Összehúzta magán a kabátját, és elindult a világ utolsó forgalmi dugójában.

Feje felett vulkáni hamu gomolyai örvénylettek, amik csak pillanatokra húzódtak félre megmutatva a nap sápadt korongját. A repedezett utat és a folyamatosan dudáló autókat vastag salaktakaró fedte.

Az útja egy vörös Nissan mellett vezetett el, a tekintete összeakadt a hátsó ülésen ülő kislányéval, bogárszemei köré  vörös udvart sír. Az első ülésen veszekedő szülei rá se hederítettek. Alig pár lépést haladt, mikor egy férfi ugrott elé, ő pedig kishíján lelőtte. Sárga teveszőrből készült hosszú szárú kabátot viselt, és  kezében szorongatott aktatáskányi pénzzel akarta megvásárolni a nő pisztolyát. Dühös pillantás volt a jutalma. Nagy ívben elkerült a feltorlódott kocsik között térdepelő idős férfit. Egy pillanatra hallotta, hogy  miatyánk szavait suttogja. Imádkozhatott a csodáért, de a dugó soha nem fog már megindulni. Egy kamion fordult keresztbe, eltorlaszolva az utat fél órája a legutóbbi rengéskor. A söfőrje meghalt, és nem volt már senki aki eltakaríthatta volna onnan. Addig ott lesz, míg az Atlanti-óceánból kiemelkedő szökőár egy  gyorsvonat sebességével fog benyomulni a város utcáira, és halálos, zárt csapdává változtatva az egészet.

Ha szépen imádkoztok, vagy alkudoztok, akkor talán megtartanak benneteket háziállatnak – gondolta. Minden megtett lépése egy "nyaljátok ki a bostoni seggemet" kiáltás volt a hamufelhő mögött lapulóknak. Lehet megtetszettek nekik. Hisz olyan csodás műsort adtatok   eddig is.

Vissza kellett jutni a kapitányságra. Jelentenie kellett, hogy győztek a kikötőben. Valakinek tudnia kellett arról, hogy a többiek hogy haltak meg.

Újabb rengés tört fel a mélységből, a nő pedig megkapaszkodott a mellette lévő kocsi oldalában. Az aszfalton egy repedés nyílt. Egy sárga Chevy belegurult az előtte veszteglő Hummerbe, a riasztóik felvijjogtak. Az egyik bérház  fülrepesztő robaj kíséretében dőlt előre, neki az előtte álló épületnek. Együtt roskadtak le, a helyükön téglavörös poroszlop emelkedett az ég felé. A nő remélte, hogy a lakóik hallgattak a katasztrófavédelmisek  felhívására és már elhagyták azokat. Mások kevésbé aggódtak. Egy kopasz férfi szállt ki a kocsijából, hogy a mobiljával képeket készítsen a pusztuló városról.

Remélem már osztod is meg a facebookon vagy a twitteren. Elvégre lesz holnap. Elvégre neked sem menekülni kellene... – erre felnevetett. Ő sem a városból igyekezett kifelé a hegyek biztonságába. Nevetése lassan hisztérikus kacajba fordult, mikor puska dörrent a háta mögött egy gyereksikoly követett. A hang helyrebillentett benne egy kapcsolót. Hogy ahogy a város, ő is összeomlani készült. Ez már azóta ott lappangott benne, mióta a Földnek lett egy második holdja. Eldöntötte, hogy nem azért járta végig az akadémiát, nem azért érdemelte meg a jelvényt, hogy csak így összeomoljon, hanem hogy segítsen.

A kapitányság várhat - gondolta és kis híján újra felnevetett, de nkább ellenőrizte  szolgálati revolverét. A raktárház ostroma után csak három golyó maradt benne. Ebből az egyiket magának kellett megtartania. De ha kell azt is kilövöm. Csak ne legyen fosztogatás az én városomban. És mindent törvényesen csinálok, nem úgy mint a kikötőben.

Mikor megérkezett a hang forrásához egy fehér miniteherautót talált. A vulkáni felhő  félhomályban szinte világított. A lámpáiból áradó fény megcsillant a hamu esőjén. Mellette egy kék sapkás  férfi állt , puskáját a vezetőfülkére szegezte.  A teherautóból egy másik  férfi  mászott ki, a kezében egy raklapnyi konzervet tartva. Barna, prémgalléros kabátot viselt,  az arcát piros-fekete kockás kendőt takarta.

A nő tőlük jobbra, egy üresen hagyott kocsi mögé kuporodott le. Várt, közben apró hamupelyhek lepték el a vállát és festettek szürke sávokat a hajába.   A szemei kialvatlanságtól égtek. A vérében keringő adrenalin azt harsogta, hogy ugorjon elő és lője lábon a fosztogatót.. Talán ilyen távolságból ment is volna, de számításba kellett vennie, hogy a férfi  megereszthet még egy lövést,  megsebesítve a teherautóban lévő civileket.  Az övére akasztotta a jelvényét és lassú léptekkel  berettáját maga elé tartva megindult miniteher felé. Előlépett két kocsi közül ezzel a kék sapkás oldalába került.

