A golyó szerencsére a plafonba csapódott, és még csak nem is súrolta az angyalt, aki, hogy kettőnket mentsen, gondolkodás nélkül rávetette magát Noáhra, majd megpróbálta a földre szorítani. Annak ellenére, hogy nem érte találtat, ahhoz elég volt egyetlen golyó is, hogy a közvetlen füle mellett elsülő fegyver hallatán összeránduljon és egy pillanatra hezitáljon. Noáhnak ennyi is elég volt, a pisztolyt egyenesen a mellkasa közepére szegezte.

– Kelj fel!

Az angyal volt annyira nyugodt, hogy szó nélkül engedelmeskedett, amiből arra következtettem, hogy bármennyire is volt strapabíró, egy golyó a szívébe még vele is végzett volna, nem is beszélve arról, hogy még mindig lábadozott a hátán lévő sebek miatt.

Noah rezzenéstelen kézzel tartotta a fegyvert, továbbra is Wallace szívéhez tartva, miközben mindketten felkeltek, majd le sem véve az angyalról a szemét, intett hogy forduljon meg. Wallace engedelmeskedett, így velem szembe került, a hátát védtelenül hagyva. 

– Ha bármelyikőtök megmozdul, kilukasztom a mellkasod. 

Noah ekkor már átnézett a válla felett, és a tekintetét az enyémbe fúrva nyomta bele Wallace lapockái közé a pisztoly végét. Az angyal arca eltorzult egy pillanatra a fájdalomtól, és halkan felnyögött. Utána ösztönösen próbált közönyös arcot vágni, de késő volt. Noah érdeklődve hajolt közelebb hozzá, az arcuk szinte összeért.

– Mi bajod van, nagy fiú?

Nem láttam, hogy mit csinál, de nagy eséllyel még jobban Wallace hátához nyomta a fegyvert, mire az angyal szeme elkerekedett, az arca elsápadt. 

– Csak rád férne egy alapos tusolás. Mikor fürödtél utoljára?

Kedvem támadt az angyal szájára tapasztani a kezem, de meg sem moccantam. Noah nem értékelte a humoros visszavágást, hanem szinte vicsorogva rántotta hátra Wallace fejét.

– Még egy ilyen és neked annyi. Két lábon járó hulla vagy!

– Noah, nézd én... – kezdtem, hogy eltereljem valamennyire a figyelmét, de egy mozdulattal elhallgattatott.

– Ismerlek, Georgie. Ha csak egy centit is közelebb jössz, búcsút mondhatsz a barátodnak. Ha pedig azzal a harcos cuccal próbálkozol, amit régen is csináltál, akkor neked is annyi. Megértetted?

Nyeltem egyet, aztán kelletlenül bólintottam. Szívesen kijavítottam volna, ha a "harcos cucc", amiről ő beszélt nevetséges, egyben sértő kifejezés bármelyik küzdősportra, de inkább csendben maradtam, és igyekeztem nyugodt arcot vágni. 

Noah közben alaposabban szemügyre vette Wallace-t, aki meg sem rezzent, nagy eséllyel nem most először került közvetlen életveszélybe, és a megszámlálhatatlan angyali összecsapáshoz képest egy fegyverrel hadonászó tinédzser egyenesen nevetséges volt neki, de ezt inkább nem hangoztatta. 

– Mi bajod van? – szűkült össze Noah szeme.

Kezdett kicsúszni a kezünkből az irányítást. Gyorsan körbepillantottam, hogy mit tudnék fegyverként használni, mert tudtam, hogy ezek után már csak még rosszabbra fordulhatnak a dolgok.

– Rossz a közérzetem – válaszolta halálos nyugalommal Wallace.

– Húzd fel a felsőd!

– Ugye, most csak szórakozol? – horkantott fel, látszólag szórakozottan az angyal, de ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam kezdi ő is elveszteni azt a híres nyugalmát. 

– Azt. Mondtam. Csináld. – Válaszolta ingerülten tagolva a szavakat Noah.

– Nem fogok hétfátyoltáncot járni neked, hiába könyörögnél is érte.

