A legdöbbenetesebb a ruha és a fejék volt, amibe Madeline alkalmazottjai bújtattak. Az angyalok jó szokásukhoz hűen megint tematikus bulit tartottak; és ezúttal is a '20-as évek volt a főtéma, így az összes kísérő kinézete is ehhez igazodott. A férfiakon lakk és szteppcipők, öltönyök és kerek karimájú kalapok voltak, a nőkön lenge és flitteres, Charleston koktélruhák, tollas fejpántokkal, gyöngysorokkal, tollboákkal és magassarkúkkal. Hamarosan az egész terem úgy nézett ki, mintha mindegyikünk éppen szerepet kapott volna a Nagy Gatsbyben, én pedig tökéletesen beillettem volna a díszletbe. A pezsgőszín, flitterekkel és gyöngyökkel kirakott, oldalt felhasított, de amúgy is elég rövid koktélruhámnak vékony spagettipántja és széles kivágása volt, az asszimetrikus aljáról pedig arany rojtok lógtak le, amik minden lépésnél valóságos táncot jártak a levegőben. A fejpántom szintén arany volt, és úgy nézett ki az apró kövekkel kirakott tollal, mintha valóságos kis tiara lenne. Mindehhez testszínű harisnyát kaptam, csipkés harisnyatartóval, ami kivillant volna a ruhám alól, ha felemelem a lábam, és fekete körömcipőt, aminek túl nagy volt a sarka az én ízlésemhez képest.

– Elképesztően nézel ki – bukkant fel ekkor Wallace tükörképe mögöttem. Megpördültem és szembe találtam magam a szürke hajszálcsíkos szmokingot, fekete inget, sötét nadrágot és elegáns bőrcipőt viselő angyallal. Az új frizuráját valaki hátrazselézte és takaros kis copfba fogta össze a tarkóján, ráadásul meg is borotválkozott, ami több évet fiatalított, amúgy is kortalannak kinéző arcán. Volt az összehatásban valami határozottan gengszteres, annak ellenére hogy általában Wallace volt mindig maga a megtestesült szőke herceg.

– Te is elég csini vagy – mértem alaposan végig, aztán óvatosan körbepillantottam.

– Mindig megtalálod a leginkább alkalomhoz illő kifejezést.

Legalább fél tucat hasonló ruhát viselő lány figyelt minket, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a szempilláját festené, vagy a haját igazgatná, ezért gyorsan kézen fogtam az álruhás herceget, és kihúztam a folyosóra. A legtöbb nőnemű lény, aki mellett elhaladtunk csábos félmosollyal figyelt minket, vagyis inkább Wallace-t, aki annyira hozzászokhatott ehhez, hogy szinte észre sem vette. Mivel a folyosón is jó páran ácsorogtak, átvágtunk a közeli előtéren és az egyik nyitott teraszajtó előtt álltunk meg, ahol már tucatnyi koktélruhás lány, és hasonló öltözéket viselő pincér szorgoskodott, így nem tűntünk ki a tömegből.

– Megtudtál valamit? – hajoltam közel hozzá egyből.

– Csak kósza pletykákat, de ha még a felük is igaz lenne, már akkor is nagy baj van – horgasztotta le csüggedten a fejét. – Állítólag Uriel hívta meg az összes angyalt, mert ez nem sima buli, hanem ünnepi díszvacsora és nagy beszéddel készül. A legtöbb pincér már a neve hallatán elsápadt, szóval nem bánhat kesztyűs kézzel a halandókkal. A parancsnokról és Rafaelről semmi hír, de többen azt mesélték, hogy gyakran látnak mostanában civakodó és mérges angyalokat.

– Egyre rosszabb a helyzet – összegeztem. – Vagyis, ha Michael nem tér marha gyorsan vissza és fogja össze a társaságot, tényleg belső harcok törhetnek ki?

Wallace vérszegényen bólintott.

– Nem hiszem, hogy Uriel elég erős hozzá, de már a puszta tény, hogy ma csakis miatta gyűlnek össze aggodalomra ad okot. Tudhat valamit, ráadásul...

