-Sasha, ébresztő! Megjöttünk! -hallottam meg anya hangját.

A kocsink hátsó ülésén ültem az ablaknak dőlve, úton az Isten háta mögé, ide a Connecticut állambeli Bridgeport-ba. Te sem hallottál még Bridgeport-ról, ugye? Nem meglepő. Én sem tudtam, még csak a létezéséről sem, amíg a szüleim ki nem jelentették, hogy ide költözünk. Bridgeport egyébként szép hely, tengerparti város, de valahogy baromira nem volt kedvemre ez a költözés, amikor a barátaim, az iskolám, minden Londonhoz kötött. Már három éves korom óta ott laktunk, nem hiányzott, hogy ide költözzünk, most mikor épp kezdeném a harmadik évem a gimiben.

Fájdalmasan emeltem fel a fejemet, az arcom zsibbadt, a szemeim még mindig álmosak voltak. A húgom mellettem ülve nézett rám, a szüleim pedig hátrafordulva várták, hogy felébredjek. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, ami eddig tompította a zajokat, így szembe kellett néznem a valósággal. Tényleg megérkeztünk...

Egy kertes, emeletes ház előtt álltunk. Óriási váltás a londoni albérletünk utàn. A húgommal most láttuk először a házat, anya és apa már hónapok óta szervezik a költözést, de meg akarták várni, hogy vége legyen a sulinak. Apa munkája miatt kellett ide költöznünk. Egy telefonos cégnél dolgozik, egy új irodájuk nyílt itt, és így adott volt a lehetőség, hogy apu itt vezető legyen, amivel magasabb fizetés is jár. Anyunak igazából mindegy volt a munkája szempontjából, újságíróként dolgozik, így szinte bárhol el tud helyezkedni. A húgom Maddison 14 éves, ő legalább még csak most kezdi a gimit, és nem szokott össze az új osztályával, hogy aztán két év múlva teljesen új környezetbe kerüljön, mint én. Miután kiszálltunk a kocsiból, a hátamra vettem az eddig földön heverő hátizsákomat, és kivettem a csomagtartóból a bőröndömet. Már csak a Londonban maradt utolsó cuccaim voltak benne, amik létfontosságúak voltak az utolsó pár napban, miután a többi cuccunkat elküldtük csomagküldővel. Apu kizárta a kaput, és előreengedett minket. Bármennyire is nem akartam elköltözni, azért izgatottan léptem át a küszöböt, mert kíváncsi voltam milyen a ház belülről. A külseje megnyerő volt, szinte az összes ház így néz ki errefelé. Erkély, hatalmas udvar, kerti pavilon, virágoskert... Apa a bejárati ajtót is kizárta, én pedig a húgom után azonnal beléptem. Tágas előtér fogadott minket, kibújtunk a cipőinkből és leraktuk a bőröndöket.

-Oké, tudom mire vagytok kíváncsiak. -vigyorgott apa, amikor látta, hogy Maddy és én is a szobáinkat keresve forgolódunk. -Menjetek nézzétek meg a szobáitokat. -mutatott a lépcső felé. -Az első szoba Maddy-é. -szólt utánunk mikor már a lépcső felénél jártunk.

Sietve lépkedtünk fel a lépcsőn, majd kifulladva álltunk meg az első ajtó előtt. Kíváncsian néztem a húgomra, elvileg az övé ez a szoba. Izgatottan tépte fel az ajtót, de amikor megláttuk mi van bent, kitört belőlünk a nevetés.

-Lehet ez mégsem a te szobád. -néztem körbe, ugyanis a helység eléggé úgy festett, mint egy fürdőszoba.

-Hát remélem. -csukta vissza az ajtót Maddy.

