Szörnyű fej fájással ébredtem. Először nem hallottam semmit, majd gépek csipogása ütötte meg a fülemet. A szemeim elnehezedtek. nehezemre esett kinyitni őket. Végül mégis kinyitottam, de az erős fény váratlanul ért, így hunyorogva néztem szét a szobában. Hamar rájöttem hol is vagyok.

A kórterem falai fehérre voltak mázolva, az ablakon beszűrődött a kinti fény. Az ágyam mellett, egy széken ülve anyát pillantottam meg, ahogy aggódó arccal néz felém.

-Végre felébredtél. -pattant fel és még közelebb lépett az ágyamhoz.

-Mi történt? -próbáltam felülni.

Akárhogy is próbáltam visszaemlékezni, az utolsó emlékem az volt, hogy Noah-val veszekedtünk a suli előtt.

-A mentők hoztak be, elájultál. -mesélte még mindig sokkosan. -A kórházból hívtak, hogy behoztak téged.

-Mennyi idő telt el? -érdeklődtem, miközben visszadőltem a párnára, mert olyan gyengének éreztem magam, hogy fájt még csak megmozdulni is.

-Negyed órája vagy bent, az előbb értem ide én is. Alig tudtam eljönni a munkahelyemről. De kint egy egész csapat várja, hogy felébredj. -forgatta a szemeit. -Nem akarod elmesélni mi történt, hogy ismét az ájult lányomért kellett jönnöm? -nézett rám aggódva.

-Fogalmam sincs, anya. -sütöttem le a szemeimet, és egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. -Az egyik percben még Lara-val indultunk haza, aztán megláttuk Adam-et és Noah-t ahogy a folyosón veszekednek. Noah behúzott egyet neki, aztán az igazgatóiba mentünk. Noah-val összevesztünk a suli előtt és onnantól kezdve képszakadás. -hadartam.

-Noah hívta a mentőket. Ő és Adam vigyáztak rád amíg oda nem értek. -mesélte.

-Ha ők ketten egy társaságba kerülnek annak sosincs jó vége. -dörzsöltem meg a halántékomat, miközben elképzeltem, hogy Noah és Adam az ájult testem felett egymással veszekednek.

-Itt vannak mindketten. -mutatott a folyosó felé. -Maddy, Lara, Grace, Zora, Brandon, Ben és Jake is. Valamint apád is mindjárt itt lesz, csak ő nem tudott ilyen hamar eljönni a munkahelyéről. -sorolta a neveket.

-Kétségtelen, hogy már csak percek kérdése és kidobnak minket innen, ha ők mind ott vannak a folyosón. -temettem a kezembe az arcom, anya pedig felnevetett.

-Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. -simította meg a karom. -Sietek vissza. -indult meg az ajtó felé.

Ahogy anya becsukta maga mögött az ajtót, a szemem a karomra vándorolt. Egy infúzió cső lógott ki belőle. Hitetlenkedve néztem magam elé. Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni.

Nem sok időm maradt gondolkodni, ugyanis alig pár perc múlva anya egy fiatalabb nővel tért vissza. Mindketten megálltak az ágyam végében és rám néztek.

-Szia! Dr. Raven vagyok, látom felébredtél. -mosolygott rám, majd mondta is tovább. -Nem kell aggódni, semmi komoly bajt nem találtunk. Úgy gondolom kimerültség és sok idegeskedés állhat ez az ájulás mögött.

-Hát az lehet. -bólintottam lesütött szemekkel.

-Esetleg valami tünet? Fej fájás? Hányinger? -kérdezte.

-Csak a fejem fáj. -dörzsöltem meg a halántékom.

-Küldök be majd a nővérrel fájdalomcsillapítót. -kezdett el írni a papírjára. -Ma bent tartunk megfigyelésre, ha minden rendben lesz holnap hazamehetsz.

-Nem mehetnék ma haza? -kérdeztem megakadva a mondat felénél.

-Szeretnénk meggyőzödni róla, hogy minden rendben. Pihenned kell egy kicsit. -nézett rám együttérzően.

-Rendben. -sóhajtottam.

-Fél óra múlva kivesszük az infúziót, hatkor pedig hozzák a vacsorát. -magyarázta. -Kérem ne maradjon ilyen sok látogató. -fordult anya felé.

-Váltok pár szót a barátaimmal aztán már mennek is. -vágtam rá.

