Az esti szürkület homályába burkolózott előcsarnok csendjét, egy hatalmas és erőteljes levegővétel töri meg. A földön fekvő férfi levegő után kapkodva hörgött, miközben a szájából kevés vérrel keveredett nyál csordogált mely, vörös anyagának indokát nem ismerte. Erőtlenül húzta össze testét, fájón mozgatva izmait, majd végül sikerült könyökölve megtámasztania magát, feje két keze között lógott erőtlenül, lassan kiegyenesítette karjait, alkarja koszos lett a régi szőnyeg mintájába szövődött por miatt. A hatalmas terem ablakain átsugárzó fény, ami foltokban keresztül vágta magát a régi, szakadt függönyön, csupán pár méterre adott betekintést. A mély lélegzetek és csöpögő nyál hangját hirtelen, egy erős puffanás zavarja meg. A férfi oldalára dőlt, majd kis erőfeszítéssel átfordult a hátára, jobb kezét arcára téve zihált tovább, gyors és ütemtelen pislogásokkal nedvesítette száraz szemeit, a levegő vételeket csupán hangos nyelések szakították meg.

A hangok a visszhangos előcsarnok miatt már-már kánonba rendeződött bio szimfóniává alakult, a régies és omladozó falak hangosan verték vissza a kiélesített hangokat. Hangos és hosszú nyögések sorozata fűződött egybe a sötétségben, az emberünk felült, körülnézett, majd lassan és nyögve-nyelősen felállt a két lábára. A szűk látóhatár miatt szeme nem látott messzire, csupán a díszes és poros szőnyeget, ami vég nélkül tört a semmibe, valamint egy távolabb álló asztalt, amin egy gyertya tartó feküdt.

Riadt tekintettel kémlelt körül, majd elindult lassan az asztal irányába, lépteinek zaját a vastag kárpit, közel teljesen elnyelte. Odaért az asztalhoz, félőn leemelte a díszes tárgyat róla, ami fémes csengéssel köszönt el, annak üveg fedelétől.

Kutatni kezdett a zsebében, majd előhúzott egy fekete öngyújtót, amivel meggyújtotta az elszenesedett öreg kanócokat, a három gyertyaláng komótosan és lustán ébredt a tűz hívó szavára, csöppnyi fényük is hatalmas menedéket jelentett a rejtelmes űrben, a férfi arcának vonásai megváltoztak, összepréselte ajkait melyeket erős, barna szőrzet övezett, majd homlokát is összeráncolta, száját remegve nyitotta szóra.

"van itt valaki?" a szavak hatására félelem futott végig a gerincén, csengett végig a mély hang a visszhangos termen, tovább a boltíves folyosókon és a homály ismét elnyelte a zajokat.

Kifehéredett arccal állt a sötétség peremén, kezében a pislákoló fényforrással. Lassan emelte fel talpát a poros szőnyegről, lépésre és indulásra készen, mikoron meghallott egy erőteljes fémes csengést a távolból. A hang hallatán a vér megfagyott az ereiben. Újabb zördülés hangzott el, ezúttal közelebbről és hangosabban, majd gyorsabb ütemben lehetett hallani egy újabbat, még egy hátborzongató nesz süvített át az éteren, a férfi hátrálni kezdett az ablak irányába, mikor már a hang gazdájának körvonalai is kibújtak a homály közül. Az entitás egyre közelebb lépett, a férfi odaesett a megtépázott függöny alá, a gyertyákat maga elé tartva próbált meg védekezni, a lény közelebb lépett, majd megtorpant, a fénysugarak nem érték el, ott szobrozott a távolban, mozdulatlanul várakozott a sötétség peremén.
emberünk lassan leengedte kezeit és kinyitotta szemeit, folyamatosan nézve az alakos formát, szemei égtek a szárasságtól. Kezével óvatosan közelítette a fényt az ismeretlen alakhoz, hogy megtudja mi is az a valami. Ahogy a fénysugarak elérték a formát, a lény bőrén megcsillantak a gyertya lángjai, visszatükrözték azt és vakítóan pislákoltak rajta.

A férfi kíváncsian emelte fel a gyertyatartót, hogy jobban szemügyre vegye a rémet.

Meglepően tapasztalta, a lény nem egy humanoid entitás, hanem egy robot.
Az android nem tett mást mint, ijesztően bámult előre, vérfagyasztó szemei, melyek nem sugalltak semmi kellemeset mozdulatlanul, ingertelenül meredtek előre, bal szeme arany sárgán, jobb szeme ezüstös szürkében tetszelgett, miközben arca hol aranyozott borítást, hol Zsinórok futottak végig fém koponyájának belsejében, teste kábelek és fém tartó elemek ötvözetéből állt, itt - ott rozsda folttal, végtagjain semmi, csupán a fémes erek végtelen hálózata.

,,Ki vagy te"? Hangzott a kérdés. A robot teljesen ingertelenül állt tovább és meredt előre.

,,Hol vannak a barátaim!" Kiáltott rá a férfi. Az android szemei megmozdultak, amitől a férfi megijedve esett vissza féltérdes helyzetéből az ablak alá.

A droid testével is feléje fordult, majd szóra nyitotta félelmetes, emberi ínyre hasonlító száját.

-Jaj, ki vagy te, hol vannak a cickányaim, brühühühü.... -hangzott a lekezelő, hangban túljátszott válasz. -Elsősorban neked is szevasz! A nevem Isaac Goldenage 3083-as tipusú humán replika, robot, android, személyiséggel felruházott, gondolkodó gép, örvendek a találkozásnak! -hangzott az ingerült, ideges válasz.

