– Beépített emberek? – dőltem előre értetlenül és támasztottam meg a kezem a kesztyűtartón. 

Jason a volán mögött csak aprót biccentett. 

– Igen.

– Hogy tudna bárki is beépülni az angyalok közé? – igyekeztem a lehető legértetlenebb és ártalmatlanabb arcot vágni, miközben egyre beljebb értünk a városban. 

Annyit tudtam csak, amennyibe Jason és Martin bácsi pár szóban beavatott indulás előtt. Hogy az Üzleti negyed szinte teljesen érintetlen maradt és egy ottani szállodakomplexumban húzták meg magukat az angyalok. Ha hihettünk a szóbeszédnek, akkor szinte hemzsegett tőlük a hely, még csak nem is próbáltak rejtőzködni. Mostanra Michael és a kis csapata is odaérhetett már, kíváncsi voltam, hogy vajon sikerült e tervük és már magához ragadta e már a hatalmat, de valahogy ebben kételkedtem. Bíztam abban, hogy ha már megválasztották volna Hírvivőnek, akkor tett volna róla, hogy az összes társával visszamentek volna oda ahonnan jöttek. Hiszen, ha másra nem is, de arra sikerült megtanítanom, hogy valamennyire tisztelje az emberiséget és lássa meg bennük a jóságot. 

- Alkalmaznak embereket is - úgy ejtette ki a szavakat, mintha égették volna. Olyan mérhetetlen undor ült az arcán, hogy még engem is kirázott tőle a hideg. Nem tudtam elképzelni róla, hogy mosolygott volna azóta, hogy alászálltak az angyalok. 

– Minek?

Kaptam tőle egy sötét pillantást, de azért beavatott a dologba. 

– Velük üzemeltetik a helyet, pincérek, takarítók, gondnokok és szobalányok, de akadnak egészen más szerepkörben dolgozók is. – Tartott egy kis hatásszünetet, vagy csak időbe telt neki kimondani. – Ők általában csinos fiatal nők.

Elhűlve néztem rá. 

– Ebben biztos vagy?

– Igen. 

Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam és ne kezdjem el erőteljesen győzködni Jasont arról, hogy az angyalok nem érintkezhettek emberekkel, mert azzal megszegnék a legősibb és szigorúbb szabályukat. Nem szabadott azt sem elfelejtenem, hogy valószínűleg ők még a pokolfajzatokról sem tudtak, ezért nem szólhattam el magam. Végül csak egyvalamit tudtam mondani erre, de azt őszintén. 

– Megérdemlik, ami rájuk vár.

– Annál többet is.

Hosszú ideig egyikünk sem szólt egy szót sem, túl érzékeny és undorító volt a téma ahhoz, hogy utána azonnal valami másról kezdjünk el csevegni. Olyan lassan haladtunk és annyiszor kellett megállnunk az amúgy is tekervényes utunkon, hogy órák alatt tettünk meg csak pár kilométert, de minél beljebb értünk a városban, annál több embert pillantottam meg a házak mentén. Meglapultak, néha teljesen elrejtőztek, de attól még ott voltak, többen, mint Greenville-ben. Egészen reménykeltő látvány lett volna, de nem örömükben gyülekeztek, hanem szinte éhes pillantásokkal méricskélték az autónkat és örültem, hogy az Ellenállás csak nagydarab és strapabíró kocsikat választott, vastag általában sötétített üveggel és tele tankkal. 

Jason észrevehette, hogy a csavargókat figyelem rezzenéstelen arccal és egy megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd el is rántotta onnan szinte azonnal. Talán túl suta volt az érzelmek kimutatásában vagy csak nem akart még közelebb kerülni hozzám, amit szinte rögtön meg is cáfolt a következő kérdésével. 

– Találkoztál korábban utcai bandákkal, igaz?