Még másik két ajtó volt, végülis apa nem azt mondta, hogy az első ajtó Maddy szobája. A következő ajtónál már sikerrel járt, én viszont már nem bírtam kivárni, hogy az ő szobáját is megnézzem, így a harmadik ajtóhoz léptem.A szoba dobozokkal volt teli, de így is tökéletesen látszott. A falak "vadszilva" színűek voltak, pont ahogy a színpalettán kiválasztottam amikor anyáék megkérdezték milyen színű szobát szeretnénk. A bútorokat ők választották, amikor eljöttek ide elintézni a dolgokat. Egy fehér szekrénysort kaptam, hatalmas tükörrel, egy könyvespolcot a könyveimnek, egy tévéállványt, fehér íróasztalt, egy gurulós széket, és egy franciaágyat hozzá illő éjjeliszekrénnyel. Kicsit sem hasonlított a régi szobámhoz, ott még láthatóak voltak a gyerekkorom nyomai, babarózsaszín falak, falmatricák, plüssök... Bár a cuccaim még a dobozok mélyén hevertek, tudtam, hogy imádni fogom a szobámat, ha végre minden a helyén lesz. Az ablakhoz léptem, hatalmas fehér függöny takarta, ami egészen a földig ért, hogy az ajtót is eltakarja. Kinyitottam az erkélyre nyíló ajtót, el sem hittem, hogy ez tényleg az én szobám. Mindig is szerettem volna egy erkélyt a szobámhoz. Végigsétáltam rajta, elért egészen a húgom szobája elé. Megállva előtte bekopogtam az ablakon.

-I-MÁ-DOM! -tagolta a szavakat miközben kilépett az erkélyre és körbenézett.

-Tudom, én is. -sóhajtottam mosolyogva.

-Nem akarsz itt lakni, ugye? -kérdezte elkomolyodva.

-Nem arról van szó, hogy nem akarok itt lakni, csak nehéz. Londonban éltem 13 évig, ovi óta ugyanazok a barátaim, most meg egy óceán választ el minket.

-Itt is lesznek barátaid, nyugi.

-Tudom, azt hiszem készen állok egy új életre. -jelentettem ki.

Ezt még sosem mondtam ki. Mielőtt elaludtam a kocsiban, és csak bámultam ki az ablakon miközben zenét hallgattam, akkor fogalmazódott meg ez bennem. Nem hagyhatom, hogy a gimis éveimet elpazaroljam azért mert hisztizek a költözés miatt, attól semmi sem fog változni.

-Ó hál' Istennek! Kezdtem azt hinni, hogy depis leszel, vagy hetekig csak hisztizni fogsz. -nyugodott meg.

-Jól esik Mads, hogy ilyeneket nézel ki belőlem, én is szeretlek. -nevettem fel.

-Ha már a szeretetről beszélünk... -vigyorgott.

-Na megint mit találtál ki? -forgattam a szemem.

-Londonban volt egy tök jó álomfogó a szobádba. -mondta. -Tudod, az a kék. -próbálta körülírni.

-Aha. -bólintottam.

-Az kell még neked? -kérdezte végül. -Mert most pont jól nézne ki a szobámban az ágyam felett.

-Megkaphatod, ha szeretnéd. Szerintem beledobtam valamelyik dobozba, de nem vagyok benne biztos, nem akartam az összes régi cuccomat elhozni. Majd megnézem pakolás közben.

-Te vagy a legjobb. -ugrott ujjongva a nyakamba.

-Hát persze, ilyenkor én vagyok a legjobb. -öleltem át nevetve. -Na muti a szobád. -léptem be az ajtón.

A falai természetesen türkizkékre voltak festve, mert most ez a kedvenc színe. Igaza volt, tényleg jól passzolna az álomfogóm az ágya fölé. A fali tükre mellé végre kapott egy Eiffel-tornyos falmatricát, már ezért könyörgött régóta, de felesleges lett volna a régi szobájába, mikor úgyis elköltöztünk volna. Az ágya felett pedig virág mintás falmatrica díszelgett.

-Imádom ezt a képet. -vettem fel az éjjeliszekrényéről egy bekeretezett képet, amit anyáék az én szobámba is kitettek az éjjeliszekrényemre. Maddyvel ketten voltunk rajta, a nyakamban ült. A tavalyi nyaraláson készült amikor a tengerparton így rohangáltunk, apu meg lefényképezett minket. Olyan tökéletesre sikerült ez a kép, gyönyörű volt a háttér a naplemente miatt, mi pedig önfeledten nevettünk. Beállítottnak tűnhetett, pedig fogalmunk sem volt róla, hogy apa fényképez minket.

-Na menjünk le! -tettem vissza a helyére, majd visszamentünk a földszintre a szüleinkhez.

