A fegyveresek egyből tüzet nyitottak. A folyosó szűk volt és magas belmagasságú, a gépfegyverek ropogását annyira visszaverték a falak, hogy kénytelen voltam a kezemet a fülemre szorítani, ha nem akartam megbolondulni. Alig pár pillanat után elillant a fene nagy harci kedvem, és lekuporodtam Wallace mellé, egy fémpolcot használva fedezéknek. Fogalmam sem volt róla, hogy mi folyik itt, de nem akartam kikémlelni, hogy jobban lássam, bőven elég volt a kiáltásokat és a szünet nélküli tüzelést hallgatni. Kisvártatva újabb üvegcsörömpölés és vízzubogás hallatszott a folyosó végéről, mintha valaki összetört volna egy méretes vázát. 

Olyan szorosan markoltam a fegyvert, hogy elfehéredtek az ujjaim, de szinte fel sem tűnt. Kezdtem pánikba esni, majd miután egy vérfagyaszó női sikoly is ketté szelte a levegőt, csak tovább romlott a helyzet. Wallace kinyitotta a szemét és kábultan, de ugyanakkor egyszerre kétségbeesetten nézett rám.

– Te, hogy... mi... – hörögte, de a felét csak a szájáról tudtam leolvasni, mert nem hallottam semmit a zajban. Nem örültem, hogy eddig eszméletlenül feküdt mellettem, de hogy felébredt és így már vele is foglalkoznom kellett, még bonyolultabbá vált a helyzet, mint azt képzelni tudtam volna.

– Nyugi! – tettem az ujjam a számra, majd megemeltem, hogy jól lássa a kezemben lévő fegyvert. – Minden rendben lesz.

– Ezt mintha már mondtad volna – suttogta, a szavai belevesztek az üvegcsörömpölésbe. 

Elképzelni sem tudtam, hogy milyen fájdalmakkal járhatott az, hogy levágták a szárnyát és, hogy ellátás nélkül itt kuporgott velem a mocsokban egy épphogy kibontakozó csata kellős közepén, de Wallace nem adta fel. Talán tudta, hogy mekkora szükségem van egyáltalán arra, hogy lássam nem vagyok egyedül, ezért bár félig volt nyitva a szeme és még a kezét sem tudta felemelni, az eszméleténél maradt. Az arca olykor eltorzult a kíntól, piszok nagy fájdalmai lehettek, mégsem adta meg magát a tudatlanságnak és ott hevert mellettem a fal mellett, akár egy rongybaba. 

Aztán szapora lábdobogás hallatszott a folyosó másik irányából is, amerről mi jöttünk, majd kardok koccantak össze, penge csapódott pengéhez. Bár, nem mertem felemelni a fejem, megesküdtem volna, hogy egy csapat angyal közeledett felénk. 

– Biztosan nem vagyok épeszű... – téptem le beszéd közben egy csíkot a kabátomról, vagyis a fickó kabátjáról, aki alig fél órája még megakart ölni. 

Wallace érdeklődve nézett rám, de már a beszéd is nehezére esett. Aztán mégis megszólalt, mikor előkaptam a whiskeys üvegeket, majd a textilcsíkokat az palackok szájába tömtem, mire jó pár csepp az ölembe borult és megcsapta az orrom az alkohol szaga. 

– Nem bánnád, ha... – mutatott a fejével Wallace az üveg felé.

Végig sem kellett mondania, az arcára volt írva, hogy mit szeretne. Nem hibáztathattam érte, ezért előbb a szájához emeltem az egyik üveget, és óvatosan megitattam. Még a nyelés is gondot okozott neki, ezért jó pár korty kifolyt a szája szélén, mielőtt sikerült lenyelnie egy kicsit. Nem örültem annak, hogy éppen most támadt kedve iszogatni, de abban reménykedtem, hogy az alkohol valamennyire enyhíti a fájdalmát, ezért szívem szerint az egész üveggel megitattam volna vele. Nem voltam valami túlképzett orvos. 

