A nap lassan a horizont felé süllyedt. Fénye mézszínbe fordult, Miller pedig megállt. A saját számításai szerint már legalább öt órát gyakorolhatott, de semmilyen emberi nyommal nem találkozott. Nem látott cipőnyomokat, régen kialudt tábortüzeket, semmit. Másrészt, a fák ritkulni kezdtek, de A  cserjék egyre sűrűbben nőttek, végül egyetlen áthatolhatatlan bozótosokba álltak össze. Hegyes ágaik beleakadtak Miller zubbonyába, és lelassították a haladását.

– Na jó – szólalt meg és körbepillantott. Egy keskeny tisztáson állt, amit felálló lombú, bogyófüzérektől roskadozó fák szegélyeztek. A túlsó végében egy kidőlt fatörzs hevert.

 – Szerintem kijár nekem a pihenés. Nem fogok itt éjszaka mozogni, éjjellátó nélkül – A fák árnyékában verte fel a sátrát, pár perc múlva már török ülésben volt és figyelte, ahogy az MRE csomagban lévő ammónia és a víz találkozásából létrejövő hő lassan megfőzi a vacsoráját. A lassú félhomályba forduló tisztást betöltötte a spagetti illata.

– Kevés benne a chilli  – jutott eszébe a mondat, valamikor valakinek kimondta. És választ is kapott rá.

– Nem fogod megkóstolni – hallotta egy nő édes hangját.– Ha ennyire csípőset akarsz, főzz magadnak. 

Az emlék melegséggel töltötte el Miller. Az eddigi egyetlen olyan felbukkanó kép volt, ami nem egy sivatagból vagy egy dél-amerikai esőerdőből maradt. Vagy a Fort Benningi kiképző tér emléke. Megnyalta a száját, és egyszerre szétömlött benne a magány és a bűntudat. 

Kicsatolta a jobb mellényzsebét... Nem talált semmit, a szíve nagyot dobbant. Ijedten kotorászott, és próbált rájönni, hogy mit hagyott el és hogy hol. Körbejárta a tisztást, és eszébe jutott. Az öltözőszekrény acélajtaja mint egy koporsófedélként csapódott a helyére.

– Itt már nincs senki – mondta az erdőnek. – Kiírtottak mindenkit.

Lement a nap és ő megette a spagettit az MRE csomagból. Nem volt csípős, se nem édes, konzerv íz terjedt szét a szájában. Legalább nem érezte a feleségének csókjának emlékét... Csalódottan gyűjtötte össze a tűzifát.

Mindegy. Nincs aki észrevegye – meggyújtotta a vihargyufával. Legalább éjszaka kerüljék el a sátramat az itteni dögök.

A lángok felcsaptak és a gallyak szétroppantak. A sötétségben felmorrant valami. A bozótoson valami  hatalmas állat vágott át, léptei alatt ágak törtek pozordjává. Miller eldöntötte, hogy másnap megkeresi és  követi a  csapását vissza az itatójához.  El kellett foglalnia magát, mert akkor nem gondolt arra, hogy...

… itt megtalálja őt.

***

Álmában a fák között állt, a háta mögött ragyogás. A szájához emelte volna a rádióját, mikor lépések hallva  megfordult...

... fény villant és ő a földre zuhant. A felhősávok borította éjszakai égboltot látta. A ruháját meleg sár lepte be át. Egy teherautó lángolt mellette. 

– Hadnagy! – nyögte egy hang. Egy fiatal katonát látott, mikor arra fordult. Arcát a rászáradt vér vörös kérge fedte, a jobb karja lehetetlen szögben csavarodva lógott. Miller felugrott és a hóna alá nyúlva a közeli bozótosba húzta a beosztottját.

– Csöndben Rollins – suttogta az emberének. A karjával átfogta a mellkasát,  a jobb kezével a katona szájára szorította. Fojtottan felköhögött,  a lángoló teherautó fénykörébe két milicista  lépett be. Halkan imádkozott, hogy menjenek el. Vörös barettsapkát és zöld uniformist viseltek, a kezükben AK47-est tartott Az elől haladó körbepillantott, és spanyolul szólt a társának. Rollins arca a légszomjtól kékbe fordult...

Csak menjetek már el! - könyörgött nekik.

Halk kattanás hallatszott, Adam egy kékre festett falú szoba közepén állt, előtte a kék-sárga fonott szőnyegen egy férfi guggolt.  Az arcán halálfélelem és iszonyat, míg az  éjjeli szekrényen felállított családi fényképen aki széles mosolygott, átölelve jobb karjával felesége derekát, míg a bal vállán a kislánya ült. Miller megerőltette magát. Az arcát fedő maszk eltakarta a rá kiülő undort, mikor a fegyverét Davis – így hívták akit kikészült mérgezni – homlokához nyomta.

– Hagyja őket békén… – suttogta. – Kérem… KÉREM

A bakkancsába mélyedő éles fogak ébresztették fel.