Az ajkamba kellett harapjak, hogy ne nyögjek fel Wallace válasza hallatán. Noah meg sem lepődött már a korábbi után, hanem még jobban nekinyomta Wallace hátának a pisztolyt. Sokat javultak a sebei, de már ennyitől is könnyen felszakadhattak a varratok, amik a vastag kötés ellenére is újra vérezhetni kezdtek. 

– Vedd le, vagy lelőlek és utána nézem meg, hogy mit takargatsz! 

Wallace a szemembe nézett, majd bólintott egyet, és lassan elkezdett kibújni a felsőjéből, közben a tekintetével azt üzente, hogy fussak, amíg Noah azzal lesz elfoglalva, hogy az ő hátát tanulmányozza. 

Némán nemet formáltam a számmal, majd újra körbenéztem. Ezúttal megakadt a tekintetem a dohányzóasztalon lévő vaskos könyvön, amit pár napja Wallace olvasott. Nem volt igazi fegyver, de túl messze volt tőlem, hogy puszta kézzel támadjak neki, és ahhoz elég nehéz kötet volt, hogy pár pillanatra elterelje a figyelmét, ha sikerülne egyenesen hozzávágnom. Abba igyekeztem nem belegondolni, hogy mekkora vétek egy Oscar Wilde regénnyel dobálózni, de mint tudjuk; a szükség, törvényt bont.

Közben Wallace áthúzta a feje felett a pulcsiját, így már csak egy vékony ing volt rajta, amit szintén lassú mozdulatokkal kezdett el kigombolni, közben le sem véve a szemét rólam. Mivel Noah őt figyelte rendületlenül, előbb a könyvre, majd rá néztem, hogy megértse mit akarok, de Wallace észrevétlenül megcsóválta a fejét. Erre még nyomatékosabban pillantottam a könyvre, aztán a támadónk felé, az angyal pedig megadta magát, és rám kacsintott. Hiába volt Noáhnál a pisztoly, reménykedtem benne, hogy nem tudja olyan jól használni, így könnyedén el tudunk bánni vele. A kudarc ezúttal szóba sem jöhetett. 

Olyan gyorsan kalapált a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a mellkasomból. Nem indokolta volna a helyzet, de jobban féltem, mint akkor mikor a skorpióangyallal néztem farkasszemet a Fészek alagsorában. Wallace titkának a felfedése ijesztőbb volt, mint holmi mutáns szörny vagy egy rakás felfegyverzett katona.

Abban a pillanatban, hogy Wallace inge lecsúszott a hátáról felfedve előttem a hibátlan mellkasát, és Noah előtt a sebhelyeket, a fiú szeme kidülledt a elismeréstől. Bármire is gyanakodott eddig, annak köze sem lehetett az igazsághoz, ezért is lepődött meg rajta ennyire. Sajnos ahhoz nem eléggé, hogy a figyelme elterelődjön, és esélyem legyen a könyv után nyúlni. 

– Mi a halál? – morogta, nagy eséllyel csak magának, aztán dühtől eltorzult arccal Wallace sebei közé nyomta a fegyvert, de hátrébb lépett egyet. – Egy vagy közülük.

Nem is próbálhattuk volna letagadni, vagy mással kimagyarázni, a Wallace hátán lévő sebhelyeket még az is felismerte volna, aki eddig csak képernyőn látott angyalokat. A helyük, és a formájuk önmagában már túl árulkodó volt, Wallace pedig csak még gyanúsabbá vált attól, hogy annyira rejtegette. 

– Már nem – mondta csendesen az angyal. A szavait nem nekem szánta, de végig a szemembe nézett. – Épp olyan vagyok, mint ti. Semmi sem köt már az angyalokhoz. 

– Hazugság! Egy rohadt gyilkos vagy! – sziszegte Noah.

– Mert a te fajtád nem gyilkolta halomra egymást különböző eszmék és elméletek nevében? Nem ti irtottátok évtizedenként egymást, és törtöltétek el kis híján a komplett emberiséget a föld színéről kétszer is? Úgy tudom nem telt el úgy száz nyugodt év az emberiség történelmében, amikor ne tört ki volna valamiféle háború, éhínség vagy járvány. – kérdezte nyugodtan Wallace. – Én egyetlen egy fajtársadnak sem ártottam, de nem hiszem, hogy ezt el lehetne mondani rólad. Akkor ki kettőnk között a gyilkos?