-Na mi a helyzet, tetszenek a szobáitok? -kérdezte apa.

-Imádjuk. -vágta rá Maddy.

-Igen, tényleg szuper minden. -bólintottam, mert mindketten várakozóan néztek rám, hogy én is mondjak valamit.

-Remek, akkor kezdjetek el kipakolni a dobozokból, vacsira rendelünk majd pizzát, és megbeszélünk mindent. -mosolygott anya.

Csak bólintottunk, és a lent maradt csomagjainkkal együtt visszamentünk az emeletre.

A szobámba érve először a bőröndömből pakoltam ki. Bekapcsoltam a laptopomat és elindítottam egy zene lejátszásilistát, majd elkezdtem a dobozokat bontogatni. Elsőként a "könyvek" feliratú dobozt nyitottam ki, és felpakoltam a könyveimet a polcra. Így már rögtön sokkal otthonosabban éreztem magam. Szépen lassan mindent elpakolgattam, már csak pár ruhámat kellett eltennem a szekrénybe. Éppen a tévémet dugtam be a konnektorba, mikor meghallottam anya hangját.

-Csajok, gyertek megjött a pizza! -kiabált fel.

Nem kellett kétszer mondania, hagytam is a tévét a francba, és kisiettem a szobámból. Kellően elfáradva huppantam le a húgom mellé az asztalhoz. Mindenki maga elé vett egy pizzásdobozt és majszolta a benne lévő kaját.

-Holnap be kell mennünk az iskolába beiratkozni. -mondta anya.

-Nem tudtam mi hiányzik az életemből így, hogy lassan vége a nyári szünetnek. -dünnyögtem.

-Nyugi, tetszeni fog a suli. Sok kedves kis diák jár oda. -próbálkozott anya.

-Anya, a diákok a mi korunkban sok mindennek nevezhetőek, de kedvesnek nem. -nevette el magát Maddy.

-Az Isten háta mögött vagyunk, ahol egyedül az állatkert mondható látványosságnak, lehet még rosszabb? -tettem fel a költői kérdést.

-Fejezzétek be! -csattant fel anya. Eddig bírták az idegei, hogy elengedje a füle mellett amiket mondok. -Lehet, hogy ez nem London, és itt nincs London Eye, vagy Big Ben vagy akármi más, de az emberek itt is emberek. Be fogtok illeszkedni ebbe az iskolába is, ahogy Londonban is sikerült. Most már ez az otthonunk, és nem akarok erről veszekedni! -hadarta.

-Nem is értem itt miért nincs LONDON Eye?! -forgattam a szememet.

-Sasha! Ne legyél szemtelen! -szólt rám apa.

-Oké, befejeztem. Tart még a családi kupaktanács, vagy felmehetek a szobámba? -kérdeztem végül, miközben becsuktam a pizzasdobozt.

-Ami azt illeti, van mit megbeszélnünk még. -kelt fel apa, és a konyhapulthoz indult. -Itt vannak a kulcsaitok. -nyomott a kezünkbe 2-2 kulcsot a kapuhoz, és a bejárati ajtóhoz.-Ahhoz, hogy új, működőképes életet tudjunk élni, szabályokra van szükség, és persze óriási összetartásra, egyenlőre csak egymást ismerjük itt, csak magunkra számíthatuk. -folytatta apa miután visszaült a helyére. -Muszáj megbíznunk egymásban, máshogy nem fog működni. Édesanyátok és én is sokat fogunk dolgozni, biznunk kell abban, hogy elég érettek, vagytok ahhoz, hogy ezt kezeljétek. Szóval előfordulhat, hogy délután ha hazajöttök a suliból még nem lesz itthon senki, vagy esetleg reggel egyedül kell mennetek. Hétközben hétre haza kell érnetek, hétvégén legkésőbb 10-11, kivéve, ha előtte megbeszéljük, hogy valamiért tovább maradnátok kint. -fektette le az első szabályokat.-Sasha, te vagy az idősebb, kérlek próbálj példát mutatni a húgodnak. -jött a szokásos szöveg.

-Hát persze. Nem varratok titokban tetkót, lövetek piercinget, vagy szedek be tudatmódosító szereket. -dünnyögtem.

