Hiába vágta el Will a bilincs minket összekötő részét az erővágóval, a két fémkarikához az túl ormótlan szerszámnak bizonyult, amennyiben ragaszkodtunk a kezünkhöz, ezért egy idő után mindketten egy-egy élesebb késsel próbáltuk valahogy megbuherálni a saját felünket. Wallace persze pillanatok alatt végzett, de gyanítottam, hogy puszta kézzel feszítette fel, miközben én csak annyit értem el, hogy több helyen is sikerült megvágnom magam a késsel.

– Inkább majd én – nyújtotta felém a kezét.

Ha bárki másról lett volna szó, kapásból nemet mondok, most azonban meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen olyan szinten megbíztam benne, hogy habozás nélkül felé nyújtottam a bilincsben lévő csuklóm, és inkább letettem a kést. Miközben Wallace nekikezdett a csuklóm kiszabadításának Will felé fordultam, aki gyanúsan csendben volt az elmúlt percekben. Azt hittem, abban a pillanatban, hogy a bilincsünk a földre esik, ő azonnal kereket old, mégis itt maradt, és figyelte a szenvedésünket. 

– Mit tervezel? – fordultam felé féloldalasan, hogy ne is lássam, ahogy Wallace a fémkarika alá dugja a kés hegyét. 

– Ez percről-perce változik. 

– Értem, Loki – forgattam meg a szemem. – Annyiba beavatsz minket, hogy mi történt a Fészek pusztulása óta? Sikerült már ujjá építeniük a szárnyasoknak? 

Will homloka ráncba szaladt. 

– Akkor nem is tudjátok.

– Mit?

– A komplett Fészket elköltöztették. – Erre még Wallace is felkapta a fejét, mire Will gyorsan beszélni kezdett: – A Félhold-öbölben lévő hotelban vertek újra tanyát, a kémjeink szerint az lett az új főhadiszállásuk, de eddig még egy emberünknek sem sikerült beszivárognia. 

– Az Alcatraz-szigetről mit tudsz?

– Ti mit tudtok? – kérdezett vissza Will.

Wallace talán nem válaszolt volna, én azonban nem tartottam olyan fontosnak az információt, amit Noah ejtett el, hogy magamban tartsam. 

– Hallottunk pár pletykát arról, hogy tömegével viszik oda az embereket a kompon, de még senki sem hagyta el élve a helyet. – Will komor tekintetéből azt olvastam ki, hogy ennyit már ők is tudnak. – Tudjátok már, hogy mi folyik ott?

Erre csak lemondóan megrázta a fejét. 

– Egyetlen emberünk sem hagyta el a szigetet, de annyit mondhatok, hogy messze kerüljétek el. Az Alcatraz és az új Fészek maga a Pokol. Úgy hallottam... – kezdett bele, aztán elhallgatott, mint aki nem túl biztos a dolgában. Végül vett egy nagy levegőt, aztán folytatta. – Hogy nem csupán angyalok és a zsoldosaik őrzik a helyet. 

Várakozva nézett rám, mint aki szeretné tudni, hogy mi mennyit tudunk. Jól sakkozhatott, mert Wallace keze megállt a bilincsem fölött, én pedig nyeltem egyet. Egymásra néztünk az angyallal, de azt olvastam le az arcáról, hogy semmi ellenvetése nincs, ha felfedem a kártyáink egy részét. Elvégre Uriel teremtményei nem Michael oldalán álltak, így nem is kellett titkolnunk a létezésüket. 

– Még a Fészekben... – húztam össze magam dideregve, mert már a puszta emléküktől kirázott a hideg. – Láttuk őket. Igazi mutáns szörnyetegek, olyanok mintha keresztezték volna az angyalokat, az embereket és valamiféle rovarokat. Hártyás szárnyuk és hatalmas fullánkjuk van, és ez még nem minden. Halálosak, Will. Első sorból néztem végig, ahogy lemészárolnak egy csapat katonát.

