A hiperűrből kiérve nem akart hinni a szemének. A régi Föld sehol sem volt. Helyette csak egy elsivatagosodott bolygót talált. Egy kihalt helyet. Szorosan lehunyta a szemeit. Érzett a közelében gyenge életjeleket. Valakik voltak ott. Valahol a közelében. Nem. Először tudni akarja, hogy mi történt a bolygójával és ha vannak túlélők azokat megmenteni. Nem sokkal később landolt. Polis helyett már semmi sem volt. Minden elpusztult. Az égre tekintet. Ő maga is érezte a magas radioaktivitást, de fekete vérűsége miatt nem jelentett rá veszélyt. Ahogy körbe sétalta Polis környékét egyre nagyobb szomorúság fogta el. Sehol egyetlen egy állat vagy növény. Semmi sem volt. Nagyon remélte, hogy barátai életben vannak. A hajójával elindult Arkadia felé. De ott szintén nem talált semmit. Minden kihalt volt. Elindult hát gondolván hátha a Bárkán szerencsével jár.

***

-Van itt valaki? - járta végig a sokadik folyosót. Sehol senki. Áram és oxigén volt. Ez számára eléggé gyanús volt. Hiszen mikor szétválasztották a Bárkát az eredeti 12 állomásra szinte minden tönkre ment. Hirtelen zajt hallott a háta mögül. Egyik kardját előrántva fordult meg.

-Ki van ott? - kiabálta. Semmi válasz.

-Jobban jársz ha előjössz! - indult el a zaj forrás felé. Látott egy alakot, de nem ismerte fel, hogy ki az. Közelebb osont. A másik félnek nem tűnt fel. Mikor elakart menekülni a lány a torka elé tette a kardját.

-Ki vagy te? - olyan ismerős volt számára a hang. Megpróbálta beazonosítani.

-Harper? - engedte el azonnal a lányt.

-Az nem lehet.. Avery? - suttogta.

-Megmondtam, hogy visszajövök. Ahogy látom nem időben. - tette el a kardját.

-Mióta elmentél nagyon sok minden megváltozott. Màr senki sem ugyanaz. Főleg nem Octavia. - rázta meg a fejét. Avery jól tudta, hogy ez mit jelent. De nem akarta elhinni. Lehetetlen. Ahogy Harper elmesélte neki a történteket egyszerűen nem tudta elhinni. Octavia sosem volt olyan amilyennek a másik lány állította.

-Nem tudom elhinni. - rázta meg csalódottan a fejét.

-Sajnos el kell. A Föld semmit sem javul. Attól tartok már sosem lesz olyan mint régen.

-És akkor mi lesz azokkal akik lefagyasztva vannak?

-Monty már dolgozik az ügyön. Egyenlőre nem sok sikerrel. Ha Octavia nem lett volna olyan... - Avery nem akarta hallani. Rögtön felemelte a kezét.

-Ne haragudj.. nem akarom hallani, ahogy őt becsméreled.

-Elhiheted nem akartam. - mosolyodott el halványan.

-És hol van Monty?

-Gyere, oda vezetlek. - intett egyet a lány. A maradék utat csendben tették meg. Mindketten a saját gondolataikba merültek. Avery még mindig Octavia tettein rágódott. Hogy tehette ezt? Hogy válhatott egyáltalán ez belőle? Nem értette. De amint lehetősége adódik ő beszélni fog vele. Márha lehetséges és Monty kitalál valamit.

-Itt. - nyitott be egy szobába Harper.

-Monty.. gyere vendégünk van! - emelte fel kissé a hangját a szőke lány. Néhány másodperccel később az említett fiú lépett be.

-Avery? - hőkölt hátra.

-Szia Monty. Rég találkoztunk. - eresztett meg egy halvány mosolyt felé. A fiú közelebb lépett és szorosan megölelte.

-Nem hiszem el, hogy ez történt a Földel. Nem tudom és nem is akarom. Pláne nem azt amit Octavia tett. Az a lány akit én megismertem sosem tett volna ilyet. És hallottam, hogy új parancsnok is van.

-Pedig minden úgy történt, ahogy Harper állította. Octavia háborúzni akart. Hát megkapta. Harmadszor is elpusztult a Föld. - csóválta meg szomorúan a fejét.