-Ez nem vicces! -szidott le anya.

-Könyörgöm, ennyire már ismerhetnétek, még csak bulizni se nagyon járok. -forgattam meg a szemeimet, a vacsora során már sokadszorra.

-Oké azt hiszem már nincs mit megbeszélnünk. -szakított félbe apa, mire folytathattam volna. -Mi még folytatjuk a pakolást, de menjetek csak pihenjetek le.

-Reggel megyünk a suliba! -figyelmeztetett anya. -Jó éjt! -nyomott egy-egy puszit a homlokunkra.

-Jó éjt! -feleltük szinte egyszerre, és már indultunk is fel.

A szobámba érve megkerestem a pizsamámat, és indultam fürdeni. Jól esően hagytam a vizet végig folyni magamon, úgy éreztem lemossa rólam a mai nap fáradalmait. Miután végeztem a pizsamámba bújva csoszogtam vissza a szobámba ahol Maddy-t pillantottam meg az ágyamon.

-A szívbajt hoztad rám! -sikoltottam fel, ő pedig egy darabig csak nevetett majd felém nyújtott egy papírt.

-Anya hozta fel még fürödtél. -mondta.

A papíron egy heti beosztás volt. Összehúzott szemekkel néztem végig a táblázaton. Minden napra be volt írva valami feladat, konkrétan az egész hetünk be volt osztva.

-Hétfő bevásárlás, kedd kutyasétáltatás... -soroltam. -Mi a franc ez? Nincs is kutyánk. -értetlenkedtem.

-Ja igen, anyáék akarnak egy kutyát, holnap megyünk megvenni a beiratkozás után. -magyarázta a húgom.

-Oké, mi ez a táblázat? -kérdeztem, huppantam le mellé az ágyra.

-Elvileg ezeket mindenhéten meg kell csinálnia valakinek, ezek a kettőnk feladatai. -mondta.

-Utálom, hogy eljátszák, hogy mi vagyunk a tökéletes, mintacsalád. -dobtam le a lapot.

-A tökéletes gyerekekkel. -tette hozzá. -Ha tudnák mennyire elcseszettek vagyunk... -nevetett fel, mire elmosolyodtam.

-Már a diliházban lennének. -fejeztem be a mondatát.

Maddy-vel az évek során eléggé szoros lett a kacsolatunk. Mindent elmondtunk egymásnak, és mindenben segítettük is egymást. Mindkettőnknek megvolt a saját barátitársasága, de mindig is mi voltunk egymás fő szövetségesei. Eleinte csak kényszerből, mikor valami őrültséget akartunk csinálni, de utána már szó nélkül tartottuk egymás hátát. Kénytelenek voltunk, a szüleinknek mindig magasak voltak az elvárásai, úgy gondolták, hogy ha ők megadnak nekünk mindent, akkor a minimum, hogy mi mintadiákok leszünk. Pedig sosem kértünk semmi egetrengetőt. Azt hitték nekünk ez így oké, de közben egyáltalán nem tudják milyenek is vagyunk valójában.

-Néha elgondolkozok azon, hogy tuti az ő gyerekeik vagyunk-e, nem csak örökbefogadtak minket. -tanakodott a húgom.

-Túl nagy a hasonlóság. -húztam el a számat.

-Hát ez az, hogy csak a külső hasonlóságok stimmelnek. -nevetett.

-Nyugi, amég tartjuk magunkat a megszokott dolgokhoz, nem lesz gáz.

-Csak nehogy egyszer robbanjon a bomba. -sóhajtott.

-Hidd el, ha rájönnének, hogy nem vagyunk olyan tökéletesek, mint azt gondolják, kitörne a harmadik világháború, nem egy egyszerű bomba robbanna. -forgattam a szememet. -Nincs kedvem erről beszélgetni, inkább nézzünk Gossip Girl-t aztán aludjunk. -nyitottam fel a laptopom tetejét.

Már vagy ezerszer végignéztük ezt a sorozatot, de ez a legnagyobb kedvencünk, mint másnál a Szívek Szállodája, vagy a Született Feleségek. Az összes mondatot kívülről tudjuk, de sosem unjuk meg. Fél kettőig sikerült néznünk, majd mindketten elaludtunk.