Mikor úgy nézett ki, hogy már egy cseppet sem bír lenyomni a torkán, a negyedéig kiürült üvegbe is beletömtem egy anyagdarabot, majd előkaptam az öngyújtót. 

– Mit csinálsz? 

– Éppen megmentem az életed – gyújtottam meg a rongy végét, majd bele sem gondolva, hogy abba, hogy mekkora őrültséget csinálok, felálltam és a folyosó vége irányába hajítottam előbb az egyik, aztán nem sokkal később a másik üveget is. Közben azért imádkoztam, hogy legyen valami éghető dolog az angyalok mellett heverő ládákban. Mázlim volt, mert nem csupán tűzveszélyes cuccok voltak benne.

Egy szempillantásnyi ideig volt szerencsém farkasszemet nézni egy megtermett angyallal, aki máris tett egy szapora lépést az irányunkra, majd az üveg szilánkosa robbant a lábánál. Már azelőtt lebuktam és Wallace-re vetettem magam, hogy megláthattam volna a lángokat, de a robbanás ereje még így is elért hozzánk. Egyáltalán nem olyan volt, mint  filmekben. Nem voltak lassított jelenetek, éles fények és lángörvény, vagy legalábbis én nem láttam semmi ehhez hasonlót. Hanem miután felszöktek a lángok és elértek a másik palackhoz is, akkor indult be a buli. Fülsiketítő volt a szűk helyiség miatt, a falak visszaverték az erejét, így százszor erősebbnek érződött, ahogy minden megremegett körülöttünk. A fémpolc ráborult a hátamra, mire még közelebb préselődtem az angyalhoz, majd megcsapott minket a forróság is, de szerencsére a lángok nem értek el hozzánk. 

Kellett pár pillanat, hogy újra szabadon vehessek levegőt és ki merjem nyitni a szemem. Wallace riadt kék tekintete alig egy centire volt tőlem.

– Ezt meg hol tanultad?

– Egy filmben láttam. – Krákogtam, mert teljesen kiszáradt a torkom. – Reméltem, hogy beválik.

Nem láttam az angyal tekintetét, mert éppen a polcot próbáltam lelökni magamról, ez pedig talán szerencse volt. Épp elég, hogy már én is tudtam mennyire vagyok lökött, nem kellett hozzá az ő megerősítése. 

Azonban mikor visszafordultam hozzá, Wallace már újra eszméletlen volt, a homloka egyszerre volt  nyirkos és tűzforró, és hiába nem láttam a gyér, füsttel elkeveredett fényben tisztán, éreztem, hogy újra szivárogni kezdett a vér a hátán lévő sebből. Olyat káromkodtam, hogy abba még egy felnőtt férfi is belepirult volna, majd felnyaláboltam és kihúztam a polcok mögül. A tűz még mindig égett mögöttünk és mivel egyetlen megpörkölődött angyalt sem láttam a közelben, tudtam, hogy még időben visszarohanhattak a lépcső irányába a nyavalyások. Mindent beborított a füst, ahogy a lángoló dobozok és töltényhüvelyek felett átvágtam, félig cipelve, félig húzva az angyalt. Valósággal folyt rólam az izzadság és a füst miatt nem csupán alig láttam, de levegőt sem kaptam rendesen, minden egyes lépés megtétele valóságos kínszenvedés volt. Már félúton voltunk az ajtóhoz, ahonnan a katonák rontottak ki, mikor ijedtemben kővé dermedtem. Ugyanis többé már nem hallatszottak oldalról kiáltások vagy lövések. Csak a félelemmel teli, hátborzongató csend.

Megfordulni sem volt időm, mikor az oldalamnak csapódott valami hatalmas, és ledöntött a hátamról.

