Majdnem mondtam neki valami nagyon csúnyát, de még időben visszakoztam, és valamivel finomabban fogalmaztam a bánatos arca láttán. Sosem bírtam elviselni, ha valaki alábecsült, vagy kislányként kezelt, esetleg magát hibáztatta valami olyan miatt, amihez semmi köze nem volt, hogy legyen oka mártírt csinálni magából. Wallace pedig pont ezt kezdte el, hozzá pedig olyan szenvedő arcot vágott, hogy már nem érdekelt, hogy fél napja még élet és halál között lebegett. Ha elég erős volt ahhoz, hogy lenyomja nekem a beszédét arról, hogy neki kellett volna vigyáznia rám, akkor ahhoz is elég erősnek kellett lennie, hogy végighallgassa a válaszom.

– Ugye most csak szórakozol velem?! Mi a francért kellett volna megvédened engem? – tettem csípőre ingerülten a kezem. – Azért mert nő vagyok? Csak, hogy tudd a mi világunkban egyenlő jogaink vannak, mert ez már nem a sötét középkor, ahonnan te jöttél! Nem vagyok holmi bajbajutott királykisasszony, aki a te vagy bárki segítségére szorul, Tarzan!

Értetlenül meredt rám.

– Nem... én csak...

– Te csak szokás szerint alábecsülsz engem! – vágtam a szavába. – Pont úgy, ahogy az egész fajtád. Tudod, férfiak...angyalok...férfiangyalok. Ti! Ha tudni akarod, akkor eddig is remekül elboldogultam nélküled, és ezután is tökéletesen megleszek. Jóformán egész életemben saját magamra vigyáztam, nem most kellett elkezdenem, hozzá szoktam már. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy bármivel is tartozol nekem!

Wallace szürkéskék szeme tágra nyílt a döbbenettől, de végül hosszú pillanatokkal később bólintott egyet.

– Rendben van, nem mondok többé ilyet. Valóban nem az a fajta lány vagy, aki a védelmemre szorul. Mit értettél azon, hogy eddig is saját magadra kellett vigyáznod?

Sötét pillantást vetettem rá, mire nem folytatta a faggatózást.

– Nem ismerjük egymást, úgyhogy nem fogok az elcseszett gyerekkoromról mesélni neked, angyalom! – folytattam egyre ingerültebben. A három nappal ezelőtt sokk és halálfélelem, mintha most tört volna fel belőlem, ráadásul düh formájában. Csoda, hogy nem változtam nagy zöld szörnnyé és álltam be a Bosszúállókhoz, mert mostanában mintha állandóan mérges lettem volna. – Ha legközelebb felébredsz és engem keresnél, ne tedd! – vetettem oda végül, majd elhagytam a szobát és visszamasíroztam a fürdőbe. 

Rekordidő alatt magamra kaptam egy fekete testhezálló garbót, amiben nem látszottak a nyakamon lévő véraláfutások és egy farmert, ami nem sokkal volt nagyobb rám. Mivel a hajam még mindig csupa víz volt, visszabújtam a korábbi kapucnis felsőbe is és gyorsan átfésültem. Mire végeztem már sokkal emberibben néztem ki és szégyelltem magam, amiért úgy rápirítottam az angyalra, aki csak kedves akart lenni velem.

Mielőtt bűntudatosan visszasompolyogtam volna a szobába, összegyűjtöttem mindent, ami a sebe kitisztításához kellett és felpakoltam egy tálcára egy dobozos pudingot, két kanalat meg egy doboz zabpelyhet, amiből már valaki kiszedte már a játékot. Wallace csukott szemmel feküdt az oldalán, de résnyire kinyitotta a szemét, mikor beléptem. Nem szólalt meg, csupán közönyösen nyugtázta a jelenlétem, még csak nem is nézett rám. Remek, már csak egy sértődött angyal hiányzott! Felé sem nézve meggyújtottam pár gyertyát a sarokban, mert időközben teljesen besötétedett, mire egyszeriben romantikus hangulat kerekedett a szobában. 

