– Komolyan szükség volt erre, Wallie? – nyomtam meg a kérdésem végét élesen, miközben becsuktam magunk mögött a hálószoba ajtaját és Wallace intett, hogy nyugodtan beszélhetünk, mert Noah odalent van.

– Igen.

– Noah ártalmatlan!

– Mondogasd nyugodtan, amíg el nem hiszed, Én azonban kizárt dolog, hogy szem elől tévesszelek, amíg ő itt van a házban.

Felmordultam, elcsörtettem mellette, és nekiálltam ledobálni a párnákat a franciaágyról, ahol az első itt töltött napjainkban együtt aludtunk. Miután jobban lett, és már nem ragaszkodott ahhoz, hogy éjszaka is mellette legyek, én meg biztos lehettem benne, hogy nem lesz rosszul az éjszaka folyamán, és amúgy sem tudok enyhíteni a rémálmain, átköltöztem a szomszéd szobába. Elég közel voltam hozzá, ha baj történne, de ahhoz már nem eléggé, hogy magához ölelhessen félálomban és a régi kedvese nevén híjon. Most azonban nagyon úgy festett, hogy vissza kell térnünk legalább egy estére a régi szokásunkhoz, mert mikor fél órával korábban az angyal bejelentette, hogy ideje nyugovóra térnünk, az első szavai arra vonatkoztak, hogy Noah nyugodtan itt maradhat, ha az egyik földszinti hálószobát vagy a kanapét használja, mert mi szeretnénk egyedül lenni az emeleten, még ha egy ágyban alszunk is. Noah volt olyan tapintatos, hogy nem tett egyetlen erre vonatkozó megjegyzést sem, vagy teljesen hidegen hagyta a feltételezett szerelmi életem, így miután elköszöntünk tőle, tudtam csak kiosztani ezzel kapcsolatban Wallace-t.

– Most meg mit csinálsz? – lépett mögém, mikor már egy nagyobb kupacot rendeztem össze párnákból az egyik fotelban, a ruhásszekrények és a készleteink mellett.

– Megágyazok.

– Ne is álmodj róla, hogy lemondok az ágyról!

Vágtam egy grimaszt, hiába álltam neki háttal. Angyalok... mégis mit vártam volna?

– Eszembe sem jutott feltételezni, hogy ekkora úriember lennél.

Wallace felhorkantott. Bármiben lefogadtam volna, hogy közben csípőre tette a kezét, és úgy méricskélte a bíbelődésem a kényelmetlen fotel felturbózására tett kísérletemet.

– Most meg mi bajod van? Aludtunk már együtt.

– Akkor félholt voltál, én meg ellágyultam.

– Nem értem, hogy miért csinálsz belőle ekkora ügyet – folytatta Wallace, majd hallottam, hogy az ágyhoz sétál, mielőtt megnyikordulnának alatta az ágy rugói. – Mikor lettél hirtelen ilyen erkölcsös?

Erre még nekem is elegem lett, és levágtam a kezemben lévő párnát, majd megpördültem.

– Mikor lettél ilyen erőszakos? Nem akarok veled aludni Wallie és kész! Már az is tiszta téboly, hogy nem aludhatok a saját szobámban, mert te így láttad jobbnak. Noah nem fog megtámadni minket éjszaka, már mondtam, hogy bízhatunk benne!

– Te megbízol, mert vak vagy, én azonban nem fogok – nézett vissza rám kemény pillantással, majd lassan nekiállt lehámozni magáról a pulóverét. Közben igyekeztem nem odanézni, hiába láttam már többször is majdnem teljesen pucéran, azért az mégis más volt, hogy a szemem láttára adott vetkőzőshowt.

– Hagyjuk Noah-t – legyintettem lemondóan. – Egyszerűen csak nem látom értelmét a logikádnak. Te nyertél, itt vagyok újra egy szobában veled, de nem tenne hozzá semmit a dologhoz, ha újra egy ágyban kellene nyomorognunk.

Wallace színpadiasan a plafonra emelte a tekintetét, jelezve hogy jócskán túlreagálom a dolgokat, szokás szerint.

– Ne félj attól, hogy az erényedre hajtok. Te Michaelé vagy, én pedig ismerem a határokat.

– Még szép, hogy nem attól tartok, csak... – kezdtem, aztán eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott utána. – Hogy mondtad?!