Olyan mintha az agyam képtelen lett volna felfogni a szemem elé táruló látványt. Dulakodás közben hiába nem hunytam el percre sem be a szemem, mégsem hittem el, hogy valóság az, amit látok. Mégis, ha nem dolgoznak bennem olyan erősen a túlélésért vívott ösztönök, akkor lebénultam volna a félelemtől. mert sok borzalmat láttam már életemben, és még több szörnyűségen mentem keresztül, erre a látványra mégsem voltam felkészülve. 

Ugyanis egy szörnyeteg támadott meg. Valóságos volt, nem az a mesebeli zöld szörny. És éppen a véremre szomjazott. 

Nem tudtam teljesen kivenni minden egyes részletet a sűrű füsttől és attól, hogy éppen megpróbált leszorítani, ami talán jobb is, mert lehet akkor azonnal feladtam volna a harcot. Így volt időm az oldalába mélyeszteni a tűsarkúm, majd előkapni a fegyvert az övemből és a nem túl hosszú, de annál alaposabb kiképzésnek köszönhetően, amit Jason tartott nekem még az Ellenállás táborában, kibiztosítottam, majd gondolkodás nélkül tüzelni kezdtem. Minden egyes lövésnél éles villanás tört elő a fegyverből, szinte beszakadt a dobhártyám a hangtól és biztosan orrba vágott volna, mikor visszarúg, ha nem tartom két kézzel. Azonban mindez semmi sem volt ahhoz a szörnyűséghez képest, amire céloztam. Ugyanis nem teljesen volt képzeletbeli. Hanem félig egy mutáns angyal volt, félig pedig egy skorpió. 

A felső része úgy nézett ki, mint egy felnőtt férfi. Az izmai valósággal dagadtak, a válla széles volt és a végtagjai arányosak, mégis a kopasz fején túlságosan átlátszódtak az erek, a szemhéja hártyaszerű volt és meg mertem volna esküdni rá, hogy mikor egy hátborzongató morgás tört elő a torkából, miközben valószerűtlenül éles fogakat láttam megvillanni a szájában. A másik fele már kevésbé volt emberi. Az angyalokhoz hasonló szárnya volt, de nem tollai voltak, hanem inkább hártyás volt, és csöpögött róla valamilyen gusztustalan, nyálkaszerű folyadék, mintha most mászott volna ki a medencéből. Leginkább a szitakötőhöz hasonlító szárnyával félig összecsukva próbált verdesni, olyan érzése volt az embernek a láttán, mintha fejlődött volna ki teljesen. A legrémisztőbb része azonban a farcsontjából kinövő skorpiószerű fullánk volt, amivel össze-vissza csapkodott körülöttünk, többször majdnem el is talált. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a farka végén lévő hatalmas fullánkra, hogy még a kétméteres közelében se akarjak tartózkodni, nemhogy a kezei között. 

Több golyó elvétette és további üvegek meg dobozok robbantak fel a lövésem hatására, annyira ficánkolt, de párat sikerült a mellkasába és kettőt a vállába is röpítenem, miközben folyamatosan utánam kapálózott. Annyira görcsösen szorongattam a fegyvert, hogy észre sem vettem, hiába húzom meg újra és újra a ravaszt, a tár teljesen kiürült. A skorpióangyal, pedig még mindig nagyon is életben volt és újra felém csapott a fullánkjával. Az oldalamra gördültem, így a fullánkja miliméterekkel a vállam mellett csapódott bele a földbe, aztán a fejéhez vágtam a fegyvert, végül előrántottam a késemet az övemből. Nem volt időm megtervezni a stratégiát, gyenge pontot találni rajta vagy éppen azon gondolkodni, hogy mi van Wallace-szel, aki valahol ott fekhetett mögöttem a tócsában, ami félig a lényről csöpögő nyálkás folyadék lehetett, de akadtak olyan sötét részei is, aminek az eredetét nem akartam tudni. 

