~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael életében nem érzett még senki iránt akkora gyűlöletet, mint akkor, mikor Uriel pár szolgálója átterelte egy hasonlóan lehangoló, de már kétszer akkora csarnokba, két emelettel feljebb. Nem egyszerűen gyűlölte a Pokol követét, hanem a halálát kívánta. Látni szerette volna, ahogy kialszik az élet szikrája a szemében, lehetőleg az ő keze által. És szerette volna ha szenved előtte. Sokat és hosszan. Nem volt bosszúálló és alattomos típus sosem, most mégis valósággal forrt a vére a haragtól, és a gyűlölettől. Az tartotta mozgásban. 

Továbbra is meg volt bilincselve, ráadásul a kezét, hozzákötözték a lábához egy további lánccal, így kénytelen volt aprókat lépni, ha nem akart orra esni. Mégis ez semmi sem volt ahhoz a megaláztatáshoz képest, mikor így, legyőzve kellett a társaival szembenéznie, abban a tudatban, hogy innen nem mindannyian kerülnek ki épségben. 

Uriel őrei, számára ismeretlen angyalok és megtermett emberek voltak, de hiába próbálta valahogy szóra bírni, esetleg megfélemlíteni őket, hallgattak mint a sír. Egyesek szemében kárörömöt is felfedezett, így nem tudott mit tenni. Vetett rájuk egy-egy gyilkos pillantást, mire összerezzentek, de egyebet nem ért el, így tovább vonult a félhomályos folyosókon, egyenesen az oroszlán barlangjába. 

A helyiség, ahová az őrök vezették hosszú volt, és valamivel világosabb, de még mindig a föld alatt lehettek, mert Michael egyetlen ablakot sem talált. Helyette a cellájában lévő reflektorokhoz hasonló szerkezetek voltak felállítva a fal mellett és a mennyezeten, de nem mindet kapcsolták fel, túlságosan is erős lett volna a szemüknek. A legtöbb angyalhoz hasonlóan a nyílt terepet és a magasságot szerette, mégsem volt korábban klausztrofóbiája, most mégis túlságosan is szűknek érezte a termet, ahol bármelyik pillanatban maga alá temetheti őket a az épület. Uriel már a helyválasztással is azt dörgölte az orra alá, hogy talán sosem látja többé az eget. 

Uriel abban nem hazudott, hogy a társai is ott voltak. Lance, Nathaniel, Zeke, Bronn és Neriah hozzá hasonló láncokkal voltak a falhoz kötözve, elég alacsony magasságban, így térdelniük kellett. Zúzódások, vágások és véraláfutások borították őket, mégis ahogy megpillantották a belépő parancsnokukat, kihúzták magukat és a szemükben a remény szikrája csillant. 

Michael nem tudott elképzelni ennél fájdalmasabb kínt. Hogy az emberei számítottak, sőt hittek benne, ő pedig tehetetlen volt. Hagyta, hogy az őrei a falon lógó vaskarikákhoz erősítsék a láncait, majd végignézett a családján. Mert valóban egy család voltak, nem is tudta mikor és miért lettek azok, de azok voltak. Most pedig miatta bűnhődtek.

Uriel úgy vonult be a dohos pincehelyiségbe, akár egy király. Kidüllesztette a mellkasát, a fejét felemelte, a szárnyait csak félig csukta össze. Ott volt, és szabad volt, ezt akarta mindenki tudomására hozni. A falak mentén álló bandája, emberek és angyalok egyaránt, lehajtották a fejüket, úgy tisztelegtek felé.

- Micsoda öröm, hogy így összegyűltünk! - zengte. A szavait visszaverték a falak, így olyan érzés volt, mintha többször elismételte volna ugyanazt az egy mondatot. - És mindezt neked köszönhetjük - fordult Michael felé. - Nélküled nem tartanék ott, ahol ma. Büszke lehetsz magadra!

- Akkor leszek büszke, ha végeztem veled, és még a nevedet is elfeledtetem mindenkivel - nézett vissza rá keményen Michael. 

Uriel arcán árnyák suhant át, de nem kopott semmit a lelkesedése. Imádott reflektorfényben lenni. Mindig is erre vágyott.

- Most pedig kezdjünk is neki annak, amit mára terveztem - csapta össze a kezét. - Ugye, nem felejtetted el? Akkor hát, avassuk be a kis barátaidat is! - fordult vissza a fal mellett álló megláncolt angyalok felé. - Michael barátotok csúnyán viselkedett, ezért büntetés jár érte. Az egyikőtök élete. Hát nem csodálatos? Egyetlen élet, cserébe egy nagy hibáért. Mi lehetne ennél szebb?