A gépezet mély, erőteljes hangja végig visszhangzott az egész előtérben, a férfi gerincén különös érzés futott végig, nem tudta gondolatokba foglalni, egyszerűen csak nem tudott rettegni attól a valamitől, ami előtte állt.

-Bocsánat, a nevem... Stan. -szavai kissé félőn, szakadozva hagyták el száját. -Megtudnád mondani, hol vagyok? -folytatta miközben végig mérte a robotot.

-Az attól függ, hol akarsz lenni? -vágta rá érzelem nélküli hangon Isaac.

Stan gondolkodni kezdett, pár másodperc után hirtelen felcsettintett, majd megszólalt határozott hangon.

-A barátaimmal épp egy hegyek között lévő hotelbe akartunk utazni, hogy megünnepeljük az részlegünkön történt előléptetéseket, úton idefele mocsok nagy vihar támadt, alig lehetett látni, majd észre vettük, hogy, ott van a hotel elö...

-Ez nagyszerű... -Isaac nagy sóhajjal szakította félbe a mesét.

-Jó, gondoltam elmondom. -mondta Stan idegesen.

-Csak hogy senki nem kérdezte! -vágta rá emelt hangon Issac.

-Jó akkor most mi lesz? Megölsz vagy mi? -Kérdezte Stan unott hangon.

-Abban semmi érdekes nem lenne... -válaszolta Isaac szintén unott hangon. - Amúgy... megmutatnám akkor már a szobádat.

Isaac sarkon fordult, eltűnt a sötétségben, a férfi ódzkodva indult utána, a kezében pislákoló gyertyák fénye, fényesen tükröződtek vissza isaac tarkójáról, miközben baktattak a homályban.

Stan lába hirtelen elakadt valamiben, maga elé rántotta kezeit, aminek hatására a gyertyák elaludtak és a szobában teljes lett a sötétség, csupán az erős puffanás és Stan káromkodása volt hallható.

-Pont szólni akartam... -sóhajtott nagyot Isaac.

-Áááh... asszem eltört a bal kezem... -mondta szenvedve Stan.

-Hát, ha ilyen béna vagy... -jelentette ki Isaac megvetően.

-Honnan a bús fenéből kellett volna látnom ezt a nyomorult lépcsőt?! Mindegy, valahogy fel kell kötnöm... de nem látok semmit... -Idegeskedett Stan, miközben próbálta zúzódott kezét hajlítva tartani.

-Van egy lámpa a szememben, ha az segít. -Jelentette ki Isaac érdektelenül.

-Az egen... és majd odaadod a szemed hogy tudjak magam elé világítani? -mondta Konrád cinikus hangon.

-Vagy gyere mellettem... ah emberek... egy kis fájdalom és azt se tudják hogy vegyenek levegőt... -Sóhajtott idegesen isaac.

Isaac szemei hirtelen felfénylettek, olyan fényük volt mint egy átlagos zseblámpának, de ez is több volt mint amit a gyertyák tudtak adni. Nem sokkal később isaac megállt egy ajtó elött, megfogta a kilincset, rántott egyet rajta és kitépte a zárat foglalatostul.

-Oppá... lehet lekellet volna nyomni? -gondolkozott el Isaac. -Inkább az lesz a szobád... - mutatott a szemben álló ajtóra.

Stan kinyitotta az ajtót, kezével megkereste a villanykapcsolót, majd fényt gyújtott a szobában.

A hirtelen feltámadó fény, azonban bántotta szemeit amik a félhomályhoz szoktak, így erős pislogások közepette tudta csak meglátni a szoba díszes és igényes berendezését.

A szoba jobb oldali falának közepénél, gyönyörű antik ágy, vele szemben egy régies CRT tévével, ami egy nagy komódon foglalt helyet, túl az ágyon egy balkonra nyíló hatalmas erkély ajtó, a szoba ajtó, bal oldalán egy kisebb helyiségbe vezető átjáró, ami a fürdőszobát rejtette maga mögött.

Konrád gyorsan odalépett a komódhoz, amiben volt három pár régi, de tiszta zokni, összekötötte őket és alápolcolta megzúzódott kezét.

-Ez lesz a szobád, remélem jól fogod... ahh... bla bla bla, tudod amit ilyenkor mondani szoktak. Aludj jól! -Isaac odalépett az ajtóhoz és kiment rajta.

Konrád visszanézett Isaac irányába.

-Várj! -utána kiáltott.

-Figyelj, sok a dolgom, nem ér rá? -mondta Isaac fáradt sóhajjal.

-Hol vannak a barátaim? -Kérdezte aggódóan Konrád.

-Nem tudom és most nem is érdekel... meg kell javítanom a villanyt... -isaac erősen becsapta az ajtót maga után. Majd fémes csengésű léptekkel lépdelt tovább.

Kis idő után a lépéseinek hangja, teljesen elhaltak és már a visszhang se érte el a szobát.

Konrád lezuhant az ágyra és magára maradt gondolataival.

Benyomta a régi televíziót ami nagy sistergéssel kapcsolt be, majd fehér zajjal kísérelve bejött egy régi adó, ahol ősrégi filmeket lehetett megtekinteni, bekapcsolva hagyta hogy a hangok elmossák gondolatait és végre aludni tud.

Ez egy régi Retroshock pályázatra lett elküldve, ahol egy rövid szösszenetet kellett írni, ezt majd kicsit átdolgozom megrágom az anyagot és kihozok belőle valami érdekeset... csak mutatóba hogy van ilyen is a sok másik mellett :D