Wallace ugyanolyan lazán folytatta a vetkőzést tovább. Miután lehúzta magáról a pulóvert, és a trikót, nekikezdett a melegítőnadrágnak is.

– Michael a társának választott, vagy legalábbis valami olyasmi. Nálunk ez egy szent és sérthetetlen szövetség, amit minden angyalnak tisztelnie kell. És bár a ti kapcsolatotok eleve megszegi a fajunk legszigorúbb törvényét, nekem tiszteletben kell tartanom a döntését. Ő a parancsnokom, ezért nem csak nem kérdőjelezhetem meg, hanem vigyáznom kell a társára is, úgy mintha az enyém lenne.

– Ennyit arról, hogy azért mentettél meg, mert tartozol Michaelnek – dünnyögtem, miközben Wallace letolta magáról a nadrágot is. – Ez tényleg feltétlenül szükséges?

– Talán zavar? – vonta fel ártatlanul a fél szemöldökét, mire szinte viszketni kezdett a kezem, hogy hozzávágjam az egyik díszpárnát. – És nem egyedül Michael miatt vigyázok rád, kislány. Hanem, mert ha én nem teszem, akkor más nem fogja.

Inkább nem mutattam ki, hogy mennyire meghatnak a szavai, egyszerűen hagytam, hogy a korábbi Michaelre vonatkozó félmondata tovább korbácsolja a haragomat.

– Ez igazán kedves tőled, de jól jegyezd meg: Nem vagyok Michaelé! Nem lehet rám igényt tartani mint valami béna díjra, pláne nem egy olyan angyal, aki még csak nem is ismert, aztán ahelyett, hogy jobban megismert volna, egyszerűen faképnél hagyott. Világos?

Wallace hanyagul megvonta a vállát. Már csak egy alsónadrág volt rajta, de mivel az áramszolgáltatás nem működött, a gyertyákat és elemlámpákat pedig nem pazaroltuk, egyedül a körvonalait láttam az ablakon beszűrődő holdfényben. El kellett ismernem, hogy pazar látvány volt, de ettől még nem kevésbé bosszantott. 

– Mint a nap, kislány.

Nem vesződtem azzal, hogy kioktassam a nevemet illetően, mert éppen csak elégtételt próbált venni az új neve miatt, vagy megkérdezzem, hogy honnan veszi ezt a szófordulatot, amire Michael nagy eséllyel csak annyit válaszolt volna, hogy 'mi világos?', helyette inkább elkezdtem visszahordani a párnákat az ágyra, és tudomást sem vettem az angyal diadalittas arcáról.

– Rendben van, de csak akkor ha visszaveszed a felsőd! – másztam be mellé, miután végeztem egy gyors ellenőrzést a hátán lévő sebeken, amik még mindig nem gyógyultak be annyira, amennyire szerettem volna, de még így is mérföldekkel szebbek voltak, mint két héttel ezelőtt.

Wallace szó nélkül engedelmeskedett, azonban ahogy magára húzta a felsőjét, és áthelyezte a testsúlyát, valami a párnája alól az ágytámlához koccant. Villámgyorsan megfordult, de én közelebb voltam hozzá, és már azelőtt félrelöktem a párnáját, hogy arrébb lökhette volna a kezem.

– Ez meg mi a franc? – néztem le döbbenten a valóságos arzenálra, a csillagokkal és holdakkal díszített ágyneműn. Volt ott minden kezdve a legélesebb konyhai késektől, egészen pár bicskáig és egy hosszú, recés pengéig, amire tökéletesen illett a bozótvágókés elnevezés.

– Fegyverek – Magyarázta úgy, mintha egyértelmű lenne a kérdés. – A kardom helyett.

– Jó, de minek alszol velük?

– Hogy ha baj van, akkor ne vesztegessek időt azzal, hogy magamhoz veszem őket.

– És nem félsz attól, hogy megvágod magad?

Olyan pillantással ajándékozott meg, mint aki nem hiszi el, hogy ez a kérdés csakugyan elhagyta a számat. Jogos volt, elvégre ő volt az, aki már akkor veterán kardforgató volt, amikor én még hittem a tündérekben és egyszarvúkkal álmodtam.

– Pontosan ezért kell neked is minél közelebb lenned – igazította vissza a párnáját a fegyvergyűjteményére, amikből akadhatott még pár az ágy közelében. – Egy esetleges támadás idején csak úgy tudlak megvédeni, ha mellettem vagy, és nem egy másik szobában. A többit pedig már megbeszéltük. Most már aludhatunk?