-Hát nem tudta elfogadni Lincoln halálát. Azt hittem valamennyire túl van rajt. Ha tudom, hogy nem akkor itt maradok. A francba, hogy nem maradtam! - csattant fel dühösen. Megmaszírozta az orrnyergét. Persze, hogy mindenért saját magát okolta. Hiszen ő hagyott ott mindent és mindenkit, csakhogy rendbe tegyen maga körül mindent. Talán ha ott maradt volna nem történt volna mindez. Igen. Valószínűleg így történt volna hiszen, akkor nem lett volna egy azgedai a parancsnok. És nem lett volna új konklávé. Ez mind az ő felelőssége volt.

-Sajnálom. - huppant le az ágyra és onnan nézett fel az őt bámulókra.

-Héé.. ez nem a te hibád. Azt tetted amit tenned kellett. - ült le mellé Harper.

-Parancsnokként megkellett volna védenem a népem. Ehhez képest kevesebb mint 400 földi maradt életben. Pedig rengetegen voltak. Sokan elégtek a praimfayában, aztán Octavia háborújában haltak meg, vagy aki esetleg ezeket túlélte az meghalt az utolsó bomba ledobásakor. - szorította ökölbe a kezét, majd a hajába túrt. Mind az ő felelőssége. Miatta halt meg az a sok ember. Nem Octavia miatt hiába fogták rá. Egyedül Avery hibája miatt. Mert ő nem maradt a helyén mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Inkább elment, hogy a saját kis problémáját hozza helyre. Nem volt az fontos annyira, minthogy megmentette volna a népét. Ó, hogy miért volt olyan naiv! Elhitte, hogy minden rendben lesz. Ehhez képest minden csak elromlott, még rosszabb lett.

-Figyelj Avery. Ha esetleg nem találunk erre megoldást szeretnénk ha te nem halnál meg. Szeretnénk ha te is a többiek közt lennél. - tette Monty a lány vállára a kezét.

-Szóval le akartok fagyasztani? - vonta fel a szemöldökét.

-Ha esetleg lesz rá mód, hogy minden rendbe jön, akkor kell oda egy ember aki tudja vezetni a maradék embereinket. Az új parancsnok még gyerek. Kell aki irányt mutat nekik.

-Jólvan. - bólintott. Nem sokkal később már abban a helyiségben álltak ahol a többiek is le voltak fagyasztva. Avery mindenkit végig jàrt. Octavia Blake... a névnél szorosan lehunyta a szemét. Miatta vált azzá akiről annyi rosszat hallott. Mellette kellett volna, hogy legyen. De nem volt. Ezt sosem tudta megbocsájtani magának. Madi Griffin...

-Clarkenak gyereke van? - hőkölt hátra.

-Nem. Dehogy. Ő az új parancsnok, akiről meséltem. A lány akivel Clarke 6 éven keresztül élt. - mondta.

-És ez lenne az enyém? - húzta el a száját.

-Igen. - bólintott egy aprót Monty. Harper mellette állt és átölelte a derekát.

-Hát, akkor..köszönök mindent barátaim.

-Milyen nevet írjunk hozzád?

-Avery Pramheda. - húzta egy apró mosolyra a száját. A lány elmesélte nekik. Pontosan ez miatt kérdezték meg, hogy milyen nevet írjanak hozzá.

-Talán még találkozunk. - feküdt le.

-Talán még találkozunk. - suttogták halkan. Ez volt az utolsó találkozásuk. Avery és más sem találkozott többet Harperrel és Montyval. Azonban az ő áldozatulnak köszönhetően az emberiség kapott egy második esélyt az életre. Egy új bolygót, hogy ott helyre hozzanak mindent amit a Földön elrontottak. Legyetek a jó fiúk.. Talán sikerült nekik, talán nem. Az is lehet, hogy azt a bolygót is elpusztították. "Én vagyok a halál..A világok elpusztítója"

És igen. Megtörtént az amit nagyon nem akartam, hisz ez a könyv áll legközelebb hozzám. De egyszer mindennek vége van, így Avery történetének is. Innen már a Ti képzeleteteken múlik, hogy mi lett velük. Hamarosan fogok jelentkezni egy 10 tényes résszel. Remélem tetszett nektek ez a történet. De ne aggódjatok további 3 könyvem folytatódik ha valakit érdekel. (The 100 - Time of dying, Star Wars - See you again, Fantom)