– Lehetetlen... – mormogta mellettem Wallace, de mégis megindult egyenesen abba az irányba, amerre Keith mutatott és magával rángatott engem is, hogy a rejtélyes Rafael nyomára bukkanjunk. 

Nem értettem, hogy miért lett hirtelen a Michael-lel egy időben eltűnt angyal akkora szám, ha Uriel is itt volt a közelben, de nem ellenkeztem egészen addig, amíg a szöszi angyal keresztülrángatott a termen és megindult velem a kijárat felé, ahol egy hosszú folyosón még gyülekeztek a bejutni vágyó angyalok és emberek egyaránt. Feltűnő hely volt, ezért nem hittem nagyon abban, hogy a titokzatos Rafael pont odabent bújt el, de szemmel láthatóan Keith és Wallace így gondolta.

– Nem kellene inkább itt maradnunk? – húztam vissza finoman az angyalt. – Mindjárt kezdődik a buli.

– Ez fontosabb.

– Szerintem nem.

– De az én döntésem, kedvesem – fonta a karját szorosabban a derekamra. 

– Akkor én inkább innék még egyet – néztem ártatlanul rá és próbáltam meg lefejteni a kezét magamról. Kezdett bosszantani, hogy már jó ideje itt voltunk és eddig csak iszogattunk meg csacsogtunk, most pedig egy idegent kerestünk, aki nem is biztos, hogy itt volt.

– Nem engedhetlek el egyedül, hiszen ma este én vagyok a kísérőd.

– Akkor talán keresnem kellene egy újat.

– Nálam jobbat nem találsz.

– Hagyd a csajt, Wallace – lépett ekkor vissza hozzánk Keith, aki pár méterrel előttünk haladt eddig, de feltűnt neki, hogy nem követjük egy ideje. – Menjünk!

Wallace vetett rám még egy utolsó haragos pillantást, aztán magamra hagyott a tömegben. Szinte pillanatok alatt beleolvadt a fényes tollak és csillogó koktélruhák elegyébe, én pedig pár pillanattal később már kezdtem azt érezni, hogy ez az egész egy nagy hiba volt. Mert hiába nem érdekeltek különösebben a dolgai és csak Michael-t szerettem volna megtalálni, vele jöttem ide. Csak ő tudta kiszedni Urielből, hogy mit művelt a vezetőjével és társaival, szükségem volt rá. Csupán azt nem tudtam, hogy miért is szeretnék ennyire belefolyni ezekbe a dolgokba. Itt volt az ideje, hogy meglépjek, hiszen én megpróbáltam. Nem az én hibám volt, hogy Michael nem volt itt, sem az ami egyébként is történt. Semmi közöm nem volt ehhez az egészhez. 

Nem ácsoroghattam ott, mint egy idióta nem messze a bejárattól, ezért villámgyorsan döntenem kellett. Elindultam Wallace és Keith után, de nem bejutásra vágyók irányába, hanem amerre a ruhatárat és a kijáratot sejtettem. Minél előbb le kellett lépnem innen. 

Eddig nem is volt alkalmam megfigyelni, hogy a jelenlevők között alig akadt pár angyalnő, mert a nők többsége ember, míg férfiakból legalább annyi van, mint angyalról, páran meg csak nem is pincérruhát viselnek, hanem elvegyülnek az angyalok között, mintha hozzájuk tartoznának. A következő észrevételem az angyalkardok, illetve azoknak a hiánya volt. Wallace és Keith oldalán ugyan ott lógott egy, de a mellettem elhaladó angyalok többségén nem láttam, ráadásul ők nem is voltak olyan megtermettek és izmosak mint ők, ezek szerint nem mindegyikük volt harcos. Abban amit Michael mondott korábban nem tudtam eldönteni, hogy minden társa igazi harcos e, mert nem állt szándékában megosztani ilyen információkat velem, legalább most már tudtam valamit. 