Nem teketóriáztam, egyből a mellkasába mártottam a késem, majd a lendülettől vezérelve a markolatig belenyomtam, mire a lány fülsértő hangon felvisított és kapálózni kezdett. Visszakézből pofon vágott, mire azonnal elterültem a földön, majd a fullánkja többször és veszélyesen közel került az arcomhoz, miközben tovább folytatta a haláltusát. Feljajdultam a számba hasító éles fájdalom miatt, mire azonnal vér ízét éreztem a nyelvemen, de nem volt időm a sebeimet nyalogatni, mert még mindig túlságosan közel voltam hozzá. Csúszni kezdtem hátrafelé, mert annyira rettegtem, hogy eszembe sem jutott felállni. Egészen addig még levegőt sem mertem venni, amíg el nem hallgatott és a saját sötét vérébe fagyva össze nem esett a földön. Undorodva gurultam arrébb, majd húztam magam alá a lábam, hogy feltápászkodjak, mikor ez eddig élettelennek hitt karja megmozdult, majd elkapta a lábam. 

Olyan erővel rántotta mag, hogy azonnal hátraestem, egyenesen egy ládára, amit ripityára törtem. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy maga felé ránt, de teljesen pánikba estem, képtelen voltam épp ésszel gondolkodni. Rúgkapálni kezdtem és megpróbáltam bármibe belekapaszkodni, ami csak tudtam, hogy ne húzhasson oda magához, de erősebb volt. Gurgulázó hang kíséretében emelte fel a fejét, a szájából vér bugyogott elő, ahogy felém fordult. A tekintete kísértetiesen üveges volt, mégis volt elég ereje ahhoz, hogy még egy utolsó rántson rajtam, majd a magasba emelje a farkát. 

Felsikolthattam, de szinte nem is fogtam fel, hogy az az én hangom. Nem volt idő búcsúra és utolsó szép gondolatokra, egyedül a szurokfekete, méregtől csöpögő fullánkját láttam magam előtt, ahogy felém lendíti, majd behunytam a szemem. Lehet, hogy harcos típusnak vallottam magam, de a szívem mélyén pont ugyanolyan gyáva voltam, mint azok, akik be merték ezt vallani. Rettegtem.

Azonban a várt emberfeletti kín elmaradt, csupán egy suhintást hallottam, amit valamilyen undorító cuppanás követett és egy puffanás a lábam előtt. Azonnal kinyitottam a szemem, de az engem fogadó látványra pont úgy nem voltam felkészülve, mint a mutáns skorpióangyalra sem. 

Ugyanis nem sokkal előttem egy angyal állt, a kezéről még mindig csöpögött a fekete, ragacsos vér, mintha puszta kézzel választotta volna le a mutáns szörny farkát a testéről. Azonban ez az angyal nem olyan volt, mint a többiek. Mert bármennyire is voltak a mi világunkat megszálló angyalok ördögiek, az előttem álló pontosan úgy nézett ki, mint aki most szállt fel a Pokolból. Hatalmas démonszerű, bőr szárnyai éles karmokban végződtek és olyan áttetsző hártya feszült köztük, hogy szinte át lehetett látni rajtuk. Mégsem a szárnyaktól rázott ki a hideg. Hanem a karjában fekvő élettelen test láttán. 

Szinte ösztönösen Wallace felé kezdtem el kúszni és addig nem nyugodtam, amíg nem álltam meg előtte remegő térddel. Biztos voltam benne, hogy a kisujjában több erő van, mint bennem, akinek ráadásul már semmilyen fegyvere nincs, de nem hagyhattam, hogy Wallace újra Beliel, vagy Uriel karmai közé kerüljön. Ő már egyszer megszenvedett az én szabadságomért. 

– Ne-ne merj a közelébe jönni! – Nem tudom honnan szedtem a bátorságot ahhoz, hogy így szóljak hozzá, egyszerűen csak kitört belőlem. 