Michael szíve szerint ordibálni, vagy törni-zúzni kezdett volna, mégsem tehetett semmit. Mindennél jobban Urielnek akart rontani, kiszabadítani a társait, végezni az árulók bandájával, majd messzire menekülni a sötét pincéből. Azonban bármennyire is lehetetlen volt ez a vágya, mégis különös elégedettség fogta el. Bár ott állt és arra várt, hogy a számára egyik legfontosabb barátja az ő ostobasága miatt haljon meg, egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy Uriel tévedett. Mert valóban a serege volt a családja. Valóban testvérek voltak és mindenben számíthattak egymásra, az elválás pedig piszok fájdalmas lesz, mégsem gondolt arra, hogy utána már sosem lesz a régi. Hogy hiába veszít el közülük bárkit, attól még ő marad Michael arkangyal, nem törik meg. Igen, gyászolni fog. Bosszút fog állni és addig le nem áll, míg Uriel összes híve vérét nem ontja. Mégis ugyanaz marad. Talán keserűbb és magányosabb lesz, de ugyanaz.

Mert nem a vele szemben lévő családjából került ki az a személy, akinek az esetleges halála nagy eséllyel megtörte volna. Nem, korántsem. Mert az, akit közelebb tudott volna magához engedni és egy nap talán őszintén és visszavonhatatlanul beleszeretni, máshol volt. Ráadásul egy ember volt. Jobban mondva, az Ember lánya. 

Ettől a felismeréstől pedig olyan erős bűntudattal vegyes önutálat lobbant fel benne, hogy képtelen volt a társai szemébe nézni. Ahelyett, hogy tovább bámult volna a riad tekintetű Lance-re, vagy Nathaniel-re, aki talán a legközelebb állt hozzá az összes angyal közül, inkább lesütötte a szemét és úgy tett, mintha a megkopott és mocskos mozaikot a lába alatt hirtelen roppant érdekesnek találta volna. 

- Szóval... - törte meg újra a kísérteties csendet Uriel. - Kit választasz?

Michael a kérdés hallatán azonnal visszatért a valóságba, és a düh fellángolt benne. Gondolkodás nélkül Urielnek rontott, de a láncok az utolsó pillanatban visszarántották. Vergődött egy darabig, de esélytelen volt, túl erősen megkötözték, még pár lépest sem volt képes megtenni, ez azonban nem gátolta meg, hogy vicsorogva nézzen a másik arkangyalra.

- Ezért megfizetsz még, démon!

Urielre most nem volt akkora hatással a neve, a szeme ugyan dühösen villant meg, de az arckifejezése nem változott. Ugyanolyan elégedett volt, mint korábban.

- Válassz, vagy én teszem!

- Menj a Pokolba! - acsargott tovább Michael.

- Mindannyian tudjuk, hogy onnan jöttem - tárta szét színpadiasan a karját, majd nézett végig a fal mentén térdelő angyalokon egytől egyig. - Talán legyen a legifjabb? - lépett Lance elé és hajolt le hozzá, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. - Mondd csak, kis gyalogom... Hajlandó vagy az életedet adni a parancsnokod hibáiért?

Michael olyan régóta ismerte már Lance-t hogy a többséggel ellentétben tudta, a kölyökkutya képű beosztottja nem olyan ártatlan és aranyos, mint amilyennek mindenki hiszi. Mégis, ahogy ott térdelt a mocsokban csak arra tudott gondolni, hogy a nem engedheti, hogy ez a szörnyeteg egy ujjal is hozzáérjen. Lance olyan volt, mintha az öccse lenne, bizonyos értelemben véve az is volt, ő felelt érte.

- Hozzá ne merj érni! - kiáltotta, és újra nekifeszült a láncoknak, de azok erősen tartották.

Uriel gunyoros mosollyal az arcán fordult meg. 

- És ha mégis? Mit akarsz tenni ellene? Rám szólsz? - ragadta meg ekkor durván Lance nyakát, mire az angyal sikertelenül megpróbált szabadulni, de Uriel rá se hederített. - Ugyan már, Michael! Tudsz te ennél jobbat is!

Michael érezte, hogy a láncok belevájnak a csuklójába, de képtelen volt odarohanni hozzájuk. Képtelen volt harcolni. Képtelen volt bármit is tenni azon kívül, hogy nézné őket.