Befejezni azonban már nem tudta a mondatát, mert ebben a pillanatban egy angyal landolt előttünk kint a pázsiton, apró fűcsomókkal és sárdarabokkal megszórva a közelben lévőket becsapódáskor. Látszólag közönyösen állt neki leporolni az öltönyét, teljesen figyelmen kívül hagyva a következő dermedt embereket, és egyenesen felénk indult.

Wallace elkerekedett szemmel meredt rá, aztán nyelt egy nagyot. Az arcára volt írva, hogy ismeri az idegen angyalt, aki egyre csak közeledett.

Talán ő mozdult előbb végül, mikor túljutott a kezdeti sokkon, talán én, de mindkettőnknek ugyanaz a gondolata támadhatott, mert egyszeriben azon kaptam magam, hogy Wallace a falhoz szorít és eltakar a teljes testével. Még mindig szem előtt voltunk, de már sokkal inkább az árnyékok és két pult között, ami nem sok tekintetet vonzhatott magára. Olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte összeért a szánk, a kezével a fejem mellett támaszkodott meg, a teste szinte teljesen rásimult az enyémre. A szívem a torkomban dobogott és tudtam, hogy ezt ő is jól hallja, mégsem bírtam megnyugodni. Többször láttam már közelről, de most először tűnt csak fel, hogy mennyi parányi szeplő borítja a máskor borostás arcát, és hogy nem egyszerűen szürke a szeme, hanem viharszürke, amiben mintha folyamatosan örvénylene valami. Egy ideig farkasszemet nézett velem, aztán a tekintette lassan, lejjebb kúszott a számra és megállapodott ott.

Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, ezért mély lélegzetet vettem, amivel csak azt értem el, hogy megtelt az orrom friss szappan, tenger és valamilyen citrusos illat egyvelegével, ami az angyalból áradhatott, és azt kívántam bár csak ne vettem volna levegőt. Egyszerre szerettem volna mielőbb véget vetni a szituációnak, és jó hosszú ideig elidőzni a közelében. Hiába mondogattam magamban, hogy ez természetes, hiszen az utóbbi hetekben ő volt az állandó társaságom, aki mindig vigyázott rám és megnevettetett, mégis tudtam, hogy egy kevés ehhez azért érzéshez. Ehhez még hozzájárulhatott az is, hogy gyakran kaptam magam azon, hogy megfeledkeztem arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy Wallace még szárny nélkül is egy angyal, ráadásul a közös barátunk beosztottja.

– Tiszta a terep – kukucskáltam ki a feje mögül, percek, esetleg órákkal később. Nyomát sem láttam már az angyalnak, akitől Wallace annyira megrémült, a szívverésem, ami nem olyan rég az egekbe szökött, mégsem akart csillapodni.

Wallace nem hajolt hátrébb, még csak úgysem csinált, mint aki megértette, hogy mit mondtam, inkább az ellenkezőjét tette. Még közelebb hajolt hozzam és egyszer csak az ajka találkozott az enyémmel. A kezét szigorúan a falon hagyta, a szája pedig csupán súrolta az enyémet, rám hagyva a választás lehetőségét. Én pedig még mindig ködös fejjel, de szinte ösztönösen viszonoztam a csókját.

Wallace olyan gyöngéden tartott a karjában, mintha porcelánból lennék. Pontosan ilyen érzés is volt, ahogy még mindig a fal és az angyal közé szorulva, lustán kóstolgattuk egymás ajkát, teljesen megfeledkezve a külvilágtól. Minden egyéb gondolat kiment a fejemből, csakis az maradt meg benne, hogy mennyire jó érzés egy olyan erős férfihoz simulni, aki még ennyire finoman és visszafogottan csókol. Az ajka édes és puha volt, nem követelőző, a testéből áradó hő szinte beburkolt, mint egy hatalmas meleg takaró, az orrom pedig megtelt a sós tenger és a citrus illatával, ami belőle áradt. Később jöttem csak rá, hogy Wallace ugyanúgy csókolt, ahogy beszélt. Feszülten, összpontosítva és csak rám figyelve. Én pedig úgy éreztem, hogy ettől a szívem mintha a kétszeresére nőtt volna, csak azért hogy még több helyet szorítsak neki benne.

