– Találtál valami hasznosat? – üdvözölt Wallace a nappaliból, mikor beléptem az előszobába, majd gondosan lelakatoltam, aztán elbarikádoztam az ajtót. 

– Pár tartalék elemet az elemlámpákba, és nassolnivalót – soroltam, miközben kipakoltam a táskámból a hasznosnak ítélt cuccokat.

A környéken már az elmúlt napokban mindent kifosztottam, így három napja elkezdtem sötétedés után egyre messzebb merészkedni. Nagy rizikó volt, de eddig mindig szerencsésen elkerültem másokat, és még a túléléshez hasznos dolgokat is sikerült beszereznem. Ahogy sejtettem gazdag környéket sikerült kifognunk, csupa hétvégi házzal, amiknek a java része olyan érintetlen volt, mintha a legutolsó használtuk óta nem tört ki volt az apokalipszis.

Mikor beléptem a nappaliba, nem mindennapi látvány tárult a szemem elé, de korábban már volt lehetőségem a szemtanúja lenni ehhez hasonló pillanatoknak, így nem gyökerezett azonnal a földbe a lábam. Ugyanis Wallace, a nagy harcos angyal, éppen az egyik kanapén heverészett, a kezében egy vaskos, fekete borítójú könyvvel, és elmélyülten olvasott. Egy pillanatra olyan érzés ragadott el, mintha most értem volna haza a vadászatról, miközben az asszonykám odahaza sütögette a mamut steak-et vacsorára a barlangunkban. Talán annyiból nem stimmelt ez a hasonlat, hogy Wallace olyannyira nem volt házias, mint egy igazi ősember.

– Mondd, hogy hallucinálok és nem az Alkonyatot olvasod! – rogytam le mellé egy bőrfotelbe. 

A napjaink mostanában egyre jobban lelassultak, mert minél jobban visszatért az angyal ereje, annál kevesebbet aludt, így hamar unatkozni kezdett. Előbb a ház tetemes könyvgyűjteményét fedezte fel, aztán előkerült pár poros társasjáték, és még néhány régebbi magazin is. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy ne telepedjen ránk kínos csend, és szigorúan kerültük a személyes témákat is. Ez egy ideig bejött, de már nem nagyon bírtam elviselni, hogy napközben az orosz realizmusról vitatkozok egy angyallal, aki éjszakánként a kedvese nevét ismételgeti álmában, de reggelre nem hajlandó róla beszélni. 

– Amit te adtál, már ismerem – vonta meg a vállát, de fel sem nézett a könyvről. – És igen érdekes, hogy mit eszik ez az Edward Bellán. Felfoghatatlan számomra, hogy egy ilyen átlagos és földhözragadt teremtés, mint...

– Hogy mondtad? – vágtam közbe. Már éppen azon voltam, hogy felmegyek és lehámozom magamról a két réteg fekete ruhát, amiben úgy festettem akár egy nindzsa, de a válasza nyomán a földbe gyökerezett a lábam. 

Wallace közönyös arccal nézett fel rám, majd elkerekedett a szeme. Most vette csak észre, hogy elszólta magát.

– Nem nagy ügy – legyintett. – Érdekes írás, de nem üti meg a...

– Mikor olvastad? – szakítottam újra félbe, aztán léptem a dohányzóasztalhoz, amin T. S. Eliottól az Átokföldje hevert. Még tegnap este találtam neki az egyik emeleti hálószobában, mikor közölte hogy új olvasnivaló szeretne, mert befejezte az Ulyssest. Nem tudtam eldönteni, hogy azon lepődtem meg jobban, hogy olvas, vagy hogy végig tudta rágni magát James Joyce terjedelmes művén pár nap alatt, anélkül hogy bealudt volna rajta. Én eddig kétszer vágtam neki, de hiába szerettem régebben olvasni szabadidőmben, egyszer sem jutottam el a harmadik fejezetig. 

Wallace megvonta a állát.

– Még régebben. 

– Mennyire régen?

– Nem lapozhatnánk? – dünnyögte, enyhe rosszallással a hangjában.

Alig több, mint két hete költöztünk be a tengerparti házba, de már tudtam, hogy mit jelent nála ez a hangsúly. Ezt használta valahányszor olyan témához érkeztünk, ami túlságosan személyes volt neki valami miatt, és nem akart róla beszélni. Így volt a testvéreivel és Michaellel, meg úgy általában az egész életével, és persze a titokzatos volt ember szerelmével is, akinek gyanítottam hogy köze lehetett a mostani témaváltásra tett gyenge kísérletéhez. Még akkor is ugyanúgy hallgatott, mikor rákérdeztem hogy hol tanult meg olvasni. 

