~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael erősen hunyorogva nyitotta ki a szemét, mert az éles fény, ami felébresztette valósággal égette a retináját. Olyan régóta a sötétségben élt már, hogy szinte el is felejtette milyen érzés látni a körülötte lévő dolgokat, és érezni a friss levegőt az arcán. Azonban valami határozottan nem stimmelt. Mert bármiben lefogadta volna, hogy a levegőt, amit nagy kortyokban szívott magába, áporodott és doh szagú volt, egyáltalán nem friss. A fény pedig, ami eddig annyira bántotta a szemét, nem természetes volt, hanem egy már bántóan éles reflektorból származott. 

Fogalma sem volt, hogy mióta fekhetett ott a sötétségben, mielőtt a hirtelen támadt világosság olyan aljas módon visszarántotta ebbe a világba, amitől annyira szabadulni szeretett volna. Annyit tudott, amire emlékezett. A képek, amik most villámgyorsan megrohamozták, csak emlékfoszlányok voltak, mintha saját maga sem szerette volna felidézni az egészet. Talán napok teltek el, talán hetek, esetleg hónapok, hogy itt hevert a sötétében a nedves kövön, mégis bármit megadott volna azért, ha újra behunyhatná a szemét és eggyé válna a sötétséggel, csak hogy ne kelljen felidéznie a történteket. Mégsem teljesült a kívánsága, ezért egy pillanatra hagyta, hogy átjárja a szégyen és a fájdalom minden egyes porcikáját, hogy erőt merítsen belőlük.

Nem sok minden maradt meg, de arra a pillanatra tisztán emlékezett, ahogy Neriah és Nathaniel oldalán állva szembenézett a valóságos seregnyi pokolfajzattal, amik tömött sorokban közeledtek feléjük. Még sosem látott egyszerre ennyit, és bármennyire is voltak nagy harcosok, kimerültek voltak, az ellenségük pedig túlerőben. Emlékezett arra, hogy a ragacsos vérüktől csillogó kardjával újra kettészel egy testet, miközben oldalba rúg egy másikat és egy harmadikra veti magát. Emlékezett, hogy Neriah milyen elszánt tekintettel nézett szembe a lényekkel, esti égboltra emlékeztető szeme valósággal tűzben égett, ahogy a tőreit forgatta és olyan fürgén mozgott, hogy lehetetlenség volt követni a fordulatait. Hollófekete tincsei ott hullámoztak körülötte, ahogy egyszerre három pokolfajzattal is viaskodott, majd egyetlen vágással végzett mindhárommal, hogy aztán újra belevesse magát a harc sűrűjébe. Olyan volt akár a Halál Angyala, Michael még a saját ellenfeleivel való dulakodás közben is megbabonázva figyelte az angyalnőt, aki ebből mit sem vett észre. Könyörtelen volt, ugyanakkor lélegzetelállító látvány, bárki a csapdájába esett volna. 

Pontosan emlékezett arra is, hogy Nathaniel is őt figyelte a szeme sarkából. Hiába volt sérült és jutott neki is több ellenfél, mint amennyivel elbírt volna, úgy leste Neriah-t a harc közben, mint aki bármelyik pillanatban kész elé vetni magát, hogy a testével is védelmezze. Michael nem hibáztatta érte, mert ő is különlegesnek találta az angyalnőt, de csak most kezdte megérteni, hogy Nathaniel vonzalma a nő iránt több a bajtársiasságnál és családon belüli szeretetnél. Nathaniel ki tudja mikor, de bizony beleszeretett a harcostársába, pedig tisztában volt a szabályokkal. Régen, olyan régen, hogy úgy érezte az talán már egy másik életben lett volna, megszidta volna ezért. Büntetésképp kirúgta volna a csapatából, és eltiltotta volna a harctól. Azonban már nem az az angyal volt, aki egykor. Előbb gyáván megfutamodott, majd találkozott egy halandóval, akiben valamilyen különös oknál fogva megbízott. Nem ítélkezhetett Nathaniel felett, mert ő sem volt jobb nála. 

Emlékezett arra, hogy milyen mérhetetlen fáradtság lett úrrá rajta a harc közben. Erős volt és kiváló harcos, jobb mindenki másnál, azonban ő sem volt halhatatlan. Közel állt ugyan hozzá, de nem volt az. Ezért mikor a pokolfajzatok sokasága mögött feltűntek Uriel emberei már egyedül a düh tartotta benne a lelket. Azonban az is kevés volt.