Ahogy Will szemébe néztem a saját rettenetemet láttam visszatükröződni az arcán. 

– Hogy lehetsz még életben, ha találkoztál egy ilyen lénnyel?

Szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott lélegzetet. Észre sem vettem, hogy beszéd közben még levegőt is elfelejtettem venni. 

– Szerencsém volt. És az sem ártott, hogy arra járt egy angyal, aki jobban utálta a szörnyeket, mint az embereket. 

Will pislogott párat, majd az orrnyergét masszírozva mért minket végig. Szinte az arcára volt írva, hogy elhiszi, amit mondtam, ettől pedig ő is megrémült. Vagy túl jó volt a képzelőereje, hogy a mesém hatására ennyire berezelt, vagy neki is volt már szerencséje Uriel teremtményeihez.

– Tudod, Georgie - csóválta meg a fejét. – Te csak úgy vonzod a bajt.

– Mondták már páran - dünnyögtem. – Most mondd el, hogy te mit tudsz!

– Volt szerencsénk nekünk is már a skorpióangyalokhoz. Nem sokkal a Fészek pusztulása után az Ellenállás összegyűjtötte a híveit és berendezkedtünk egy palo alto-i iskolában. Ott ütöttek rajtunk ezek a... ezek a lények.

Wallace abbahagyta a bilincs bütykölését, én pedig levegő után kezdtem el kapkodni. 

– Mi történt?

– Sokaknak sikerült elmenekülni, de voltak akik nem úszták meg élve. Mások... mások életben maradtak, de most mindenki azt kívánja, hogy bár halottak lennének, őket is beleértve. – Will nyelt egyet, az arca egészen fehér volt már. – A skorpiók mintha kiszívták volna belőlük az életet, a fiatalságot. Mindent. Most nem mások pár öreg és gyenge porhüvelynél, és nagyon is tisztában vannak ezzel. Fogalmad sincs róla, hogy mit úsztál meg, Georgie. Az ő sorsuk még a halálnál is rosszabb. 

– Hogy szabadultatok meg tőlük?

– Masszív egy népség, és szinte lehetetlen végezni velük. 

– Szinte? 

– Vannak tehetséges embereink – emelte fel a tekintetét a plafonra, mintha keresztül tudna nézni rajta, és láthatná a fent lévő eszméletlen katonát. – Az Ellenállás pedig dolgozik az Alcatraz-problémán. Nem hagyjuk, hogy még több élet vesszen el.

– És az Új Fészek? 

– Mondtam, hogy nem tudunk semmi biztosat róla. 

– De pletykákat csak tudsz – rebegetettem meg a szempillám rá ártatlanul.

Will felsóhajtott, de nem tudott ellenállni a személyes varázsomnak. 

– Azt suttogják, hogy a napokban tartanak valamiféle gyűlést vagy tanácsot, és hatalmas partival ünneplik. Minden tele lesz a személyzettel, és a vendégekkel, ezért akkor tervezzük bejuttatni pár emberünket. Ne is próbálj kiszedni belőlem többet, nem árulhatom el a társaimat.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad – néztem mélyen a szemébe. – Többet jelent, mint gondolnád. 

– Miért?

– Sajnos a részleteket meg kell tartanom magamnak – vigyorogtam rá óvatosan. 

Will ösztönösen viszonozta a mosolyomat, és egy pillanatra úgy éreztem a világ helyreállt. 

Egy ideig még csendben beszélgettünk semmiségekről, közben Wallace-nek sikerült leügyeskednie a bilincset a csuklómról, Will pedig felnyitott egy zacskó ropogós almaszirmot, amit hárman be is faltunk beszéd közben. Egy idő után azonban a csendek hosszabbra nyúltak, az eső pedig egyre hangosabban kezdett el kopogni az ablakpárkányokon, és mindhárman realizáltuk, hogy nem maradhatunk itt örökké. 

– Mennem kell – állt fel ekkor Will – már így is túl sokat maradtam.

