~ El ~

Az első fiú már javában a választott dalt énekelte, de hiába próbáltam koncentrálni, képtelen voltam rá... Ahogy a földön ülve átkaroltam térdeimet, egyre csak a folyosón, a két férfi szájából elhangzott szavak ismétlődtek elmémben, mitől a fájdalom töretlenül a fejem hasogatta, akár egy éles szekerce. Valóban számba vettem minden lehetőséget? Tényleg csak ez az egy út áll előttem? Megéri idollá válni ilyen áron? Igazán ezt akarom? Ez lenne az álmom?

A kétely sötét fellege lengte körbe mihaszna lényemet, s bármennyire próbáltam visszafojtani, a könnyek könyörtelenül mardosták szemeim. A fal mellet begubózva, szüntelen az eltökéltség apró szikrái után kutattam szívemben, hogy újra lángra gyújthassam a vágyat, ami eddig a pontig eljuttatott. A vágyat, hogy megmutathassam a zeném a világnak; a vágyat, hogy a színpadon állhassak; a vágyat, hogy maradandót alkossak, ezzel büszke mosolyt csalva a szüleim arcára, kik látták, min mentem keresztül, s most valószínűleg az aggódás vájta mély ráncokkal karöltve tekintenek le rám.

Makacsul kitörölve szemeimből az idegesítő sós cseppeket, előhúztam pulcsim alól nyakláncomat. A láncszemek hosszú sora egy antik hatású, ovális bronzmedált hordozott magán, melyen kacifántos, indaszerű minta futott végig. Mit tegyek most? Hosszú pillanatokig szemeztem az ékszerrel, valamiféle válaszra várva, majd a tetején lévő apró gombbal kinyitottam, feltárva ezzel magam előtt tartalmát. A medál két oldalán egy-egy apró kép figyelt vissza rám... egyiken én és a bátyám mosolyogtunk, másikon pedig a szüleink. Mereven figyeltem a fotókat, miközben szép emlékek sokasága rohamozott meg. Bármennyi kép is villant fel szemem előtt édesanyámról, a nyaklánc mindig ott díszelgett mellkasán... Mikor éjjel betakart, mikor reggel hajam simogatva keltett, mikor a vizes ruhát cserélte lázas homlokomon, mikor iskola után hatalmas öleléssel várt haza, s mikor... mikor utoljára láttam ragyogó mosolyát. Mit tegyek? Minduntalan ismételtem magamban a kérdést egyre kétségbeesettebben, míg végül derengeni kezdtek édesapám szavai, melyeket egyszer a bátyám felé intézett. „Még ha meredek is a fal, amit meg kell másznod az álmaidért, s a végére kimeríted az összes tartalékodat, húzd fel a kesztyűt, kapaszkodj erősen a sziklába, s haladj felfelé minden erőddel. Sose állj meg, s addig ne nézz vissza, míg fel nem értél a csúcsra. Ha mégis letelepednél egy kényelmes fennsíkon, folyton-folyvást furdalna a kíváncsiság, mi lehet odafenn. Így hát juss el a bércig, nézz jól körül, szívd be a friss levegőt, s élvezd a kilátást! Büszkén nézz végig az úton, amin felküzdötted magad, s ha úgy érzed, te mégis visszamennél... Tedd meg! A döntés rajtad áll. Sosem fogod bánni, hogy egyszer jártál a csúcson, viszont a gondolat, hogy nem másztál fel, mikor még erőd lett volna hozzá, egy életen át kísértene." Kislányként nem igazán fogtam fel, mit is akart ezzel mondani, de ahogy felidéztem a mondatokat, minden értelmet nyert. Az elmém elhomályosító aggályok villámként oszlottak fel, s kitisztult előttem a kép. Miért is kételkedtem eddig? Képes lettem volna feladni ezen a ponton? Pont itt, a lehetőség küszöbén?

– ...seul-shi! Iseul-shi!

– Igen? – kaptam fel a fejem a gondolataimat megzavaró hangra.

– Rosszul érzed magad? – ült egy csöpp aggodalom Bang Shihyuk arcára.

– Ne... nem, dehogyis! – ráztam a fejem kissé megszeppenve.

– Akkor kérlek, állj fel! Kapsz még egy percet kezdés előtt – mosolyodott el halványan a férfi. Nagy levegőt vettem, akkorát, amekkorára fizikailag csak képes voltam, s behunyt szemekkel összepattintottam a medált, majd visszarejtettem a pulóverem alá. Teljesítve a kérést, felálltam, s kinyújtva végtagjaimat, kicsit meglazítottam megmerevedett izmaimat. – Mit fogsz táncolni?

