Először is: köszönöm, köszönöm, köszönöm!❤️ #1 az ifjúsági kategóriában. El sem hiszem!😍❤️

Ennek örömére itt is az új rész:

A nap csiga lassúsággal telt. Egymás után néztem szünet nélkül a Walking Dead részeket, de még így is kínszenvedés volt várni.

Fél egy körül a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Anya neve villogott a kijelzőn. Szólt, hogy mégis el tud jönni a munkahelyéről és eljön értem a kórházba. Kissé csalódottan csörgettem meg Noah-t amikor tudtam, hogy szünet van a suliban. A pozitívum a dologban az volt, hogy anya már délre tudott jönni értem.

Hazaérve a konyhában tébláboltam anya körül, miközben főzött és mindenféléről beszéltünk. Leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi történik most velem és a két fiúval, ugyanis már nem tudta követni.

Nem volt vele egyedül, én magam sem tudtam kivel hányadán állunk. Mindenesetre szerettem volna végre pontot tenni a dolgok végére. Nem véletlenül agyaltam ezen egész éjjel a kórházban, amikor nem tudtam aludni.

A két fiú annyira összezavart mindent, hogy fogalmam sem volt már róla mit érzek. Szerettem volna az egészet hagyni a fenébe, és lelépni innen, de tudtam, hogy ez most lehetetlen. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba és ki sem jöttem volna onnan, de beszélnem kellett vele.

-Nem sokára jövök. -szóltam anyának, miután ebédeltünk.

-Ha egy kicsit is rosszul érzed magad azonnal csörgess és megyek érted. -sietett oda hozzám.

-Nem lesz semmi baj. -mosolyogtam rá.

-Biztos jól döntöttél? -kérdezte aggódva.

-Nem tudom. -sóhajtottam őszintén. -De muszáj beszélnem vele.

-De melyikükkel, Kicsim?

-Mindkettőjükkel. -erőt vettem magamon és miután belebújtam a kabátomba indultam is.

Az utcán több mindenkivel is találkoztam a suliból. Igyekeztek hazafelé, csak remélni tudtam, hogy őt még ott találom.

A suli előtt állva még utoljára csekkoltam a telefonomat, amit elárasztottak az üzenetek. Egész nap ignoráltam mindenkit, csak egy ember üzeneteit nyitottam meg, aki Adam volt. Egész éjjel írogattunk amikor nem tudtam aludni, képes volt hajnalig fent maradni velem. Amikor írtam, hogy hazaértünk az sms-el újra kezdődtek, és akkor jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott már, hogy így beszélgessünk egymással.

A táskámba dobtam a telefonom, és a kifelé jövő emberekre koncentráltam. A szívem óriásit dobbant, amikor a magas, sötét hajú srác kilépett az iskola ajtaján. A srácokkal röhögve sétáltak, amikor megpillantott engem. Elmosolyodtam, mire megindult felém.

Vadul kalapáló szívvel vártam, hogy végre ide érjen.

-Te meg mit keresel itt Cica? -állt meg előttem meglepetten.

A becenév hallatán azt hittem összeesek. Az arcomba vér szökött, de nem tudtam elrejteni a mosolyom.

-Beszélnünk kell. -mondtam, de egy kicsit sem lepődött meg.

-Tudom. -bólintott. -Ezért akartam átmenni hozzád miután hazaértem. -magyarázta, ugyanis már írta ezt délelőtt.

Egy picit arrébb sétáltunk, és leültünk az egyik padra. Már éppen szólásra nyitottam a számat, de Adam megelőzött.

-Nem akarok a barátod lenni. -kezdett bele. -Nem akarok, és nem is tudok. Sose működött köztünk a barátság. Kár is tagadnunk, már az első perctől kezdve vonzódtunk egymáshoz. -mondta megállás nélkül. -Tudom, mit tettem, és azzal is tisztában vagyok, hogy én vagyok a világ legnagyobb hülyéje ezért, és sokkal jobbat érdemelsz, mint én. De a fenébe is, szeretlek! -csattant fel. -Sosem éreztem még így senki iránt. Minden ébren töltött pillanatomban rád gondolok, és megőrülök, ha csak arra gondolok, hogy valaki mással vagy. -ismerte be. -Ami szilveszterkor történt valóságosabb volt, mint bármi. Nem voltam annyira részeg, hogy ne tudtam volna mit csinálunk, és tudom, hogy te is teljesen magadnál voltál. -mondta, mire lesütöttem a szemem. Igaza volt. -Nem érdekel Chloe, sőt senki. Kitöröltem a számát, kitöröltem minden közösségin. Nem akarok tőle semmit. Soha nem is akartam. -vallotta be. -Nem tudom, te hogy érzel, és teljesen megértem, ha már nem szeretsz, de tudnod kell, hogy én sosem szüntelek meg szeretni. Rengeteg fájdalmat okoztam neked, és hidd el már ezerszer megbántam. Minden egyes nap magamat okolom amiért hagytalak kicsúszni a kezem közül. -fejezte be végül.

Nem tudtam semmit mondani, egyszerűen csak megszüntettem a köztünk lévő kis távolságot, két kezem közé fogtam az arcát és a szájához hajoltam.