Legyőzték őket, hiába álltak ellen. Már akkor tudták, hogy ezt a csatát elvesztették és, hogy ezúttal nem szöknek meg, mikor körbevették őket, és felszólították őt a megadásra. Emlékezett, hogy nézett rá Neriah és Nathaniel, ahogy a döntésére vártak. Ő pedig hiába volt megbukott vezető, számkivetett és állt közelebb az Elbukáshoz, mint bármely társa, még mindig Michael volt, az Arkangyal, az Olajfa angyala és az Őrzők parancsnoka. Tehát nem adhatta meg magát. 

Emlékezett arra is, hogy milyen érzés volt, mikor legyőzték őket. Emlékezett a láncra és a kötélre, ami a csuklójába vájt, ahogy hátrakötötték a kezét és emlékezett Nathaniel kétségbeesett kiáltásaira és Neriah szitkozódással vegyes sikolyaira, ahogy Uriel emberei körbeállták és kitöltötték rajta a haragjukat. Emlékezett a fájdalomra és kínra és arra, hogy az utolsó dolog egy halandó arca volt és az a gondolat, hogy mindent tönkretett, mielőtt elsötétült minden. 

Most pedig újra itt volt. Itt, ahol csupán szenvedés és halál várt rá. Itt, ahol valószínűleg a foglyul ejtett társai is voltak, már ha még életben voltak. Nem tudta eldönteni, hogy melyik eshetőség volt a könyörületesebb számukra. Itt, ahonnan soha nem szökhetett meg.

- Tudom, hogy magadhoz tértél. - Szólalt meg ekkor egy éles hang, felülről, majd lassan kirajzolódtak a körvonalai a fényben, mint egyenesen onnan jött volna. Michael sokkal inkább azon a véleményen volt, hogy Uriel a Pokolból szökött fel. 

- Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de akkor hazudnék. Mit akarsz, Uri? - nézett fel rá Michael, közben gondosan elrejtve a valódi érzelmeit. Elvégre elég sok időt töltött régen politikusok társaságában, ha elszólították a teendői a harctérről, könnyedén elsajátította a szenvtelen arckifejezésüket. Kár, hogy ha Uriel szemébe nézett ez kétszer olyan nehéz feladatnak bizonyult mert szíves szerint orrba vágja azt a mézesmázos képét, aztán felmossa vele a padlót. Kezdésként.

Sajnos elsőnek be kellett érnie a szópárbajjal, mert Uriel emberei nem egyszerűen megkötözték, hanem a terem különböző sarkaiba erősítették béklyóit, amiknek a láncát is alig bírta felemelni. Még felállni sem tudott, ezért ott maradt a mocsokban, félig ülő helyzetbe tornázva magát és azon bosszankodott, hogy a gyönyörű tollai milyen botrányos állapotban lehetnek. 

- Azt hittem mostanra megtanultad, hogy velem nem tudsz kikezdeni. 

- Tudod jól, hogy nem vagyok valami lelkes tanítvány. Te pedig különös pocsék mester vagy. 

Uriel egy szempillantásnyi időre utat engedett a haragjának, de előbb rendezte a vonásait, minthogy Michael jól szemügyre tudja menni. Hűvös ábrázattal nézett le a földön lévő angyalra, mert hiába volt Michael leláncolva, olyan nagyság sugárzott belőle még így is, akár egy királyból.

- Hamar rá fogsz jönni, hogy velem nem érdemes ujjait húznod, arkangyal. Fogalmad sincs, hogy mennyit tudok ártani neked!

Michael közönyösen megvonta a vállát.

- Ha már voltál kedves felemlegetni a rangom, úgy vélem a jelenlegi... - nézett körbe a megfelelő szó után kutatva - szálláshelyem hagy némi kivetnivalót maga után. Nem vagy valami jó házigazdának sem. 

Ureil elmosolyodott, de szikrája sem volt benne a melegségnek.

- Jobb ha hozzászoksz, mert itt fogod leélni a hátralévő életed, ami ha így folytatod, elég rövid lesz.

- Fenyegetsz, Uriel? - nézett rá Michael szikrázó szemmel. Bár a kardját és az összes többi fegyverét elvették tőle, még így puszta kézzel is képes lett volna a másik angyalnak támadni.

- Csupán figyelmeztetlek. De vannak ennél sokkal fontosabb dolgaink is! - dörzsölte össze a kezét, majd lépett el a reflektor elől, mire Michael végre tisztán ki tudta venni a szűk kis helyiség többi részét is. 

Uriel egy rozoga széken foglalt helyet, olyan méltóságteljesen, mintha a királynő hívta volna teára. Michael azonban elég régóta ismerte már ahhoz, hogy tudja, ez az egész csak színjáték. 

- Miről akarsz beszélgetni? Mert momentán nincs sok kedvem hozzád. 