- Mit vársz tőlem, mit tegyek? Könyörögjek neked, Uriel? Ez az amit valójában akarsz?

Ureil egy pillanatra elgondolkodott a válaszon, de továbbra sem engedte el Lance nyakát, akinek már kidülledt a szeme az oxigénhiánytól. 

- Azzal már elkéstél. Most csak annyit tehetsz, hogy hátradőlsz, és élvezed a műsort. Mert elhiheted, hogy nagy showt csinálok neked, ha nem mondasz egy nevet. Egyetlen nevet. Vagy inkább kivárod, hogy mit csinálok? Rendben, játszhatjuk így is - engedte el Lance nyakát végre, mire az apró termetű angyal előrezuhant és kísérteties koppanás következtében landolt a kövön. Uriel szórakozottan pillantott le rá, majd lehajolt, mikor Lance rekedt hangon beszélnikezdett. - Mi az? Mit mondasz?

Michael rezzenéstelen arccal figyelt, de ő is hallotta a harcostársa erőtlen motyogását, és a szíve szakadt meg.

- Sosem fogod őt megtörni. Még arra sem vagy méltó, hogy egy levegőt szívj vele!

Bár Lance mondandóját szapora köhögéssorozat előzte meg, a hangja pedig karcos volt, mindenki értette a teremben a szavait. Egy pillanatra síri csönd támadt, majd Uriel válasz helyett, egyszerűen meglendítette a lábát és hasba rúgta a földön kuporgó angyalt. 

Michael felordított, de vele egyszerre kezdett el kiáltozni az összes társa. Mindannyiuk öccse volt a kis angyal, a szívükön viselték a sorsát. Azonban Uriel úgy tűnt végzett vele, mert nem vesztegetett rá több pillantást, egyszerűen tovább haladt és Nathaniel előtt táborozott le.  

- Hát, te? Te is vagy ugyanolyan ostoba, mint a kis barátod? - hajolt az arcához. - Hajlandó vagy te is egy rossz döntés áldozata lenni?

Michael lélegzetvisszafojtva várt a helyettese válaszát. Nem akarta látni, hogy mi fog történni. Uriel többet tudott róla, mint bárki más, tudta mik - vagyis kik -, a gyenge pontjai, és fel kellett készülnie arra az eshetőségre, hogy ezt ki fogja használni. Elvégre már meg is ígérte neki, ebben a helyzetben pedig készpénznek vehette a szavait, ha nem történik valami isteni csoda. Egyetlen apró csodát kért, semmi többet. 

Nathaniel kihúzta magát, és hűvösen Uriel szemébe nézett. 

- Bárhogy is döntött a parancsnok, én mellette állok. Michael minden döntése, az én döntésem is lesz. - Nem nézett a parancsnokára, a félelem legkisebb jelét sem mutatta. - Jobb ha az eszedbe vésed, hogy milyen is ha valakik tűzön-vízen át követik az embert a társai, mert neked sosem lesz ebben részed.

Uriel vicsorogva lépett tovább Zeke elé. 

- Lássuk, te mit vagy hajlandó feláldozni!

Zeke a rá jellemző szűkszavú választ adta.

- Bármit.

Uriel aprót bólintott. A vicsora egyre inkább kezdett elégedett mosolyra hajazni, Michael szemében pedig ettől még ijesztőbbé vállt. 

- Téged meg sem kérdezlek, előre tudom a válaszod - haladt el Bronn előtt.

A nagydarab, vöröshajú angyal csikorgatni kezdte a láncait, és úgy mérte végig az arkangyalt, mintha nem ő térdelne előtte összekötözve.

- Nem akarok csalódást okozni - dörmögte, mély, de egyszerre ünnepélyes hangszínnel, ami valahogy nem illett a pincébe - úgyhogy akkor hangosan is kimondom, hogy fordulj fel! Ha szeretnéd szívesen elmondom újra. Nagyon jó vagyok benne. 

Uriel válaszra sem méltatta, de nem is bántotta, Michael szerint azért, mert Bronn napokon át bírta volna tűrni az ütéseket, a kinézetőből ítélve, már kijutott neki belőlük, de Lance más volt. Nem a termete, vagy a kora miatt, hanem a csapatban betöltött szerepéért bántotta előttük.

Az arkangyal végül Neriah előtt táborozott le, és olyan mohó arccal bámulta az angyalnőt, hogy Michael gyomra felfordult. Ismerte ezt a nézést, Uriel úgy meredt a húgára, mint aki meg akarja őt szerezni magának. Vágyakozva. Birtoklóan. Mohón.