– A BTS-től a Fire-t – hajtottam le a fejem elpirulva. Kicsit zavarba jöttem, ahogy megpillantottam a sok, engem pásztázó tekintetet. Ehhez hozzá kellene szoknom, ha idol akarok lenni.

– Érdekes választás – jegyezte meg pókerarccal, majd valamit írni kezdett a lapjára. – És ha jól hallottam, saját dalt hoztál. Ez igaz? – villantotta ki fogait. Szokatlan komolysága elsőre megijesztett, de ahogy elmosolyodott, már nem éreztem olyan feszültnek magam.

– Igen – bólintottam határozottan. – Storm a címe. – Szintén firkantott valamit a lapjára, míg én idegesen az ajkaimat rágcsáltam.

– Akkor szükséged lesz alapra is. Remélem, hoztál magaddal!

– Pe... persze! – nyeltem egy nagyot, s a táskámhoz sietve előhalásztam a kis CD-tokot, majd diadalittasan felmutattam.

– Remek, akkor add oda Jihyunnak!– biccentett a terem sarkába. Ekkor vettem csak észre, hogy a srácokon és a producereken kívül egy nő is benn volt, aki a gépet kezelte. Odasiettem hozzá, majd kissé meghajolva, átadtam neki a lemezt. Miután sok szerencsét kívánt, a helyiség közepére sétáltam, s nagy levegőt véve néztem szembe az asztalsor mögött ülő társasággal. – Felkészültél? – Válaszom egyetlen akadozó bólintás volt. – Akkor lássuk azt a tüzet!

Lehunyva szemeimet, pulcsimon keresztül rámarkoltam a medálomra. Nyugodj meg, El! Minden rendben lesz. Felkészültél amennyire csak tudtál. Most már végképp nem adhatod fel! Ahogy felcsendült a Fire első hangja, felnyitottam a pilláim, s beálltam a kezdőpozícióba. Itt az esély, hogy megmutasd nekik!

~ Suga ~

A két srác szereplése lement, s meg kell hagyni, mindketten okoztak meglepetést. Az első kimondottan jól énekelt, s bár a tánctudása nem volt lehengerlő, azért a mi „táncoslábúinknál" jobb előadást mutatott. A másik fiú hangjában kicsit csalódtam. Ugyan nem volt rossz, mégis valahogy többet képzeltem bele elsőre. Viszont a mozgása igen jó volt... talán még Hobi és Jimin tudásával is vetekedett.

Ennyi... semmi több. Az előttem lévő lapon alig szerepelt pár mondat, pedig tömött sorokban szoktam leírni az észrevételeimet. Hiába igyekeztem mindig rajtuk tartani a tekintetem, az valahogy mégis a fal mentén összegubózott lányra tévedt... többször, mint amennyit bevallanék. Néha azon vettem észre magam, hogy egy bugyuta mosollyal az arcomon figyelem a szüntelenül láncával szemező lányt. Izgatott voltam, akár egy kisfiú, aki a szülinapján csak arra vár, hogy kibonthassa az ajándékait. Tűkön ülve vártam, hogy ő következzen, s ez volt az oka a hanyag jegyzetemnek is.

Végül eljött a pillanat. El ott állt... egyedül, velünk szemben. Lehunyt szemekkel, mélyeket lélegezve nyugtatta magát, míg fel nem csendült a Fire. Akkor felemelte pilláit, s így elém tárult elszánt tekintete. Hátat fordítva nekünk várta az én részem, amikor is valóban elkezdődött a koreográfia.

Mereven figyeltem mozdulatait, amik ugyan nem voltak tökéletesek, de a ritmusérzéke kiváló volt. Valamennyi izma az ütemre rezzent. Az ének hiányában üresnek ható részek helyére saját lépéseit csempészte be, mellyel valósággal magáévá tette a koreográfiát. Ámulva figyeltem minden mozzanatát. Az a szenvedély és bizonyítani akarás, ami belőle áradt; az az erő és lendület, ami előre vitte... teljességgel magával ragadott.

Alig kezdődött el a dal, már vége is lett. Azt sem tudtam hirtelen, merre nézzek, ám végül a srácok felé pillantottam. Ki elégedett vigyorral, ki döbbenettel arcán figyelte a nagyokat lélegző lányt. Bennem is valamiféle érdekes elégedettség bújt meg, hisz végre valami olyat láttam, amit el tudnék képzelni a bandában. Bár nem volt ügyesebb, mint Dong... vagy Seung? Még a nevére sem emlékszem! Mindenesetre sokkal kreatívabb és élettel telibb volt. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki a hangjából!