– Megtennéd, hogy vigyázol Martin bácsira? – néztem fel rá félve. 

– Megígérem. – Válaszolta ünnepélyesen. Nem csupán az ígérete, hanem ez arckifejezése miatt is hittem neki.

Szó nélkül léptem oda hozzá, aztán mikor láttam, hogy nem szándékozik elhúzódni, megöleltem. Nem tudtam, hogy látom-e még valaha, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem esik semmi baja. Mikor elváltunk egymástól, hasonló gondolatokat láttam a szemében az én irányomba. Még egyszer utoljára megszorította a kezem, aztán ellépett tőlem, és szedelődzködni kezdett.

– Vigyázz magadra, Georgie!

– Te is!

Az angyalhoz egy szót sem szólt, nem is búcsúzkodott többet, egyszerűen kisétált az esőbe. Pillanatok alatt beleveszett a sötétségbe, ezért is lehetett olyan hasznos tagja az Ellenállásnak. Igazi kém volt, talán már a világvége előtt is. Egyedül a félreérthető megjegyzéseit nem bírta néha megtartani magának, de úgy láttam, hogy már dolgozik az ügyön. 

* * *

– Mi a terv? – lépett be mögöttem Wallace a pár hete kisajátított házunkba, aztán reteszelte be az ajtót.

– Azonnal el kell tűnnünk innen – indultam meg egyenesen az emelet felé. – Jason első dolga lesz a nyakunkra hozni egy csapat fegyverest, pár óra előnyünk lehet csak.

Wallace nem ellenkezett, csak belibbent mögöttem a hálóba, és magához ragadta az egyik vészhelyzeti menekülésre tervezett hátizsákot, majd tüzetesen elkezdte átválogatni a tartalmát. Valamit nem találhatott, mert kisietett a szobából, hogy a szomszédban kezdjen el kotorászni, nagy eséllyel valamiféle fegyver után. 

Hozzá hasonlóan én is először a saját táskámba kezdtem el dobálni az elengedhetetlennek hitt dolgaimat, miközben lehámoztam magamról a vizes cuccot. Előbb a bakancsomat rúgtam le, aztán pillanatok alatt kibújtam a kabátból és a pulóverből, letoltam magamról a nadrágot és máris ott álltam egy szál triókban és bugyiban, és éppen egy száraz törülközővel kezdtem el dörgölni a hajam, mikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Ijedtemben összerezzentem, mert annyira belefeledkeztem abba, hogy számba vegyem a meneküléshez fontos dolgainkat, hogy még az ajtót sem húztam be magam után. Wallace pedig végigmozizta a teljes showt, és nem tett semmit, hogy felhívja magára a figyelmet. 

– Perverz! – sziszegtem, aztán hozzávágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt, jelen esetben egy fél pár túracipőt a sarokból, és a szekrényhez ugrottam, hogy villámgyorsan előkotorjak valami száraz cuccot.

– Hékás! – hajolt el a cipő útjából ösztönösen az angyal. – Te kezdtél el vetkőzni! Én nem tettem semmi rosszat.

Erre inkább nem mondtam semmit, csak megajándékoztam egy lesújtó pillantással, aztán belebújtam egy vastag kötött pulcsiba, amihez sötét nadrágot, és egy bélelt esőkabátot választottam. Pár váltáscuccon kívül nem pakoltam ruhát a táskába, mert csak helyet foglalt volna, és az élelemmel ellentétben azt mindig találunk valahol, ezért nem fájt nagyon a szívem, mikor búcsút intettem az itteni cuccaimnak. Egyedül a fantasztikus, memóriahabos párnát és matracot sajnáltam, amit magunk mögött kellett hagynunk, mert még tisztán élt az emlékezetemben, hogy milyen kényelmetlen helyeken is húztuk meg magunkat Michaellel az utunk során. 