– Még Greenville-ben. – Idéztem fel a napot, amikor elhagytam a második lakásomat, hogy elinduljak kifelé a városból és kis híján belefutottam két idegenbe, akik csak bandatagok lehettek. Eleve azért indultam útnak, mert a környéken, ahol ideiglenesen bérbe vettem egy laskást, elkezdték sorra feltörni őket és csak ideje volt, hogy az enyém legyen a következő. Voltak fosztogató és átlagos, már-már ártalmatlan utcai bandák, de akadtak könyörtelenebbek, akik felhalmoztak egy rakás fegyvert és nem féltek őket használni. Akkor veszélyesebbnek tartottam őket még az angyaloknál is, majd megismertem egyet és minden megváltozott. – De csak távolról. Lényegében véve, miattuk hagytam el a várost.

– Szép kis utazás lehetett egyedül.

Nem avattam be, hogy korántsem voltam egyedül, mert amikor Jason megint lefékezett két kiégett roncs mellett, valaki megkocogtatta a vezető felőli ablakot és ijedtemben ugrottam egyet. A férfi nálam jobban kezelte a szituációt, azelőtt a kezében termett egy pisztoly, hogy egyáltalán megpillanthattam volna honnan szedte elé és az üveghez nyomta. Kellett pár pillanat, mire mindketten felismertük, hogy a fiatal szőke lány nem ártó szándékkal jött és Jason ráadásul ismeri is.

Halkan kinyitotta az ajtót, de továbbra sem engedte le a fegyvert, bár a lány felé fordult a tekintete a mögötte lévő utcát fürkészte éberen. 

– Mit akarsz, Jessa?

A lányt úgy tűnt nem rémítette meg a mellkasának szegezett és valószínűleg kibiztosított fegyver, csak Jason mellett áthajolva felém fordult. 

– Velem kell jönnöd. Obi látni akar.

– Minek? – Jason megelőzött a válasszal.

Jessa csak megvonta a vállát és lazán, zsebre tett kézzel nézett rám, várakozva. Külsőre talán nyugodtnak és gondtalannak tűnt, de barna szeme lázasan csillogott. 

– Azt nem tudom.

Gyorsan sorra vettem mindazt, amit tudhattak rólam és arról, hogy hogy kerültem ide, de csakis oda jutottam ki mindig, hogy nem jöhettek rá Michaelre. Elvégre én egy szót sem szóltam, más pedig nem látott minket együtt, Dereket és Lissát kivéve, de ha ők váratlanul betoppantak volna és kifecsegték volna a titkom, Obi biztos nem egy nálam nem sokkal idősebb pomponlányt küldött volna. Ennek ellenére, mégis remegő kézzel nyitottam ki az ajtót és kerültem meg a kocsit. Vetettem még egy utolsó pillantást Jason-re, aki komolyan vehette a Martin bácsinak tett ígéretét, mert még mindig minket figyelt komoran, aztán elindultam Jessa mellett a kihalt sikátoron keresztül, amire rövidítésként kanyarodtunk be.

– Tényleg nem tudod miről van szó?

Jessa egy kis ideig hezitált, végül beletörődve bólintott egyet. 

– De, csak nem akartam Walker előtt szólni, mert kiakadt volna.

– Miért?

– Mert Obi azt szeretné, hogy pár másik önkéntessel, köztük velem együtt épülj be te is az angyalok szállodája személyzete közé.

Alig bírtam felfogni, hogy mit mond, kis híján megtorpantam és ott az utca közepén vontam kérdőre. Helyette beértem egy értetlen pillantással és felvettem a gyorsabb tempót, amit diktált.

– Martin sokat áradozott rólad korábban. Hogy mennyi küzdősportot sajátítottál már el és, hogy igazi túlélő vagy, Obi pedig figyelt. Úgy gondolja tökéletes vagy a feladatra.

Még mindig alig bírtam feldolgozni ezt az egészet. Hiszen ez nem csak azt jelentette, hogy beküldenek egy rakás gyilkos angyal közé, akiktől minden egyes porcikámmal rettegnem kellett volna, hanem közöttük volt alkalmam megkeresni Michaelt is. Figyelmeztetni, hogy veszélyben van és húzzon el onnan. Elmondani neki, hogy szeretem és kitalálni valamit, hogy hiába volt jó ötlet kettéválni, több ilyen ne legyen.

