy...

– Vagy megnézzük azt a nagyon különleges beszédet, aztán az egyik kinti kijáraton át távozunk – fejezte be a mondatom Wallace. 

Nathaniel és Neriah összenézett, míg Wallace a kilincs után nyúlt. Lemondóan követtem őket, mikor meghallottam, hogy a másik két angyal is megindul az ajtó felé. Az összes hibájuk ellenére, sosem nevezhettem őket gyávának, és bármilyen veszélyes is volt nekünk odakint a terep, számukra a lépcsőházban való bujkálás felért volna egy kivégzéssel. 

* * *

– Nem kéne még előrébb állnunk, hogy biztos megláthassa valaki a kis barátnőnket és a szökevény pasiját? – rántottam vissza Wallace-t a gallérjánál fogva, mikor még előrébb akart osonni a tömegben. 

Megajándékozott egy sötét pillantással, de végül beérte a fal melletti, kevésbé feltűnő hellyel, amit sikerült kiharcolnunk. Pár méterrel mögöttünk Neriah szinte hozzápréselődött a falhoz, miközben mellette Nathaniel egy új álarc és némi lopott műtoll meg a gigantikus kalap és túlméretezett csokornyakkendő biztonságában próbált láthatatlanná válni. Épphogy csak kiszabadultak Uriel karmai közül, egyikük sem akarta volna ezt visszacsinálni. 

Minden jelenlévő angyal, csinos kísérő és pincér itt volt már, mindennek közepében pedig a gyep óceán felöli oldalán felállított szónoki emelvény állt, rajta az arkangyallal és az ikreknek maszkírozott kísérőivel. Túl messze állak ahhoz, hogy biztosra lehessek benne, de mivel a ruha ugyanaz volt, úgy hittem, hogy ugyanaz a titokzatos lány lehet az egyikük, akit Rafi korábban annyira megbámult. Nem láttam őt a közelben, de ez nem azt jelentette, hogy nem is volt itt. Tőlük jobbra egy ismerős, megtermett angyalt vettem észre, aki az oldalára csatolt kardját szorongatta. Beliel volt az. Wallace nyilván előbb kiszúrta, mint én, ezért szeretett volna minél közelebb furakodni hozzá a tömegben, de ezt semmiképpen sem hagyhattam. A bosszúnak ezúttal várni kellett. 

Az emelvény elé hosszú asztalt állítottak, fehér abrosszal letakarva, ami az élénk, tengeri szél miatt fel-fel lebbent néha. Mindkét oldalán angyalok ücsörögtek, az egyetlen üres szék az asztal végén volt, Urielnek fenntartva. Egész biblikus látvány lett volna, ha nem ismertem volna már hírből Uriel módszeresit. 

Uriel már javában tartotta a beszédet mikor megérkeztünk, ezért őszinte bánatomra lemaradtunk a nyitó mondatairól, ahogy arról is, hogy mit keres egy rettegő férfi előttük a színpadon, kezében egy ronggyal, ami túlságosan össze van göngyölve ahhoz, hogy lássam a tartalmát. Mivel azonban Uriel és egy őrnek kinéző angyal lábai előtt térdelt, az arca pedig csupa könny volt, nem hittem, hogy bármi jó várna rá. 

– ANGYALOK DARABJAI – kiáltotta Uriel mennydörgő hangon. – A majmok feldarabolják sérült testvéreinket, mielőtt meggyógyulhatnának. Pénzért árulják a tollainkat, ujjainkat és más testrészeinket. Mindannyian jól tudjátok, milyen sokáig tart és milyen fájdalmas, míg újra kinő egy ujj, és akkor még nem beszéltünk azokról a testrészekről, amiket nem tudunk visszanöveszteni.

Ezek szerint nem maradtunk le sok mindenről. Találkozott a pillantásom Wallace-ével, ahogy a körülöttünk lévő angyalok felordítottak. A harag pillanatok alatt átjárta a teljes tömeget. 

– Oly régóta várunk. – folytatta Uriel. – Oly régóta hagyjuk, hogy a majmok beszennyezzék ezt a gyönyörű földet, hagyjuk, hogy azt gondolják, ők a legkedvesebb faj az isteni teremtésben. Még azt sem képesek felfogni, miért uralhatták példa nélkül álló módon hosszú ideig a Földet. Olyan önteltek és idióták, hogy még azt sem képesek belátni, mekkora ostobaság, ha valaki csatatérré változtatja a saját otthonát.

A tömeg kárörvendően kuncogott és pfujolt, Uriel pedig magabiztos mosollyal az arcán figyelte őket. Wallace keze megtalálta az enyémet, de ezúttal nem lettem semmivel sem nyugodtabb, attól ahogy összefonódtak az ujjaink. Kezdett nagyon rossz előérzetem támadni az este kimenetelét illetően. 

– De örömteli híreket is hoztam, fivéreim és nővéreim – emelte fel Uriel a hangját, hogy visszaszerezze a figyelmet. – Olyan híreket, melyek a megérdemelt helyükre teszik az ilyen embereket, mint ez itt. Híreket, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy Isten jóváhagyásával megbüntessük őket.