Wallace még nálam is gyorsabban végezett, mire tettem egy utolsó kört az emeleten, és szoros lófarokba kötöttem a még mindig nedves hajam, addigra ő már menetkészen várakozott odalent. Szinte csak sötét ruhákat húzott, aranyszínű tincseit pedig egy vastag sapka alá rejtette, ami bárki máson borzalmasan nézett ki, de az angyal még ezekben a nevetséges hacukákban is címlapra kívánkozott. Noah pisztolyát a kabátom alá rejtettem egy erre tervezett tokba, aminek a szíja keresztülfutott a felsőtestemen, és még pár napja találtuk. Nem terveztem használni, de nem volt ennél hatékonyabb fegyverünk, akár fenyegetőzni akartunk vele, akár ténylegesen használni.  

Még egyszer végignéztünk a házon, ami az elmúlt majdnem három hétben az otthonunkként szolgált. Az angyal felé fordultam, Wallace tekintete pedig mindent elárult, nem volt szükségünk szavakra. Ő sem hitte, hogy ezek után lesz lehetőségünk még egy ilyen biztonságos menedéket találni, ahol ennyi ideig elélhetünk zavartalanul. Amilyen pechünk volt, egyet kellett értenem vele. Egymás oldalán léptünk ki az esőbe, ami elmosta minden nyomunkat. Az ajtót nem zártuk be, hátha másnak is legalább olyan jó szolgálatot fog tenni a csendes, kertvárosi ház, mint nekünk.

* * *

Órákig bóklásztunk a kertek alatt és az úton, mire biztonságosnak ítéltük a helyszínt, és nem menekültünk tovább, hanem nekiálltunk egy lakatlannak kinéző házat keresni, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. Bár a város felé közeledtünk, még mindig nem hagytuk magunk mögött a külvárost, ezért legalább az angyaloktól nem kellett tartanunk. Nem mintha az emberek nem jelentettek volna ugyanakkora veszélyt ránk, de jelenleg egyszerre egy halálos fenyegetés bőven elég volt. 

Mire kiválasztottunk egy hajdanán forgalmas utca mellett lévő társasházat, már mindketten hullafáradtak voltunk. Nem csupán a stressz, a kutyagolás és az merített ki, hogy megint hajszálon múlt az életünk, hanem minden egyes méter megtétele a városban, ahol folyamatosan azzal kellett szembesülnünk, hogy mit vesztettek az emberek az angyalok érkezése óta. Megszámlálhatatlan romos ház, elszenesedett park és kihalt játszótér mellett haladtunk el, ahol talán már sosem fognak gyerekek hintázni. Wallace bölcsen nem szólt semmit, hagyta hogy magamban gyászoljam a gondtalan jövőt, ami már nem csak nekünk, de talán senkinek nem adatik meg ezen a világon. Nem tudott volna semmi megnyugtatót sem mondani, elvégre az ő fajtája indította el az emberiség bukását. A jelenlegi helyzet szerint, pedig az emberiség fogja befejezni, ehhez még az angyalok sem kellenek. 

A kiszemelt társasház legfelső emeletén táboroztunk le, mielőtt mindegyik emeletet tüzetesen átvizsgáltuk volna, Wallace pedig pluszban leállt hallgatózni a környező házaknál is, hátha meglapult pár ember az elfüggönyzött ablakok, és lehúzott redőnyök mögött, és csak arra várnak, hogy lankadjon az éberségünk. Mire biztosan kijelentette, hogy tiszta a terep már alig bírtam vonszolni magam, ezért egymást támogatva húztunk az ajtó elé egy rakás bútort, majd lehúztuk az összes rolót, és szinte egyszerre rogytunk az egyszemélyes ágyra, ami szinte teljesen kitöltötte a parányi hálószobát. A kis, tetőtéri lakásban nem adatott meg számunkra az a luxus, hogy több szobánk, és nagy franciaágyunk legyen, de annyira kimerült voltam, hogy nem álltam le az angyallal azon veszekedni, hogy aludjunk külön. Amúgy is az egyetlen kanapét, ami elég nagy lett volna egy embernek, az ajtó elé állítottuk, így nem is nagyon volt már lehetőségünk, ha nem akart egyikünk a hideg földön megágyazni magának. Eléggé hozzászoktam már az angyal jelenlétéhez ahhoz, hogy egy kis összebújás meg se kottyanjon, szemmel láthatóan ő is így volt vele. 

