~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael azt hitte megdermedt körülötte a világ. Hogy minden abbamaradt, csak ő és Zeke szavai léteztek, ahogy újra meg újra lejátszódtak benne. Nem volt erre magyarázat, sem jó sem rossz, csupán beletörődés. Mert már tudta ezt. Régóta tudta, de eddig figyelmen kívül hagyta, hiszen egy része nem akart tudomást venni róla. 

– Hogy mondod? – kérdezte Uriel.

– Jól hallottad.

Ureil elégedett félmosolyra húzta az ajkát.

– Az igaz. De azt akarom, hogy ő is jól hallja – nézett egyenesen Michael szemébe.

Az arkangyal alig hallotta a barátja szavait, olyan hangosan dobogott a vér a fülében, a szíve pedig vad vágtába kezdett, azt hitte menten kiesik a helyéről. Azonban még így is, a sűrű, ködszerű kábulaton keresztül is, le eljutottak hozzá Zeke szavai. Olyan hangja volt, mintha egy kút fenekéről beszélne, de hiába ejtette ki hadarva, és közönyösen a szavakat, azok sokáig ott lebegtek körülöttük, és nem csak azért, mert visszaverték őket a falak. 

– Mert szeretem. Mindig is szerettem. Éppen ezért kell nekem megtenni. – Ismételte meg Zeke lehajtott fejjel. Sötétbarna, izzadt tincsei az arcába hullottak, így Michael nem tudott olvasni róla, de a hangja a rá jellemző érzelemmentes hangsúlyt hordozták. Talán egy kicsit idegesebbnek hangzott, mégsem lett volna szembetűnő, ha nem éppen ezt a vallomást tette volna. 

Uriel gúnyosan füttyentett egyet, ami mintha jel lett volna, mert a terem szélén őrködő összes ember, és angyal alattvalója szégyentelenül röhögni kezdett. Az egyik megtermett angyal, még egészen odáig merészkedett, hogy Zeke lába elé köpött, és ocsmány káromkodásba kezdett, mire Zeke végre felemelte a fejét, és olyan pillantást vetett a rajta gúnyolódó angyalra, hogy az jobbnak látta befogni, és visszasomfordált a fal mellé. 

Hiába térdelhetett egy éppen halálos ígéreteket terjesztő angyal előtt, vallhatta be a titkát, ami miatt az egész társadalmuk azonnal elidegenedett volna tőle, mégis olyan büszkeség és határozottság sugárzott belőle, hogy Michael nem győzte becsülni az erejét. Eddig azt hitte ő dacol igazán Uriellel, és pont emiatt kerültek ebbe a helyzetbe, mégis Ezekielhez képest, ő egy apró porszem volt hozzá képest, nem is értette, hogy rejtőzhetett ekkora bátorság a harcostársában, hogy képest volt itt mindenki füle hallatára bevallani ezt. Aztán Zeke rá emelte sötétbarna szemét, ami a kevés fény miatt, most inkább feketének tűnt, és máris mindent megértett. Zeke azért mondta ezt, mert ezzel az egy dologgal érhette el, hogy ő hozhassa meg a borzalmas áldozatot. Így kért bocsánatot tőle, és köszönt el. Michael azonban nem akarta, hogy ezt tegye.

– Micsoda váratlan fordulat! – csapta össze Uriel elragadtatva a kezét, majd fordult közbe látványosan, és fordult a földön térdeplő arkangyal felé. – Mit szólsz ehhez, Michael? Csak nem vitte el a cica a nyelved?

Michael nem nézett fel, helyette kifejezéstelen arccal bámulta tovább a harcostársát. Annyi mindent próbált belesűríteni egyetlen pillantásába, de nem akarta hogy mások is a tanúi legyenek, és a benne szunnyadó harcos pedig közben ki akart törni, hogy a földdel tegye egyenlővé ezt a helyet.

– Úgy nézem, akkor meg is találtuk a mi áldozati bárányunkat – folytatta Uriel, mikor nem kapott választ a kérdésére. – Semmi könnyes összeborulás, vagy fenyegetőzés? – nézett ekkor Michael többi tárásra, akik halálra vált arccal figyelték a jelenetet. – Hol vannak a szívszorító beszédek, hogy könyörüljek meg rajtatok? Csalódtam bennetek! 