-Rendben. -mosolygott rám. -Hármasával jöhetnek be. Ha bármi gondod van, csak nyomd meg a nővérhívót. Mindjárt küldöm a fájdalom csillapítót is. -hadarta és már ki is ment a kórteremből.

-Beküldöm a többieket, addig hazamegyek neked pár ruháért. Meg elhozom apádat is. -mondta anya.

-Oké. -bólintottam.

-Szeretlek. -nyomott egy puszit a homlokomra.

-Én is szeretlek anya. -mosolyogtam rá.

Miután anya kiment, az első körben Lara, Grace és Zora jöttek be. Elmeséltem nekik mindent röviden, és nagyjából sikerült is megnyugtatnom őket, hogy semmi komoly bajom nincs. Mindhárman szidták Adam-et és Noah-t amiért ilyen hülyén viselkedtek és balhéztak. Én nem tudtam őket ezért okolni, ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Persze millió más dolog miatt haragudtam Adam-re, de ezt nem varrhattam a nyakába.

Miután a lányok kimentek, Jake, Ben és Adam jöttek be. Az első kettővel jót beszélgettünk, feldobták a délutánomat, de Adam csak feszengve állt mellettük. Láttam rajta, hogy szeretne velem beszélni, de nem előttük. Így amikor Jake és Ben elköszöntek Adam feléjük fordult.

-Mindjárt jövök én is. -mondta, a fiúk pedig értve a célzást elhagyták a "szobámat".

Adam lassú léptekkel az ágyamhoz sétált és fájdalmas tekintettel nézett rám.

-Sajnálom. -csupán ennyit mondott. A szemeiben láttam a mérhetetlen bűntudatot.

-Nem a te hibád. -sütöttem le a szemem.

-A fenébe is! Ne akarj most is kiállni mellettem, mikor pontosan miattam fekszel most itt. -csattant fel, mire azonnal kipattantak a szemeim. -Egy barom voltam. Tudom, teljesen tisztában vagyok vele. Fogalmam sincs mi ütött belém, de nem tudtam elviselni a gondolatát se, hogy valaki másé vagy. -ismerte be.

-Nem vagyok senkinek a tulajdona Adam! -mondtam mérgesen. -Ez a baj veled. Nem azért haragszol Noah-ra mert engem szeretsz, hanem mert féltékeny vagy. -vágtam a fejéhez.

Mielőtt bármit is mondhatott volna nyílt az ajtó és egy nővér jött be rajta.

-Hoztam a fájdalom csillapítót. -nyújtott át nekem egy tablettát és egy pohár vizet.

-Köszönöm. -mosolyogtam rá hálásan, majd miután bevettem a gyógyszert el is hagyta a szobát.

-Sosem akartam ártani neked. -motyogta Adam.

-Hidd el sokkal jobban fáj az amit érzelmileg tettél velem, mint az, hogy itt kell feküdnöm a kórházban. -vágtam rá, de rögtön meg is bántam. -Nézd. -sóhajtottam. -Mindig ugyanott kötünk ki. Unom már az állandó veszekedéseket. Vagy elfogadjuk azt ami történt, és meg tudunk maradni egymás mellett anélkül, hogy kinyírjuk egymást, vagy hagyjuk egymást és kész. -vázoltam fel a két lehetőséget.

-Sosem voltunk csak barátok, ezután sem menne. -túrt idegesen a hajába.

-Akkor azt hiszem döntöttél. -néztem a szemébe.

-Nem tudnék a barátod maradni és végig nézni ahogy valaki mással vagy. -sóhajtott és ő is a szemembe nézett. -De képtelen lennék ellökni téged magamtól.

-Tiszteletben tartom a döntésedet. -kaptam el a tekintetem és a kezemet kezdtem birizgálni.

-Na jó, ez nem kicsit kínos. -nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. -Barátok? -kérdezte.

-Barátok. -bólintottam mosolyogva.

Valóban nem ilyenek voltunk. Sose éreztem magam még ilyen kellemetlenül a társaságában.

-Azt hiszem ideje mennem. -nézett rám. -Azért majd írj, ha haza engedtek, hogy jól vagy-e.

-Írok. -ígértem meg.

-Hát akkor, majd beszélünk vagy mi. -dugta zsebre a kezeit. -Szia Szomszéd. -vigyorgott, mire felnevettem a becenév hallatán.