Lehajtott fejjel haladtam el pár valóságos Rambónak kinéző szárnyas mellett, akik csillogó ruhás szépségekkel vették körbe magukat, majd fordultam be a sarkon, ahol pár pillanatra meg kellett torpannom, hogy elengedjem őket. Ez idő alatt volt szerencsém látni, ahogy nem sokkal mellettem egy fehér szárnyú angyal olyan hevesen zár a karjába egy velem egykorúnak kinéző lányt és nyomja a száját az övére, mintha ez lenne az utolsó cselekedete életében. Tudtam, hogy nem túl illendő dolog bámulni őket, mégsem tudtam levenni a szemem róluk, mert kísértetiesen hasonlítottak ránk Michaellel. Aztán hosszú másodpercekkel később az angyal arrébb hajolt, így már a markáns vonásait is szemügyre tudtam venni, majd a lány fülében hajolt. 

– Valamit tudnod kell – suttogta. A szeme onnan, ahol én álltam egészen sötétnek tűnt, de bármiben elfogadtam volna, hogy egy ilyen karakteres archoz kék vagy zöld szem társult. – Még csak nem is kedvellek. 

Pont az utolsó pillanatban sütöttem le a szemem és tettem úgy, mintha a cipőm orra hirtelen nagyon érdekessé vált volna, amikor az angyal elhaladt mellettem a terem irányába magára hagyva a lányt, akiről csak úgy sütött az elkeseredettség. Egy pillantásból meg tudtam ítélni, hogy ő érezhetett valamit a seggfej angyal iránt, aki hiába csókolgatta olyan hévvel, mégis ilyen  ocsmány módon koptatta le. Legalább most már tudtam, hogy minden angyal hasonlít valamiben.

Ha mást nem is tehettem, de vetettem egy bátorító mosolyt a lányra, miközben elsiettem mellette. Próbáltam belesűríteni ebbe az egy mosolyba azt, hogy "minden angyal egy szemétláda, de fel a fejjel", amivel talán sikerrel is jártam, mert viszonozta a mosolyom és miután vett egy nagy levegőt, határozott léptekkel megindult a terem irányába. Rövid, piros ruhája még az enyémnél is kivágottabb volt, barna haja a háta közepéig ért. Több időm azonban nem volt az ismeretlennel foglalkozni, sietnem kellett.

Azonban a szökési kísérleten kudarcba fulladt, amikor észrevettem a hatalmas aranydíszítéssel szegélyezett bejárati ajtó előtt strázsáló marcona angyalokat, akik a kint fagyoskodó nőket és a pár angyalt szűrték meg. Nem szerettem volna összetűzésbe keveredni velük, de az arcukra volt írva, hogy kár próbálkozom, ez nem kijárat. Az egyik hátsó bejárat, ahol idefelé jöttem szintén esélytelen volt, mert vagy féltucatnyian őrizték, az egyetlen esélyem a konyha közelében levő lehetett, ami mellett már elhaladtam egyszer, de nem ismertem jól az ottani viszonyokat. 

Az eredeti terv úgy szólt, hogy még jóval a robbanás előtt fel kellene szívódnunk innen, amiben majd Nick segít, aki a személyzeti szállásokon gyűjt össze minket, de ez már nem volt opció számomra tekintetbe véve, hogy nem szándékoztam visszamenni az Ellenálláshoz. Bár csak most kaptam vissza Martin bácsit, tudtam jól, ha visszamegyek és kiderül, hogy bármi közöm is van az angyalokhoz, akár Derek és Lisa táborából, akár azoktól, akik itt megláttak a két angyallal parádézva, őt is bajba keverem. Egyedül kellett mennem. Ha eddig is megoldottam, ezek után is menni fog valahogy. Muszáj lesz. 

Ezért a folyosó oldalához tapadva elindultam, hogy a következő kereszteződésnél átvágjak az előcsarnokon és onnan eljussak valahogy a kiszemelt kijárathoz. Majd alig pár méter megtétele után egy szőke angyal állta el az utam, akit most a legkevésbé sem szerettem volna látni. 

– Már mindenhol keresgélnek kedvesem – búgta Wallace elbűvölően, de a haraggal teli tekintete egészen mást mondott. 

– Igazán? – mosolyogtam fel rá, de közben azt kerestem, hogy miképp tudnék meglépni előre. Semmi bajom nem volt vele, de kezdtem besokallni az angyaloktól. 

– Pont hozzád indultam.

Hitetlenkedve nézett rám, egy szavam sem hitte. 

– Ideje indulnunk! – karolt belém. 