– Éhes vagy? – Próbálkoztam, mire megrázta a fejét. – Wallace, enned kell! Után pedig le kell cserélnem a kötéseidet és fertőtleníteni. Marhára fog fájni, szóval jobb lesz ha beveszel előtte pár fájdalomcsillapítót. 

Erre végre felemelte a fejét, majd felsóhajtott, mintha már rám néznie is nehezére esett volna.

– Legyen, Ember lánya. Ahogy óhajtod. 

– Mikor lett belőled hisztis kiscsaj? – mormogtam az orrom alatt, de tudtam, hogy hallja. 

Nem ellenkezett, mikor elé raktam a tálcát, mire bizalmatlanul méregetni kezdte a csokis pudingot és a müzlit, amiket talán a legegyszerűbb volt lenyelni az össze többi étel közül, amit zsákmányoltam. Nem szóltam rá, helyette csak látványosan a pudingba merítettem a kanalat, majd a számba vettem, hogy lássa, nem mérgező. Kisvártatva ő is így tette, de továbbra sem volt valami lelkes, aztán mikor lenyelte elfintorodott és grimaszolva a vízért nyúlt.

– Ez förtelmes.

– Ja, hát nem mindenki van hozzászokva az ötcsillagos éttermekhez, miközben egy szállodában héderezik. Itt ez a legjobb, amit kaphatsz, úgyhogy javaslom gyorsan szokj hozzá. 

Folytatta a fintorgást, de evett még pár kanállal, mielőtt kijelentette, hogy képtelen egyetlen további falatot is lenyelni, de ennek ahhoz is köze lehetett, hogy most már lassan három napja egy falatot sem evett, ezért, ha szeretett volna, sem tudott volna habzsolni. Beleerőltettem még egy pohár vizet is a fájdalomcsillapítókkal, majd a hasára fordult és engedelmesen várta, hogy munkához lássak. 

Nem ez volt a napom fénypontja, ráadásul pont nem evés után, de muszáj volt segítenem rajta. Felszisszentem, mikor megláttam a sebeit, de megembereltem magam, majd újra a sebek felé fordultam. Még mindig frissnek néztek ki, mintha semmit sem gyógyultak volna, egyedül annyi javulás látszott, hogy nem tűntek gyulladnak vagy fertőződtek el. Egy vizes ronggyal elkezdtem óvatosan törölgetni, vigyázva, hogy ne érjek a sebekhez. Ő is legalább annyira mocskos volt mint én, mégsem küldhettem el fürdetni, de én magam sem akartam az egész testét letörölgetni, ezért egyelőre csak a hátáról kentem le a mocskot.

– Mit látsz?

– Máris sokat javultak – motyogtam, majd a kikészített friss kötszerért és az alkoholtért nyúltam.

– Hazudsz! – Fedett meg azonnal. Nem tudtam, honnan volt ereje a beszédhez, de piszok erős lehetett, ha ilyen sebek mellett eszméleténél tudott maradni és még beszélgetni is tudott, anélkül, hogy a fájdalmában üvöltözni kezdett volna. 

– Ezt nevezik kegyes hazugságnak. Miért nem kezdett el máris begyógyulni? Michael sérülései...

– Ezt angyalkarddal ejtették – válaszolta meg a kérdésem, mielőtt befejezhettem volna. – Talán sosem fog begyógyulni, ezért olyan veszélyesek a fajtámra azok a kardok. Csak azzal tudunk ártani egymásnak. 

– Kapaszkodj meg, mindjárt ráöntöm az alkoholt! – figyelmeztettem.

Bólintott, majd ökölbe szorította a kezét, aztán láttam, hogy ráncba szalad a homloka, és felcsillant a szeme. 

– Milyen alkoholt?