Aztán valaki élesen megköszörülte mögöttünk a torkát, mi pedig úgy rebbentünk szét, mintha valami különösen rossz dolgon kaptak volna rajta minket. Nagy eséllyel azért éreztem így, mert pont ez volt a helyzet. Szinte ösztönösen löktem arrébb Wallace-t, aztán pironkodva az ismeretlen felé fordultam, aki félbeszakított minket. 

Madeline volt az, és nem látszott túl boldognak attól, amit látott.

– Nem ez a legjobb pillanat az enyelgésre, kedveseim. 

Nem mertem Wallace-re nézni, helyette bűnbánón lesütöttem a szemem, és azt kívántam bárcsak megnyílna alattam a föld. Nem is értettem mi ütött belém. Nagy eséllyel kezdtem teljesen megbolondulni, hogy ennyire hagytam magam elragadtatni. Ráadásul pont az angyallal! 

– Elnézést – mormogtam végül. 

Madeline kurtán biccentett, aztán felemelte a kezét, amiben egy átlátszó és csillogó ruhadarab volt, és felém nyújtotta. Eddig fel sem tűnt, hogy nem üres kézzel áll előttünk, csodálkoztam volna azon, ha egyáltalán bármi feltűnt volna. 

– Ez még a jelmezhez tartozik – nyomta a kezembe a különös ruhadarabot, ami nem is ruhadarab volt, hanem inkább színpadi kellék. – Bújj bele! Öt perc múlva várlak vissza a terembe, addig megkeresem a többi megbízhatatlan leányzót!

Nem álltam neki magyarázkodni, ő pedig nem szidott össze, hanem már ott sem volt. Volt jobb dolga is, mint minket kiosztani. Helyette, a kezemben lévő dolgot szemléltem, amihez hasonlót halloweenkor láttam kislányokon és a tv-ben mindenféle fantasysorozatban. Ugyanis egy csillogó, arany tündérszárnyat szorongattam, az utolsó kiegészítőként a jelmezemhez. 

– Ez ugye... ugye nem egy... – kezdte Wallace, aki most először szólalt meg azóta, hogy meglátta hosszú percekkel korábban közeledni a számomra ismeretlen társát.

– De igen. Egy szárny. – Fejeztem be a mondatát. – De inkább tündér, mint angyal.

Wallace undorodva meredt a szinte átlátszó, de gyöngyökkel kirakott és kilónyi csillámporral megszórt szárnyra, amibe közben gyorsan belebújtam. Nem ütött el a ruhámtól, szinte még passzolt is hozzá valahogy, mégis nevetségesen éreztem magam benne. Mintha a kihívó és felnőttes ruhámhoz hirtelen kaptam volna egy kisiskolás kiegészítőt, amitől az összhatás szerintem nevetséges lett. Az angyal tekintetéből ítélve, neki nem egészen ez járt a fejében, mert egyenesen haragosan meredt rám. Reméltem, hogy ennek sokkal inkább a ruhámhoz, mintsem a korábbi csókunkhoz van köze. Még én sem voltam egészen tisztában azzal, hogy viszonyuljak hozzá, vagy hozzánk, a korábbi után, de nem ez volt a legjobb időpont a töprengésre.

– Milyen célt szolgálhat?

Wallace tekintetéből továbbra is csak színtiszta harag sugárzott, de már biztos voltam, hogy nem felém irányult.

– Urielét.

– Gondolod, hogy ő rendelte el a viselését? – igazgattam meg a vállamon a szárnyat, ami erre megrebbent, olyan könnyű anyagból volt. Még nyomokban sem emlékeztetett az angyalok fenséges szárnyaira, messziről sütött róla, hogy hamisítvány. Nem csupán nem tollak alkották, mint egy igazi angyalét, hanem merev volt, ráadásul még kisebb is volt, mint egy igazi szárnyak. 

– Nem gondolom, hanem biztos vagyok benne. 

– Miért?

– Fogalmam sincs. De semmi jót nem jelenthet – csóválta meg a fejét. – Most már vissza kell mennem az öltözőkhöz, hamarosan keresni fognak. Te is jobban tennéd, ha visszamennél Madeline csapatához.