-Szia Szomszéd. -intettem mosolyogva.

Örültem, hogy megtudtuk beszélni a dolgokat. Bár maradtak bennem kimondatlan szavak, mégsem akartam tovább veszekedni. Egyszerűen ez tűnt helyesnek.

Nem sokkal azután, hogy Adam kiment Maddy és Brandon jöttek be hozzám. Persze rögtön faggatni kezdtek.

-És veletek mi a helyzet? Együtt vagytok? -kérdeztem vigyorogva miután befejeztem a mesélést, ugyanis még nem volt alkalmam mindkettőjükkel egyszerre beszélni.

-De egy szemét vagy. -nevetett fel elsőként Brandon miután mindketten zavartan álltak egymásra nézve.

-Anyáéknak még nem mondtam semmit. -sütötte le a szemét a húgom.

-Tőlem nem fogják megtudni. -ígértem meg, mire Brandon átölelte a húgom vállát és egy puszit nyomott az arcára.

Hihetetlenül aranyosak voltak, nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

-Szerintem ideje mennünk, még van kint valaki aki nagyon vár. -vigyorgott a húgom.

-Visszajössz később anyáékkal? -kérdeztem.

-Persze. -bólintott. -Nem szabadulsz tőlem. -vigyorgott.

-Nem is akarok. -mosolyodtam el őszintén.

-Tudom, nincs szükséged a jóváhagyásomra, de szerintem Noah jó fej srác. -váltott hirtelen témát.

-Az én véleményemre meg végképp nincs szükséged, de tudd, hogy nem érdekel mi történt Adam-mel. A srácokkal mind melletted állunk, ha ez a srác tényleg normális veled, és tényleg bírod. -tette hozzá Brandon is.

-Higgyétek el rettentően sokat jelent a véleményetek, és köszönöm. -néztem rájuk hálásan. -Nem mintha lenne köztünk valami. Szerintem nem érdeklem úgy, csak barátok vagyunk.

-Ha nem érdekelnéd, nem ült volna itt órákat. -mosolyodott el Brandon, majd mindketten megindultak az ajtó felé.

Ahogy hátat fordítottak rögtön felültem az ágyon, és ösztönösen a hajamat kezdtem igazgatni. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, és Noah meg sem állt egészen az ágyamig.

Amikor odaért hozzám óvatosan lehajolt és magához ölelt. Mosolyogva bújtam hozzá és hagytam, hogy a kezei közé zárjon. Szó nélkül váltunk szét egy kis idő után, majd leült az ágyam szélére.

Ahogy végignéztem rajta megviseltnek látszott. Ideges volt, a szeme bűntudattal volt teli. Párszor szólásra nyitotta a száját, de mintha nem tudná mit illene ilyenkor mondani, inkább nem mondott semmit, csak kétségbeesetten nézett rám.

-Minden oké. -mosolyodtam el.

-Nem neked kellene engem vigasztalnod. -húzta el a száját. -Fogalmam sincs mit kéne mondanom. -sütötte le a szemét.

-Mondjuk azt, hogy soha többet nem hagylak faképnél az utcán most, hogy tudom bármelyik pillanatban elájulhatsz. -mondtam, mire elmosolyodott.

-Közhelyes azt mondani, hogy sajnálom, de tényleg így van. -komolyodott el újra. -Felcsesztem magam, nem is azon a hülyén, csak szarul érintett amit megtudtam. -ismerte be, mire engem is elfogott a bűntudat. -Azt hittem valami alakulni kezdett köztünk. -vallotta be.

-Én is így érzem. -szakítottam félbe, mire felém kapta a fejét meglepetten.

-Nem a barátságunkról beszélek. -mondta, mintha attól félne, hogy nem értettem a célzást.

-Én sem. -mosolyodtam el. -Adam-mel szakítottunk, vége. Ami szilveszterkor történt az hiba volt. Mindketten részegek voltunk, másnap reggel rögtön össze is vesztünk. El akartam magyarázni ma suli után, de érthető volt, hogy kiborultál. -tértem vissza az eredeti témához.

-Fogalmam se volt, hogy ennyire ki fogsz borulni és ilyen hatássa lesz rád. -vette a kezébe az egyik kezemet és miközben beszélt hozzám összefonta az ujjainkat. -Nem tudtam végighallgatni amit mondtál, egyszerűen csak nem akartam beszélni senkivel.