Nem válaszoltam, helyette öntöttem az etanolból egy vattára, majd óvatosan elkezdtem vele kitisztítani a sérüléseit, lehetőleg minél kevesebb felülethez érve egyszerre. Ahogy az anyag a bőréhez ért, felordított kínjában, majd a párnába nyomta az arcát, hogy elnyomja a sikolyait.

– Sajnálom! – Suttogtam újra és újra, de nem hagytam abba. Sokkal korábban el kellett volna már végeznem ezt, de most, hogy láttam milyen kínokat áll ki közben Wallace mégsem gondoltam, hogy előbb kellett volna túlesnünk rajta. Eddig annyi ereje sem volt, hogy eszméleténél maradjon, nem tudtam, hogy reagálhatott volna akkor. – Annyira sajnálom – motyogtam, inkább csak magamnak, ahogy még egyszer végigmentem a nedves vattával a sebeken, aztán elkezdtem átkötözni a steril kötszerrel. 

– Mit sajnálsz? – nézett fel rám. Valósággal úszott az izzadságban, a szeme lázasan csillogott, az arca kipirult, de egyszerre sápadt is volt.

– Hogy fájdalmat okoztam.

Összeráncolta a homlokát, mint aki nem érti miért mondom ezt, de nem válaszolt, csak behunyta a szemét. Talán mostanra hatott csak a fájdalomcsillapító, talán a sebtisztítással járó kíntól fáradt el így hirtelen, de egyszeriben halálosan fáradtnak nézett ki, mintha alig fél órája még nem velem falatozott volna az ágyban.

Visszapakoltam a kötszereket és az üveget az ággyal szemben lévő asztalra, majd elindultam, hogy átvigyek pár cuccot a fürdővel szemközti másik szobába, ami magamnak néztem ki. Egészen addig azt hittem, hogy újra elaludt, mikor az ajtóban meghallottam a hangját. Erőtlenül csengett, mintha víz alól beszélne. 

– Ne hagyj itt!

– Nem hagylak itt, itt leszek a másik szobában. – Mutattam az irányába, pedig tudtam, hogy nem látja, mert még arra sem volt ereje, hogy kinyissa a szemét. 

– Maradj! – Nyögte ki nagy nehezen, aztán visszahanyatlott a feje a párnára. 

Ezek után képtelen voltam otthagyni. 

– Persze, hogy maradok – mondtam, hiába nem hallhatta.

Így miután elfújtam a gyertyákat, bemásztam mellé az ágyba, úgy ahogy voltam nedves hajjal, félig utcai ruhában.

Aznap éjjel is Tabitháról álmodott. Ezúttal azonban nem érte be annyival, hogy a nevét emlegesse és magához öleljen, nem. Most kikúszott egészen az ágy másik végébe és magához szorította a párnát, egészen addig, amíg el nem aludt. Aztán törtek rá a rémálmok. Újra és újra a lány nevét emlegette, majd arra kérte, hogy ne hagyja el. Könyörgött neki. Majd elölről kezdte az egészet.

Ha nem aludtam volna ki magam, mérges lettem volna rá, amiért megkért, hogy maradjak vele, mégsem hagy aludni, de minden haragom elpárolgott, ahogy megláttam, hogy reszket. Nem egyszerű álmok voltak ezek, rémálmok. Lehet, hogy a sebe hozta felszínre őket, lehet hogy minden éjjel gyötörték, ezért is ivott annyit, ezt pedig csak tetézte az, hogy már három napja nem jutott alkoholhoz, de most minden egyszerre tört ki belőle.