Egy mozdulattal leráztam magamról a karját, de végül csak elindultam mellette. Olyan arcot vágtattam, hogy nem is próbálkozott újra, csupán szorosan mellettem haladt. 

– Sikerült megtalálnotok azt, akit kerestetek?

Megrázta a fejét. 

– Keith tovább keresi.

– Komolyan gondolod, hogy őt láttátok? – Egy cseppet sem érdekelt, hogy hallucináltak e vagy tényleg itt volt az a Rafael, akit Michael is annyira bírt, csupán nem szerettem volna csendben baktatni mellette.

– Keith biztos benne, én már nem tudom. – Sóhajtott fel. – Te megtaláltad azt, amit kerestél?

Az arcára volt írva, hogy tudja éppen lelépni készültem, kár lett volna tagadnom. 

– Ha megtaláltam volna most nem lennék itt. 

– Képes lennél feladni mindazok után, ami történt?

Meglepett, hogy így kimondta azt, amit gondolt és nem tartott attól, hogy esetleg valaki kihallgat minket, de ha ő nem aggódott, akkor nekem sem kellett. Nagy volt a zsivaj, a jazz hozzá társult a poharak és evőeszközök koccanása, elnyomhatta a hangunk. 

– Éppen ezek miatt. Nekem... Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. 

Egy pillanatig hezitált, aztán a karomnál fogva berántott egy kihalt folyosóra a következő kanyarban. Nem volt valami meghitt hely, hiszen nem sokkal mögöttünk egy mosdó bejárata húzódott, de nem hittem, hogy romantikázni szeretne. 

– Nagyon is van.

– Semmit sem tudsz rólam!

– Azt tudom, hogy eddig nagyon elszánt voltál, most pedig csak úgy feladnád. Miért?

– Mert lehetetlen az, amit elterveztünk. 

– Az a baj, hogy nem állsz pozitívan a dolgokhoz.

Nevethetnékem támadt a bugyuta indoka hallatán. Valóban nem voltam egy optimista típus, de nem gondoltam volna, hogy pont az az angyal áll le majd nem a pozitív gondolatok fontosságáról prédikálni, akit a társai kiközösítettek, a parancsnoka és a harcostársai eltűntek és nem vetette meg az alkoholt sem. 

– Ehhez nem lehet pozitívan hozzáállni. Nem gondoltuk át rendesen a dolgokat, hiba volt idejönnünk.

– Talán már nem akarsz segíteni Michaelnek?

– De, persze, hogy akarok. De ezzel nem tudunk. Túl nagy falat ez nekünk. 

– Kételkedsz bennem?

– Nem adtál rá okot, hogy ne tegyem. 

– Megkíméltem az életed, amikor kémkedésen kaptalak – ráncolta össze a homlokát. A nagyteremben levő fényár után, az itteni gyér folyosói világításban aranyszőke tincsei egészen sötétnek tűntek, a szeme alatt húzódó karikák a kialvatlanságtól pedig még nagyobbnak.

Színpadias mozdulattal széttártam a karom, pedig senki sem látott minket. 

– Ez pedig hatalmas gesztus volt tőled!

– Komolyan gondolod?

– Dehogy. – Bár az Ellenállás alig tudott valami használható infót az angyalokról, a hosszas kutatómunkám során nekem legalább sikerült kiderítenem, hogy egyiküknek sincs humorérzéke, nem értik, hogy mi az a szarkazmus és halálosan komolyan vesznek mindent. Halálosan fontos dolgokat tudtam meg. – Valami igazi gesztusra gondoltam. 

Megvonta a vállat, nem úgy nézett ki, mint aki nagyon meg szeretne győzni arról, hogy ezer százalékban mellettem áll vagy talán neki is kételyei támadtak az én hűségemmel kapcsolatban. 

– Higgy, amit akarsz, én nem fogok semmit bizonygatni neked. Vagy mellettem állsz vagy tűnj el és meglátjuk, hogy boldogulsz egyedül.

Kedvem támadt jól megmondani neki, hogy tudja ki szeretne ezek után vele dolgozni, de végül csak aprót bólintottam és lenyeltem a tucatnyi sértést, amit szívem szerint a fejéhez vágtam volna. 