- Rólad, Michael. És kettőnkről.

Michael színpadias mozdulattal a plafonra emelte a tekintetét, ahonnan valamilyen ragacsos trutyi csöpögött a vállára. 

- Sajnálom, de ki kell ábrándítsalak. Nincs olyan, hogy kettőnk. És bármennyire is szeretnéd, én inkább a hölgyeket részesítsem...

- Elég! - csattant fel Uriel ingerülten. - Elég legyen! Egyedül azért vagy még életben, mert én úgy döntöttem! 

- Milyen figyelmes volt tőled. 

Uriel fekete szeme valósággal szikrákat szórt. 

- Azt mondtam, elég legyen! - ismételte meg. - Ha így folytatod, örömmel fogom végignézni a szenvedésed.

Michael megvetően nézett rá. Sokszor megfenyegették már hosszú élete során, ezért bármikor meg tudta állapítani, hogy mikor blöfföl valaki ezen a téren. Sajnálatos módon Uriel ezúttal igazat mondott, mégsem szállt inába a bátorsága. Nézett szembe már nagyobb, erősebb és félelmetesebb gonosszal. Uriel csak egy kishal volt a tengerben, ahol úszkáltak olyan szörnyetegek is, amiktől ő is hanyatt homlok menekülőre fogta volna.

- Hidd el, az az igazi szenvedés, hogy téged kell hallgassalak. Ráadásul, még látnom is kell ezt az ocsmány képed, és ez így kész rémálom...

Uriel mérgében váratlanul felpattant a székről, mire az hangos csattanással zuhant hátra. A hangját visszaverték a falak, mintha nem csupán egy ablaktalan helyiségben lettek volna, hanem egy ablaktalan helyiségben a föld alatt. A dohszagból ítélve egy pincehelyiség lehetett. 

- Hamar be fogod látni, hogy nagy hiba volt engem sértegetni, arkangyal! Egy szavamba kerül és halott vagy.

- Akkor miért nem vagyok még az, Uriel? - emelte fel Michael is a hangját. - Ha annyira a halálomat kívánod, miért nem adtad még ki a parancsot?

- Mert arra gondoltam, hogy megegyezhetnénk. Belátom, ez hiba volt. Veled képtelenség egyezkedni.

- Talán azért, mert én mindig nyílt lapokkal játszom.

Uriel sápadt arcát rózsaszínre színezte a harag, mégis próbálta visszafogni magát. Nem az ő stílusa volt az ordibálás, inkább csendben fenyegetőzött, az sokkal hatásosabb volt. 

- Ha ezt így bevallottad, akkor mit hiszel, mégis mi tart vissza attól, hogy itt helyben végezzek veled?

Michael hiába volt megbilincselve, összeverve és ki tudja hová zárva, mégis a nyeregben érezte magát. Mert volt valami, amit Uriel sosem tudott elvenni tőle. A hírnevét. A csodálatot, amit iránta éreztek a követői és a harcostársai. A rajongást, amivel az egyszerű angyalok halmozták el. Elvégre ő volt Michael arkangyal, még ha el is tűnt a színről, akkor sem feledték el. 

- Ha végzel velem, mártírt csinálsz belőlem, és neked befellegzett.

Uriel nem is próbálta tagadni, hogy hányszor megfordult már a fejében ez a gondolat.

- Nem verném nagy dobra. Itt érne útól a halál - tárta szét a karját. - Ebben a piszkos lyukban. Nem te lennél az első és nem is az utolsó, akit eltakarítanék az útból.

- Ez most egy beismerő vallomás akar lenni? 

- Csak jól esik végre valakinek eldicsekedni a dolgokkal. Tudod, Rafael barátod még ostobábban viselkedett, mint vártam, amikor pár hűséges emberemmel tartott, hogy felderítsen pár jellegtelen várost. Aztán az a mafla volt képes, és visszajött közénk - horkantott fel. - El sem tudod képzelni, mit kapott cserébe viszonzásul. 

- Befejezted végre? - sóhajtott fel Michael színpadiasan. Ha lett volna órája biztos lepillantott volna rá a hatás kedvéért.

Uriel még csak észre sem vette. Helyette tovább beszélt, egészen kivirult attól, hogy eldicsekedhetett valakinek a tetteivel. És még csak most jött a kedvenc része.

- Aztán ott van a kis beosztottad is. Wallace.

Michael a név hallatán megdermedt.

- Volt képe a saját otthonomban ellenem áskálódni - folytatta Uriel. - Ne félj, megkapta érte a jutalmát. Igazi Bukott lett, aztán persze fel is robbant. Bár... az nem az én ötletem volt. Sokkal jobb lett volna, ha a nyavalyás társai a saját szemükkel látják a kis részegest, de hát, ezt dobta a gép. Így legalább nem kellett mással elvégeztetnem a piszkos munkát. 