Vetettem rá egy sötét pillantást, majd válasz nélkül bebújtam a takaró alá, miközben azért imádkoztam, hogy ne feküdjek rá egy kézigránátra vagy egyéb finomságra, aztán az oldalamra fordultam, neki háttal, és behunytam a szemem. Wallace ugyanúgy tett, mire a takaró lecsúszott rólam. Fogcsikorgatva rántottam vissza, de az angyal nem hagyta magát. Egyetlen percbe sem telt, mire újra megrántotta, és az anyag megfeszült, aztán engedett, és még lejjebb csúszott rólam. Párszor újra eljátszottuk ezt, mire felfogtam, hogy még egy sebesült angyalnál sem lehetek erősebb, így feladtam. Abban a pillanatban, hogy elengedtem a paplant, Wallace máris visszalökte rám a részem.

– Borzasztó vagy!

– De emiatt kedvelsz.

– Nem! Ennek ellenére kedvellek. – Abban a pillanatban, hogy kimondtam, már legszívesebben visszaszívtam volna az egészet, azonban az angyal nem reagált rá, csak csendben somolygott magában, és hagyta, hogy egyedül süllyedjek el a szégyentől az elhamarkodott válaszom miatt. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy bármennyire is ökörség volt, igazat mondtam. Kedveltem Wallace-t, még ha alig ismertük is egymást, azt tudtam róla hogy vigyázunk egymásra, és hogy néha egészen jó társaság tudott lenni, ez pedig éppen elég volt. Egyedül azt kellett az eszembe vésnem, hogy a jövőben tartózkodjak az efféle elszólásoktól, mert még hatalmasabbra növelem vele az amúgy is nagy egóját. 

* * *

Nem aludhattam valami mélyen, mert még félálomban is furcsa érzésem támadt, így bár elkeseredetten próbáltam visszakapaszkodni valahogy a csodálatos és teljesen mesebeli álmomba, a valóság kíméletlenül mászott be a fejembe, és űzte el az álmom utolsó békés mozzanatait. Aztán már csak feküdtem csukott szemmel a hátamon, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben. Egyetlen pillantással meg tudtam állapítani, hogy ez az engem vizslató (ex)angyal miatt van, aki ki tudja mióta bámult már, mint valami pszichopata. 

– Ezt ne csináld többet! – mordultam rá, majd az oldalamra fordultam, hogy neki háttal legyek, és nyakig felhúztam a takarót, ami az éjszaka folyamán lecsúszhatott rólam.

– Mit?

– Tudod, te. Ezt. 

– Lehetnél kicsit konkrétabb. 

Halkan morgolódtam egy sort arról, hogy mennyire kiállhatatlan az összes angyal úgy általánosságban, de közülük is leginkább ő maga, amiért nem hagyja nyugodtan aludni az ember lányát, és már kora reggel elvárja tőle a szellemes riposztokat. 

– Most már kezdtem érteni, hogy mit látott benned, Michael – ült fel, miközben megnyikordultak alatta az ágy rugói. – Pontosan ugyanolyan kiállhatatlan alakok vagytok reggeleként. 

– Gyakran ébredtél mellette, hogy ezt így tudod?

Wallace megeresztett egy szórakozott kacajt, majd a ruhasusogásból ítélve öltözködni kezdett.

– Jobban tennéd, ha felkelnél mert a kis barátunk odalent már vagy egy órája szorgoskodik. 

Erre persze azonnal magamhoz tértem, és kipattant a szemem.

– Mit csinál?

– Azt, amit nem kellene egy vendégnek. – Nézett át a válla fölött rám, miközben a cipőjét kötötte. Előző héten vettem csak észre, hogy mennyire nem boldogul a fűzős cipőkkel, így egy teljes délutánon át cipőfűzőkkel, cipzárakkal, praktikus öltözködéssel és egyéb alapvető dolgokkal foglalkoztunk. Mire beesteledett úgy éreztem magam, mint egy óvónő, de megérte, mert az angyal határozottan büszkének látszott a szerinte új tudományra, amit sikerült ilyen rövid idő alatt elsajátítania. – Kutakodik. Egyedül az emeletre nem mert még feljönni körülnézni. 