A düh eltűnt belőle, és a helyét hűvös távolságtartás vette át. Nem tudtam, hogy melyik arca bosszant jobban, mert nem tudtam elvonatkoztatni attól, ami az előbb történt. Ha pedig a haragja a szárnynak szólt, akkor a mostani közönye csakis nekem. Így én is kifejezéstelen arcot öltöttem, még ha magamban káromkodva morgolódtam, amiért volt képe az angyalnak úgy tenni, mintha az egész egy nagy hiba lett volna, azok után, hogy ő kezdeményezte. Azzal határozottan egyet tudtam érteni, hogy nagy hiba volt – számtalan ok miatt –, azonban azzal nem, hogy ezt pont Wallace sugallta. 

– A partin találkozunk – búcsúztam tőle kedvtelenül, de nem tudtam egyszerűen itt abbahagyni, ezért gyorsan hozzátettem, hogy vigyázzon magára. 

Wallace meg sem rezzent, csupán elindult visszafelé az egyik folyosón, és hamarosan eltűnt a szemem elől. Még csak vissza sem nézett. Ha nem velem történt volna meg az eset, és nem lett volna valami fogalmam arról, hogy mennyire kiszámíthatatlan jellem, akkor azt gondoltam volna, hogy az a Wallace, aki korábban olyan odaadóan csókolt, biztosan nem lehet az, aki most egyre távolodott tőlem, a szó minden értelmében. Mégis ez volt a helyzet, nekem pedig volt fontosabb dolgom is az ő viselkedésén rágódni. 

Amennyire az lehetséges volt a magassarkúban, visszasiettem a terembe, ahol már tucatnyi hozzám hasonló ruhát viselő lány is a további utasításokra várt. Menet közben elhaladtam két a megszólalásig hasonlító lány mellett, akik vörös ruhát, apró álarcokat és csillogó angyalszárnyakat viseltek és éppen egy őr nyomában igyekeztek a szálloda egyik felsőbb szintjére, de nem foglalkoztam velük sokat. Végül Madeline is befutott és elmondta, hogy csak úgy, mint a régi Fészekben itt is kísérőnek, egyfajta dekoratív kiegészítőnek, vagy biodíszletnek kellenek a nők az angyalok oldalára. Voltak olyan angyalok, akik eleve kísérővel érkeztek, és ki tudja hol szedték fel a szerencsétlen, kicicomázott nőket, míg a legtöbben majd itt választanak maguknak kedvükre valót. Kihangsúlyozta azt is, hogy mennyi előnnyel járhat, ha szerzünk magunknak egy angyali pártfogót is, mert vele jobbak az esélyeink mindenre. Igyekeztem csak magamnak megtartani a megjegyzéseket, ami ennek hallatán kikívánkozott belőlem, és csendben a cipőmet fixírozni, mielőtt elszúrnám az egész akciót azzal, hogy nem tudom befogni a szám. Madeline rövid és lényegretörő volt, miután elhadart minden fontos tudnivalót és jól az eszünkbe véste, hogy most nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk, mert ellenkező esetben annak a következményei halálosak lehetnek ránk nézve. A beszéde után utolsó meglepetésként mindenkinek kiosztott egy-egy apró álarcot, ami nagyjából passzolt a ruhájához.

– Az arkangyal külön kérésére ezt is, meg a szárnyakat is végig viselnetek kell – fejezte be végül. 

Miközben a tükör előtt óvatosan a fejemre csúsztattam a maszkot, ami az arcom nagy részét fedetlenül hagyta, a szavain töprengtem. Az arkangyal csakis kizárólag Urielt jelölhette, ugyanis rajta, Rafelen és Michaelen kívül csakis a halott Gabriel viselte még az arkangyal címet, így már a titulus puszta említése nyomán felszikrázott bennem a harag. Ráadásul már azt is kezdtem kapizsgálni, hogy mire kellhetnek a maszkok és műszárnyak. Csakis azt, hogy Uriel minden ember lányából műangyalt akart fabrikálni, akik majd a véget nem érő italozások után táncba mennek az angyalokkal. Bárhol máshol körberöhögte volna egy angyal a nevetséges jelmezünket, azonban ha hihettem a pletykáknak, akkor a parti szervezői az Öböl összes bárját kiürítették, hogy ne fogyjanak ki az este folyamán az alkoholból. A program pedig rém egyszerű volt: iszogatás, vacsora további iszogatással, legvégül pedig tánc az ember lányaival, miközben újabb italokat szolgálnak fel. Egy részeges angyal, pedig még ha nem is esik bűnbe egy halandóval, másnap akár úgy is emlékezhet rá, Uriel pedig nagy eséllyel ezt szerette volna elérni a nagy pompával. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy miért akarja, hogy a társai megszegjék a legszigorúbb szabályukat. 