El még kissé pihegett, mikor kezébe vette a mikrofont. Talán nem volt a legjobb ötlet a tánccal kezdeni, de így láthattuk, hogyan teljesít levegő szűkében, egy fárasztó koreográfia után. Nem kellett sokat várni, hamarosan megszólalt egy kellemes hangzású dallam. Egy rövidebb intrót követően felcsendült a lány különleges hangja. Érdekes módon, énekhangja mélyebb volt a beszédben megszokottnál. Rekedtes, mégis szokatlanul tiszta hangszíne remekül párosult a komor hangulatú dallal, amihez külön pluszt adott az éppen eleredő eső, ami halkan kopogott az ablaküvegen. Egy ideig figyeltem a technikás hangváltásokat, az zenei alap trükkös effektjeit, de lassan a kritikus szemlélőből átváltottam egyszerű hallgatóvá. Csak néztem, ahogy El mozdulatlanul, csupán arcizmaival és hangszálaival adja át a szöveg mögött megbúvó érzelmeket. A lassú, melankolikus dallam egyre gyorsult, s erőteljesebb lett, s mikor a rap rész következett, teljesen megfeledkeztem magamról. A dal végére úgy éreztem, mintha egy vihar söpört volna végig a termen, ürességet hagyva maga után... mintha kiszipolyozta volna a lelkemet. A merengésből Bang PD-nim hangja rántott vissza a valóságba.

– Köszönjük szépen, Iseul-shi! – állt fel a férfi az asztaltól.

– Én köszönöm a lehetőséget – hajolt meg a lány illedelmesen.

– Kérlek, most menjetek ki, hogy meghozhassuk a döntést – nézett végig a gyakornokokon, akik mind bólintottak, s egymás után kiléptek az ajtón.

Ahogy a falap becsapódott, eszméltem csak rá, mi is történt az elmúlt cirka fél órában. Most döntenem kell, kivel akarom letölteni a napjaimat a visszavonulásomig. Objektívnek kell lennem, hisz az lenne a legjobb a csapatnak is. Idegesen rágcsáltam a tollam végét, majd kattintgatni kezdtem, végül az asztal lapján doboltam vele. Éreztem a többiek szúró pillantását, így befejeztem. Bassza meg... miért kellett Elnek a legjobban teljesítenie? Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, ezzel lehűtve vérmérsékletem.

– Yoongi-shi, te hogy döntesz? – A kérdés elől nem volt menekvés.

– Először is leszögezném, hogy nem értem miért van erre szükség, és még mindig nem támogatom, sőt, ellenzem egy újabb tag bevételét a csapatba – masszíroztam a halántékomat. – Eddig hogy állnak a dolgok?

– Ha nem figyeltél, legalább az őszinte véleményedet hallhatjuk – szögezte le PD-nim. Cinikus hangneme csak jobban felidegesített. – Csak mondd! – dőlt hátra székében. Szándékosan csinálja. Cukkol. Ő is látta mindet. Tudja, kit választanék... kit fogok választani.

– Elnézést! – löktem ki magam alól a széket, majd biccentve egyet a főnököm felé, egyszerűen kiviharzottam az ajtón, otthagyva a megdöbbent társaságot.

~ El ~

Mindhárman némán ültünk a folyosó padlóján az ajtóval szemben... várva a sorsunkat. Hirtelen kicsapódott az ajtó, s Yoongi lépett ki rajta. Feldúlt ábrázattal nézett körbe, míg tekintetünk nem találkozott, s akkor csuklómnál fogva felrántott a földről, majd céltudatosan elkezdett húzni maga után.

– Yah, engedj el! Mi bajod van? – kiabáltam felháborodva. – Yoongi! Állj m... – Hátravetett szigorú pillantása hirtelen belém fojtotta a szót, s némán duzzogva tűrtem tovább, ahogy a folyosó végén belökött egy ajtón. Egy kisebb szobában kötöttünk ki, ami telis-tele volt dobozokkal. – Te biztos megőrültél – motyogtam a sajgó csuklómat dörzsölve.

– Miért csinálod ezt? – lehelte alig hallhatóan, mire felkaptam a tekintetem.

– Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, majd mit sem foglalkozva vele folytattam a csuklóm masszírozását. Persze, tudtam mire gondol, de eszem ágában sem volt erről beszélgetni. – Ennek nyoma fog maradni – ráztam a fejem.

– Elég! – kiáltotta el magát. A váratlan erélyes hangtól megrándultam, s karjaim a testem mellé zuhantak. – Elfelejtetted, mi történt egy évvel ezelőtt? – lépdelt egyre közelebb kimérten. – Újra hazudni akarsz? Újra át akarod élni? – Hátráltam amennyire csak tudtam, de sarkam beleakadt az egyik dobozba, így hanyatt vágódtam. Nem mozdult utánam, egyszerűen hagyta, hogy kicsússzon a talaj a lábaim alól.