Felsóhajtottam, és lerúgtam magamról a takarót. Próbáltam Noah magányos akcióját mentegetni magamban, de vagy túl bizalmatlan voltam már az apokalipszis előtt is, vagy mostanra még inkább az lettem, amihez enyhe paranoia is társult, így még a régebbi rajongásom és a tegnapi nosztalgiázás sem tudta eléggé felmenteni a szememben akkor, ha kirabol minket. Erre azonban semmiképp sem kerülhetett sor, mivel az összes értékes felszerelést, és ételt a hálóban halmoztuk fel, így odalent még egy morzsát sem találhatott. 

– Bárki ezt tenné a helyében – próbáltam meg azért mégis megvédeni, miközben belebújtam a tegnapi pulóverembe, ittam pár korty vizet, aztán két harapással eltüntettem egy fél müzliszeletet, amit Wallace passzolt át nekem. 

– Túl kedves vagy.

Most rajtam volt a kuncogás sora, ugyanis életemben talán először mondtak ilyet rám. Sosem voltam kifejezetten a kedves, szomszéd lány típus. Inkább voltam a mogorva, barátságtalan és zárkózott, és véget kellett érnie a világnak ahhoz, hogy ilyet mondjon valaki rám. 

– Hogy szabaduljunk meg tőle? – folyatta, majd lesújtó arckifejezésem láttán, gyorsan kiegészítette: – Persze, nem véglegesen. 

– Alig tudtunk meg tőle valami.

– Nem hiszem, hogy megbízható informátor lenne, meg aztán, nem is ér számomra semmit a szava. És! – emelte fel szigorúan a mutatóujját. – Kizárt dolog, hogy itt maradjon még egy éjszakára! Tegnap te döntöttél kettőnk helyett, most rajtam a sor. 

Megvontam a vállam, aztán megvártam amíg ő is végez az öltözködéssel, majd együtt indultunk meg lefelé. Nem volt szükséges kulcsra zárni az ajtót, mert megegyeztünk abban, hogy bármi is történik, egyikünk mindig szemmel fogja tartani Noah-t, és előbb vagy utóbb rendbe kell tennünk a betört konyhaablakot is, ha a továbbiakban is itt akarunk táborozni. Az előbbi természetesen Wallace ötlete volt, míg az utóbbi az enyém.

– 'Reggelt! – nyomott el egy ásítást beszéd közben Noah, mikor találkozott a pillantásunk az ajtóban állva. – Hogy aludtatok? 

Nem láttam, hogy pontosan milyen arcot is vághatott Wallace, de ahhoz éppen elég csúnyát, hogy elvegye Noah kedvét a kíváncsiskodástól, és inkább kibámuljon az ablakon. 

Még a csukott ablakok ellenére is hallani lehetett, ahogy a partnak csapódó hullámok lustán végignyalják a sziklafalat, aztán visszahullanak a tengerből kiálló éles kövekre. A sirályokat már szinte nem is hallottam, két hét alatt bőven hozzászoktam már a folyamatos rikácsolásukhoz. 

– Hát te? – kérdeztem inkább vissza.

– Pompásan. Még egyszer köszönöm, hogy itt maradhattam éjszakára. – Dugta zsebre Noah a kezét. – Jó újra emberek között lenni. 

Jól emlékeztem még rá, hogy mennyire bele lehetett fáradni a magányba, mikor még  Greenville-ben bujkáltam az első támadások után, így meg tudtam érteni. Hiába voltam szívesen magamban mindig, akkor elég volt pár hét arra, hogy inkább még egy ellenséges angyallal is társultam, csak hogy ne legyek többé egyedül. Azóta pedig leszámítva a városba való érkezésemet, folyamatosan körülvettek az emberek és az angyalok, ez pedig bármennyire is ijesztő volt, nem cseréltem volna fel a korábbi egyedüllétemre. Elképzelni sem tudtam, hogy Noah miken mehetett keresztül, azután hogy elvesztette a családját, de a megtört tekintetéből ítélve, neki sem volt könnyű dolga. Manapság az életben maradt emberek mindegyikében közös volt. 

– Jártál a belvárosban?

Noah bólintott, majd helyet foglalt az egyik karosszékben, pont úgy ahogy tegnap este. 

– Hallottátok, hogy nemrég felrobbant az angyalkák egyik törzshelye?