Mivel mindketten kimerültek voltunk, és eléggé elbarikádoztuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy engedélyezünk magunknak pár óra alvást, mielőtt az egyikünk őrködni kezdene. Ezzel a felvetéssel sem volt gondja egyikünknek sem, vita nélkül másztunk be az ágyba. 

Úgy éreztem, hogy napokig képes lennék aludni, ahogy elhasaltam a matracon, és a lúdtoll párnára hajtottam a fejem. Mellettem Wallace a hátán feküdt, úgy kiterülve mint béka a napon, de túl sötét volt, ezért nem láttam, hogy nyitva van-e még a szeme. 

– Georgie? – fordult felém Wallace a takaró alatt.

– Hm? 

– Miért érdekel annyira az új Fészek?

Felkönyököltem, hogy beszéd közben ne aludjak be véletlenül és az angyalra néztem a sötétben. Csupán a körvonalait tudtam kivenni, de eleget tanulmányoztam már az elmúlt hetekben, így jól ismertem minden egyes vonását. Szinte láttam, ahogy szőke tincsei a vállára hullanak, miközben az izmai kidomborulnak a karján, ahogy felkönyököl. Markáns álla teljesen sima, és nyoma sincs rajta borostának, az arccsontja határozott és férfias, mintha egy tehetséges szobrász akarta volna megalkotni a saját modern Adoniszát. Hosszú szempillái alól értelmes tekintettel néz fel rám, telt és puha ajkai sarkában lagymatag félmosoly ül, ami azóta lett állandó társa, hogy elkezdett felépülni a sebeiből. Most ezekből mit sem láttam, mégis éreztem, ha megérinthettem volna, ugyanúgy ott találtam volna a mosolyt a szája sarkában, mint a minden mozdulatánál valósággal táncot járó izmait a felsője alatt.

– Mert fontos lehet.

– Miért?

– Ne mondd azt, hogy neked még nem jutott eszedbe. Urielnél van Michael, és a többiek. Ő pedig biztosan ott lesz.

– Ebben igazad van, de kizárt dolog, hogy Uriel magával rángatta volna Michaelt az összes jövőbeli pártfogója elé. Sokkal biztosabb, hogy valami titkos helyen rejtegeti őket, arra várva, hogy hogyan használhatná fel a távollétüket vagy őket magukat. 

– És ha megtudnánk valamit ott róluk? – tornáztam félig ülő helyzetbe magam. – Ha minden angyal összegyűlik ott, akkor biztos lesznek olyanok is, akik Michaelt támogatják. A csapata megmaradt része, és azok akik Rafaelt követik. 

– Ez igaz lehet, de mit akarsz ezzel? Álljak ki eléjük, a szárnyaim nélkül és győzzem meg őket, hogy Uriel egy szörnyeteg? Nagyobb eséllyel hiszik el ezt a képtelenséget egy Ember lányának, mint egy bukott angyalnak.

– De nem buktál el!

– A társaim szemében igen – szívta be élesen a levegőt. – Hiába lenne ott az összes régi harcostársam, talán még akkor sem hinnének nekem, ha nem vágták volna le a szárnyaimat. Emlékszel rá, hogy milyen állapotban voltam a hotelben, mielőtt célt adtál volna nekem. Az ő szemükben mindig is egy részeges bajkeverő leszek, aki majdnem elbukott pár évtizede. 

– Ahhoz képest elég hamar leszoktál a piáról. 

– Nem mondom, hogy azonnal elutasítanék egy italt, ha valaki felkínálná, de sosem voltam annyira mély ponton, mint amennyire a testvéreim hitték. Mint amennyire a tulajdon húgom gondolta. 