– Ő olvasta neked? Tabitha?

Megmerevedett a név hallatán, pont úgy, mint amikor először kérdeztem rá. Egy ideig próbáltam rávenni, hogy beszéljen róla, hiszen minden éjszaka vele álmodik, de hajthatatlan volt és teljesen bezárkózott, így egy idő után nem erőltettem többet a témát. Éppen ezért lepett meg, hogy most válaszolt.

– Igen. 

Várakozva néztem rá, de nem akartam túl kíváncsinak látszani, ezért a könyvvel a kezemben visszatelepedtem a fotelbe vele szemben. 

– Hol találkoztatok?

Vett egy nagy levegőt, majd belekezdett. Közben nem nézett rám, csak kibámult az ablakon, de úgy meredt a távolban hullámzó tengerre, mintha egészen mást látna. Lehet, hogy karnyújtásnyira ült csak tőlem, de a fejében messze járt.

– Chicagoban. Akkoriban ott élt, táncosnő volt, de mindig is énekes szeretett volna lenni. Tehetséges volt, de rossz emberekkel barátkozott, így egy napon bajba került. Én mentettem meg – kunkorodott felfelé a szájra sarka. – Rövid időre küldtek volna csak ide, elintézni pár dolgot, de nem tudtam tétlenül nézni, hogy valaki ártani akarna neki. Így maradtam, megmentettem, ő pedig mindent látott. És tudod mi volta legfurcsább? Hogy hiába ismertetek, már akkor is minket, és ódzkodtatok ugyanúgy az idegenektől mint most, Tabitha más volt. Ő... ő nem rémült meg tőlem. Sőt, kíváncsi volt rám, mégis otthagytam akkor este, és megmondtam neki, hogy senkiről sem beszélhet rólam. Tabitha azonban nem nyugodott bele. A távolból figyeltem, ahogy keresni próbál, majd egyre nagyobb őrültségekbe keverte magát, arra várva, hogy megmentsem. Azt hitte én vagyok az őrangyala. Így aztán, az is lettem. 

Lélegzetvisszafojtva hallgattam a beszámolóját, aminél kevesebb romantikusabb vagy szebb történetet hallottam, azonban így hogy sejtettem hogyan fog véget érni, már nem nagyon vártam a végét. Nem szerettem volna azt hallani, hogy nekik nem jutott a hepiendből. 

– Azt hiszem, egyből beleszerettem, de ezt képtelen voltam elfogadni – folytatta Wallace a gondolataiba mélyedve. – Mikor vele voltam, minden annyira más volt. Egyszerűbb, megfeledkeztem a felelősségről, és a szabályokról, nem foglalkoztam azzal, hogy mit fog hozni a jövő, és csak a pillanatnak éltem. Tabitha a legjobbat hozta ki belőlem, azt hiszem én is belőle. Ő volt az első nő az életemben, aki nem csupán őszintén szeretett, de önmagamért tette. Még arról is megfeledkeztünk néha, hogy tulajdonképpen két külön fajhoz tartoznunk! – sóhajtott fel, aztán hirtelen elkomorodott. Olyan viharfelhő jelent mag az arcán, hogy tudtam most fog értek véget a vidám részek. – Azonban nem mindenki felejtette ezt el. Gondolom Michael már elmondta, hogy a mi szabályaink szigorúan megtiltják, hogy a társunknak egy embert válasszunk, mert a büntetésünk még a halálnál is rosszabb lesz. Alig pár hónap boldogság jutott nekünk, aztán mindennek vége szakadt. Elhanyagoltam a teendőimet, a többiek pedig pletykálni kezdtek, és egy idő után már nem lehetett megálljt szabni nekik. Michael egyszer követett, és meglátta Tabithát. Összevesztünk, de hiába mondtam azt neki, hogy mindent képes lennék feláldozni Tabitháért, és hogy nincs a mi kapcsolatunknál nagyobb kincs a világon, mindketten tudtuk, hogy mi fog következni. Jelentenie kellett a feletteseinek, azaz a többi arkangyalnak, hogy mit tettem. Tabithára halál várt, rám pedig szenvedés egy örökkévalóságon át.

Olyan szorosan markoltam a karosszék karfáját, hogy elfehéredtek az ujjaim. Még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy a parancsnokáról beszélt. Észre vehette, hogy valami gond van, vagy meghallotta a szapora szívverésem, mert felém fordult, és megnyugtató pillantást vetett rám, mintha nem is az ő életéről lenne szó. 