- És te, kedvesem? Te is beállsz, ostoba testvéreid sorába? - nyúlt az arca felé, valószínűleg azért hogy kisöpörjön egy a homlokába lógó ébenfekete tincset, de az angyalnő azonnal elrántotta a fejét.

Neriah undorodva nézett fel rá.

- Korábban is mondtam már, de ezek szerint gyenge a felfogásod, hogy Michael a parancsnokom. Bármit megtennék érte. 

- Éppen ő adta a kezembe az élted. Még így is követnéd a pusztulásba?

- Bárhová követném.

Uriel számíthatott a válaszra, mert csak aprót biccentett, majd otthagyta az angyalnőt is, és megállt félúton Michael és az emberei között.

Michael tudta, hogy most jött el az a pillanat, amitől a legjobban félt, mégis büszkeség töltötte el. Mind az öt harcostársa mellette állt, és bízott benne. Hűségesek voltak hozzá a végsőkig. És lehet, hogy ez fogja majd a sírba vinni őket, de egy pillanatra megengedte magának, hogy büszke legyen rájuk. Aztán Uriel előhúzta az arkangyalkardját a derekára csatolt hüvelyből, és meghűlt a vér az ereiben. 

- Most pedig, kezdjük elölről! Mondj egy nevet, vagy én mondok, de kettőt. Gyerünk, Michael! Az óra ketyeg. 

Michael végignézett az emberein, és tudta hogy Uriel teljesíti az ígértét. Mind tudták. Mégis megérte volna feláldozni az egyiküket, hogy megmentse-e egy másikukat? Megérte volna abban a tudatban halálra ítélni egy társát, hogy után Uriel könnyű szívvel végez a többiekkel? Nem, határozottan nem érte volna meg. Mégis meg kellett tennie.

- Magamat választom. Végezz velem, őket pedig engedd el!

Ureil gunyorosan ciccegni kezdett.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük korábban. Te élve kellesz nekem, talán majd a gyász együttműködésre bír. Válassz!

Azonban Michaelnek már nem volt lehetősége a válaszra, mert valaki megelőzte. Egy vékony hang a fal mellől.

- Én önként jelentkezem! 

A teremben mindannyian egyszerre fordultak a hang irányába. Lance volt az. Szaporán kapkodta a levegőt, de már újra feltérdelt, noha a nyakán tisztán kirajzolódtak Uriel ujjainak nyomai, a szeme pedig lázasan csillogott.

- Én jelentkezem. - Ismételte meg, mintha senki sem hallotta volna, a következő szavait pedig egyenesen a parancsnokához intézte. - Michael, engedd meg ezt nekem. Tudod, hogy nekem kell megtenni. Mind tudjuk.

- Nem! - kiáltotta ekkor a fájdalomtól élesebben csengő hangon Neriah. - Nekem kell megtenni! - Ő már nem a parancsnokához beszélt, hanem a fogva tartójukhoz. - Uriel, régóta ismerlek már. Tudom, hogy mit akarsz, te is tudod, hogy mit gondolok erről, ezért engem kell hogy válassz. Ez a mi dolgunk, a többieket hagyd ki belőle!

- Érdekes - dünnyögte Uriel. - Esetleg más?

- Én! - mennydörögte Bronn. - Én vagyok a legidősebb! Nekem kell megtenni. 

- Fogd, be Bronn! - torkolta le Nathaniel azonnal. - Én vagyok Michael helyettese, az enyém kell hogy legyen az érdem. Rangban én...

- A fenébe a rangoddal! - vágott vissza Bronn. - Már elegem van abból, hogy mindig azzal dobálózol mostanában. Ebben azonban nem engedek. Én csinálom.

Michael pedig ahogy ott állt, és végig kellett hallgatnia, hogy egyesével jelentkeznek a társai arra, hogy miatta szenvedjenek, úgy érezte darabokra törik a szíve. Ez rosszabb volt bárminél. Uriel nem egyszerűen tőrt döfött a szívébe, hanem meg is forgatta benne azt, újra meg újra. 

Aztán megszólalt az utolsó társa is. Zeke lehajtotta a fejét, így az arcába hulltak sötétbarna fürtjei, eltakarva azt. 

- Nekem kell megtennem.

- És ugyan miért? - kérdezte nyájasan Uriel, mintha már előre tudta volna a választ.

- Mert szeretem Michaelt.

~ • ~ • ~ • ~ • ~