Annyira megdöbbentett a látvány, hogy szinte teljes kábulatban botladoztam oda a sötét és vértől mocskos padlón az angyal eszméletlen testéhez és térdeltem le mellé a koszba. Az oldalára fordítottam és megemeltem a fejét úgy húztam magamhoz és paskoltam meg gyengéden az arcát.

- Wallace? - söpörtem ki pár véres tincset a homlokából. Túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássam a sebeit, de annyit meg tudtam állapítani, hogy alapos munkát végeztek és minden egyes porcot és csontot átvágtak, nem maradt a hajdanán gyönyörű szárnyaiból semmi csupán két véres seb a háta közepén. 

Az egész teste úszott az izzadságban és a vérben, ami mostanra teljesen átáztatta a ruháját. Nem tudtam, hogy mekkora vérveszteség halálos egy angyal számára, de ennyitől egy ember már régen feldobta volna a bakancsot, ezért reménykedtem abban, hogy az esetleges fertőzéseket is jobban bírja. A megfújt bicskámmal hosszú csíkokra szaggattam a biztonsági őr kabátját, aztán azokat összesodorva óvatosan a sebeire tekertem, hogy valahogy csillapítsam a vérzést. Még álmában is felnyögött a fájdalomtól, de muszáj volt tennem valamit. Régebben gyakran láttam el a sérüléseimet, amiket az edzéseken szereztem, de azok sosem voltak súlyosabbak pár ficamnál, húzódásnál vagy éppen csúnyább horzsolásnál, ezért nem nagyon volt ötletem, hogy mit kellene tennem a sebével. Orvost nem hívhattam és minél előbb ki kellett vinnem innen, de nem mozdíthattam meg ilyen állapotban. 

Annyit azért tudtam, hogy a vérveszteség a legfontosabb most, ha pedig az elállt fertőtlenítenem kell a sebet és bekötözni, miközben a pácienst telenyomtam fájdalomcsillapítóval. Ehhez képest itt voltam teljesen egyedül az angyalok pincéjében és csupán egy mágneskártya volt nálam. Nem voltak túl rózsásak a kilátásaim. 

Mégsem hagyhattam magára Wallace-t. Ahogy ott feküdt az ölemben, elhatároztam, hogy bármi történik is, azon leszek, hogy megmentsem. Nem túl hétköznapi körülmények között találkoztunk, de nem csupán a bizalmába avatott, kész lett volna segíteni, aztán a saját életét adta az enyémért, pedig nem is ismert és nem tartozott nekem semmivel. Éppen ezért rászolgált, hogy viszonozzam ezt a szívességet. Megszorítottam a kezét, ha esetleg annyira a tudatánál lett volna, hogy érzékelje a jelenlétem, aztán a maradék kabát cafatokból újabb réteg kötést fabrikáltam a hátára és a hóna alatt csomóztam össze. Nagydarab egy fickó volt, mégsem hittem hogy van annyi kiló, mint én, ami hasznára lehetett a repülés során. Már az utolsó csíkoknál jártam, amikor meghallottam a hangokat a lépcső felől és megdermedtem a mozdulat közben. Ha nyílik az ajtó, a túloldalon lévő fény minket is megvilágít, ezért magamban bocsánatért esedezve az angyalhoz, a hóna alatt összekulcsoltam a kezem és a fal mellett sorakozó dobozok felé kezdtem húzni. Annyira nem voltak nagyok, hogy mindkettőnket elrejtsenek, ha elhaladnak mellettünk, de jobb ötletem nem volt, legalábbis egyelőre. 

- Egyébként, mi ez? - vágta ki az ajtót egy számomra ismeretlen, sötét egyenruhába bújt férfi, majd támaszkodott neki a hátával, hogy a társa be tudjon tolni egy hatalmas dobozt. Teljesen a falhoz lapultam, ezért nem láttam tisztán őket, de annyit ki tudtam venni, hogy az egyikük velem egymagas lehet, míg a másikuk, aki éppen a fadobozt tolta kész óriás lehet.

- Hugh ajándéka a főnöknek. - Válaszolta az óriás, aztán bezárta maga mögött az ajtót. - Azt hiszi az a kretén, hogy ettől majd előléptetik. 

