Tobias Cortnoy egy zsebkendőt húzott elő kék öltönyének belső zsebéből és az orrához nyomta, mikor elhaladtak egy halászhajó előtt. A deszkapadlón a délután lekapart pikkelyek fehérlettek. A deszkajárda sötétlett zsírjuktól. A levegőben átható halszag terjengett, mint az itt megfulladt halak kísértete. A múlt kísértete, hisz valamikor Resumption egy halászfaluként kezdte

– Még pár perc itt, és megfulladok – mormogta Tobias. Andreas, aki ugrásra készen haladt mellette az utca jobb oldalán magasodó bérházak ablakai felé emelte tekintetét. Kevésben pislákolt csak egy olajlámpa vagy gyertya, de egyik se rajzolta ki a nő alakját.

– Én nem érzem.

– Persze. Mert te ebbe a mocsokba élsz – mormogta Cortnoy. 

Való igaz, valóban a dombokon élő díszpintyeknek a mintapéldánya volt. Az öltönye alatt fehér selyeminget és tengeri sárkánybőrből készült mellényt viselt, minek rézgombjai épp úgy csillogtak az olajlámpák fényében, mint a jobb kezében tartott sétabot madárfejet formázó gombja, vagy az a zsíros kence, amit mostanában annyira divatban jött a ficsúrok között.

– Előbb vagy után hozzászokik az ember – felelte. Tobias felsóhajtott, és a botja végével a deszkajárdára koppantott, aztán újra. – Idegesnek tűnik, uram.

– Csak a szag – morogta a kereskedő. – Nem muszáj mindenről tudnod.

– Ahogy kívánja uram. Andreas meghajolt. Persze tudta az okát. Valami komoly szajrét kellett az nap éjszaka átvennie a Brooks nevű csempésztől. Egy hete kihallgatott egy beszélgetést a – hamarosan egykori – főnöke és annak az egyik régi üzlettársa között. Erről beszélgettek, és a Teafű Palota vezetője ideges lett. Mikor letelt a munkaideje azonnal értesítette Jennát. A szokásos módon... Egy papírfecnire ráírt egy időpontot és rárajzolta annak a kocsmának a cégérét, ahol találkoztak. Az nap este a Táncoló Rókába ültek be, annak egy legszélső bokszában. És mindent elmondott... Ott ültek. Ő csak nézte a nő zöld szemeiben megcsillanó gyertyafényt, ami egybe olvasztotta az árnyékaikat.

– Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte Tobias.

Andreas a fejét rázva kifogást keresett.

– Eszembe jutott egy vicc.

– Képzelem milyen lehet. Nincs hangulatom a viccekre, főleg a tieidre nem.

Nem akarta megosztani az érzést, ami már azóta melegítette belülről, hogy Cartert megismerte. Két hónapja segített a nőnek előkeríteni Tobias egy becses ékszerdobozát. Büszkén gondolt rá, hogy hogyan vezette át Jennát az utcák mocskán. Mutatta meg neki, hogy az utcán lebzselő iszákosokat és csavargókat hogyan használja útként az igazsághoz. Együtt találták meg a betörőt, aki túl akart adni az ékszerdobozon. Mikor elkapták a fickót, Jenna felfedezett egy aprócska fiókot a dobozka aljában, ami akkora már üresen tátongott. Andreast nem hagyta nyugodni a tudat, és jobban oda kezdett figyelni a teázó vendégeire. Kereskedőbárók, gazdag polgárok és hajóskapitányok beszélték meg egy tea mellett szigetvilág híreit, a termést vagy  romantikáztak  a feleségükkel vagy a barátnőjükkel.  A csillagászati árú legdrágább teákat kevesen kérték. Aelégnek tartotta, hogy odafigyelt a teázó biztonságára, de az ékszerdoboz után jobban szemügyre vette ezeket. Többségükben nem városbeliek voltak. Három fonott szakállú thule-it, két teletetovált arcú aoteraroait és vagy egy tucatnyi a háját chin-i módon varkocsban hordó férfit és nőt látott.  Teljes személyleírást írt eme „törzsvendégekről”, akik messzi földről érkeztek, hogy megízleljék a Teafű Palota kincseit. Át akarta adni a listát Jennának, de megakadályozta benne valami. Reggelente gyakran belenézett a tükörbe és elgondolkodott, hogy vajon ő, egy nagy mamlasz, bérizom mégis mit tudhatna adni a nőnek? Az orra széles, az arcán sötét borosta göndörödött, amit csak a húga Aileen unszolására nyírt le... Mint egy kikötői rakodómunkás vagy egy olyasvalaki akinek elég ha ráköszön valakire, és a szerencsétlen ördög minden pénzét kipakolja. Az eddigi csajai mindig ezért voltak vele. Megvédte őket... Ezt tudta csak adni. Jenna meg lehet belelapoz a füzetbe, kiröhögi és megmondja, hogy takarodjon már. Aztán egy reggel összeszedte magát, és olvasható betűkkel átírta az egészet egy új füzetbe. Megvárta, míg a nő elmegy ebédelni és követte. A gyomra felkavarodott idegességében, egyszerűbb lett volna bemenni és odaadni a nőnek. De inkább azt választotta, hogy a békeőrök kedvenc étterméig követte és az asztalához lépve félrehívta. Úgy reszketett a keze, mintha virágcsokrot adna álmai hölgyének.