Noah felmordult, átkulcsolta fél kézzel Wallace nyakát, úgy rántotta magához. A mozdulata nyomán a kabátja felcsúszott a kezén, felfedve egy fekete tetoválást a karján, ami a suliban még biztos nem volt ott, majd az angyal fejének szorította a fegyvert. 

– Élve is sokat fizetnek érted, de ha nem fogod be, akkor csak a hulládat fogom leszállítani.

Wallace meg sem rezzent, hanem amennyire csak tudta lenézett, hogy valamiért minden figyelmét a Noah karján lévő tetoválásnak szentelje. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy mit néz rajta, és majdnem a szám elé kaptam a kezem a szörnyű felismeréstől. Egy jól ismert bandajel volt az, többször láttam felfestve a szimbólumot még Greenville-ben, de azóta itt, San Franciscoban is néhány elhagyatott épületen a kocsiablakból. A felfestés alatt rendszerint frissen kiontott vér, vagy holttestek feküdtek. 

– Te pedig egy angyal kurvája vagy – nézett végül rám Noah. Már nem hittem, hogy bármi is maradt benne abból a fiúból, akit egykor ismertem. – Még azoknál is rosszabb vagy, akik őket szolgálják. Áruló vagy. Egy rohadék áruló. 

– Ne merészelj így beszélni róla! – csattant fel Wallace. – Semmit sem tudsz!

– Elég annyi tudnom, hogy te mi vagy, és hogy ő elárulta az emberiséget azzal, hogy melléd állt – vágott vissza Noah. Beszéd közben nyál fröcsögött a szájából. 

– Mondod te, miután beálltál azokhoz, akik végeztek a családoddal!

Noah homlokán kidagadt egy ér, és láttam rajta, hogy képes lenne ezért a válaszért itt helyben lelőni az angyalt. Ahogy Wallace is érezte, mert minden előzetes figyelmeztetés nélkül hátracsapta a fejét, egyenesen Noah orrának, aki felordított, és az arcához kapott a fegyvert tartó kezével. Közben Wallace megpördült, majd még azelőtt a fiú gyomrába öklözött, hogy ő reagálhatott volna, és megpróbálta elgáncsolni. Noah azonban nem hagyta magát, visszakézből jól halántékon vágta a fegyverrel az angyalt, mire Wallace rongybabaként terült el a lába előtt. Ha egyedül lett volna, akkor a szabadulási kísérlete itt csúfos kudarcba is fulladt volna, de nem volt egyedül. Még azelőtt Noáhra vetettem magam, hogy a társamra szegezhette volna a pisztolyt, majd miközben felém irányította azt, kirúgtam a kezéből. A fegyver a szoba túlsó végén landolt, és végigszánkázott a parkettán, majd nekicsapódott a könyvespolcnak. Egyszerre kaptuk felé a fejünket, és mérlegeltünk, de nem vártam meg, hogy mit határoz Noah, hanem egyenesen kirúgtam alóla a lábát, és megpróbáltam a földre szorítani. Már majdnem sikerrel jártam, de az utolsó pillanatban oldalra gurult, és elkapta a karom, gyorsan megcsavarta, mire felkiáltottam a hirtelen jött fájdalomtól, és ő kerekedett fölém. Az arcát a hajamba nyomta, miközben átvetette a lábát a csípőm felett és leszorított a földre.

– Mondd, milyen érzés elárulni a saját fajtád? – sziszegte az arcomba.

Válasz helyett, felé rúgtam, mire megpróbálta leszorítani a lábam a sajátjával, de nem járt sikerrel, mert még előtte jól gyomorszájon könyököltem, aztán az ágyékba térdeltem, ő pedig lefordult rólam. Még kifújni sem volt idő magam, mielőtt újra felém kapott, és nem túl sportszerű mozdulattal megmarkolta a hajam, majd talpra rángatott. Dulakodni kezdtünk, aminek következtében én többször is orrba vágtam, ő pedig vagy egy marék hajamat kitépte, mielőtt elengedett, és más taktikát választott. Ahelyett, hogy tovább próbált volna puszta kézzel fölém kerekedni, a pisztoly felé vetette magát. Jól tudtam, hogy ha megszerzi, még azelőtt tüzel, hogy újra kiüthetném a kezéből, így én is utána ugrottam. 