- Attól függ mi van benne - emelte fel pár centi magasra az alacsonyabb férfi a láda tetejét, mire a társa rávágta a kezét. 

- Eszednél vagy? Bármi lehet benne! - mordult fel. - Talán elfelejtetted, hogy mi van a folyosó végén?!

Ezzel az én érdeklődésemet is sikerült felkeltenie, mert tisztán érezhető volt a hangjában lévő színtiszta rettegés. Ha pedig egy hozzá hasonló gorillára is rá tudta hozni valami a frászt, akkor az tuti nem a Húsvéti nyuszi volt. Annyira lefoglalt, hogy a két idegen után leskelődjek, csak az utolsó pillanatban láttam meg, hogy Wallace lassan kinyitja a szemét és hunyorogva néz fel rám. Aztán megszólalt én pedig már régen elkéstem azzal, hogy befogjam a száját. 

- Neriah... húgom... mondd, mit keresel itt? - a hangja rekedtes és halk volt, de ahhoz pont elég hangos, hogy a lépcső tetején lévő két fickó meghallja. Egyszerre fordultak arra, amerre minket sejtettek, elkéstem azzal, hogy meglepem őket, a pezsgős trükköt sem vethettem már be, ezért egyetlen dolgot tehettem: előléptem a rejtekhelyről. 

- Ki van ott? - lépett el a doboz mellől az alacsonyabb és tett pár tétova lépést a lépcső irányába. 

- Helló, fiúk! - intettem feléjük bátortalanul. Reménykedtem, hogy ezúttal pontosan úgy nézek ki, mint amilyennek érzem magam. Egy elveszett, ijedt kamaszlánynak, akinek csupa vér a keze és a ruhája, ami messziről akár úgy is tűnhet, mintha az enyém lenne. 

- Mit keresel itt? 

- Eltévedtem. Becsukódott egy ajtó, aztán itt találtam magam, egyedül a hidegben. Már nagyon féltem. - Magamhoz képest egész megnyerő alakítást nyújthattam, mert a lépcső tetején álló fickó elindult lefelé, de valamiért mégsem tűntek úgy, mint akik elhitték a mesémet.

- Ne szórakozz, kislány! Hogy jutottál le?

Új történtet kellett kitalálnom. Lehetőleg azonnal.

- Jó, jó - emeltem fel megadóan a kezem. - Peter és én lejöttünk kicsit szórakozni, aztán kiderült, hogy teljesen részeg és sértegetni kezdett egy angyalt, aki meglátta. Dulakodni kezdtek. Én elbújtam közben, de Peter... ő... - lehajtottam a fejem, mire a hajam az arcomba hullott, ezért csak a szipogást hallották. - Ő meghalt. 

Nem volt valami Oscar díjas műsor, de megtetette a hatását, főleg akkor, mikor az egyikük nem túl barátságos módon rám világított egy elemlámpával, így már mindketten látták, hogy csupa vér a kezem. Elborzadva néztek rám, de nem kételkedtek egy percig sem. Ez sok mindent elárult a munkaadóik rossz szokásairól. Hiszen kinek tűnne fel, hogy ha valaki felbosszant egy angyalt, azok héba-hóba elteszik az illetőt láb alól?

Bár hittek nekem, attól még váltottak egy aggodalmas pillantást. Előbb rám, majd a terem végén lévő átjáró felé néztek, ahol az a bizonyos folyosó lehetett, aminek a végén lévő borzalmat említették. Az arcukra volt írva, hogy azt találgatják, vajon elmentem-e odáig. 

- És mondd csak, kislány... Miért nem hívtál segítséget?

Próbáltam úgy tenni, mint akit nem bosszant halálosan a becenév, mert sejtettem, hogy hamarosan úgy is lehetőségem lesz elégtételt venni ezért. Ijedten húztam össze magam, majd remegő hangon folytattam.

- Nem mertem előbújni... Peter... Szerettem őt... Ő nem lehet halott. Ő nem... 

Eléggé megerőltettem magam, ezért pár apró könnycseppet is sikerült elővarázsolnom, amik végigfolytak az arcomon és szétkenték a gondosan felkent sminkem. Ez volt az utolsó lökés, a lépcsőhöz közelebbi férfi megindult lefelé, de már egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. Már-már azt mondtam volna, hogy együttérzéssel a szemében nézett rám. 