Igaz is volt. Az ékszerdoboz utáni nyomozás folyamán meglátott valamit a nőbe, amin napokon át rágódott. A szemeiben szomorú fény csillant. Ez halványította el a mosolyát és csípőssé egy pár megjegyzését. Neki nem lehetett hazudni, hisz szinte még gyerekként temette el a szüleit a járvány idején. Jenna pedig a világa és a ki tudja hány ismerőse és családtagja halálát nézte végig.  De mást is látott benne... Hatalmas tettvágyat. Sietősen lapozta át a füzetet, megköszönte de a szemében megcsillant valami. Elköszöntek egymástól, a férfi pedig szinte repült hazáig.

Két nappal később ő épp munkába indult, mikor bekopogtattak a lakása ajtaján. Ő a fogát mosta, mikor a húga ajtót nyitott és bekiáltott a fürdőbe. Andreas félrenyelte a fogkrémet, mikor azt mondta hogy egy békeőr keresi. Jenna helyett egy 18 éves forma, szőke lány az ajtóban. Eva néven mutatkozott be  és egy sikátorba vezette. Jenna ott várta, és feladata volt a számára. Figyelje meg hova viszik a Palota bevételét. A pénz egy részét minden hónap első napján maga Tobias vitte el a „Fekete Albatrosz” parti raktárához. A raktár tulaja Ted Archer nevű brittiai volt, és ő szerezte be az alapanyagot a teához. Érthető volt, hogy így fizette ki Cortnoy az árut. Ő mindent felírt, és átadta a nőnek. A szemeiben felismerés csillant...

De másnap nem jöttek be békeőrök a Palotába, hogy letartóztassák Cortnoyt, se nem záratták be a Fekete Albatroszt. A nő újabb egy hónapra eltűnt, a munkájába temetkezett. Andreas nem bírt aludni, ha lehunyta a szemét a nőt látta. És valami hiányzott a bensőjéből, amit csak is Jenna jelenléte tudott betölteni. De nem merte keresni a munkahelyén, se az otthonában. Félt, hogy egész életére megharagszik rá. Így kikötői szemmel kezdte figyelni a törzsvendégeket. Összevissza kapdosták a tekintetüket, feszülten vártak. Ha többedmagukkal ültek az asztaluknál kevés szót váltottak egymással. A teájukba is ritkán kortyoltak bele. Nem látszott rajtuk a gyakorlott bűnözők dörzsöltsége és önbizalma. Párszor kinézett a „Fekete Albatrosz” raktárhoz és kifigyelte a melósokat. Többen is előre kérték a fizetésüket a főnöküktől. Aki még néhány jól öltözött dombi ficsúrral is találkozott. Kocsmák és éttermek tulajai, amiknek az étlap és itallapján szintén volt valami drága és különleges fogásuk, külhoni alapanyagokból. Carter megmutatta a nyomot, és ő pedig követte. Megkereste Cartert a pár helyet tartalmazó listával, a nő a másik felét hozta. Szállítmányozási vállalkozásokból és különféle vendéglátó helyekből álló pénzmosoda hálózat tárult fel felettük. Egy kocsmában ülve beszélték meg, cinkosan összehajolva. Andreas pedig megérezte a nő hajának illatát és pirospozsgás, élettel teli arcát.

– És, nem tartóztatják le őket? – kérdezte akkor.

A nő hátradőlt és csalódottan megrázta a fejét.

– Ez túl kevés a lekapcsolásukhoz.

– Lekapcsolás? – kérdezte.

– 21. századi duma – válaszolta Jenna. – Lekapcsoljuk, mint a villanyt. Vagy elnyomjuk, mint a gyertyát.