– Sajnálom. 

– Ne sajnáld, nem te tehetsz róla. – Rázta meg a fejét, mire a paplan lejjebb csúszott a válláról. – Hidd el, hogy csak is halált találnánk, ha megpróbálnánk bejutni az új Fészekbe. Nem egyszerű halált, Georgina. Kínhalált, gyötrelmet és további elképzelhetetlen szenvedést. Ismered már annyira a fajtámat, hogy el tudd képzelni mi várhat azokra, akiket az angyalok könyvelnek el árulónak. 

Nem a mondandója, sokkal inkább az késztetett belátásra, hogy a teljes nevemet használta, ami csak ritkán fordult elő. Eddig talán még egyszer sem. Hittem neki, persze hogy hittem, mert könnyedén el tudtam képzelni, hogy mit tennének velünk Uriel emberei, ha foglyul ejtenek, mégsem engedhettem meg magamnak, hogy feladjam. Most nem.

– Akkor hogyan gondoltad megmenteni Michael? Támogatni az ügyét, legyőzni Urielt és békét kötni az emberekkel? – fordultam felé ülő helyzetben, hátamat a falnak vetve. – Eleget bujkáltunk már, Wallace. Ideje kilépni az árnyékok közül és tenni is valamit annak érdekében, hogy javítsunk a dolgokon. 

– És hogyan tervezed ezt? – kérdezte színtiszta kétkedéssel és lenézéssel a hangjában. – Beosonsz a hotelbe és minden második angyalt kifaggatsz arról, hogy nem látta-e a parancsnokomat? 

– Majd improvizálok – vontam meg a vállam, bár tudtam, hogy nem látja. – Ma téged és Michaelt választottam a saját nagybátyám, és az emberiség helyett. Csak úgy tudom ezt jóvátenni, ha teszek róla, hogy hosszútávon megérje a döntésem. A hotel pedig egy jó kiindulási pont. Hallottad Will-t, minden tele lesz emberekkel és angyalokkal, nem fogunk kilógni közülük, ha jól álcázzuk magunkat.

– Értelek, de akkor is túl veszélyes. Legutóbb is majdnem otthagytuk a fogunkat.

– Legutóbb mindketten felkészületlenek és amatőrök voltunk. Most már többet tudunk, mint maga az Elenállás és az angyalok nagy része. Mi sikerülhetne félre?

– Soroljam?

– Talán van jobb ötleted? – fontam össze a karom a mellkasom előtt. 

Hallgatott egy sort, mielőtt kelletlenül megszólalt.

– Nincs.

– Helyes – biccentettem határozottan. – Akkor ezt megbeszéltük. 

– Nehogy azt hidd, hogy a rögtönzött kis beszéded győzött meg – dünnyögte epésen. – Ha Uriel ott lesz, akkor nagy eséllyel Beliel is. Én pedig tartozom neki egy pár vágással. 

– Ha az én tervem volt őrültség, akkor a te bosszút kétszer akkora marhaság!

– Lehet, de muszáj megpróbálnom. Mellesleg Beliel biztosan megtartotta trófeának a kardom, esetleg még a szárnyam is. Ha ott vannak, akkor visszaszerzem őket.

– Ezt eddig miért nem mondtad? – bújtam vissza a paplan alá. 

– Reménytelennek tartottam, hogy újra eléjük állhatok. De ha te meg vagy győződve róla, hogy csak így van bármi esélyünk megtudni valamit a parancsnokom hollétéről, akkor kihasználom az alkalmat és kihozom belőle a legtöbbet. 

– Ha tényleg így gondolod... – fordultam az oldalamra. Wallace képes volt elérni egy mondattal, hogy máris megkérdőjelezzem az őrült tervet, ami az elmúlt órákban járt a fejemben. Mintha megérezhette volna, hogy ezen kattogok, mert megnyugtatóan a vállamra tette a kezét, és megszorította.

– Aludj, kislány! Holnap hosszú napunk lesz.