Ez a csók semmiben sem hasonlított a szilveszterihez. Az ajkaink alig érintették egymást, mégis úgy éreztem felrobbanok. Ennyi is elég volt, hogy Adam ezt váltsa ki belőlem.

-Én is szeretlek. -mondtam miután elhúzódtam. Semmiségnek tűnhetett az ő vallomása után, de ez mindent összefoglalt.

Hitetlenkedve nézett rám, majd a tarkómra csúsztatva a kezét, újra magához húzott. Ezúttal már mindent beleadtunk a csókba. Kifulladva, kipirult arccal váltunk szét.

Egy darabig csendben néztünk egymás szemébe, de aztán Adam mögött megpillantottam egy ismerős arcot.

Noah lefagyva, értetlenül meredt ránk, mérhetetlen csalódottsággal a szemében.

-Muszáj beszélnem vele. -pattantam fel gyorsan a padról.

-Tudom. -bólintott Adam megértően.

-Hívlak ha hazaértem. -mondtam gyorsan és Noah felé igyekeztem, aki persze már elindult a másik irányba.

Fogalmam sem volt mit fogok mondani vagy, hogy mi lesz a végkimenetele ennek a beszélgetésnek, de muszáj volt tisztáznom a dolgokat.

Amikor végre utolértem a kezénél fogva állítottam meg, ugyanis eléggé úgy nézett ki, mint aki nem igazán akar beszélgetni.

-Szia. -motyogtam.

-Szia. -köszönt hozzám hasonló hangnemben.

-Beszélnünk kéne. -sütöttem le a szemeimet.

-Gondoltam. -sóhajtott.

-Én még mindig szeretem őt. -vágtam a dolgok közepébe kissé bizonytalanul.

-Tudom. -nézett a szemembe. -Azt hiszem mindig is tudtam, hogy nem fogsz tudni tovább lépni, csak bíztam benne, hogy valami csoda folytán talán mégis. -magyarázta.

-Sajnálom. -belülről mardosott a bűntudat. -Nem terveztem, hogy ez lesz a vége. Azt meg nem csinálom veled, hogy elhitetem, hogy van esély kettőnk számára, miközben még mindig őt szeretem.

-Egy hónappal ezelőtt lett volna aktuális ezt mondanod. -mondta. -De megértem, nem fogok közétek állni. Ha őt szereted én kiszállok ebből az egészből, nem leszek felesleges harmadik. -húzta el a száját.

-Sosem voltál felesleges. -néztem a szemébe szomorúan.

-De első sem. Akkor meg mi értelme? -a szavai úgy értek, mint egy pofoncsapás. Most tudatosult bennem, hogy ő mit is érezhet.

-Sajnálom. -suttogtam.

-Csak egy valamit árulj el. -nézett a szemembe, én pedig egy aprót bólintottam. -Mit tud ez a srác, amitől ennyi mindent eltűrsz neki és még azok után is szereted, hogy ennyiszer megbántott?

-Ő volt az első akivel megismerkedtem amikor ide költöztünk, mindig mellettem állt legyen szó bármiről. Leszámítva a veszekedéseinket, Adam nem rossz srác. Azt hiszem, ha más körülmények között ismertétek volna meg egymást, nem miattam, akkor biztos bírnátok egymást.

-Kár, hogy ha a nevét hallom akkor csak a könnyes szemeid jutnak eszembe. -nevetett fel gúnyosan, mire elmosolyodtam.

-Sok mindent köszönhetek neked. El sem hiszed mennyire hálás vagyok, hogy megmentetted a téli szünetemet és számíthattam rád.

-Szerettem azt az időszakot. -mosolyodott el.

-Miért érzem úgy, hogy ez egy búcsú? -szomorodtam el.

-Ugyan már, sosem szabadulsz meg tőlem. -nevetett fel. -Ne merj sírni! -figyelmeztetett a szemeimet látva, mire elmosolyodtam.

-Nem is akarok megszabadulni tőled.

-Barátok? -kérdezte a kisujját nyújtva.

-Barátok. -bólintottam vigyorogva, és az ujjára kulcsoltam a kisujjamat.

Bár látszólag sikerült lezárnom a dolgokat, az egész elég rosszul érintett. Nem akartam megbántani Noah-t, de hamis reményekkel sem akartam táplálni. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy szeretem Adam-et és mérhetetlen bűntudatot éreztem azért, hogy reményt ébresztettem Noah-ban.

Miután elköszöntünk egymástól Lara jött oda hozzám, aki eddig a suli előtt várt. Muszáj volt beszélnem vele, nem tudtam magamban tartani a dolgokat. Egy kávézóban kötöttünk ki, ahol megállás nélkül öntöttük ki egymásnak a lelkünket. Jó pár kávé és könny után sikerült megbeszélnünk mindent, amit a napokban nem volt alkalmunk.

Lara maximálisan mellettem állt Adam-mel kapcsolatban, azonban féltett is, hogy újra meg fog bántani. Bennem is ott volt a félelem, de győzedelmeskedett az iránta érzett szeretetem.