Wallace csendben maradt, de én aprót biccentettem. 

– A távolból láttuk a füstöt és a káoszt.

– Abból bőven volt. 

– Mi történhetett? 

Noah megvonta a vállát. 

– Én is csak pletykákat hallottam, de az utcákon suttognak egy szervezetről, amit a mieink irányítanak. Egy Obi nevű fazon vezeti, és elvileg a legtöbb államban vannak követői, akik felveszik az angyalokkal a harcot. Ők szervezhették meg a robbantást is, a szemtanúk szerint pedig kimenekítették az embereket, aztán elhúztak a városból, mielőtt az angyalok bosszút állhattak volna.

Igyekeztem meglepett arcot vágni, de nem mertem a mellettem álló angyalra nézni, aki inkább rám bízta a beszéd részét.

– Fantasztikusan hangzik. 

Noah azonban hiába nyilatkozott róluk elismerően, nem tűnt valami lelkesnek. Inkább mintha valami miatt bosszús lett volna. 

– Látványos, de semmit sem ér.

– Miért? 

Noah felhorkantott, majd fejcsóválva válaszolt. 

– Mert nem hiszem, hogy egy-két ilyen színpadias robbantgatás majd kiűzné a világunkból a betolakodókat. Ide jól megszervezett, megsemmisítő csapások és ellencsapások kellenek, nem holmi cirkuszi műsor és szemfényvesztés. Akkor érnénk csak el igazi haladást, ha nem pár épülettel szórakoznának, hanem teljes kerületeket vagy városokat aknáznának alá. Cselekednünk kellene, nem a pálya szélén várakozni addig, amíg a megmaradt emberiség hozzászokik az új világrendhez. 

– Jól hangzik, amit mondasz, de nem gondolod, hogy kivitelezhetetlen lenne? Így is teljesen szétszóródott mindenki, a telekommunikációnak és a legtöbb árammal meg gázzal működtetett eszközünknek befellegzett, így lassan olyan lesz a világ, mintha az ipari forradalom előtt élnénk. 

– Ha nekik sikerült kapcsolatba lépni egymással, és több ezer kilométerre lévő területeken is terjeszteni a küldetésüket, akkor másoknak is sikerülhetett. 

– És mi van azzal, hogy szerinted teljes városokat kéne eltörölni a föld színéről? – már egészen fagyosan csengett a hangom. Hasonló beszélgetést folytattam le pár héttel korábban a Jason Walkerrel, aki az Ellenállásnak tevékenykedett, és volt katonaember lévén csak számokat látott a véletlenszerűen kioltott emberéletekben, ha azok hozzájárultak az angyalok halálához.

– Mi lenne? Ha ez a megoldás, akkor ezt kellene tennünk. Te is tudod, hogy az egész ország tele van felfedezetlen és kiaknázatlan fegyverraktárakkal, ráadásul még az utolsó virágárus is puskát tartott az ágya alatt. Az eszközök megvannak, már csak a seregnek kellene felállnia. 

– Azok a városok is tele vannak túlélőkkel, ahol angyalok állomásoznak. Talán velük is végeznél a nagyobb jó érdekében? 

Noah közönyösen vállat vont, mire éreztem, hogy Wallace megfeszül mellettem.

– Ha egyszer ez a logikus döntés? – tárta szét a karját. – Áldozatok nélkül még senki sem nyert háborút.

Úgy beszélt, akár egy megkeseredett vénember, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó másoknak, mint azok, akiknek az életéről van szó. Most már nyomokban sem emlékeztetett azzal az élettel teli fiatalra, aki pár hónapja volt. Mindannyian változtunk, de nem hittem, hogy Noah javára vált volna az eltelt időszak. Míg én megerősödtem és megtanultam, hogy igenis érdemes megbízni másokban és harcolni azokért, akik megérdemlik, ő csak keserű és erőszakos lett. A régi Noah ki nem ejtett volna ilyen szavakat a száján, a mostani pedig teljesen természetesnek vette az egészet.

– Elfelejted, hogy ez régóta nem egy háború. Az ő szemszögükből véve talán soha nem is volt az.

Valami megvillant Noah szemébe, de túl gyorsan lehajtotta a fejét, így nem volt időm megfigyelni, hogy mi lehetett, mégis kirázott tőle a hideg. 

– Akkor azzá kellene tenni. Pont erről beszélek!

