Miller az utolsó élelmiszercsomagot is a hátizsákjába tette. A torkában dobogott a szíve. Homloka nedves volt az izzadtságtól. Szinte szertartásos mozdulatokkal ellenőrizte újra a felszerelését az öltözőszekrény ajtajára szerelt tükörben. Átlagos arcú férfi volt. Az álla széles, az orra kissé vastag. Dohánybarna haját oldalra fésülte, az arcát már a küldetés előtt simára borotválta. Nem volt túlzottan magas, se nem izmos. Kényelmes, de erős anyagú kék uniformist viselt. A combjára egy pisztolytáskát erősített, hogy könnyedén elérje. Ha valaki nem ismerte, nem gondolta volna, hogy annak idején a vérét hullajtotta Kolumbiában és a Közel-Keleten.

Szorosabbra fogta a hátizsákja szíját, becsukta a szekrényt és biztos, ami biztos kulcsra zárta. Felesleges óvintézkedés volt, úgy sem tér vissza onnan, ahova éppen indult.

Egy régi légvédelmi bunker betonfolyosóján haladt végig. Oldalról egy fehér köpenyeges tudós lépett oda hozzá. Alacsony, szikár férfi volt, egérszerű arcán folyamatosan bölcselkedő arckifejezés honolt.

– Izgul, doki? – kérdezte Adam.

– Kettőnk közül nem én vártam meg az állatkísérletek eredményeit és nem én megyek fejjel a falnak. Szerintem magának kellene izgulnia. – felelte Rowland. – Mi olyan sürgős?

Miller leküzdötte a késztetést, hogy a jobb mellényzsebéhez nyúljon. 

– Nem akartam, hogy egy szegény csimpánzt küldjön át – vont vállat. – A rokonaink. Vegye úgy, hogy átküldött egy majmot. Túlélő felszereléssel és egy stukkerral.

A doki megigazította szemüvegét és megcsóválta a fejét.

– De szájtépés helyett miért nem Clarkekkal beszéli ezt meg? – kérdezett vissza.

– Beszéltem vele. Próbáltam érvelni, hogy ne kockáztasson emberi életet. És hogy az űrprogramnál is kezdetben állatkísérleteket alkalmaztak. – A tudós egy pillanatra elhallgatott, mikor két kék ruhás biztonsági sétált el mellettük, majd folytatta mikor hallótávolságon kívül értek. – Erre azt mondta, hogy az űrprogramnál nem az emberiség túlélése volt a kulcs...

– Azért a hidegháború akkora már eléggé felforrósodott – mondta Adam.

– Ugyan már – csattant fel Rowland. – A hidegháború egy sakkmeccs volt... Ez meg olyan, mint mikor egy gyerek nagyítóval gyötörné a hangyákat, mielőtt szétrúgná a fészküket. Csak gondolja meg, kérem. Sietni kell igen, de nem rohanhatunk a falnak.

– Nézze, nem a Holdra megyek. Ha a szonda nem hazudott, akkor egy könnyű erdei séta lesz.

– Hát jó. Sehogy se tudom lebeszélni. Semmi személyes, mi?

Kedvelte a projekt vezető kvantumfizikusát. Célratörő volt, gyakorlatias és elérte, amit akart. Adam gyakran elképzelte, hogy Rowland egy bomba hatástalanításán ügyködik, és a szeme se rebben. És jó megfigyelő volt. Miller néha azt érezte, hogy a férfi tekintete a szemüveg mögül átdöfi a bőrét, lefejti a húst a csontjairól és felfedi minden titkát.

– Ugyan. Miért lenne? – kérdezett vissza.