Ha nem tudtam volna, hogy mivel foglalatoskodnak még bűntudatom is lett volna, amiért így átvágtam őket. Ehhez képest csak gratulálni tudtam magamnak az alakításért és hagyni, hogy a harag, ami a szállodában való tartózkodásom óta csak nőtt bennem, elárasszon és beburkolózhassak vele. A haragból erőt meríthettem és úgy tűnt, egészen kimeríthetetlen forrássá változott az elmúlt hónapok folyamán. Minden szomorúságom és félelmem haraggá változott, szinte már nem is éreztem mást, csak dühöt. Dühös voltam a felém közelítő férfiakra, Urielre és az összes többi angyalra, az emberségre, amiért feladta a harcot, Wallace-re, amiért olyan könnyedén feladta magát, Michael-re, amiért lelépett, Martin bácsira, amiért háborúsdit játszott és meg sem próbált a nyomomra bukkanni, legvégül pedig saját magamra, amiért ebbe a kilátástalan helyzetbe kerültem. Mert ha nem lett volna elég zavaros a mostani világ, nekem még a saját életemet is sikerült túlkomplikálnom, amikor szövetséget kötöttem egy angyallal. Miért is? Pár jó történetért meg azért, mert olyan magányos voltam? Gyenge voltam, erre pedig nem volt bocsánat. 

- Jól van, bébi - folytatta az útját felém a férfi, de közben sikerült a saját vesztét előrébb hoznia a becenév miatt. - Minden rendben lesz. Te és én most felmegyünk, oké? A folyosó végén vannak a barátaink, ők majd segíteni fognak...

Ekkor esett le, hogy hiába vették be a történetem, ebből a dologból sehogy sem kerülhetek ki csetepaté nélkül. Talán ostobaság volt a részemről, de nem nagyon bánkódtam emiatt, azok után, hogy az együttérzés álcája mögé bújva akartak a folyosó végén rejtőző rémség karmai közé lökni. 

- Köszönöm - szinte égette ez az egy szó a számat, ahogy kimondtam. 

Eddig a ládával foglalatoskodó férfi is lesietett a társa mellé, majd megálltak pár méternyire tőlem. Imádkoztam, hogy Wallace fogja be, mert nem tudtam egyszerre két felé szakadni. Szerencsére egy pisszenés sem hallatszott a ládák mögül, de nem tudtam eldönteni, hogy örüljek emiatt vagy kezdjek el pánikba esni, attól rettegve, hogy talán már késő. 

- Gyere, cica - intett hívogatóan a másik és sikerült még előkelőbb helyet kivívnia ezzel az egyetlen mondatával a seggfej listámon, mint a társának. 

Csakhogy azzal nem számolt, hogy mikor kedvesnek szánt mozdulattal felemelte a karját, szétnyílt a kabátja, így felfedte az alatt lévő pisztolyt, ami egy tokban várakozott az övén. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy mindhárman a fegyver felé nézünk, de már késő volt. Meglátták, hogy észrevettem és csak egy szempillantásnyi idővel rándultam össze a stukker láttán, mint az illendő lett volna.

- Mit is mondtál, hogy jutottatok ide le? - köszörülte meg a torkát a másik férfi. Érezhetően feltámadt a gyanakvás a hangjában.

- Nem mondtam. 

Eljött az idő. Addig kellett cselekednem, amíg még előnyöm volt. Most vagy soha. 