A legtöbb lány a sok csillámpor és pirosító ellenére halálsápadt arccal hagyta el a termet, és indult meg az előtér felé, ahol korábban az angyallal ácsorogtam. Külsőre nem lógtam ki közülük, mégis úgy éreztem, hogy valóságos szakadék helyezkedik el közöttünk, amit a jelenlegi szituációban nem is bántam annyira. A maszkom alig takart valamit az arcomból, de az erős sminkkel és az új frizurámmal párosítva szinte felismerhetetlenné tett, ha pedig én alig ismertem rá saját magamra, akkor nem hittem, hogy bárki felismerne majd a régi Fészekből. Amúgy is csak egy haszontalan ember lánya voltam, nem hittem, hogy bárki kétszer is megnézne ma este. 

A parti kora este kezdődött, ezért már órákkal a naplemente előtt csak úgy tolongtak a vendégek a hátsó golfpálya és a többszintes terasz felé. Az ég még rózsaszínes volt, de tucatnyi tábortüzet gyújtottak a füves pusztaságban, amihez további fáklyák és színes lámpások sorakoztak. Mindenhová arany és ezüst terítős büféasztalokat állítottak, amikkel színben megegyező konfettiáradattal borították be a füvet több helyen. Az arany és az ezüst dominált a díszítés nagy részében, így egy idő után már nem is éreztem olyan láthatatlannak magam talpig aranyban. A szálloda az öböl szélén helyezkedett el, ezért már a teraszról is lehetett hallani az óceán morajlását, ahogy a lusta hullámok nekicsapódnak az alattunk elterülő szikláknak vízpermettel borítva be mindent. A hangjukat azonban hamar elnyomta az egyre erősödő beszélgetés áradat és a zenekarok, amik kisebb pódiumokon álltak. Volt minden a zongorától a csellóig, de nem vették túl gyorsra és hangosra az ütemet, egyelőre csak finom, jazzes dallamokat játszottak, amíg gyülekezett a tömeg. A tömeg pedig már így is hatalmas volt, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a vége, mert már akkor legalább annyi angyal jelen volt, mikor kiléptem a teraszra, ahányat korábban az előző Fészekben láttam. Azonban angyalszárnyas nőből is rengeteg volt, szinte teljesen összekeveredve tolongtak az angyalokkal együtt rojtos flapper ruháikban és csillogó estélyikben. Voltak, akik hozzánk hasonló koktélruhát viseltek, mások tetőtől talpig selyembe csomagolták magukat, megint mások pedig mintha még a szoknyájukat is otthon felejtették volna, annyira kihívó ruhadarabokat viseltek, de mindannyiukon maszk volt, beleértve a pincéreket is. Nem ők voltak az egyetlen felismerhetetlen csoport a partin. Ugyanis a jelenlévő angyalok is szép számmal viseltek maszkot, ráadásul a szárnyaikat is különféle csillogó leplek, műtollak és vastag csillámpor réteg alá rejtették, ezzel teljesen elfedve magukat. Az álarcokhoz, műtollakhoz és a buli tematikájához illő öltönyökbe és szmokingokba bújtak. Ahogy az aranyláncok, gengszterkalapok és egyéb csicsa kiegészítők sem hiányoztak. Még Michaeltől tudtam, hogy nem létezett két egyforma szárnyú angyal, vagyis azzal, hogy a szárnyaikat is befestették, elrejtve az egyedi mintákat, teljes anonimitást kölcsönöztek maguknak. A felismerhetetlenség, a kihívó ruhás ember lányaival és alkohollal párosítva határozottan borzalmas ötletnek tűnt. És kezdtem egyre jobban meggyőzni magam, hogy ez az egész nem véletlen. 