Már ekkor tudtam, hogy bármilyen nehézségekkel is jár majd a feladat, muszáj lesz vállalnom. Elvégre Michael élete volt a tét, ráadásként még az Ellenállásnak is segíthettem. Meg kellett próbálnom, bármibe kerül is majd.

– Azt mondtad önkéntesek. Te is önként jelentkeztél erre az egészre? – zárkóztam fel mellé nagy nehezen, mert olyan gyorsan szedte a lábait, hogy alig bírtam tartani vele úgy az iramot, hogy nem rohantam. Ebben közrejátszott az is, hogy majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, a combja meg szinte a mellkasából nőtt ki és nem a csípőjéből, mint az átlagos embereknek.

– Igen. – Eltökélten nézett maga elé. – Kevesen vagyunk alkalmasak erre a munkára, vállalnom kellett. Nem csak te jártál önvédelmi órákra, a szüleim nekem is megszállottak voltak. Most legalább kamatoztatni tudom a tudást és a hasznára lehetek a többieknek. Obi szerint nem leszünk közvetlen életveszélyben és nem kerül majd sor harcra, de csak olyan embereket toborzott, akik meg tudják magukat védeni és nem keltenek gyanút.

– Király.

Időközben meg is érkeztünk a már ismerős katonai furgon elé, ahol pár nappal ezelőtt újra a karomba zártam Martin bácsit, de ezúttal csak Obi és pár számomra ismeretlen férfi várakozott mellette. A férfi csak egy biccentéssel üdvözölte Jessát, aki erre csatlakozott a pár méterrel arrébb ácsorgó tagokhoz és magunkra hagyott minket.

– Gondolom Jessa már beavatott – lépett mellém.

– Igen.

– Mit szólnál hozzá?

Nem húztam az időt, már megszületett a döntésem. 

– Benne vagyok.

– Tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű feladatot és talán hatalmas áldozatot kell hoznod. Mindezek ellenére is vállalni szeretnéd?

– Igen – néztem rezzenéstelen arccal a szemébe, hogy megértse komolyan a szándékaim.

Hosszú ideig csak néma csendben méregetett, mintha nem lenne biztos abban, hogy igazat mondok vagy ő jól döntötte e, aztán aprót bólintott. 

– Előtte azonban nekem is biztosnak kell lennem a dolgomban.

– Próbára akar tenni?

– Valahogy úgy – még csak nem is szégyellte, csupán intett, mire Jessa felénk sétált. Úgy látszott nem valami vidám azzal, hogy így alakult ez az egész, én sem voltam az. – Küzdj meg Jessával – folytatta Obi. – Ha bebizonyítod, hogy alkalmas vagy a feladatra, akkor áldásomat adom.

– Szánt szándékkal verekedjek valakivel? Ráadásul egy lánnyal? – tettem csípőre a kezem és néztem megrökönyödve Obira. A próba alatt valami olyasmire gondoltam, hogy kifaggat, esetleg az ösztöneimet, elhivatottságomat vagy éppen a kitartásomat teszteli nem illegális utcai bunyót szervez le. – Nem túl szexista ez?

Jessa elfojtott egy vigyort a kérdésem hallatán, de nem viccnek szántam. Nem állt szándékomban csak azért kiállni valaki ellen, hogy egy csapat pasas jól szórakozzon rajtunk. 

– Jessa profi és nem szeretnéd – váltott komolyabb hangvitelre Obi, majd nézett a háta mögé, ahol több embere állt – hogy velük tegyelek próbára. Ők nem a te súlycsoportod.

Gyilkos pillantást vetettem rá, de meg sem rezzent. 

– Ez baromság.

– Ez a leggyorsabb mód.

Elidőzött a tekintetem a szőke lányon, aki nem is tűnt annyira törékenynek, mint korábban gondoltam volna. Biztos tudott valamit, ha idáig jutott, én pedig nem hátrálhattam meg. Ledobtam a kabátom a földre, aztán bólintottam egyet. 

– Legközelebb magával küzdök meg – fordultam Obi felé nem törődve azzal, hogy ki hallja meg.