Nem terveztem előre a következő lépést. Véletlen volt, mégis csak akkor tudatosult bennem, hogy mekkora mázlim volt, mikor megtörtént az egész. Sosem akartam volna bántani Noáht, de attól a perctől kezdve, hogy fegyvert nyomott Wallace lapockái közé, halott ember volt a számomra. Nem számított sem a nosztalgia, sem a régi megmagyarázhatatlan rajongásom iránta, sem az, hogy nem akartam olyan mélyre süllyedni, mint ő. Egyszerűen Wallace, és az én életemért küzdöttem. Ezért egy pillanatig sem hezitáltam, mikor nekilöktem Noáht az ablaküvegnek.

Minden megállt körülöttünk, ahogy mindketten az ablaknak csapódtunk, majd az egyrétegű üveg halkan megrepedt a váratlan súly alatt, és végigfutott rajta egy rakás hajszálrepedés. Itt azonban nem ért véget a történet. Noah megpróbált oldalra ugrani, de elkaptam a karját, és a nyakánál fogva nyomtam neki az ablaknak, a lábammal ellökve magam a földről. Az egyik pillanatban, fél lábbal még a parkettán támasztottam ki magam, a következőben pedig előrebillentem, ahogy Noah hátraesett és apró szilánkokra tört össze mögötte az ablak. 

Üvegcsörömpölés és kiáltások – nagy eséllyel az enyém –, hangzottak fel, a világ pedig teljesen megbillent körülöttem, és azon kaptam magam, hogy Noha engem is magával húz, miközben kizuhan az ablakon. Nem volt időm sehogy sem reagálni, még csak a törött üvegszilánkkal teli ablakkeretet sem tudtam elkapni, egyszerűen hagytam, hogy magával rántson. Aztán valami erős fonódott a derekam köré, és Noah hiába szorongatta a karom, és húzott lefelé zuhanás közben, valami visszarántott, mielőtt átbukhattam volna az ablakkeret felett. Ennyi elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek, és én is küzdeni kezdjek. Megtámasztottam a lábam a keret szélén, majd nagy nehezen kirántottam a kezem Noah szorításából, aki a szemem láttára kezdett el zuhanni a hullámok felé. A ház pontosan a tengerpart mellé épült, de jóval magasabban feküdt, így a tengerszint egy meredek sziklafal alatt húzódott csak. 

Képtelen voltam elfordítani a fejem, ahogy Noah talppal előre belezuhant a tajtékos habok közé, és elnyelték a hullámok. Máskor nem volt ilyen nyugtalan a víz, így tudtam, hogy milyen éles sziklák húzódnak odalent a mélységben, így ha a zuhanás, vagy az erős hullámok, amik bárkit a falnak csaptak volna, nem végenek, akkor a sziklák biztos. Akkor fordultam csak meg, és hagytam, hogy Wallace visszahúzzon a házba, mikor Noah teljesen eltűnt a habok között. 

– Ez nem sokon múlt – kapkodtam levegő után, a pániktól, ami csak most tört ki belőlem, azután, hogy Wallace áthúzott az ablakkeret felett és lesegített a párkányról. 

Félig az ölében, félig a földön kötöttem ki, de most egyáltalán nem zavart a közelsége, hanem inkább megnyugtatott. Ő sem nagyon erőlködött, hogy arrébb csússzon, csak a falnak dőlt, és úgy fújta ki magát. A halántékából vér szivárgott, ahol Noah ütése felszakította a vékony bőrt, és a hátán is friss vérfoltok gyűltek össze, köszönhetően, ahol felszakadtak a varratai. Éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon, akkor vettem észre, hogy vér, mikor letöröltem. A szilánkok nem csupán a karomba fúródtak bele pár helyen, hanem összeszedhettem párat a fejemmel is, de az ereimben tomboló adrenalinnak hála még nem éreztem fájdalmat. 