Michael úgy tett, mint aki már nagyon unja magát, még ha legbelül őrjöngeni tudott volna. Helyette azonban megzörgette a láncait, lepöckölt pár porcicát a szárnyáról, amit elért, majd szemügyre vette mennyire piszkosak is a körmei. Végül Uriel legelső kijelentésére válaszolt. A Rafiról és a Wallace-ről szóló hírekre egyáltalán nem reagált.

- Akkor egyszerű fantomként marad fenn az emlékem, ami talán ugyanolyan rossz rád nézve. Sosem tudnál tőle szabadulni. Én lennék a rém az éjszakában, és tudod mennyire utálom a hivalkodást. Szóval... - zörgette meg újra a láncát. - Ahelyett, hogy a te lehetőségeiden elmélkedünk, esetleg elengedhetnél, hogy megküzdjünk. A győztes mindent visz. 

Uriel megrázta a fejét. 

- Ennyire ostobának tartasz? Miért állnék ki ellened, ha már az enyém vagy, hm?

- Mert így sosem fogod megtudni, hogy lépes lennél-e a saját erődből legyőzni. Utolsó esély, Uriel! Vívjunk meg és hagyjuk a politikát gyávákra! 

Uriel egy percig valóban úgy nézett ki, mint aki képes és belemegy ebbe, Michael legnagyobb örömére. Aztán ördögi vigyorra húzta a száját és kihúzta magát.

- Jobb ötletem támadt! Majd a barátaid fizetik meg az arroganciád árát. Elfelejtettem volna mondani? - kapott a homlokához, mint akinek csak most jutott csak eszébe. - Mind itt vannak. Azok akiket veled fogtunk el, és azok, akiket betörés közben a laborban. A helyettesed, a nőd, a kiskölyök, a csodálód, és a harcos. Borzalmas lehetett hátrahagynod őket. Csodálkoztam is, hogy miért nem mentél értük, ez nem rád vall. 

Michael olyan erővel harapott bele az ajkába, hogy ne kezdjen el ordibálni Uriellel, hogy kiserkent a vére. Még csak meg sem érezte. Eddig is sejtette, hogy a három társa, akiket magukra hagytak korábban életben lehet és Uriel foglyai, de hogy mindannyian azok voltak, ráadásul itt, ez volt a lehető legrosszabb forgatókönyv, amit el tudott képzelni, így hogy Wallace-nek és Rafaelnek is vége volt. Elhatározta, hogy véres bosszút fog állni értük, de majd csak akkor, ha mindenkit biztonságba helyezett. Egyelőre azonban nem nagyon tudta, hogyan érhetné el ezt.

Egyedül azt nem értette meg, hogy miért ezekkel a jelzőkkel emlegette Uriel a társait, mert egyet nem tudott hova rakni közülük, de nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy rákérdez. 

- A seregem minden egyes tagja pontosan tisztában volt azzal, hogy mit vállal, mikor felesküdött. Eddig is számtalanszor néztek már szembe a halállal, nem félnek. 

Uriel leereszkedően nézett rá. Sötét szemében olyan káröröm csillant meg, hogy Michael öklendezni tudott volna. 

- Az lehet. Viszont te nagyon is félted őket.

Michael kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.

- Számtalanszor harcoltunk már együtt, miért félteném őket? Nem véletlenül választottam őket. Ebben jók, egyszerű gyalogok.

- Ezt még te sem hiszed el, Michael. - Nevetett fel gúnyosan Uriel. A kacaja valóságos tőrszúrás volt a földön térdelő angyal számára. - Ők nem egyszerű bábuk a sakktáblán. Ők a barátaid. A családod. Ha jól tudom, az évek során már így is jelentősen megfogyatkoztak. Először is ott volt az a baleset azzal a fiatallal, aztán Wallace barátod árult el egy emberért. Majd Basil és Ophaniel. Ó, ha tudnád milyen könnyedén belementek! - csapta össze a kezét elragadtatva. - Szinte önként jelentkeztek a feladatra! A megmaradtak pedig az egyetlenek, akik közel állnak hozzád. Szóval, mit lennél hajlandó feláldozni értük?

- Alkudozzon veled a Halál, démon!- sziszegte Michael. 

Uriel arca elborult. 

- Akkor, jobb ötletem támadt! Te fogod kiválasztani, hogy ki éli túl a ma éjszakát közülük, és ki nem.

~ • ~ • ~ • ~ • ~