Olyan volt mint a születés. A  fény volt az első emléke, és aztán a  fülsértő robaj. Aztán a zuhanás. Lapockájába éles fájdalom hasított, és terjedt szét a hátában. Majd a fény kialudt....

Felpattant a szemhéja, de vissza is zárult, mikor hideg ragyogás áradt szét a látóterébe.

Óvatosan nyitotta ki a szemét, és a bántóan üres fehérségből l sudár faóriások öltöttek testet.  Vörösesbarna kérgükön  égésnyomok feketélltettek.. Vastag gyökereik óriás ujjaként vájtak  a kövér humuszba. A lombkorona zöld sátrán áttörő napfény halvány mintákat festett az avarra. Miller látóterét  egy páfránylevél vágta ketté. Fonákján vörös foltok. A szárán aranysárga hangyák karavánja vonult végig. A fák gyökerénél bokrok zöld szigetei terpeszkedte. Viaszos zöld leveleik  lédús bogyókat rejtettek. Lágy, fűszeres illatú szellő  simított végig arcán Madarak éneke keveredett tücskök – vagy a tücskök valamiféle hamisabb hangú rokonainak –  fémes kerregésével. A távolból elnyújtott halk bőgés érkezett.

A jobb kezében egy rádiót markolt. Nem törődve a zúgó fülével felült és bekapcsolta a készüléket. A hangszórójából csak statikus háttérzaj jött. Miller megütögette, és minden frekvenciát megpróbált. Tudta jól, hogy melyik katonai, és melyiket használja a katasztrófa védelem. Azonban mindegyik süket volt. Olvasta valahol, hogy a fehér zaj tulajdonképpen a kozmikus háttérsugárzás, a Világegyetemet létrehozó ősrobbanás dörejének visszhangja. És sehol egy adó, ami sugározna. Egyedül volt...

Rossz holba és mikorba érkeztem – gondolta. Így nem fogom őket megtalálni. Bár az is lehet, hogy bárhol is vannak, akik ide kerültek nincs rádiójuk.

Felállt és ellenőrizte a hátizsákja tartalmát. A katonai készétel és a sátor épp volt. Az oldalzsebbe rejtett iránytűvel aránylag hamar meghatározhatta merre is van nyugat. Valami azt súgta, hogy tartson nyugatnak. Körbepillantott az erdőn.

Határozottan ismerősnek találta, bár még soha nem járt itt. Talán egy fényképen látta... Ekkor jött a többi emlék. A beszélgetés Rowlanddel. A terem aminek a falai élőlényként fodrózódtak és a közepén felvillant egy miniatűr csillag. De ennyi. Visszacsatolta a hátitáskáját és végignézett a fákon.

– Hát, nem érkeztem csendesen – mondta magában. Levette a zubbonyát és lassan elindult nyugatnak.

Egyre mélyebbre hatolt a rengetegbe, feltárultak annak  szépségeit. Skarlátszín virág virított a lombokon átbukó szórt napfényben. Szárnyformájú szirmok közrefogta kelyhéből  vörös-arany csíkos bogár mászott elő. Egy fán macskaméretű mókus gubbasztott és meredt rá fekete szemeivel. A pofáján vörös foltok. Mellső mancsában egy félig felfalt madarat tartott.   Lompos sárga-fekete csíkos farkát maga köré tekerte. Egy jókora  gyík heveredett végig az ösvényen, aztán pattant fel, mikor Miller a közelébe ért. pattant fel az ösvényről és iramodott be a fák közé.

Az erdő nyüzsgött az élettől. És mindent amit látott, a lombok között elrepülő madarak, a fa törzsén végigrohanó gyík idegen volt, de mintha látta már volna valahol. Biztosan tudta, hogy nem egy idegen bolygóra került, sőt nem is hagyta el a Földet.

De vajon hol vagyok a múlt vagy a jövő? És ha az utóbbi, akkor hova tűnt mindenki?