Michael, és a társai mind némák maradtak. Az arkangyal tovább nézett farkasszemet Zeke-kel, nem érdekelte semmi más rajta kívül, mert tudta, hogy Uriel már mindent eltervezett, és nem tud olyat mondani, ami miatt megváltoztathatná a döntését. Nem tud felajánlani neki semmit, ahogy sarokba szorítani is képtelen, vagy egyszerűen a szívébe mártani az arkangyalkardját. Ehhez a három dologhoz értett világ életében, most azonban mindháromtól megfosztották, és arra készületek, hogy az egyik testvérével is ezt tegyék, ő pedig nem tehetett azon kívül semmit, hogy egyszerűen nézi. 

Zeke nem szólalt meg, de mikor Uriel újra elfordult, hogy Neriáht kezdje el faggatni arról, hogy mit gondol erről az egészről, kinyitotta a száját, és némán formált pár szót. Nem kellett kimondania, vagy a parancsnokának különösebben a szájáról olvasnia, szinte már előre tudta mit akar mondani a barátja.

– Nem a te hibád.

Michael azonban nem értett egyet ezzel, és nem akart búcsúzkodni. Azonban, ahogy Uriel megindult a terem felé egy angyalkardért, ami eddig egy asztalon feküdt, érezte hogy ez az utolsó esélye arra, hogy tegyen valamit. Akármit. Ehelyett Zeke-re nézett, és hasonlóan súgott neki pár szót, anélkül hogy kiejtette volna őket hangosan.

– Nem tehetek semmit. 

Zeke aprót bólintott. Az arcára volt írva, hogy tudja. Tudja, egy parancsnoknak az ilyen helyzetekben sem szabad megtörni, elvégre őket erre képezték ki, ő pedig esküt tett neki, hogy ha kell az életét adja a céljukért. 

– Utolsó szavak? – ért vissza Uriel a kardjával a kezében. 

– Kérlek! – kiáltotta fel ekkor váratlanul Lance oldalról. Michael most először nézett rá Zeke vallomása óta, és megrendülve vette tudomástól, hogy a fiatalabb társa arca könnyektől csillog. Sőt, nagy, kövér könnycseppek gyülekeznek a szeme sarkában, és úgy néz Urielre, lemondva minden méltóságáról. – Kérlek, mindig van lehetőségünk kompromisszumot kötni. Nem kell ezt tenned. 

Nathaniel volt az, aki rámordult, így megelőzve azt, hogy a parancsnokának kelljen. Azonban Michael azzal nem számolt, hogy Nate nem azért hallgattatta el mert, ezzel szégyen hozott mindannyijukra, hanem mert saját tervei vannak. 

– Innen nincs visszaút, Uriel! Ha ezt megteszed, gyilkos leszel és átkozott életed végéig. Még a nyomorult követi állásodból is kipenderítenek, és ott végzed a Pokolban, amitől a szíved mélyén te is annyira rettegsz!

Bronn egyetértően megzörgette a kifejezetten az ő méretéhez készült dupla láncot, mintha azok nem tudnák megakadályozni abban, hogy felkeljen és mindenkit apró darabokra szaggasson puszta kézzel.

Uriel elengedte a füle mellette Nathaniel szavait, még csak rá sem nézett, hanem továbbra is Michael fixírozta. Provokálni akarta valamivel, de az arkangyal továbbra sem nézett a szemébe, így Uriel felemelte a kardját.

– Essünk túl rajta, otthon akarok már ebédelni – aztán meglendítette a kardját. Várt pár pillanatot, hátha valaki könyörögni kezd, de mindegyik foglya krétafehér arccal nézett maga elé.

Neriah az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el ordibálni, Lance halkan hüppögött tovább, Nate úgy méregette Urielt, mint aki azon gondolkodik, melyik halálnemben részesítse, Bronn pedig életében talán először, félelemmel a tekintetében nézett a barátjára. Mindannyian hozzá voltak már szokva a halálhoz, és vérhez, nem kevés tapadt belőlük a kezükhöz az elmúlt évszázadok során, de az más helyzet volt. Ez nem nemes ütközet, vagy könyörtelen leszámolás, hanem egyszerű kivégzés valaki puszta szórakozására. 