– Nem kértem kioktatást, ha jól emlékszem – lökdöstem félre a kartonokat idegesen, hogy stabil felületre leljek. – Az én életem, az én döntésem – ültem fel végül, s összekulcsolva a karjaimat, mint valami duzzogó kisgyerek, vártam a reakcióját.

– Ahogy gondolod – sóhajtott. – Csak megpróbáltam egy kis észt verni a még mindig csökött agyadba, de akkor ennyi... mosom kezeimet – csapta össze a tenyereit, majd felém mutatva őket, hátat fordított, s a kilincsért nyúlt. Hirtelen egy iszonyatosan felkavaró érzés ragadott magával. Egyedül éreztem magam... elhagyatottnak... mint akiről végleg lemondtak, s ez így is volt. Olyan üresnek éreztem magam, hogy szinte már fájt. – Ne keress többet a gondjaiddal – nézett hátra, egy utolsót döfve belém szavaival.

– Cseszd meg, Min Yoongi! – vágtam hozzá valami plüssfigurát a könnyeimmel küszködve. – Pont neked kellene megértened, te szemét! – üvöltöttem, nekidobva még valamit, ami a kezem ügyébe akadt.

– Hol a tisztelet? Idősebb vagyok nálad. – Hangja szokatlanul nyugodt volt, ami csak még jobban felidegesített. – Mit is kellene ezen nekem megértenem? – fonta karba a kezeit, s hátát a falnak vetve figyelte szerencsétlen alakomat. Úgy tűnt remekül szórakozik rajtam.

– A te életed sem pont úgy alakult, ahogy eltervezted – tápászkodtam fel, hogy egy szintbe kerülhessek vele. Értetlen tekintete csak még jobban feltüzelt. – Ó, igen. Annanak, Yunanak és Minnie-nek köszönhetően sokat megtudtam rólatok... rólad – közelítettem felé, kitörölve az könnycseppeket szemeimből. – Underground rapper voltál... nem az idol életre vágytál, nem igaz?

– Miből gondolod, hogy...

– Csak a zenédet akartad megmutatni a világnak – vágtam a szavába. Tudtam, hogy igazam volt, ahogy ő is tudta, nem kellettek fölösleges kérdések. – Nem számított, milyen úton teszed azt, nem igaz? – hajoltam fenyegetően az arcába. – Ezt akartad, hogy lássák – böktem meg a mellkasát a szívénél –, ami itt van. – Kissé eltávolodva tőle lehajtottam a fejem, s folytattam tovább a mondandómat. – Az én álmom ugyanez. Ha az az ára, hogy újra fiúnak kell tettetnem magam... legyen! – tártam szét karjaimat. – Ha ez az egyetlen út. Hobeom-shi és PD-nim is leszögezte, hogy női idolként nincs hely számomra a közeljövőben – túrtam idegesen a hajamba. – Csak... Tégy azt, amit akarsz, de kérlek, ne akadályozd meg, hogy az én álmom is valóra váljon, csak azért, mert a tiéd már beteljesült – néztem mélyen a szemébe. Tanácstalan tekintete vadul cikázott két íriszem között, hátha megtalálja a szükséges szavakat, de nem így lett. Nagyot nyelve, szótlanul vizslatott tovább. – Nem kell aggódnod – sóhajtottam, megunva a némaságot –, nem foglak többet zaklatni a problémáimmal – léptem el mellette, szándékosan meglökve vállammal az övét. Amint kiléptem az ajtón, a testem megremegett. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Miért érzem azt, hogy magyarázattal tartozom neki? Miért mondok neki többet a kelleténél? Miért érzem úgy, mintha az az egy év el sem telt volna... mintha csak tegnap köszöntünk volna el a szálloda előtt... mintha semmi sem változott volna azóta?

Lassan ballagtam vissza a meghallgatás helyszíne felé, mikor hirtelen siető léptek hangja csapta meg a fülem, majd egy erős marok szorította meg újra a csuklómat.

– Már most tudom, hogy az agyamra fogsz menni – zsörtölődött Yoongi, ahogy próbáltam tartani vele a lépést.

– Hogy érted ezt? – Kérdésemet megválaszolatlanul hagyta a levegőben lógni, majd egyszerűen kivágva a próbaterem ajtaját, egészen a helyiség közepéig meg sem állt. Ott maga mellé rántott, s átkarolva a vállamat, erősen megmarkolta azt.

– Én őt választom!