Valósággal úszott az izzadságban, de nem tudtam eldönteni, hogy a sebe vagy az álmok miatt, azonban hiába szólongattam, nem ébredt fel. A fájdalomcsillapító megette a hatását, de rontott a helyzeten. Ezért magamban szitkozódva másztam ki az ágyból, majd hoztam vizes borogatást a homlokára a fürdőből. Alig pár perc alatt megmelegedtek a rongyok és langyos víz csorgott a paplanra, mire újra kicseréltem őket, így vettem egy nagy levegőt és megfogtam a kezét. Tudtam, hogy nem tudom felébreszteni, mégis olyan óvatosan kulcsoltam össze az ujjainkat, mintha üvegből lenne. Nem telt el öt perc sem, mire szorosabbra fűzte az ujjait az enyémek körül, majd hozzám bújt. Tudtam, hogy nem volt ébren, ezért csakis arra következtethettem, hogy akaratlanul is másvalaki társaságára vágyott, jelen esetben pedig velem kellett beérnie. Nem húzódtam el tőle, jól esett a közelsége, mert hiába volt sebesült és öntudatlan, biztonságban éreztem magam a közelében és már egyáltalán nem fáztam. Olyanok lehettünk egymás mellett mint két ázott és magányos veréb, szükségünk volt a másikra.

Bármiben lefogadtam volna, hogy a Wallace által annyit emlegetett Tabitha név nem egy angyalhoz tartozott. Annyit már eddig is gyanítottam, hogy Wallace-t a társai azzal vádolták, hogy túlságosan közel került egy emberhez, de most már tudtam annak a halandónak a nevét és azt is, hogy Wallace elvesztette. Szerette, mégis elváltak az útjaik a jó ég tudja milyen szörnyűség következtében. 

* * *

Bármennyire szerettem volna tovább húzni az időt azzal, hogy Wallace sebe körül legyeskedtem vagy tovább portyáztam a valóságos aranybányának számító szomszédságban további hasznos cuccokért és ételért, másfél nappal később miután az angyal már négyszer megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt a Fészekben – én pedig négyszer tereltem el a témát –, egyszerűen elkapta a karom és nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy addig nem hajlandó elengedni, amíg mindent el nem mesélek neki. 

Ezért kelletlenül, de belefogtam a történetbe, egy sikertelen szabadulási kísérlet után. Előtte azért még kicsinyes bosszútól vezérelve hozzávágtam egy vizes rongyot, amivel korábban a homlokát borogattam, mire azonnal elengedett, így volt időm az ágy másik oldalára gurulni.

– Hol is kezdjem? – nézet magam elé.

– Talán az elején – kotyogott közbe, miután a szoba túlsó végébe hajította a rongyot és bosszúsan méricskélt, de nem nyúlt újra utánam. Helyette beérte azzal, hogy féli ülő helyzetbe tornázta magát, úgy várta a beszámolóm. – Pont úgy kiforgatod a szavaimat néha, mint a húgom. 

– Költői kérdés volt, haver. Tudod, az ilyenekre általában... – álltam meg a mondat közben mert beugrott valami. A húga. És a jelenet, ahogy róla motyog miközben alig van eszméleténél odalent a Fészek alaksorában. – Neriah a húgod? 

Közben magamban odaképzeltem a még mindig természetellenesen sápadt és beesett arcú Wallace mellé, a gyönyörű, de könyörtelen angyalnőt, aki annyira bálványozta Michaelt és nem is próbálta leplezni, hogy mennyire nem kedvel engem. Neriah vonási nőiesek voltak, de kemények, a haja hollófekete, hibátlan bőre hófehér, a szeme a valóságos sötétkék ékkőként ragyogott, míg Wallace pisze orrán apró szeplők voltak, a haja szőke és egészen szürke volt a szeme. Ha testvérek is voltak nem nagyon hasonlítottak egymásra. Egyedül talán abban, hogy mindketten nagyon is tisztában voltak azzal mennyire vonzóak. Neriáhból olyan magabiztosság sugárzott, akár egy profi modellből, Wallace pedig úgy vágott át a nők között a partin, hogy kis híján utána kaptak. Pontosan tudták, hogy jól néznek ki mindketten, és nem is próbálták palástolni. 

Wallace úgy nézett rám, mintha valamilyen különösen buta dolgot kérdeztem volna, de végül megenyhült, amikor látta, hogy komolyan érdekel. 