A tömeg erre azonnal elcsendesedett, Wallace szorítása erősödött. Nem szóltam rá, mert már én is elfehéredő ízületekkel szorongattam a kezét. Túlságosan átragadt rám a környező emberek rettegése ahhoz, hogy nevetségesnek, vagy egyszerűen abszurdnak tartsam az arkangyal szövegét. 

– Hallottátok a pletykákat – mondta Uriel. – Hallottátok a spekulációkat. Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek, ezek mind igazak. A jelek itt vannak. Döntő bizonyítékkal rendelkezünk arra nézve, hogy Gabriel, a Hírvivő miért hozott minket ide a Földre.

Az előttünk álló két megtermett angyal összedugta a fejét, ahogy vad sutyorgásba kezdett, Neriah felszisszent a hátunk mögött, de a hangja beleveszett a közönség izgatott morajlásába.

– Nem kell többé törni rajta a fejünket, fivéreim és nővéreim. Nem kell többé azon vitatkoznunk és veszekednünk, hogy ez egy gyakorlat, egy összetűzés a bukottakkal, vagy csak egy újabb
figyelmeztetés az embereknek, akik közben kavicsokkal és kövekkel hajigáinak minket. –Hallgatott el Uriel a végén, ezzel fokozva a drámai feszültséget.

A tömeg elnémult. Uriel úgy járatta körbe a tekintetét, hogy az első sorokban állókkal biztosan fenntartson egy pár másodperces szemkontaktust, mielőtt a következő angyal szemébe nézett. 

– Itt vannak a bibliai sáskák. 

A suttogás újra felerősödött, a hátsó sorokban, nem messze tőlünk kiabálni kezdet páran. Én is szívesen felemeltem volna a hangom, hogy ez mégis mi a jó fenét jelent, de beértem egy értetlenkedő pillantással. Sosem voltam egy vallásos típus, de Wallace arcából ítélve ő vagy az volt, vagy az ő szemszögükből nézve, ez a bejelentés egészen mást jelentett. 

Uriel egészen addig hagyta, hogy a hangzavar a tetőfokára hágjon, mielőtt felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a tömeget. 

– Mint azt sokan tudjátok, a munkámnak része, hogy időnként meglátogassam az Alvilágot. Tegnap felnyitottam az Alvilág mélységét. Fekete füst szállt fel a mélységből, mint egy nagy kemence füstje, a nap és a levegő elsötétült a mélység füstjétől. A füstből pedig sáskák jöttek ki a földre. Ahogy az meg volt írva, skorpiókéhoz hasonló farkuk és fullánkjuk volt, arcuk pedig, olyan volt, mint az emberi arc, és olyan hajuk volt, mint az asszonyok haja, foguk, mint az oroszláné. Csak jöttek, egyik ezer a másik után. Betöltötték az eget.

Az angyalok a tömegben, akár csak végszóra vártak volna, ugyanabba az irányba fordultak, és felnéztek az égre. Előbb láttam meg a sötét felhőt a láthatáron, hogy meghallottam volna, amit ők hallottak. A felhő egyre csak növekedett, és szélesebesen közeledett a mi irányunkba, ezért egy pillanatra sem hittem, hogy valóságos felhő lenne. Előbb halk zümmögést véltem felfedezni az irányából, ami pillanatok alatt mennydörgő morajlássá erősödött. Úgy éreztem, mintha egy jeges kéz simított volna végig a gerincemen a hang hallatán. Ugyanis jó párszor hallottam már az álmaiban azóta a nap óta, hogy túléltem a találkozást a hanghoz tartozó lénnyel a régi Fészek alaksorában. A skorpióangyal adott ki pontosan ilyen hangot, mielőtt rám támadt volna. 

Némán és mozdulatlanul állt mindenki, azt figyelve, ahogy egyre száguld felénk a kavargó felleg. Wallace egyesével lefeszegette magéról az ujjaimat, hogy kiszabadítsa a kezét, majd magához húzzon és átkarolja a derekam. Egészen eddig észre sem vettem, hogy teljes testemben reszketek, de nem a hidegtől.  

Uriel felemelte a kezét, mint aki kész magéhoz ölelni a teljes tömeget. 

– Megkaptuk a megerősítést, fivéreim és nővéreim, ez az, amire vártunk. Amire létrehoztak minket. Amiért éltünk, amire készültünk, amiről álmodtunk, végre elérkezett! Olyanok leszünk, akár a régi idők hősei! – Vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta. – Eljött az ítélet Napja. A legendák apokalipszise ITT VAN!

A skorpióangyalok érkezése okozta rettenetem ellenére is csak arra tudtam gondolni, hogy Uriel nem csupán eszelős, a velejéig romlott és hidegvérű gyilkos, hanem nincs ki a négy kereke sem, és ezek után biztosan a zártosztályon lenne a helye. Wallace arcán pontosan ugyanezt a gondolatot láttam tükröződni.