Átvágtam két álarc nélküli, de erősen kisminkelt angyal között, mielőtt megbújtam az egyik alsó terasz oldalában. Hozzájuk hasonlóan láttam olyan angyalokat, akik inkább az arcfestéket preferálták a maszkokkal szemben, de láttam gyanúsan műtetoválásnak kinéző alkotásokat is egyesek fején. Ráadásul, ahogy egyre többen jöttek, már tisztán látszott, hogy ezúttal több dagadó izmú harcos van a tömegben, akik mind egy szálig angyalkardokat viseltek és majd' kétszer akkorának néztek ki, mint egyes társaik. A múltkor alig pár igazi harcost láttam, most azonban sokszor annyian voltak, ami szintén nem jelenthetett jót. Reméltem, hogy Wallace-nek is jutott egy csini álarc és hogy egyetlen volt harcostársa sem ismeri fel, de őt magát nem láttam a nagy, tömény alkoholtól meg parfümtől fülledt tömegben. Már az is megviselhette, hogy pont abba a korszakba csöppent, ahol megismerte élete szerelmét, és ehhez társult, hogy alkoholt kellett felszolgálnia azoknak a társainak, akik elárulták. Kezdtem arra a véleményre jutni, hogy nem kellett volna ide jönnünk. Nagyon nem. 

Alig negyedóra leforgása alatt a vendégsereg majdnem a kétszeresére duzzadt, és továbbra is szállingóztak az angyalok, akik egyre vidámabban és merészebben közeledtek az emberlányok felé. Szüntelenül Wallace sötét kobakja után nézelődtem, ezért többször is találkozott a pillantásom pár mohó angyaléval, aki ezt felhívásnak vette keringőre és azonnal megközelített. Kettőjüket szerencsére le tudtam rázni a tömegben, a harmadiknak pedig előadtam a túlbuzgó rajongó magánszámom, amit bármilyen pasi a háta közepére kívánt volna, ezért még azelőtt lelécelt, hogy belemelegedhettem volna a szerepbe. Ezek után inkább én is bevetettem magam a tömegbe, hátha kiszúrom valahol a pincérkedő angyalt és ketten folytatjuk tovább. Bele-bele hallgattam a mellettem elhaladó angyalok párbeszédébe, de semmi újat nem tudtam meg. Szinte mindegyikük monológjában többször is elhangzott a "Hírvivő", az "Ítélet napja" és az "apokalipszis", amiket sehogy sem tudtam összeegyeztetni, így haladtam tovább. Ha igazából kém lettem volna, akkor nagy eséllyel én lennék a világon a legrosszabb titkosügynöke, mert egy szemernyi információt sem sikerült megtudnom pár kósza pletykán kívül. 

Találomra választottam irányt, mert már elegem volt a tömegből, ezért a szélső, levegősebb részek felé indultam, távol a terasztól és a roskadozó büféasztaloktól, mikor valami érdekesen akadt meg a tekintetem. Először az ikreknek öltöztetett lányokat láttam meg, messziről felismertem őket piros ruhájukról, aztán az alakot, akit kísértek, és rögvest feléjük indultam. Ugyanis a hófehér öltönyt viselő angyal Uriel volt. Azonnal felismertem, az arca még mindig tisztén élt az emlékezetemben, a múltkori óta pedig semmit sem változott. Ugyanaz az arrogáns arc, megnyerő és karizmatikusnak szánt mosoly mögé bújva. Az egyetlen különbség a ruhája volt, ami kétszer olyan drágának nézett ki, mint a többi jelenlévőé, nagy összeget tettem volna arra, hogy méretre szabatta az öltönyeit. A szárnyát aranyszín csillámporra dobta fel, a maszkja pedig alig takarta az arcát, inkább a homlokát fedte be és valóságos koronaként magasodott a felfelé. Az összehatás hozzá pedig a két csinos lány volt, akik három lépés távolságból követték, szálfaegyenes háttal, szigorúan egyszerre lépve. 

Igyekeztem a közelben maradni, de elég távol ahhoz, hogy még véletlenül se akadhasson meg rajtam a szeme – nem mintha a figyelmétől kellett volna tartanom –, mikor megpillantottam az Uriel mögött haladó két másik angyalt, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Hiába viseltek mindketten álarcot, bárhol felismertem volna őket. 