Ahogy összenéztünk, tudtam, hogy ő is arra gondol, hogy ez rövid idő leforgása alatt már másodszorra másztunk ki együtt a pácból, és egész jó csapatot alkotunk. Vagy legalábbis valami ilyesmi járhatott az ő fejében is, mert mikor látta, hogy nincs komolyabb bajom, óvatos mosolyra húzta a száját. Ekkor tört ki belőlem a nevetés. 

Nem tudtam visszafogni magam, csak úgy kibukott belőlem. Nem volt semmi nevetséges a helyzetünkben, vagy Noah McLaren halálában, egyszerűen így tört ki rajtam a halálfélelem, ami a rövid zuhanás közben kapott el. Hamarosan Wallace is csatlakozott hozzám. Ott ültünk ketten, úsztunk a vérben és az üvegszilánkokban, és megint túléltünk valamit, amiben meg kellett volna halnunk. 

– Nem azt mondtad – kezdte Wallace, miközben erőt vett magán egy pillanatra. – Hogy nem lökhetjük a tengerbe az eszelős kis vendégünket?

Egy pillanatra lehervadt a mosoly az arcomról, Wallace pedig még harsányabban kezdett kuncogni, mire meglöktem a vállát, hogy hallgasson el. 

– Ha jobban figyeltél volna, akkor emlékeznél, hogy csak neked tiltottam meg – vigyorogtam rá gúnyosan. 

A plafonra emelte a tekintetét, de nem csappant meg a jókedve.

* * * 

Wallace befedte a konyhaablakot egy ponyvával és elé tornyozott egy rakás polcot, én felsöpörtem a nappaliban lévő szilánkokat, majd az ablak elé toltam az egyik könyvespolcot. Lényegesen kevesebb fény szűrődött így be a nappaliba, de az eső sem vert be többé, és már nem azt az ablakot láttam, ahol hidegvérrel a halálba taszítottam valakit, hanem egy rakás könyvet. Miután mindketten végeztünk a részünkkel, végre leülhettünk pihenni, és egy-egy avas müzliszelet társaságában számba venni a sérüléseinket.

– Beretta – emeltem magam elé Noah fegyverét, majd ellenőriztem a tárat, ami egy híján tele volt. – Táranként tizenöt töltény. Nagyobb a Firestarnál, amit korábban használtam, de ez is kézre áll. – soroltam, mintha tankönyvből olvasnám. – Mi az?

Wallace megvonta a vállát.

– Nem tudtam, hogy értesz hozzá. 

– Mert nem is – tettem a pisztolyt a dohányzóasztalra, ami sértetlenül megúszta a verekedést, és intettem az angyalnak, hogy forduljon meg, majd az ölembe húztam az elsősegélydobozt. – Miután megérkeztem a városba, és találkoztam az Ellenállásnál, vettem pár óra lövészeti  gyorstalpalót, és hasonló fegyvere volt az oktatómnak. 

– A nagybátyád tanította?

Jó, hogy háttal ült nekem, mert így nem láthatta az arcom. Helyette annyit érezhetett, hogy a kelleténél egy kicsivel erősebben töröltem végig a nedves törölközővel a hátát véletlenül, de meg sem rezzent. Már meg sem lepődtem rajta, hogy összerakta a képet, de azon igen, hogy ilyen váratlanul rákérdezett. Nem sokat meséltem neki az Ellenállásról, de mikor korábban Noah a bácsikámról kérdezett, Wallace megérezhette, hogy nem mondtam igazat. Elvégre a húga kiszúrt bármilyen hazugságot, nyilván ragadt rá valami a tehetségéből az elmúlt évszázadok során. 

– Nem. Az egyik embere.

– Miért nem mesélted, hogy ő is közéjük való?

– Miért kellett volna?

Wallace megvonta a vállát.