– Michael kitartott mellettem. Akkor még... akkor még ugyanúgy megvetette az embereket, mint a többi angyal, mégis olyan könyörületet mutatott Tabitha irányába mint egyesek sosem. Nem értette meg, hogy szerethettem bele egy emberbe, de elfogadta a döntésem, és segített elsimítani a dolgokat. Nem rúgott ki a seregből, és megbüntette azokat, akik pletykáltak, azonban a mi társadalmunkban már senki nem kap második esélyt. Te is hallhattad a hotelben, mindig lesznek olyanok, akik ezzel fognak élcelődni. Aztán minden a régi lett, csak az az egy feltétele volt a segítségének, hogy soha többé nem találkozhatok Tabithával. Ez volt az egyetlen lehetőség. Vagy elhagyom, vagy mindkettőnknek végünk, és bár így is pokoli volt, nem akartam hogy az én bűneim miatt szenvedjen, ha vele maradok akár csak egy nappal tovább is. 

– Sajnálom.

Megrázta a fejét.

– Régen történt már. Elég régen ahhoz, hogy beletörődjek. Michael mindent megtett, hogy a többiek visszafogadjanak, de csodát még ő sem tudott tenni. Lehet, hogy a seregben már nem pletykáltak többé rólam, de már nem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mert annyit mindenki sejtett, hogy történt valami. Elég nehéz időszak volt, ha Michael nincs ott, nem tudom mi történt volna.

– És Neriah? – nem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek mit csinált akkor az angyalnő, egyszerűen csak túl kíváncsi voltam. Elvégre Wallace volt az, aki mér félájult állapotában is őt hívta.

Elmosolyodott, de a szeme ezúttal hűvösen csillogott.

– A húgom is úgy viselkedett, ahogy tőle azt elvárta mindenki. 

Nyeltem egyet, valóban nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, mert csak arra sikerült emlékeztetnem, hogy nem csupán élete szerelmét kellett elhagynia, de még a testvére is kiadta az útján, ezért igyekeztem gyorsan elterelni a témát, mielőtt eszébe jut, hogy maradt még abból az orvosi alkoholból, amivel a hátát fertőtlenítgettem korábban. 

– Miért pont ebből olvasott fel neked Tabitha? – emeltem fel a könyvet, és lapoztam bele. – Elég nehéz szöveg. – Jól emlékeztem még rá az iskolából, feladtak belőle pár oldalt, de nem olvastam végig, volt jobb dolgom is akkoriban. 

Wallace elgondolkodva nézett a könyvre, mintha csak egy újabb emlékkép jelent volna meg a szeme előtt.

– Ez volt a kedvence. Akkoriban... Hogy is mondjátok? Jelent meg? Igen, akkor jelent meg. Imádott olvasni, de nem telt neki sok könyvre, ezért...

- Micsoda? -kaptam fel erre a fejem, majd lapoztam a könyv elejére mint egy őrült. Mikor megláttam a kiadás dátumát, már tudtam, hogy én is kb akkora saccoltam, de ez felvetett pár további kérdést. – 1922-ben találkoztatok? 

Wallace aprót biccentett, mint nem lenne valami fontos.

– De hiszen az majdnem egy évszázada volt! – néztem továbbra is megrökönyödve rá, majd visszafogtam magam. – Elnézést, csak mindig elfelejtem, hogy milyen öreg vagy.

Wallace keserű kacajt hallatott, majd legyintett.

– Régen volt már, de én úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Tabithánál csodálatosabb személyt sosem ismertem, és senkit sem szerettek annyira a történelem során, mint én őt. Mégsem volt lehetőségem ezt elmondani neki, mert sosem láttam többet. 

– Miért nem szöktél el hozzá újra? Tudom, hogy veszélyes és felelőtlen dolog lett volna, de... – hagytam befejezetlenül a mondatot. Értette ő így is, hogy mire gondolok. 