– Jenna Carter nyomozó, bostoni rendőrség. Dobja el a fegyvert – mondta és felmutatta a jelvényét. A szavai pengeként vágták szét a világvégi csendet. Közben vetett egy pillantást a teherautó vezetőfülkéjére. Egy 12 éves forma kislány és az édesapja ültek benne. A lány, aki haját loknikba fonva viselte az anyósülésen szorongott, kék kabátján az apja vérének vörös foltja. A  férfi félig a vezetőülésen hevert. Arca fehéren világított és remegett a vérveszteség okozta sokktól. A kötés, amit a lánya a vállára szorított már fekete volt a kiömlő vérétől.

– Szépen csillog, drágaságom, – mondta a kék sapkás, és biccentett a társának, hogy folytassa a pakolást. – De sajna  nem tudod elcserélni semmire. De lehet jó fejek leszünk, és hagyunk neked valamit.

Jenna sértődötten  beharapta az ajkát  mikor a szőrmegalléros a másik fosztogatóra nézett, majd visszamászott a kisteherbe.

– Dobja el a fegyvert, és feküdjön a földre – parancsolt rá újra.

– Ha találsz valami szőrmekabátot akkor azt is hozd  – kiáltott be a társának, rá se nézve Jennára. Ijesztő gyakorlatiassággal ejtette ki a szavakat. A fosztogatások már akkor megkezdődtek, mikor kitört az első addig szunnyadó vulkán Japán környékén. De akkor indultak be igazán, mikor újra életre kelt a Szent Helena hegy. A rendőri erőket lassan felmorzsolták az akcióikkal, káoszba taszítva az amúgy is katasztrofális helyzetben lévő városokat. Mostanra úgy festett ő volt az utolsó rendőr a városban... és talán a világon is.

– Nem hallotta? – kérdezte a nő. – Le van tartóztatva!

Foggal körömmel kapaszkodott a törvény utolsó morzsájában, amit ott, a darabokra szakadó világ közepén ő képviselt. 

–  Igen, és leszarom. Hova vinnél be, csibém?  – kérdezett vissza. – Láttam mi maradt a rendőrkapitányságból itt lejjebb. De a helyedbe kidobnám a kukába azt a csillogó szart és hazamennék békében megdögleni.

A jelen fülledt éjszakájába a keleti óratorony kondulása hozta vissza. Jenna szemhéjai felpattantak. Ő lassan az ágy szélére húzódott, arcát a kezeibe temette. Megnyugodott, mert túlélte. Mert kijutott abból a kelepcéből, amit azok az emberiséget zárták. Megkapta a lehetőséget egy új életre. Lerúgta magáról a takarót és kinézett az ablakon. A bérház, ahol ötödmagával élt egy dombon állt, így elé tárult Resumption kikötőnegyedének fából és kőből épült házai és a köztük kanyargó fáklyafényes sikátorok. Ahogy a tekintetét magasra emelte látta az Adrion folyó ezüstös szalagját és a túlparton magasodó dombokat, amiket elleptek a város vagyonosabb lakóinak házai. A nő kikönyökölt az ablakpárkányra. Hogy valaki gazdag vagy szegény volt ebben a világban, nem számított neki. Mindannyian olyan túlélők leszármazottai voltak, mint ő.

Én megkaptam, de akkor más miért nem? – tette fel magának a kérdést. Miért én jutottam ki és miért nem olyasvalaki, aki mittudomén ismerte a rák ellenszerét.

Az éjjeli szekrényre készített mosdótál felé hajolt, és belenézett a víz felszínén remegő tükörképére. Haját éjszakára kontyba fonta, ezzel szabadon hagyta magas járom csontját és enyhén hegyesedő állát. Jégkék, enyhén mandulavágású szemei amit édesanyjától és az ő lipek tatár ősétől örökölt, aki valamikor a 14. században szökött el az akkori urától és állt egy másik koronás foszer szolgálatába Litvániában.

Ha látna, akkor büszke lenne rám, hogy megcsináltam a szerencsémet - gondolta, és a kezeiből csészét formázva vizet merített. – De halott volt, ahogy a kéksapkás, a loknis kislány és az apja, és... 

A szétdörzsölte az arcán és a nyakán a hűs cseppeket.

Mint minden reggel, lopva a szemközti falnál magasodó szekrényre nézett. A jelvénye az egyik fiókjába pihent.. Egy utolsó emlék a kedves XXI. századból. Amiért megharcolt, amibe megkapaszkodhat. Elindult, hogy begyújtson a konyhai kályhába és téglákat melegítsen a reggeli fürdőjéhez.

Egy újabb szorgos nap következett, és legalább nem gondolt arra, hogy általában mi az álom vége.