– Minden harcostársam a testvérem, de Neriah közelebb áll hozzám. Együtt nőttünk fel.

– Ami pontosan hány ezer évet is takar? 

– Michael alaposan felvilágosított, mi? – húzta kaján vigyorra a száját. – Legyen elég annyi, hogy már az idők kezdete óta ilyen tökéletesen nézek ki. 

– Már féltem, hogy a szárnyaddal együtt az önbecsülésed is odalett – mormogtam elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja. Még mielőtt azonban visszavághatott volna valamivel, belekezdtem a történetembe, ezúttal tényleg az elejéről. Korábban már röviden meséltem neki ugyan az Ellenállásról, az ezek szerint nem volt elég, így most azt is elmondtam, hogy nem én voltam az egyetlen kém a Fészekben és, hogy először Michaellel együtt találkoztunk az Ellenállással, majd azután, hogy a városba jöttem. – Onnantól kezdve, hogy bejutottam a hotelbe, már te is ismered a sztorit, szóval te jössz! – fejeztem végül be villámgyorsan. Semmi kedvem nem volt tovább Obiékról csevegni, Martin bácsiról már nem is beszélve, aki ha éppen nem halálra aggódta magát miattam, akkor árulónak hitt. 

Erre már felkapta a fejét.

– Mi?

– Mondd el, hogy mi történt miután Beliel elvitt magával. Utána majd folytatom.

Wallace ingerülten felsóhajtott, de nem kérette magát. Helyette olyan botrányosan röviden fogalmazta meg, amennyire csak tudta.

– Levágták a szárnyam, aztán ott hagytak lent. Uriel még csak be sem nézett, de ő adta ki a parancsot. Folytasd te!

Hevesen megráztam a fejem. Tudnom kellett még valamit. 

– Ez nem elég. Miért segítettél? Simán kiverekedhetted volna magad a tömegig vagy valami – idéztem fel újra a pillanatot, mikor Wallace egyszerűen megadta magát Belielnek és az emberinek, majd egy szívességgel elérte, hogy én épségben megússzam. Máig nem értettem, hogy miért tette, hiszen nem tartozott nekem semmivel. Bárki más magát mentette volna abban a szituációban. 

Egykedvűen megvonta a vállát.

– Mert ezt kellett tennem.

– Wallace!

– Jó, jó – emelte fel védekezően a kezét. – Michael is megmentett valakit, aki fontos volt nekem. Most viszonoztam ezt.

Sikerült meglepnie a válaszával.

– Honnan veszed, hogy tényleg fontos vagyok Michaelnek? Egy szóval sem állítottam ilyet, csak azt mondtam, hogy én törődöm vele. Vagy legalábbis valami olyasmi.

– Ha nem lennél fontos neki, már nem élnél. És amúgy sem tudnál olyan jól hazudni, hogy átverj engem.

Meglepően hihető volt az indoka, mert egy részem mindig is biztos volt benne, hogy Michael csak azért nem végzett velem vagy hagyott a sorsomra az első adandó alkalommal, miután eljutottunk egy viszonylag biztonságos menedékbe, mert megkedvelt. Előtte nem voltam semmi több számára csak egy szórakoztató kisállat, aki tudott egy jó helyet és nem unta halálra magát mellettem. Fogalmam sem volt mikor változtak meg a dolgok, de mindent megadtam volna azért, ha beleláthattam volna a fejébe, akár csak egy pillanatra is. 

Aprót biccentettem, de volt még valami. Csupán nem tudtam, hogy lehetne illendően megfogalmazni a kérdést, mégis muszáj volt feltennem, hogy segíteni tudjak neki. 

– Wallace?

– Hm? 

– A szárnyad... miért tették? És nem lehet, hogy esetleg... helyrejön? 

Korábbi majdhogynem kedélyes arckifejezése azonnal felszívódott, és helyette elkomorodott.

