Éjfél lehetett. Jenna ezt onnan tudta, hogy a második emeleti üres lakás ablakából kinézve látta a magasan járó  Holdat, de a Thanatoszt még nem.

Igen, csak éjfél van, legalábbis annyi. Vennem kell egy olyan keleti órát – gondolta, miközben a kulacsából félig teletöltötte „kávéval” a bögréjét. Francba Andreas, ha már írásos vallomást nem akartál tenni a kapitányságon, akkor legalább azt kihúzhattad volna, hogy mikor jön.

Belekortyolt a kávéba. Az már kihűlt, és ez nem sokat javított azon az állott mézre emlékeztető édes ízén. Igazából a nevén kívül nem sok köze volt a régi világ jó erős feketéjének. Az éjdió ledarált magjából készült, és ízesítésül pedig a tetejére egy kis kéregcukrot szórtak a tetejére.  A kávébogyó kihalt,  a T.rex, a mamut és a házi veréb sorsára jutott. A szigeteken élők imádták, de Carter elképzelte, hogy egy magát kemény legénynek gondoló matróz rosszul lesz egy kortynyi valódi feketétől. Ha már az ő gyomra felfordult tőle. Azonban a annyi a „kávé” javára volt mondható, hogy ébren tartotta, legalábbis ezen az éjszakán, vagy a közelgő rajtaütés okozta izgalom nem hagyta elbóbiskolni? Az asztalra rakta a bögrét

– Ajánlom, hogy itt legyél – mondta mikor az a bögrét az asztalra tette a piros jelzősíp és a töltött pisztolya mellé. Az ablakon kinézve az Adrion ezüstös szalagját látta, amit kisebb-nagyobb utcák kötötték fából és kőből épült bérházak füzérei. A partról mólók nyúltak be a folyamba. Mellettükk folyami vitorlások és szigetvilági sárkányhajókat ringtak a vízen. A nő az ablakból jól rálátott a túlsó parton tátongó négyszögletű dokkra és a benne pihenő szögletes testű  chini gőzhajóra. Az acélóriás két havonta érkezett Chinből, Kelet-Ázsia utolsó felszínen maradt részéből. A gyomrában a szigetlakók számára egzotikus rakományt, opálrizzsel és liliompálinkával teli hordókat, kézzel font szőnyegek és pókselyem szövetek göngyölegeit egymásra tornyozva. A kereskedelem volt az egyetlen kapocs a keleti földrész és a szigetvilág között. Négy tömbházzal odébb a közeli S alakba hajló tengeri kígyót ábrázoló cégére lógott az utca felé. Bentről egy pajzán matrózdal utolsó strófái áradtak ki részeg matrózok kórusával előadva  tamburával kísérve. A  fűszerek édes-kesernyés illatával  halszaggal terhes levegő a szűk lakásban szinte a nő bőréhez tapadt. Ő megfogadta, hogy amint túl lesz ezen megfürdik.

Kezdem azt érezni, amit Lindy – gondolta. Az emberek túlélték a saját kihalásukat, kaptak egy második esélyt. Erre mit csináltak? Újra elkezdtek zsúfolt, a rothadó talajon burjánzó gombatelepekre emlékeztető városokat építeni.

A nő felsóhajtott, és a távcsővel újra szemügyre vette a házától jobbra lévő mólót, és az annak a végében ringatózó sárkányhajót. Hegyes orrától, egészen keskeny tatjáig Karcsú testén vastag, fehér indákat kígyóztak végig.  Vörösre festett, háromszögletű vászon vitorláján törzsi motivumok sötétlett. A korlátra könyökölve háncscigarettát szívó férfi volt az egyetlen élőlény azon az estén. A többi három napon hemzsegett a matrózoktól a hajó. A kapitány mindenféle embereket fogadott, csomagokat adott át nekik. Üzeneteket vett át futároktól. De ma este csak ez az őrszem állt kint, és figyelte a partot. Jenna szíve megdobbant, mikor a férfi felkapta a fejét és a szeméhez egy távcsővet emelt. Aztán a folyó vízébe pöckölte a cigarettáját a fedélközbe sietett.

A part mentén végigfutó deszkajárda belső oldalán elhelyezett olajlámpák fénykörét két közeledő emberi alak törte meg. A hátul haladót azonnal felismerte...

Tényleg elhozta – gondolta.