Azonban nem csak engem lepett meg, a kis kirohanásom láthatóan őt is kizökkentette a kábulatból, amivel eddig a halott skorpióangyalt figyelte. Tett egy lépést az irányomba, mire védekezően magam elé emeltem a kezem, de megállt. Aztán rám emelte döbbenetesen kék szemét, és megszólalt.

– Éppen az imént mentettelek meg. – A hangja élettelenül csengett, hiába engem nézett, mégis úgy éreztem, hogy nem lát. 

Ekkor ismertem fel a kezében lévő lányt. Vörös koktélruháját a szállodai alkalmazottak ruhájára cserélte. Őt is nyakig beborította nyálka és a vér, a haja eltakarta az arca nagy részét, mégis sütött róla, hogy nem csupán alszik. Ő volt az a lány, akivel korábban odafent láttam. Őt csókolta olyan hevesen, majd lökte el magától, aztán nem sokkal később ez a lány volt az, aki Uriel páholyában nyakon öntötte pezsgővel az albínó angyalt és oldalazott ki utána észrevétlenül a helyiségből. 

– Köszönöm. – Szívesen az orrára kötöttem volna, hogy nem szorulok senki segítségégre, de nem hittem, hogy még ha lett volna egy új tár is a pisztolyban, akkor egy percig is egyenesen tudtam volna tartani, annyira remegett még mindig a kezem. 

– Neki köszönheted az életed. – Nézett le a kezében lévő lányra. – Őt nem tudtam megmenteni. –Bár csupa vér és mocsok volt, ráadásul két denevérszárny állt ki a hátából olyan gyengédséggel vegyes ragaszkodással nézett a le a lányra, hogy szinte mellbevágott. – Most pedig tűnj el és ne gyere vissza, mert úgy végzed mint ő! – mordult fel már kevésbé barátságos hangnemben. 

Szívesen Wallace mellé térdeltem volna, de nem mertem a démonszárnyú angyalnak hátat fordítani, hiába akartam minél előbb eltűnni innen. Azonban volt még egy kérdésem. 

– Hogy hívnak?

– Nem tanították meg neked, hogy a neveknek hatalma van? – nézett fel rám lassan. Kék szeme szinte tűzben égett. Nem szívesen szálltam volna vele szembe. 

– De, ezért kérdezem. – Pontosan emlékeztem a napra, mikor Michael erről okított. Elvégre neki is napokba telt, mire kinyögte, hogy ki is ő. 

Méricskélt egy ideig, majd lepillantott a lábamnál fekvő Wallace-re és elkerekedett a szeme. 

– Ő mit keres itt? És...

– Válaszolok a kérdésedre, ha te is az enyémre. – Vágtam a szavába, megelőzve a kérdését, hogy hová lettek Wallace szárnyai. 

Haragos arcot vágott. Egy szempillantásnyi ideig azt hittem egyszerűen képes és ott hagy, vagy rosszabb, végül mégis beszélni kezdett. A hangja lemondó volt, mintha már régen kiveszett volna belőle az élni akarás. Talán így is volt. 

– Rafael vagyok. Nem mintha már annyira számítana.

Erre azonnal felkaptam a fejem. Ha nem történtek volna már eddig is felfoghatatlan dolog köztem, most alig hittem volna a fülemnek. Mázli, hogy már az egész életem csak ilyen dolgok körül forgott. 

– Nekem számít. És Michaelnek is számít. Wallace-nek is számít. – Nem hagytam szóhoz jutni, nehogy belekössön a szavaimba. Ismertem a nevét Michael és Wallace beszámolóiból is, tudtam hogy ők bíztak benne. Akkor nekem is azt kellett tennem. – Michael miatt vagyok itt. Pár hete eltűnt és Uriel keze lehet a dologban. Ahogy abban is, hogy Wallace elvesztette a szárnyait. Uriel parancsára történt. 