– Bizonyítsd be, hogy tudsz cselekedni.

– Nem siethetjük el a dolgokat.

– Nekem nincs időm!

– Sietsz valahová? – vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét. Egy mondattal sikerült gyanúba kevernem magam.

– Nem. De nem szeretnék a szükségesnél több időt eltölteni itt. – Úgy látszott sikerült kimagyaráznom a botlásom, mert a szemében egyetértés és egy csipetnyi szánalom keveredett, ahogy rám nézett. 

– Ki gondolta volna, hogy ennyire meg szeretnél tőlem szabadulni? – próbált egy fokkal barátságosabb hangnemet megütni, pont úgy ahogy korábban a hotelszobájában.

– Akár hiszed akár nem, nem nagyon kedvelem a fajtád – vigyorogtam rá.

– Eddig nem úgy tűnt.

– Jól titkolom.

Sokat tudtam megforgatta a szemét és mormogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy én is halljam, hiába álltam közel hozzá. Mégis a szájáról a "Michael" nevet sikerült leolvasnom, amibe bele is pirultam.

– Fogd be! – pirítottam rá, miközben azon volta, hogy valahogy palástoljam a zavarom. Nem mondtam neki semmi konkrétat a Michael-lel való kapcsolatomról, de nem most mászott le a falvédőről, sejtett ezt-azt.

– Meg sem szólaltam – nyújtotta felém újra a kezét, amit végül csak elfogadtam. Eddig egyetlen angyal ismerősöm sem, beleérte Michael-t magát is, tűrte ilyen jól az emberek közelségét, aminek az okáról voltak ötleteim. – Ezúttal próbálj meg kicsit jobban bízni bennem.

– Már így is bízom benned, hiszen itt vagyok. De meg kell értened, hogy mennyire nehéz ez.

Egymásba karolva indultunk el a folyosón, de csak jó pár méter megtétele után szólalt meg újra, olyan őszinte arccal, hogy sejtettem valami komoly dolog állt a háttérben és sikerült a lényegre tapintanom valahogy. 

– Megértem. Jobban, mint hinnéd.

* * *

A nagyterem a visszaérkezésünkkor még zsúfoltabb lett, mint korábban, szinte alig tudtunk átvergődni egy sor feszülős ruhát viselő nőn, akik kéjsóvár pillantásokkal illették Wallace-t és megpróbáltak minél közelebb kerülni hozzá. Wallace hősiesen állta a kihívóbbnál is kihívóbb tekinteteket és magához szorított menet közben, amivel kiérdemeltem több mérges pillantást is. 

A bejáratnál lévő márványoszlopok tövében könnyedén leemelt két pezsgőspoharat egy arra járó hófehér kesztyűt viselő pincér tálcájáról, majd beljebb indultunk a teremben, ezúttal a falak mentén sorakozó bokszok mellé, ahol jókora tömeg gyűlt már össze. A vendégek többsége tartotta magát a ki nem mondott '20-as évekbeli dress code-hoz, de akadtak olyanok is, akik több évtizeddel későbbi ruhákba bújtak, míg mások egyenesen futurisztikus göncökben parádéztak csillogó kiegészítőkkel és több tégelynyi csillámporral a képükön.

Wallace finoman megbökte az oldalam, mikor észrevette, hogy elkalandozott a tekintetem és az egyik boksz felé mutatott óvatosan a poharával, ahol órával ezelőtt még senki sem ült. Most ellepték a nagydarab kigyúrt angyalok és feltűnően szépséges nők a kezükben poharakkal, cigarettával és az arcukon ezerwattos mosollyal. Olyan látvány volt, mintha újra a középiskolai ebédlőben találtam volna magam, ahol a focicsapat nagymenői gyülekeztek az ilyen asztaloknál az ölükben a csini szurkolólány barátnőikkel, így nem nagyon vonzott a látvány. 

– Ő is ott van? – vettem alaposabban szemügyre az angyalokat, akik mint igazi pojácának látszottak, hanyagul az oldalukra csatolt frissen fényezett kardjukkal, tökéletesen belőtt hajukkal és méregdrága öltönyeikben. 