– Azért mert így már olyan vagyok, mint egy igazi Bukott. Hallottad, hogy mit gondolnak rólam Uriel követő, régóta annak láttak már. Egy szárnyától megfosztott angyal még egy halott angyalnál is kevesebbet ér. – Válaszolta. – Arra vagy kíváncsi, hogy vissza tud-e nőni? A válasz nem. Az orvostudományunk messze megelőzi a tiéteket, de még nálunk sem volt rá sok példa, hogy vissza kelljen valaki szárnyát varrni. Mint már mondtam, egy szárny nélküli angyal nem ér semmit.

– De vissza lehetne? Ha meglenne a szárnyad és...

Nem hagyta, hogy befejezzem.

– Mint tudjuk, nincs meg, és amúgy sem várhatnánk sokáig a műtéttel. Ráadásul a kardomat is elvették. Beliel elrakhatta trófeának, de ha volt esze a tengerbe vetette őket, mert a világ végére is elmennék értük, ezt pedig tudja. 

Tisztán hallani lehetett a keserűséget a szavaiban. Jól emlékeztem még arra, hogy Michael milyen műgonddal tisztogatta a tollait, valósággal rajongott értük. Wallace pedig nem pusztán egy mutatós tollkupacot vesztett, hanem egy végtagot. Olyan érzése lehetett, mintha a karját vesztette volna el, de nem tudtam, hogy hogyan enyhíthetnék a fájdalmán azon kívül, hogy nap mint nap ellátom a sebeit és teletömöm fájdalomcsillapítóval. Úgy nézett ki, mint akinek már a puszta emlékek is fájnak, a szárnya hiányáról már nem is beszélve. 

Délelőtt véletlenül elkaptam, ahogy először mászott ki egyedül az ágyból, az útja pedig egyenesen a fürdőszobába vezetett, hogy megmosakodhasson végre, de leragadt a tükör előtt. Nem tudom, mennyi ideig leskelődtem a szomszéd szoba félig nyitott ajtójából, de annyira fájdalmas és megbabonázó látványt nyújtott az angyal, ahogy a csupasz és bekötözött hátát nézegette a tükörben, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. És nem csak azért, mert végre ugyanolyan jól nézett ki, miután megmosakodott, mint korábban a szállóban, mielőtt részt vett volna egy vérfürdőben. 

Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak valamit, de újfent megelőzött. 

– Nehogy azt mondd, hogy sajnálod! Még csak nem is értheted. Nem hiányzik a sajnálatod.

– Ez igaz – fontam össze a karom a mellkasom előtt. – De attól még együtt érezhetek veled. Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki már elveszett valamit, ami mindennél fontosabb volt a számára. 

Volt annyi jóérzés benne, hogy nem kötözködött tovább. 

– Nem nagyon emlékszem arra, ami ezek után történt. Rád emlékszem és a pincére, de csak halvány foltokra. És, mintha... – kerekedett el a szem. – Mintha felrobbantottál volna valamit! Mondd, hogy csak álmodtam!

Az ajkamba kellett harapjak, hogy ne vigyorodjak el.

– Még szép, hogy volt robbanás. Pár gyilkos fajtársadat akartam megpörkölni. Nem nagyon jött össze.

Wallace a plafonra emelte a tekintetét. Szinte hallottam, hogy azt mormogja magában 'miért kellett nekem egy ilyen hibbant Ember lányát kifognom? '. 

– És utána? Azt mondtad, a zúzódásokat a nyakadon emberek okozták – borult el egy pillanatra az arca, ahogy beszéd közben önkéntelenül is a kulcscsontom irányába nézett, de nem láthatott semmit, mert garbó volt rajtam pont emiatt. – Mi történt?

– Megtanulhattad volna már, hogy nem minden ember, olyan jó, mint én – próbáltam lazára venni. – És ne félj, kamatostul visszakapták. 

Ezek után valamivel elégedettebbnek látszott.