Andreas bólintott, és az asztalra könyökölt. Ott, a halszagú utcán végighaladva érezte a nő illatát. Hallotta a terem sarkába  hegedülő zenészeket.

– Akkor az elnyomásukhoz. Maga kemény csaj! – csattant fel. – Reggelire megeszi a gazdag buzeránst. – A mutatóujjával rákoppíntott az asztalra rakott papírokra. – Nem dobhatja ki a hálót, mikor a legnagyobb sárkányharcsa beleakadt...

– Még csak tudunk a sárkányharcsáról – mondta Carter. A vállai megereszkedtek, mikor az asztalra könyökölt. – Hallottál már Jordan Bradfordról? – Andreas megrázta a fejét. Azt sejtette, hogy valaki régről, a nő korából. Az apja csak azt tudta, hogy az eljövetelkor, hogy hívhatták az elnököt. - Ő is ugyanezt csinálta, de ő egy be nem fizetett csekken csúszott el. Nincs bizonyíték ellene...

A nő csak toporgott, ideges mozdulatokkal megigazította a haját. Andreas egy pillanatra ketrecbe zárt vadállatnak látta.

– Megszerzem azt amit akar – mondta eltökélten.

– Eleget segített – felelte Jenna, és bezárta a füzetet. – Ha tovább nyomozz a saját szakállára, akkor azzal csak magát keveri veszélybe.

– Nem félek tőle – húzta ki magát ültében a férfi. Jenna halványan elmosolyodott.

– Szívemen venném, hogy ha történne magával valami.

Andreas felsóhajtott. Elhaladtak egy bezárt bódé mellett. Körülötte égett olaj és sült hús enyhe szaga terjengett. Neki egy haja szála se görbült, és a bizonyítékot is meg fogja szerezni. A tudat azonban rosszabb volt, hogy ezután az akció után talán soha nem fogja látni a nőt. A húgának és neki foglalt helye volt egy Brittiába, a fény és nyugalom szigetére tartó hajóra. A zsebébe dugta a kezét, vastag ujjaival végigsimított a levélen amit Jennának írt. Egész éjszaka ezen dolgozott, újra és újrakezdte, de mindent leírt amit iránta érzett. Nem érdekelte, hogy csak egy tucatszor találkoztak, de ő a nő mellett akart lenni. Segíteni rajta, megvédeni és elűzni a démonjait. Mert voltak ám neki bőven.

Hamarosan feltűnt a móló és a végében a csempészhajó. Tobias rásandított a mögötte haladó testőrre. A vitorlák alatt mozgás látszott.

– Ha bármit is mondasz arról, ami itt elhangzott, kirúglak és a húgod mehet árulni a testét a hajósoknak, világos? – A szemeiben hideg fény csillant. Andreas kezei ökölbe szorultak. A főnöke ezen az estén a szokásosnál is kiállhatatlanabb volt. – Csak állj a hátam mögött és tartsd a pofád.

A mellkasában gyűlő vörös köd forró gőzként tört fel az agyáig. Nagyon kellett magát türtőztetnie, hogy  ne támadjon neki. 

– Rendben, uram.

Az egyik kapualjban egy férfi álldogált a vállát a falhoz támasztva és a jobb lábát átvetve a másikon. Barna bőre ráfeszült kiugró arccsontjára. Fejének elülső részéről leborotválta a hajat, míg a megmaradt haját hátul aoteraroai módra befonva hordta. 

A közeledtükre körbepillantott, aztán elindult feléjük. Andreas arca elkomorodott, mikor az idegen oldalra libbentette cserzett bőrkabátját, megmutatva az öve elülső részére csatolt pisztolytáskát és a belőle kilógó hatlövetűt.

– Jó estét – mondta udvariasan.

Egy másik férfi lépett elő a sikátor sötétjéből és került Andreas hátába.

– Brookshoz jöttem – nyögte ki Tobias.

– Az jó – mondta a pisztolyos nyugodtan. – Felkísérem.

A másik kartávolságnyira ért tőle, a jobb kezével a kabátja belső zsebéből egy vékony húrt vett elő.... Andreas ekkor döntött. A jobb kezével előrántotta a kését a tokjából, és a törzsét jobbra fordítva a támadója felé vágott. Egy pillanatra látta az apját a parti nádasban állni, és vágni a parton növő fásszárú nádat. A kés hajlított pengéje belehasított a támadója hasába, vérfolyamot fakasztva. A másik támadó bal kezével megragadta Tobias vállát, míg a másikkal ráfogta a pisztolyát...

Lövés dörrent.