Csak úgy sugárzott róluk, hogy ők itt a nagyfiúk és a többi jelenlévő alsóbbrendű angyal labdába sem rúghat mellettük aztán. Aztán megakadt a tekintetem az egyikükön, aki eddig háttal állt nekünk és csupán egy kicsin múlt, hogy ne hördüljek fel a meglepetéstől. Ugyanis a feltűnő angyal egy igazi albínó volt. Hófehér bőréhez, hajához és szárnyához pedig csak még riasztóbbá tette magát fehér szmokingjával és cipőjével. A legfurcsább azonban a szeme volt. Míg az egész testén nyoma sem volt a pigmenteknek, addig a túlságosan nagy pupillája mellett vérvörös volt az írisze, amit rózsaszínes hajszálerek vettek körbe és elefántcsont színű szempilla keretezte. Döbbenetes látvány volt, nem gondoltam volna, hogy az angyaloknál is léteznek kevésbé dekoratív személyek, az albínó azonban nem csupán szokatlan volt, hanem egyenesen ijesztő a szeme miatt. 

– Most ér oda... – suttogta Wallace, aztán meglátta, hogy kit bámulok és egy másodperc töredékéig elfintorodott, mintha nem csupán nem kedvelné, hanem egyenesen undorodna Hófehérkétől. 

Nem tudtam, hogy a rosszallása a kinézetének vagy magának a személynek szól, de nem értem rá megvitatni, mert bekúszott a látóterünkbe egy újabb angyal, két csinos nővel az oldalán és mindenki figyelme felé terelődött. Valóban kivételes jelenség volt, csak úgy sugárzott belőle a földöntúli báj és elegancia és nem a brutalitás meg erő, ami a többi harcosból. Az ő arca is ugyanolyan gyönyörű volt, mint a társaié, amit csak fokozott széles és barátságos mosolyával, amit menet közben a mellette elhaladókra vetett. Karamellszínű haja gondosan be volt állítva, a szeme melegséget sugárzott, egyedül az orra volt egy kicsivel nagyobb, de könnyeden el lehet siklani efölött annak, aki csak ránézett. Szürke öltönye makulátlanul állt rajta, még egy arany óralánccal is tökéletessé tette a jelmezt, ami a mellényzsebéből kandikált ki. 

Menet közben nem csupán mosolyogva üdvözölte az ismerőseit, hanem még pár szót le is állt váltani velük, mintha minél több angyalt igyekezne megnyerni magának, pont úgy viselkedett, ahogy a politikusok a tv-ben, nagyon jól játszotta a szerepét. Engem is sikerült volna könnyéden megtévesztenie a megnyerő megjelenésével, ha meg nem látom az őt követő két nő arcát. Jól palástolták, de rettegtek. A sok máz és csillogás alatt őszinte félelem ült a tekintetükben, pláne akkor, amikor a politikust játszó angyal rájuk pillantott. Halálosan féltek tőle, de kitanították őket, mert mindig két lépéssel lemaradva követték, hosszú ezüst ruhájukban és cipőikben egyszerre léptek, szinte még a levegőt is egyszerre vették. Távolról akár ikreknek is tűnhettek volna, de mi közel állunk hozzájuk, ezért jól látszódott, hogy csupán egy jól megkomponált illúzió részei, nem állhattak rokoni kapcsolatban. 

– Tisztára mint egy James Bond filmben – motyogtam, inkább csak magamnak, le sem véve a szemem az angyal és a két megfélemlített nő hármasáról.

– Örülök, hogy tetszik – itta ki Wallace az utolsó korty pezsgőt a poharából, majd amikor látta, hogy én hozzá sem nyúltam az enyémhez, azt is boldogan legurította. Nem számoltam, hogy hányadik pohárnál tart már azzal együtt, amit indulás előtt fogyasztott, de kezdtem azt hinni, hogy nem is azért iszik már, hogy bátorságot vagy önbizalmat gyűjtsön. Sokkal inkább azért, mert esetleg az alkoholizmus rögös útjára lépett, amit a délelőtt elfogyasztott whiskey is igazolt. – Mert most odamegyünk!

– Végre!

– Meg fogod még bánni, hogy ennyire vártad – karolt újra belém már sokadszorra az este és indultunk meg együtt a nevetgélő vendégek között komor ábrázattal.