A sötét öltönyt, kikeményített fehér inget és csibész vigyort viselő hímnemű angyal álarca olyan apró volt, hogy szinte az egész arca kilátszott. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy szürkés tollait, amik közé helyenként halványkékek vegyültek takargassa. Vagy nem tartotta fontosnak a rejtőzködést, vagy utálta a pompát, amibe itt akaratlanul is belecsöppent. Erre utalhatott, hogy kócos, sötétbarna haja ezúttal is rakoncátlan tincsekben meredezett az ég felé, mogyoróbarna szemével pedig unottan fürkészte a tömeget, ahogy a kísérője kezét szorongatta. Egyből felismertem, mert Urielhez hasonlóan az ő arcát is gyakran láttam álmaimban. Nevezetesen azóta, hogy egy égő faháznál bosszút állhattam volna azért, amiért átverte a parancsnokát és rávett, hogy hagyjam el őket, én mégis megkíméltem az életet, dacolva a következményekkel.

Basil volt az, más néven Bociszem, ahogy magamban neveztem, az áruló. A kardforgató kezével pedig egy karcsú nő derekát karolta át, aki ahhoz a pár főből álló csoporthoz tartozott, akinek nem műszárnya volt. Basilhoz hasonlóan őt is egyből kiszúrtam, mert bár vele egyszer sem álmodtam, a bátyja gyakran az eszembe juttatta az elmúlt hetekben. Neriah volt az, az egyetlen angyalnő Michael seregében. 

Neriah a többi szívdöglesztő társával ellentétben nem egyszerűen csinos vagy bájos volt, hanem igézően szép. Szó szerint emberfeletti kinézettel rendelkezett, mert a valóságban csakis photoshoppal tudtak volna előállítani ilyen kinézetet. Most pedig még lélegzetelállítóbb volt, mint máskor. A partin lévő nőkhöz hasonlóan ő is lenge koktélruhát viselt egy rakás ékszerrel, álarccal és csillámporral, mégis kilométerek választották el tőlünk. Az ő ruhája Urielhez hasonlóan hófehér volt, de ezüst szálak és igazgyöngyök díszítették, és úgy festett benne, mintha a Párizsi Divathétről ugrott volna csak át. Hollófekete haja tökéletes kis loknikban ölelte körbe halványan szív alakú arcát, amit nem láttam tökéletesen, mert valaki folyamatosan kitakarta. Annyit láttam egyedül belőle, hogy sötét, már-már fekete szárnyát ezúttal ezüst tollakkal és egy nagy adag csillámmal toldották meg, amitől csak még lenyűgözőbbé vált az összhatás. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Neriah lett volna a bálkirálynő a partin, nekem mégis hányingerem támadt a jelenléte láttán. Mivel ha ő itt volt, és éppen Basil oldalán illegette magát, akkor az csakis azt jelenthette, hogy nem csupán Michaelt, de a többi társát is elárulta. 

Aztán újra abba az irányba fordult a kísérőjével, amerre én álltam és végre megpillanthattam az arcát. Az álarca inkább csak dísz volt, mintsem ténylegesen takarja, egyszerre volt fejpánt, ami tiaraként fonódott a hajába. Az ehhez társuló csillogó sminkkel és erős rúzzsal csak annyit értek el nála, hogy nagy eséllyel senki nem lehetett képes hosszú ideig a szemébe nézni, anélkül hogy ne rogyna térdre, mégsem a makulátlan porcelánfehér bőrén, festékkel kikent arcán vagy cseresznyepiros ajkán állapodott meg a tekintetem. Hanem a szemén, ami a legsötétebb kéket idézte, és amiben olyan hihetetlen undor ült, hogy szinte mellbevágott a látvány. A testtartása látszólag nyugodt volt, a szája halovány mosolyra húzódott, a szeme mégis lebuktatta. Olyannyira undorodott Basiltól vagy a helyzettől, hogy alig bírt megmaradt. Aztán a tekintetét Urielébe fúrta, aki valami miatt hátrapillantott rá, és még az arkangyal is összerezzent a gyilkos pillantás láttán, amit kapott a nőtől. Az összes kétségem felszívódott, kizárt dolognak tartottam, hogy Neriah önszántából lett volna itt, és már a puszta feltételezés miatt is szégyenkeztem. Nem ismertem jól az angyalnőt, és nem is kedveltem különösebben, de most mégis az volt az első gondolatom, hogy azonnal meg kell szabadítanom Urieltől. 

A kérdés már csak az volt, hogy hogyan.