Felmordult, de meg sem moccant. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy mi történt Wallace szárnyaival, fájdalom villant meg a szemében és őszinte részvéttel fordult a mögöttem fekvő angyal felé egy pillanatra, majd épp olyan gyorsan tüntetett el minden érzelmet az arcáról, ahogy megjelent rajta, hogy aztán újra hűvösen méricskélhessen.

– Honnan ismered Michaelt?

– Vele utaztam egy ideig. Pár hete találkoztunk Greenville-ben. Aztán mikor a társai érte jöttek elváltunk egymástól, ők pedig visszaindultak ide, de soha nem érkeztek meg. Wallace szerint...

– Ide figyelj, Ember lánya! – Szólt közbe pont úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt én. – Ez nem a te dolgod. Maradj ki belőle!

– De igenis az enyém! Mert szeretem. – Már másodszorra mondtam ezt az este folyamán és kezdtem egyre jobban elhinni, hogy igaz. 

– Akkor a szereteted és a hűséged fog a sírba vinni, pont úgy, ahogy őt is. – Nézett le újra az ismeretlen lányra. – Ez nem a te harcod. Ha élni akarsz felejts el mindent amit itt láttál. Felejts el minket!

– Gyáva vagy! – Tört ki belőlem akaratlanul is. Most, hogy itt álltam valaki olyannal szemben, aki Michael és Wallace oldalán állt és segíthetett volna, fel nem foghattam, hogy miért nem teszi azt. – Gyáva vagy, ha ilyen egyszerűen képes vagy feladni!

– De legalább életben vagyok. – Nem kiabált, még csak nem is emelte fel a hangját, ami pont olyan élettelen volt, akár a karjában lévő lány. – Neked is ezt az utat kéne választanod. 

– De én... – kezdtem bele, mikor a fejünk felett felrobbant valami, amibe még a falak is beleremegtek. Oldalra zuhantam és a falnak estem, de a földrengés nem maradt abba. További üvegcsörömpölés hallatszott a folyosó végéről és fegyverropogás fentről. Ezek szerint Obiék akciója elkezdődött. Azonnal el kellett tűnnöm innen. 

– Menj! – fordult meg, majd a válla fölött visszanézett rám. – Őt pedig vidd magaddal és vigyázz rá! – mutatott Wallace felé. – Többé már nem angyal, és a te kezedben van az élete. Megérdemel egy új esélyt, és valakit, akit senki nem vesz el tőle.

– Miről besz... – kezdtem bele, de máris megfordult és elindult az ellenkező iránya. – Várj már!

Nem állt meg, úgy tett mint aki nem hallja, pedig hiába nyomták el a szavaimat a robbanások és lövések, tudtam, hogy érti mit mondok. 

– Michaelnek szüksége van rád! – próbálkoztam újra, de ezúttal sem jártam sikerrel, ezért egy folytattam egy szép, összetett káromkodással, majd felnyaláboltam Wallace-t és a hátamra vettem. 

Alig álltam a lábamon, mégis sikerült félig cipelve, félig magam után húzva elhagyni vele a sötét folyosót az oldalajtón át, ami a garázsba nyílt. Minden akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy kitámogassam a Fészekből, ahol közben megkezdődött az igazi csetepaté a fejünk felett. Már a szálloda mögött sikátorban jártunk, mikor a kaszinó része a levegőbe repült, és beborította az eget a tűzorkán. A falnak támaszkodtam, majd átvetettem Wallace ernyedt karját a vállamon és folytattam az utamat előre, mert minél távolabbra kellett jutnom. 

Véghez vittük a lehetetlent: élve elhagytuk az angyalok Fészkét. Noha, a tervünk nem sikerült, Wallace elvesztette a szárnyát és jelenleg életveszélyben forgott, én is szereztem pár csúnya sérülést a mutáns angyallal és a férfiakkal való verekedés alatt, mégis úgy éreztem, hogy jól jártunk. Mert életben voltunk és ennél nagyobb dolgot még csak nem is kívánhattunk volna.