– Ne mozogj! – szóltam rá egyből, miközben újra áttöröltem a varratait, aztán gyorsan lefertőtlenítettem, és nekiálltam rákenni a fél tubus gyógynövényes krémet, amit pár házzal arrébb találtam, és a leírása szerint jó volt a legtöbb vágásra és égési sérülésre. Azt a pontot, miszerint angyalokra is alkalmazható-e, lefelejtették, de még Michael mesélte, hogy a legtöbb dologra hasonlóan reagál az ő szervezetük is, mint a miénk. Csupán plusz-mínusz pár ezer évvel tovább élnek. – És azért, mert nem számít. Megtaláltam, tudom hogy életben van, ő is tud rólam, és csak az számít. – Mondtam végül gyorsan, mielőtt meggondoltam volna magam. – Régebben sem álltunk valami közel egymáshoz, de az a valaki, aki belőle lett, csak még távolabb került tőlem. Alig ismertem rá. 

Wallace hátralesett egy pillanatra a válla felett, mielőtt újra az épp ablakra szegezte a tekintetét.

– Csak ő maradt neked? Mármint a családodból?

Nyeltem egyet, de nem láttam rá okot, hogy miért ne oszthatnék meg vele ilyesmit. Egyfelől azért nem szerettem volna, mert alig ismertük egymást, de éppen az is volt benne a vonzó. Egy idegennek kitárulkozni mindig egyszerűbb volt, mint egy ismerősnek, Wallace pedig már amúgy is tudott a szüleimről.

– Aha. Nála laktam mielőtt... ez az egész előtt. Ő is hasonló irányba változott meg, mint Noah. Nem volt ő mindig ilyen. Egyszerűen csak... ez a világ ezt hozta ki belőle.

Nem kérdezett rá, hogy fejtsem ki, értette így is. 

Beszéd közben megjelent előttem, az igazi Noah McLaren arca, ahogy a folyosó végében, a szekrények előtt egy lányokból, és fiúkból álló társaság közepén nagyban magyaráz valamit, ők pedig valósággal csüngnek minden egyes szaván. Aztán észreveszi, ahogy őt lesem a szekrénysornak támaszkodva, és megdob egy laza, de szívdöglesztő mosollyal, ami akkor a védjegye volt. Attól az egy mosolyától egy teljes hetem lett szebb. Most pedig itt ültem, kenegettem egy angyal hátát, miután hullámsírba taszítottam azt a mosolygós, focista srácot, aki még a biosz jegyzeteit is megosztotta velem egyszer. 

Wallace megérezhette, hogy mi járhat a fejemben, mert hirtelen megfordult és elkapta a kezem.

– Ne szégyelld magad, a korábbi miatt. Tetted, amit tenned kellett. 

– Megöltem őt.

– Sajnálom, hogy nem tehettem meg én helyetted, de te is tudod, hogy ez volt az egyetlen megoldás. Az, amivé vált, már nem ér annyit, hogy miatta legyen bűntudatod. Te jó ember vagy, még ez az elcseszett világ sem rontott meg úgy, mint őt.

Átható, szürkéskék szemével úgy fürkészett, mintha belelátott volna a legbelsőbb gondolataim közé. Talán így is volt, csak nem kötötte az orromra.

– Tévedsz, nem vagyok jó ember. Mert ha az lennék, most valóban bűntudatom lenne, nekem pedig egy szemernyi sincs. Egyedül azt a Noáht sajnálom, aki régebben volt. 

Wallace hosszasan meredt rám, de nem szólalt meg. Már azt hittem, hogy nem sikerült letörölni az összes vért az arcomról, vagy nőtt még egy fejem, mikor elengedte a kezem, és megszólalt.

– Lehet, hogy ez az új világ gyökeresen megváltoztatta a túlélőket, de régebben is ott kellett lennie annak a részüknek bennük, ami most felszínre tört. Nem ismertem ezt a Noáht, de kizárt dolognak tartom, hogy olyan ártatlan lett volna, ha képes volt egy olyan bandához csatlakozni, ami végzett a családjával. Mindannyian változunk, de nem olyan irányba, ami ne lett volna jellemző már korábban is ránk, még ha el is fojtottuk azt. Te sem most lettél túlélő, hanem már évekkel ezelőtt.