Nyeltem egyet, majd megvontam a vállam. Nem tetszett, hogy milyen irányba mentünk el, ahogy láttam, Wallace is így volt ezzel.

– De ez a csoport, amiről beszéltél, legalább csinál valamit – folytattam csendesen. 

Noah csak legyintett.

– Kár, hogy ők sem tudták megakadályozni azt, ami a szigeten folyik.

Wallace és én is pontosan egyszerre kaptuk fel a fejünket. Ez a téma már kezdett egészen érdekesnek hangzani.

– Miről beszélsz? – előzött be az angyal a kérdéssel.

– Az Alcatraz-szigetről. Nem hallottátok? – szaladt ráncba Noah homloka.

– Nem. 

– A környéken teljesen kiürültek az utcák, nem véletlenül. Azokat, akik nem tudtak elmenekülni, elfogták és a kompon a szigetre szállították. Naponta kétszer fut ki a komp, mindig tele van, de a visszaúton már üres.

Wallace döbbenten meredt a fiúra, nála talán csak én vághattam elképedtebb arcot. 

– Mi történhet ott?

Noah megvonta a vállát.

– Semmi biztosat nem lehet tudni. Az angyalok és az emberi csicskásaik őrzik éjjel-nappal a szigetet, a vízen pedig lehetetlen észrevétlenül megközelíteni. Senki nem hagyta még el élve a szigetet, de holttesteket sem találtak. 

Megborzongtam, majd akaratlanul is közelebb húzódtam az angyalhoz, mintha a közelsége biztonságot jelentene. Még ha észre is vette a mozdulatom, nem tette szóvá és nem is húzódott el. Az arcára volt írva, hogy neki is sötétebbnél sötétebb ötletei támadtak arról, hogy mi folyhat a híres börtönszigeten. Ha Noah nem lett volna velünk, akkor egyenesen feltettem volna a kérdést, miszerint lát-e valamennyi esélyt arra, hogy hasonló kísérleteket folytatnak a szigeten is, mint a Fészek alatt, elvégre azok a mutáns lények is emberek lehettek valaha, de így inkább meg sem szólaltam. Nem is kellett, sejtettem, hogy Wallace igennel válaszolt volna. 

– Nincs esetleg valami felesleges ennivalótok? – váltott könnyedén témát Noah. 

Wallace és én összenéztünk.

– Tudom, hogy mennek mostanság a dolgokat, de ez jó könyék. Lennie kell még pár érintetlen háznak – folytatta Noah, mintha fel sem tűnt volna neki a reakciónk. – És itt lakott az összes gazdag fószer régebben. Szóval... mitek van?

– Szinte semmink – válaszolta, engem megelőzve Wallace. A hangja mentes volt minden érzelemtől, de mögé lehetett képzelni a ki nem mondott fenyegetést. – Mi is keresgélünk. És azt hiszem, jobb lesz ha mész.

Noah felhorkantott.

– Kidobnátok azok után, amiket meséltem?

– Nem látom a meséd és a maradásod közti összefüggést.

– Ember, nézz ki az ablakon! Háború van odakint, ez pedig egy biztos ház, és elég nagy hármunknak is.

– Ahogy a környéken lévő többi is.

– És ha nem akarok elmenni? – kötötte az ebet a karóhoz Noah. A hangja egészen fagyos volt már, ahogy a tekintetéből is sütött a rosszallás. 

– Akkor szépen megkérlek, hogy távozz. Ha pedig nem...

– Akkor mit csinálsz? – vágott az angyal szavába. – Kidobsz? Vagy talán rám hívod a zsarukat? – gúnyolódott, a szemében valódi harag lobogott.

Wallace kihúzta magát, aztán előre lépett, közém és Noah közé állva.

– Úgy van, kidoblak és utána majd kétszer is meggondolod, hogy udvariatlan legyél a vendéglátóiddal.

Nem csak engem, de a volt évfolyamtársamat is megdöbbentette az angyal határozott kiállása. Azonban hiába ismertem már régről, azt még én sem láttam előre, hogy válasz helyett, egyszerűen benyúl a kabátja alá és fegyvert ránt. 

– Most legyen nagy a szád, Wallie.

Wallace nem hezitált. Egyszerűen Noah-ra vetette magát, én pedig felsikoltottam abban a pillanatban, hogy lövés dördült, és elsült a fegyver.