– Aztán ott voltak még a mutáns szörnyek is – folytattam csevegő hangnemben.

Wallace oldalra billentette a fejét, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most komolyan beszélek-e vagy sem. Aztán, amikor leesett neki, hogy ez nem tréfa elkerekedett a szeme s megrázta a fejét.

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– De bizony. A saját szememmel láttam őket. – Azt a részt inkább kihagytam, hogy milyen kevesen múlt az életem, miután egy példány velem is meg akart ismerkedni. – A testük egészen emberi, de szitakötő szerű szárnyuk és olyan farkuk van, mint egy skorpiónak. Gondolom nálatok sem őshonos a faj.

Válasz helyett csak megrázta a fejét.

– Hát nálunk sem. Nem jártam végig az alaksort, de a hangokból ítélve nem lehettünk messze a labortól. Olyan volt, mintha még nem fejlődtek volna ki teljesen azok az izék.

Beszéd közben felrémlett előttem az egyikük, ahogy félig lehunyt szemmel, már egészen öntudatlan állapotban próbál ledöfni a farkával. A hideg rázott ki már a puszta emléktől is. 

– Gondolod, hogy Uriel... 

– Tud róla? – fejezte be helyettem Wallace. – Ő mindenről tud. Nem az a kérdés, hogy tud-e róla, hanem hogy ha ő is benne van, akkor mit akarnak velük elérni. Sok olyan angyalt ismerek, aki imád kísérletezni, de csak az egyikük, Lailah, lenne képes olyan hibrideket létrehozni, amik életben is vonnak. Szinte már a mániájává vált egy időben a fajok kombinációja, de annak idején leállították mielőtt belekezdhetett volna a kísérletekbe.

– Hát ezek nagyon is életképesek voltak. És  pillanatok alatt végeztek egy rakás fegyveressel. 

A kijelentésem hallatán azonnal visszatért a jelenbe.

– Hogy mondtad?

Kelletlenül megismételtem. Nem szerettem, ha valaki papagájnak nézett.

– Mi történt odalent pontosan, kislány? – dörmögte. 

Ha nem ismertem volna már valamennyire, most azt hihettem volna, hogy egészen aggódik azért, hogy odalent valami bajom esett. Mivel azonban angyal volt és nem Michaelnek hívták, tudtam, hogy ez képtelenség. 

- Mondtam már, hogy összefutottam párral. Szívós egy lények, de nem halhatatlanok. Különösen akkor nem, ha éppen egy másik angyal szedi darabokra őket.

Ha az lehetséges volt, még elképedtebb arcot vágott.

– Kicsoda?

– A te nagy barátod. Rafael. Amúgy elég ijesztő egy pasas. Azok a nagy démonszárnyaktól kirázott a...

– Miről beszélsz? – emelte fel a hangját. – Rafael ott volt? És megmentett?

Bólintottam. 

– Aha. Éppen ezt mondtam.

– Milyen szárnyaikról beszéltél? Rafi szárnya hófehér. Minden angyal irigyli. 

Elhúztam a számat, ahogy megjelent előttem a barátja áttetsző bőr szárnya, ami karmokban végződött.

– Ez nem nagyon hasonlított rá. – Gyorsan leírtam neki a kinézetét, mire most először nem szólt közbe. Talán a döbbentettől. – Még mielőtt rákérdeznél, valóban a te híres Rafaeled volt, bemutatkozott. Hacsak nincs egy névrokona, aki tud arról, hogy Uriel mekkora álnok kígyó és ismeri Michaelt. Meg persze ott volt a barátnője is.

Wallace szinte már csak tátogni tudott a döbbenttől. Meg tudtam érteni, sok lehetett ez így egyszerre, ő pedig Michael seregben inkább csak a szépfiú lehetett és nem az eszéért szerették. 

– Ugye, most csak szórakozol velem? 

– Sajnálom, angyalom – ismételtem meg a korábbi kijelentésem. – Ennyire még én sem vagyok kreatív.