A fegyveres fickóra vetettem magam, majd egyetlen jól irányzott és persze nem túl szabályos mozdulattal torkon vágtam, majd ágyékba könyököltem és már a pisztoly után kaptam. Alig pár pillanatig tartott az egész, a társa pedig résen is volt és már azelőtt utánam kapott, hogy megszerezhettem volna a fegyvert. Volt ugyan még nálam egy bicska, de azzal nem sokra mentem, ezért inkább kihasználtam a magassarkúm nyújtotta kevés előnyt és amilyen erősen csak tudtam, az arca felé rúgtam. Elvétettem a célt, de még így is nagyot koppant a cipőm talpa a halántékán, mire oldalra zuhant. Nem volt időm megszemlélni a művem, mert a műsor folytatódott, a meglepetés erejének nyoma veszett, és mindketten feltápászkodni próbáltak. A fegyveres a pisztolyával egyből a mellkasomat a mellkasomat célozta meg, de mivel még mindig csak térdelt, nem tudta megakadályozni, hogy előbb félreüssem a kezét, majd az ágyékába rúgjak. Összegörnyedt a fájdalomtól és kiejtette a kezéből a fegyvert, ami hatalmas robajjal zuhant a hideg kőre, szerencsére kibiztosítani már nem volt ideje, ezért ne sült el véletlenül magától. Amíg vele voltam elfoglalva, a társa mögém került és cseppet sem finom mozdulattal átkarolt, a kezem a testem mellé szorítva. Annyiszor próbáltuk el ezt a fajta fojtófogást az edzésen, hogy ösztönös mozdulatokkal vágtam hátra a fejem és találtam el az orrát, majd rúgtam ki alóla a térdét és vetődtem oldalra, mikor enyhült a szorítása és a orrához kapott, amiből csak úgy ömlött a vér. 

Pár pillanatnyi időm volt, mialatt szusszantam egyet, majd megpróbáltam kitapogatni a pisztolyt a földön, de mielőtt a markomba zárhattam volna, a tulajdonosa kirúgta és kiütötte alólam a lábam, mire fájdalmasan összerogytam. Hangosan szitkozódtam, ahogy bevertem a térdem a kőpadlón, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy magammal rántsam. Ekkor valami megcsillant a kezében. Már azelőtt oldalra gurultam, hogy felfogtam volna, egy kést szorongat. Egy bitang nagy kést. Kezdtem sokallni, hogy a pisztoly mellé még kése is van. 

Mivel engem nem talált el, szintén nem túl udvarias mozdulattal, a hajamba markolt, majd úgy rántott magához, mire tovább folytattam a szitkozódást, mert lefogadtam volna, hogy egy jó nagy része a frissen beszárított tincseimnek a kezében maradt, majd kiütöttem a kést a kezéből, mire az is a földön végezte. Nem próbált utána kapni, tisztában volt vele, hogy nem kell ide kés, mert a puszta testi erejét felhasználva is felém tud kerekedni, ezért a nyakam után kapott és összezárta a kezét körülötte. Nem nagyon tetszett a dolgok jelen állása. 

A társa még mindig nem bukkant fel mellettünk, ezért kizárólagos alapon még mindig a vérző orrával volt elfoglalva, ami csak az én malmomra hajtotta a vizet. Hogy kiszabaduljak a fegyveres szorításából, az edzésen tanult mozdulattal a keze közé dugtam az enyémet, majd egyszerre két oldalra vágtam a kezem, mire az övé lecsúszott a nyakamról a lendülettől. Nem értem rá bámészkodni, hanem azonnal gyomorszájon könyököltem, mire leterült a földön. Végső csapásként még jól orrba is vágtam, de olyan erősen, hogy éles fájdalom nyílalt az öklömbe, az ujjperceim pedig megroppantak. Szerencsére ettől már kifeküdt ezért minden figyelmemet az orrára szorító kezű társának szentelhettem, akit könnyedén elintéztem. A társa fegyverével ütöttem le, mielőtt felemelhette volna a fejét. Nem éreztem szemernyi bűntudatot sem emiatt az adrenalin valósággal patakzott az ereimben, ahogy feltápászkodtam, magamhoz vettem a fegyvereket a földről és lesimítottam a ruhám menet közben. A fegyvertokot az övével együtt szedtem le az eszméletlen férfiről, majd kötöttem magamra és tűztem bele a kést is, aztán a másik pasas övével és a cipőfűzőjükkel megkötöztem őket, egy alapos motozás után. Az egyetlen használható dolog egy öngyújtó volt, amit még találtam náluk, de ugyebár, ajándék lónak ne nézd a fogát, így azt is az övön lévő rekeszbe süllyesztettem. 

Diadalmas arccal siettem vissza Wallace-hez, aki eszméletlenül terült el a földön, de még életben volt. 

- Minden rendben lesz - ismételtem meg neki a fegyveres fickó szavait, de ezúttal komolyan is gondoltam. 