-Elég zűrös volt az elmúlt időszak, azt hiszem túl sok volt már nekem ez az egész. Adammel is állandóan veszekedtünk, aztán ami a suliban történt... Az már csak feltette az i-re a pontot, hogy ott hagytál. -magyaráztam. -Ne értsd félre, nem hibáztatlak érte. Én is hasonlóan reagáltam volna. -tettem hozzá gyorsan.

-Nagyon megijedtem amikor egy pillanatra visszanéztem és a földön feküdtél. -szorította össze a fogait.

-Ne beszéljünk erről többet jó? -kértem, mert tudtam, hogy ez a téma neki se könnyű, és nekem sem volt kedvem erről beszélni.

-Ezt megígérhetem. -mosolyodott el. -Felejtsük el az egészet, oké? Nem érdekel sem Adam, sem az, hogy mi történt szilveszterkor, egyszerűen csak ne beszéljünk róla többet.

-Köszönöm. -mosolyogtam rá hálásan.

-Tudod mi érdekel az egésznél ezerszer jobban? -nézett a szemembe.

-Mi? -suttogtam, ugyanis egy pillanatra elment a hangom. Ahogy a szemembe nézett és a kezemet fogta, mintha hirtelen nem létezett volna körülöttünk semmi.

-Te. -mosolyodott el és közelebb hajolt az arcomhoz.

A fülemben dobogott a vér, a testemet borzongás járta végig. Egy percre sem szakítottuk meg a szemkontaktust. Elsimította az arcomba lógó hajat, és kezét a tarkómra csúsztatta, úgy húzott közelebb magához. Már csak pár centi választott el minket, leheletét már az arcomon éreztem, amikor nyílt az ajtó, mi pedig azonnal szétrebbentünk.

-Megjöttünk. -szólt anya miközben felénk sétált.

Mögötte jött apa és Maddy is, aki a fejét fogva röhögött. Neki leesett, hogy minek a közepébe sétáltak bele.

-Kicsim, minden rendben? -sietett oda hozzám apa és magához szorított.

-Persze, már semmi bajom. -mosolyogtam rá.

-Noah, de rég láttalak már. -fordult az ágyamon ülő fiú felé anya, mintha csak most vette volna észre.

Noah-t már ismerték a szüleim. Tudták, hogy milyen jóban vagyunk. A téli szünetben jó párszor megfordult nálunk, ahogy én is náluk.

Anya ezután mindenféléről kérdezgette, én pedig visszatartott mosollyal figyeltem őket.

-Holnap el tudsz jönni Sasha-ért, vagy cseréljek műszakot? -kérdezte apa anyától.

-Estig dolgozok én is. -kezdett el gondolkozni.

-Ha úgy van, én is haza tudom vinni Sasha-t suli után. -szólt közbe Noah.

-Biztos? -kérdezte anya.

-Persze. -bólintott Noah.

-Az remek lenne. -nézett rá hálásan anya.

Hétig mind bent voltak nálam, hogy ne unatkozzak, de aztán a szüleim és a húgom magunkra hagytak minket.

-Nem is tudtam, hogy van jogsid. -néztem rá.

-Sosem kérdezted. -mosolyodott el. -Még nyár végén csináltam meg. -mesélte.

-Hány órád van holnap? -kérdeztem.

-Hat. Próbáld meg nem halálra unni magad kettőig. -nevetett fel.

-Nehéz lesz. -forgattam a szemem. -Anya behozta a laptopom, valószínüleg egész nap sorozatot fogok nézni. -tervezgettem.

Elbeszélgettük az időt, szinte fel sem tűnt, hogy besötétedett körülöttünk. Kilenckor a nővér jött be szólni, hogy vége a látogatási időnek, már így is túl léptük egy órával.

Noah megígérte, hogy amint végez a suliban rögtön jön értem, így annak a reményében feküdtem le aludni, hogy minél hamarabb délután kettő lesz.

Persze nem ment ilyen egyszerűen az alvás. Végig azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha anyáék akkor nem nyitnak be.

Ha elolvastad és tetszett nyomj egy vote-ot!❤️❤️ Nyugodtan írjatok hozzászólásokat is, mindig örömmel olvasom a véleményeteket. Illetve, ha valami kérdésetek van azt is nyugodtan írjátok meg kommentbe, én pedig mindenkinek válaszolok.😊