Már délután négy volt amikor hazaértem. Anya és a húgom a konyhában ülve vártak rám és ahogy beléptem az ajtón kezdődött is a faggatózás. Apa inkább bevonult a nappaliba, mert tudta, hogy ez egy baromi hosszú, csajos beszélgetés lesz.

-Szóval akkor Adam? -kérdezte mosolyogva anya, miután befejeztem a mesélést.

-Igen. -bólintottam.

-Kedvelem Noah-t, de Adam azért mégis csak Adam. -vigyorgott. -Drukkoltam, hogy kibéküljetek. -ismerte be.

-Én is. -vigyorgott a húgom.

-Na szép. Miközben én a szobámban sírtam ki a lelkemet, ti drukkoltatok, hogy kibéküljünk. -nevettem fel.

-Nem, akkor épp nagyon utáltam Adam-et, de amikor kezdtek csitulni a dolgok, bíztam benne, hogy megint együtt lesztek. -magyarázta a húgom.

-Jut eszembe. -fordult Maddy felé anya. -Te kislányom, nem akarsz nekünk valakit bemutatni? -kérdezte, mire Maddy elsápadt, belőlem pedig kitört a nevetés.

-Mire gondolsz? -kérdezte a húgom értetlenséget tettetve, de az arcára kiült rémület mindent elárult.

-Tudod, a te korodban én kicsit kreatívabb voltam. -mondta nevetve anya. -Az "Emma-val elmentünk moziba" meg az "Emma-nál tanulok" először még hihető volt, de miután láttalak a mozinál elgondolkoztam, hogy Emma vagy fiúvá változott, vagy csúnyán átvertél. -mesélte, én pedig nem bírtam tovább, folytak a könnyeim a nevetéstől.

-Mióta tudod? -sütötte le a szemét Maddy.

-Hmm. -gondolkozott anya. -Szerintem még elsején láttalak titeket a mozinál, amikor mondtad, hogy Emma-val megnéztek egy filmet, Sasha meg elment Noah-val találkozni. Elugrottam a plázába már nem is tudom miért, és akkor láttalak titeket. -magyarázta. -Brandon, ugye? -mosolygott.

-Aha. -dünnyögte zavartan a húgom, én pedig élveztem, hogy végre nem rólam van szó.

-Mikor történt ez az egész? -érdeklődött anya.

-Hát... Szilveszterkor jóba lettünk a buliban, aztán állandóan beszélgettünk, mindig kereste a társaságom, megkedveltem, aztán elhívott moziba másnap. Azóta is folyton beszélünk, meg még egyszer találkoztunk délután. -mesélte a húgom.

-Nagyon édesek együtt. -szólaltam meg. -Brandon rendes srác, szerintem kedvelni fogjátok, és higgyétek el, nem fogja megbántani Maddy-t, ahhoz túlságosan fél tőlem. -vigyorogtam.

-Na szép, a legkisebbik lányomnak is barátja van. -jött be a konyhába apa, aki ezek szerint eddig végighallgatta a beszélgetésünket. -Hihetetlen mit tesz ez a költözés az emberekkel.

-Lehet nem is olyan rossz itt lakni Bridgeport-ban. -ismertem be.

-Viccelsz? -kérdezte apa. -Csak úgy ugrálnak körülöttetek a fiúk. -vigyorgott.

-Haha. -forgatta a szemét nevetve Maddy.

-Na és, mikor látjuk Rómeót? -piszkálta apa, mi meg anyával visszafojtott nevetéssel hallgattuk a beszélgetésüket.

-Ha így nevezed, akkor soha. -húzta el a száját Maddy.

-Hívd át vacsorára. -dobta be az ötletet anya. -Te meg szólj Adam-nek. -fordult felém.

-Hát ez érdekes lesz. -dünnyögte a húgom.

Így telt ez az átlagosnak nem mondható napunk. Adam és Brandon hat körül jöttek át. Anyáék örültek Adam-nek, bár apa szemében láttam egy kis haragot vele kapcsolatban, de azt hiszem ő is megbékélt a helyzettel, mert tudta, hogy mennyit jelent számomra. Brandon-t egyébként imádták. Rögtön a szívükbe lopta magát a végtelen kedvességével és a frappáns válaszaival. Apával is rögtön megtalálták a közös hangot, és az egész vacsora jó hangulatban telt.

Mivel csak én voltam abban a helyzetben, hogy másnap nem kellett korán kelnem, így a fiúknak hamar haza kellett menniük.

-Amikor megláttalak ma a suli előtt, féltem, hogy mást fogsz mondani. -mondta Adam, mikor a kapunkban állva búcsúzkodtunk.

-Pontosan tudtam, mit akarok mondani. -mosolyodtam el a kezei között, ő pedig egy puszit nyomott a hajamra.

A kezei között valamiféle megnyugvásra leltem. Úgy éreztem minden rendben van. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Tudtam, hogy lesznek nehézségeink, és nem fogunk tudni egyik napról a másikra megfeledkezni a régi sérelmekről, legalábbis én biztosan nem, de készen álltam harcolni a kapcsolatunkért.

Ha elolvastad és tetszett, nyomj egy vote-ot!❤️