– Ó, ha tudnád hányszor gondoltam rá! Minden egy percben, csak ő járt a fejemben. Az emléke tartott életben azokban az üres időszakokban. Michaelnel azonban nem engedte. Ő jobban tudta akkor, hogy mi forog kockán mint én, de megígérte hogy helyettem is vigyáz rá. Betartotta a szavát, de sosem mesélt róla. Csak egyetlenegyszer hozta szóba a nevét, évekkel később, mikor elmondta, hogy Tabitha elment. Azt mondta, hogy szép élete volt itt a Földön, és jobb volt így mindenkinek. Még csak el sem búcsúzhattam tőle, akkor jártam utoljára a Földön, mikor Michael felfedezett minket, és hazarángatott magával. Aztán Gabriel bejelentette, hogy ide vezényeli az összes csapatot, én pedig nem lettem volna képes visszatérni ide, abban a tudatban hogy Tabitha már nincs többé. Lehet, hogy itteni idő szerint már egy évszázada történt, rá pedig senki nem emlékszik, én sosem fogom elfelejteni. Ő volt a mindenem. 

Nem is vettem észre, hogy eleredtek a könnyeim, csak akkor mikor már egymás után folytak végig az arcomon. Gyorsan megtöröltem a szemem a pulcsim ujjával, de késő volt, Wallace már így is látta, mégsem reagált rá. 

– Sajnálom. 

– Annyiszor mondod ezt, még sincs semmi értelme. Csak egy buta kis szót, mögöttes tartalom nélkül. 

– Igazad van, de mást nem tudok mondani. 

– Miért nem mondod azt, hogy minden rendben lesz? Hogy még egy, esetleg két évszázad és Tabitha nem lesz több, mint egy fájdalmas, de halovány kísértet a múltamból? – fordult felém újra. A szeme lázas fényben csillogott. 

– Nem mondhatom, ezt Wallace. Nekem nincs hasonló tapasztalatom, de engem is ért már veszteség, és tudom hogy soha nem leszek képes elfelejteni. Együtt élni vele talán igen, de felejteni sosem. A veszteségeink tesznek minket azzá, akik vagyunk. 

Féltem, hogy beleköt a szavaimba, mert nem szerettem volna pont most összeveszi vele, de nem tette. Helyette sokkal személyesebb vizekre terelte e témát, mint arra valaha számítottam volna.

– Te kit vesztettél el?

Nyeltem egyet, de nem titkolóztam előtte. Nem is nagyon volt titok, csak nem szívesen beszéltem róla, ahogy korábban, úgy most sem. 

– A szüleimet. – Felhúztam a lábamat a fotelba, majd átkaroltam a térdem. – Először az Édesanyámat. Tizenöt voltam, ő meg az apám éppen hazafelé tartottak, de túl csúszós volt az út, a szembejövő autó fényszórója pedig kiégett, és lesodródott az útról. Anyám az apám karjai között halt meg. Beleőrült a gyászba, már magáról sem volt képes gondoskodni, ezért anyám testvére vett magához. – Zártam végül gyorsan rövidre. Ez is jóval több volt annál, amit másokkal megosztottam korábban, de valahogy olyan otthonos volt Wallace-szel beszélgetni. Ő elmesélte nekem, hogy mi miatt nem lehet többé boldog, ezért én meg beavattam abba, hogy mi miatt nem voltam sosem boldog. Nem mintha a baleset előtt olyan tökéletes család lettünk volna, de megvoltunk. Aztán minden tönkrement, én Martin bácsihoz kerültem, és még keményebben vetettem bele magam az edzésekbe, hogy kiadjam magamból a haragot, és a fájdalmat valahogy. 

Wallace elgondolkodva nézett rám, de nem kérdezett többet. Egy ideig csak ott ültünk, egymással szemben, ki-ki belemerülve a saját nyomorúságos lelki világába, teljesen kizárva a másikat, mikor az angyal felkapta a fejét, és a tekintete azonnal kiélesedett. Kellett pár pillanat, hogy én is megértsem, mi történt, és meghalljam a csörömpölést. Olyan volt, mintha valaki betörte volna az egyik konyhai ablakot. 

Wallace tekintetéből ítélve így is történt. Egyszerre pattantunk fel, és rohantunk a konyhába. Mivel közelebb voltam az ajtóhoz, és a folyosón nem fért el két ember egymás mellett, én értem először a konyhába. Menet közben megragadtam egy baseballütőt, ami pár napja találtam egy szomszédos házban, majd azt magam előtt tartva rontottam be a helyisége. Mindenről megfeledkeztem, csak az számított, hogy valaki éppen behatolt a mi kis privát világunkba, és biztosan nem akarhatott jót. 

Olyan hirtelen torpantam meg a küszöbön, hogy Wallace már nem tudott lefékezni mögöttem, ezért belém ütközött, de szerencsére nem estünk el.

– Noah? – néztem megrökönyödve a bőrdzsekis alakra, aki éppen most mászott be a betört ablakon keresztül az étkezőbe. – Noah McLaren?