Vigyorogva bólintott, aztán jelzett, hogy mehet a menet. Jessával farkasszemet nézve indultunk meg egymás felé. Az utóbbi időben sem hanyagoltam el az erőléti edzést, készen álltam a harcra. Tisztában voltam a korlátaimmal, de tudtam, hogy ha be akartam bizonyítani a rátermettségemet, akkor át kellett őket lépnem.

* * *

– Gratulálok, kölyök! – nyújtotta felém Obi a karját, amit el is fogadtam és hagytam, hogy felhúzzon a hűvös aszfaltról. Jessa még mindig lent feküdt, két társa húzta fel, hasonló állapotában lehetett mint én. – Martin nem túlzott.

Visszafogtam magam, hogy valami különleges rondát mondjak és kifejtsem a véleményem erről az egészről, beértem egy különösen szúrós pillantással, ami nem hatotta meg a férfit, de meghátrált tőle. Hiába ért véget döntetlenül a küzdelem, a tekintélyem nőtt, aki csak tanúja volt, látta hogy mire vagyok képes. Egyedül azt sajnáltam, hogy Jason lemaradt róla, mert akkor nem kételkedett volna a továbbiakban is bennem, de reméltem, hogy a bunyó híre is elég lesz ehhez. Untam már, hogy, kislányként kezel.

Jessa megelőzött, ő lépett oda először hozzám és nyújtotta felém a kezét. Kihúzta magát és ellökte azokat, akik segíteni szerettek volna neki. Ebben a pillanatban már kezdtem kételkedni benne, hogy valaha szurkolólány volt, hiszen látszott a mozdulatain, hogy képzett. 

– Jó voltál!

Megráztam. Valaki ezek szerint még adott az efféle formaságokra. 

– Te is! – Barna szemében nyoma sem volt a bosszúságnak vagy haragnak, hiába verte el majdnem egy nála egy fejjel alacsonyabb és fiatalabb társa. Több mozdulata is ismerős volt, arra tettem volna a tippem, hogy aikidót tanult, de nem voltam teljesen biztos benne, egy idő után teljesen összemosódott a fejemben a legtöbb sportág.

– Remélem ennyi elég volt – töröltem le a szám sarkából szivárgó vért, ami még a harc közben szakadt fel és néztem Obira várakozva. Beszereztem pár csúnya ütést és horzsolást, de semmi komolyat, elvégre jól megtanítottak rá, hogy hogyan kell úgy fogadni az ütéseket, hogy ne legyen nagy baj belőle.

– Természetesen – nézett végig rajtam, mintha azt fontolgatná, hogy mi okom lehet, amiért ennyire szívesen vetem magam egy rakás angyal elé. – Jessa mindenbe beavat majd, a délután folyamán pedig az egyik emberem megtanít lőni. Aztán...

Nem bírtam megállni, félbeszakítottam. 

– Lőni?

– Igen, egy emberem sem mehet be oda, ha nincs tisztában legalább az alapokkal. Meg kell tanulnod bánni a fegyverekkel gyorsan, ha lépést akarsz tartani velünk. Vagy talán van valami ellenvetésed?

– Nincs.

– Kitűnő – csapata össze a tenyerét, amire többen várhattak, mert a legtöbb férfi máris elindult több irányba, egyedül Jessa maradt mellettünk, aki a hátát a furgonnak vetette és éppen a lepattogzott fekete körömlakkját vizsgálta, ami lejött a harc közben.

Még egy kérdésem volt, mielőtt bárhová is mentem volna. 

– Martin nem egyezhetett ebbe bele, ugye?

Meglepődött, de elismerés villant fel a szemében, ami csakis a mérkőzése és a dolgok gyors átlátása következménye lehetett. 

– Igazság szerint, ő nem is tud róla.

Felnevettem, mintha valami roppant szórakoztatót mondott volna. Hát persze, hogy Martin bácsi nem tudott róla, mert még a széltől is védett! Erre őt megkerülve lettem részese egy katonai akciónak, amiért biztosan ki fog majd akadni. Mégis meg kellett tennem. Találkoznom kellett még egyszer utoljára Michaellel és figyelmeztetni a veszélyre, ami felé közeledett. Tartoztam neki ennyivel.