Ötletem sem volt, hogy hogyan vigyem ki innen, pedig nem nagyon teketóriázhattam, mert Obiék terve hamarosan akcióba lépett. Vissza nem mehettünk a hotel felé, ez pedig azt jelentette, hogy az egyetlen másik lehetőségünk a sötét és borzalmakkal teli folyosó volt, ami az alaksort köthette össze pár rakodóhelyiséggel és ha mázlim volt, akkor a parkolóval is, ahol biztosan kijuthattunk. Már csak végig kellett cipelnem egy eszméletlen és életveszélyes sebeket szerzett angyalt a valóságos háborús övezetnek beillő terepen. Biztosan hétfő volt, hogy ekkora megpróbáltatások szakadtak a nyakamba. 

Mikor meggyőződtem róla, hogy Wallace még kitart, gyorsan fellopakodtam a lépcsőn, hogy megszemléljem mit is próbáltak lehozni abban a ládában valakinek ajándékba, abban bízva, hogy fegyverek lesznek benne. Miután felnyitottam, akaratlanul is hangot adtam a csalódottságomnak, amiért nemhogy fegyverek vagy élelem, még csak nem is valamilyen katonai felszerelés, hanem pár üveg whiskeynek kinéző palack lapult a mélyén. Már éppen megindultam volna visszafelé, mikor lepillantottam az övemen lévő öngyújtóra és egy őrült terv kezdett el körvonalazódni bennem. 

Eddig is tudtam, hogy nem lehetek teljesen százas, ha képes voltam az angyalok fészkébe belopózni egy angyal után, de amit kitaláltam, az semmi sem volt ahhoz képest. Néha komolyan megrémültem magamtól, mégis nyugodt szívvel kaptam ki két üveget, mert többet nem bírtam volna el, majd a fegyveres férfiről leszedett kabát zsebeibe gyömöszöltem őket és visszasiettem az angyalomhoz, hogy kitaláljam hogyan fogunk innen kijutni. 

Azonban úgy tűnt nem kellett sokáig ötletelnem, mert helyettem eldöntötték a dolgokat, mikor éles sziréna szólalt meg odakintről és hallatszott be ide is, majd szapora lábdobogás és kiáltások követték. Nem hittem, hogy az eszméletlen recepciós, vagy biztonsági őr miatt kezdtek odafent pánikolni, ahogy a velem szemben kiterült két megkötözött alak sem lehetett létfontosságú, ami csak azt jelenthette, hogy vagy Obiék terve sült el máshogy vagy valaki más is akciózni kezdett odafent. Nem hezitálhattam tovább, átvetettem az ájult angyal egyik karját a vállamon, majd a derekánál fogva elindultam vele a kihalt folyosó irányába, aminek a végéről halovány fény derengett. Abban bíztam, hogy a fenyegetés előttünk lesz, ők pedig így nem láthatják, hogy Wallace egy szárny nélküli angyal, ezért könnyedén elő tudom újra adni a mesémet a részeges barátomról, ha úgy hozná a helyzet. 

Még az alagút feléig sem jutottunk, mikor több dolog is történt egyszerre. Az egyik pillanatban kivágódott az oldalunkon egy ajtó, amit nem vettem észre és egy rakás fegyveres özönlött ki rajta, a következőben pedig hátborzongató csörömpöléssel összetört valamiféle üveg a folyosó végén, és cuppogó hangok kíséretében a mi irányunkba mászni kezdett valami. Csúszott, de használhatta hozzá az egyik végtagját is, mert valamilyen kopogás is társult a közeledtéhez. Csak később jöttem rá, hogy nem kopogás vagy dübörgés volt, hanem annak volt ilyen hangja, ahogy az éles körme érintkezett  padlóval. A fegyveresek nem vesztegettek ránk egy pillantást sem, hanem egyből tüzelni kezdtek a folyosó végén lévő lény felé, de már elkéstek. Ugyanis újabb ismeretlen eredetű teremtmények csatlakoztak hozzá. 

Megszorítottam Wallace kezét, majd lefektettem a földre és elé állam a kezemben a fegyverrel. Nem hittem, hogy élve kijutunk innen.