– Szóval ez lennék én? A túlélő? – Azt inkább nem tettem szóvá, hogy miért beszélt többes számban a végén. 

– Miért, szerinted nem?

Megvontam a vállam. 

– Ezt a címkét még el is fogadom. Jobban hangzik, mintha árulónak hívnál. 

Wallace sötét pillantást vetett rám.

– Ha te áruló vagy, akkor én is. És nem nagyon szeretem ezt a szót, szóval ha lehet, ne használt.

– Nyugodj meg, angyalom – forgattam meg a szemem. – Maradok a Wallie-nál. 

Wallace nagyokat pislogva meredt rám, aztán megcsóválta a fejét, mint aki maga sem hiszi el, hogy angyalomnak hívtam, miközben én igyekeztem nem arra gondolni, hogy régebben Michaelnek mondogattam ezt. Mi voltunk az Ember lánya és az Angyalom páros. Úgy tűnt, ez a felállás maradt, csupán az angyali résztvevőt cseréltem le egy szőke társára. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, mielőtt őrült elméleteket kezdtem volna gyártani, vagy elszorult volna a torkom Michael puszta emlékétől.

Inkább nem mondtam semmit, csak körbetekertem egy steril gézdarabbal Wallace hátát, majd ellenőriztem a halántékán lévő sebet, ami mostanra már kezdett lilulni, de a vérzés elállt. A fejsebek amúgy is mindig jobban véreztek, így amiatt aggódtam a legkevésbé. Már éppen álltam volna fel, hogy kinyújtóztassam az elgémberedett tagjaimat, mikor Wallace újra megfordult.

– Megmasszíroznád a vállam is? Begörcsölt.

Morcosan néztem vissza rá, de azért beleegyezően bólintottam egyet. Semmi szükség nem volt rá, hogy még jobban lerobbanjon, még ha ehhez át kellett mennem teljes munkaidős angyal-ápolónőbe is.

– Melyiket?

Wallace tartott egy pillanat szünetet, mintha alaposan megfontolná a választ. Aztán bökte csak ki.

– Mindkettőt.

– Esetleg a a körmöd ne lakkozom ki? – gúnyolódtam, miközben nyomtam egy adag testápolót a vállára, majd nekiálltam beledörzsölni a bőrébe.

– Így is elég csinos vagyok már – vigyorgott hátra, és lehajtotta a fejét, ahogy a vállához értem. Ekkor megkönnyebbülten sóhajtott fel, és behunyta a szemét. 

Hozzá voltam már szokva a félmeztelen férfiak látványához, és sosem voltam az a szégyenlős típus, elvégre heti négyszer kellett régebben olyan kis, doh és izzadságszagú öltözőkben ruhát váltanom, amik gyakran voltak koedukáltak, mert nem volt elég pénz két külön öltözőre, vagy felújításra. Mégis, most hogy egy valóságos angyal ücsörgött felső nélkül mellettem, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire jól néz ki, kezdtem lassan zavarba jönni. Ráadásul néha teljesen olyan érzésem támadt, hogy nem egy sebesült angyal a lakótársam, hanem egy nálam pár évvel idősebb fiú, ami igencsak zavaró tudott lenni, pláne akkor ha éppen a vállát masszíroztam.

Wallace szokás szerint megérezhette, hogy mi jár a fejemben, mert hátrafordult, és megdobott egy olyan vigyorral, amitől bármelyik nőnemű lény eldobta volna az agyát.

– Csak nem arra gondoltál, hogy milyen jól nézek ki? 

Válasz helyett csak hozzávágtam az egyik díszpárnát, majd elindultam az emeletre, hogy kerítsek valami vacsorára valót, és az angyal ne lássa, hogy a füleim tövéig vörösödtem. Akár szánt szándékkal, akár akaratlanul terelte el a témát, bejött, mert mire leszállt az éj, szinte meg is feledkeztem a Noah iránt érzett bűntudatomról, és csak arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben megfojtanám a csacsogós angyalkát egy kanál vízben, amiért van képe előttem illegetni magát és arról prédikálni, hogy normális dolog a részemről, ha szóhoz sem tudok az ő látványa miatt, mert az összes nő ezt teszi.