Michael végig Zeke szemébe nézett. Némán könyörgött neki a bocsánatáért, hogy nem tehetett semmit, és nem kapta félre a fejét abban a pillanatban sem, mikor Uriel pengéje találkozott a húsával, és inakat, meg csontot átvágva végzett vele. Skarlátvörös vércseppek fröcsköltek mindenfelé, Zeke élettelen teste pedig a barátai mellett hullott a porba. 

Vége volt. 

Michael továbbra sem nézett Urielre, aki újra beszélni kezdett, majd beletörölte a kardját egy alkalmazottja ruhájába, azonban az arkangyal tudatáig egyetlen szava sem jutott el. Mintha néma csend vette volna körül, egyszerűen elnémult a világ. Egyedül az egyre növekvő vértócsát volt képes nézni, ami szépen lassan elért a lábai elé, miközben Zeke arca lebegett a szeme előtt, ahogy az utolsó pillanatban a tekintetük egybeolvadt. Felkavarodott a gyomra, és azt kívánta bárcsak helyet cserélhetett volna a barátjával. 

Hosszú percek, még akár órák is eltelhettek, mire Uriel szavai eljutottak a tudatáig, és képes volt valamennyire érzékelni a külvilágot. Nem nézett a társaira, ezek után már azt sem hitte valaha képes lesz a szemükbe néznie, mert nem akarta látni a csalódottságukat az arcukon. Elárulta őket mint parancsnokuk, és mint barátjuk. 

– Most pedig, visszamegyünk az Új Fészekbe, kedvesem – intett Uriel a Neriah mellett strázsáló őrnek, hogy ragadja meg az angyalnő láncait, és rántsa talpra. Aztán újra intett, mire egy másik angyal Nathanielhez lépett, és őt is eloldozták annyira, hogy felrángassák. – Nagy terveim vannak veletek, úgyhogy azt javaslom, még csak ne is gondoljatok arra, hogy keresztbe tesztek nekem, különben úgy végzitek mint a társatok – bökött Zeke élettelen teste felé. – Indulás! Ezt pedig, takarítsa fel valakit. 

Aztán egyszerűen kivonult a teremből, anélkül hogy mondott volna bármit is Michaelnek, vagy a többieknek. Lehet, hogy előtte valóban volt valami, de Michael nem tudta felidézni, ahogy még a fejét sem emelte fel, csak akkor mikor látta, hogy Neriah és Nathaniel az őket kísérő őrök gyűrűjében elhagyják a termet. Ott hagyták őket hármójukat, és a halott barátjukat, aki az életét és egy nagy titkát adta azért, hogy túléljék a mai napot. 

Michael pedig megannyi bűne közül, azt bánta a legjobban, hogy egy része - még ha nem is volt benne biztos, hogy mennyire tudatos része -, már régóta tisztában volt Zeke titkával, csak mindig átsiklott felette. Jobban mondva, igyekezett figyelmen kívül hagyni, így egy idő után megfeledkezett róla, pont úgy, ahogy egy rakás másik problémájával is. Többek között azzal, hogy Uriel nem ma kezdett el szervezkedni, a gyengéd érzelmek mennyire nem voltak elfogadhatók, amiket az ember lánya irányába táplált, és a kapcsolata Neriáhval sem rendeződött még. Azóta, hogy aznap éjjel magára hagyta a hotelszobában valami megváltozott köztük, és nem hitte, hogy minden a régi lehet újra. Ezek után már biztosan nem. Ráadásul annyi mindennel kellett számot vetnie, hogy lassan az is megfordult a fejében, hogy sosem volt az a jó vezető, akinek korábban tartotta magát. Hogy talán világ életében túlbecsülte a képességeit, és nem volt mire, ekkora arcot növesztenie, ennek pedig a barátai itták meg a levét. Ő, Michaal volt talán az egészért a felelős. És fogalma sem volt, hogy hogyan hozhatná helyre. 

Ahogy pedig felnézett Urielre csak az járt a fejében, hogy igazat mondott a Pokol követe. Őt is meg lehetett törni valamivel, és most közelebb jutott hozzá, mint eddig bárki a többi ellensége közül. Az, hogy szembesítette az alkalmatlanságával, volt a tökéletes módszer. És gyász, és feneketlen szomorúsággal vegyes düh olyan hullámokban tört rá, hogy legszívesebb addig üvöltött volna, amíg össze nem esik. Ehelyett azonban ott ült, továbbra is tehetetlenül, és várta a folytatást.

~ • ~ • ~ • ~ • ~