A terembe vezető  ajtó előtt állt, és a távolodó férfi hátát nézte. A kezeit levette a fegyvere markolatáról. Az ólommal bevont fekete titánium ajtó halkan siklott oldalra. Miller egy gömb alakú szobában találta magát. A falait fémesen csillogó fekete anyag fedte, minek felszínén vörös csíkok cikáznak át.

Adam odalépett a falhoz, és a mutatóujjával megérintette . A hideg tapintású anyag felmelegedett testének hőjétől. Mikor visszahúzta, egy villanásra meglátta elhalványuló ujjlenyomatát. Ahogy körbefordult, azt érezte, hogy valaki figyeli. Mintha a terem falainak tudata lett volna. Rowland azt mondta az alkotói akár évmilliókkal is előttük járhatnak, de a bázison összegyűlt tudományos csapat sikeresen megfejtette a működtetési elvét.

– A kazimir motorok aktiválodtak – hallatszott Rowland hangja a hangszórókból. – Egy perc és megtörténik az időbeli áthelyezés.

Miller bólintott és a kamera felé nézett. Zavarta, hogy nem hallja Clarke hangját, egy pillanatra elképzelte, hogy a Stardust Aerospace Igazgatója az irányítóterem sarkába kussol. 

– Minden rendben? – kérdezte Rowland.

Egy hullám futott át a fal jobb oldalán. Az áramköri mintázat újra felizzott. Adam támadásra várva nézett körbe.

– Fájni fog? – tette fel a kérdést, csak hogy mondhasson valamit.

– Ha majmot küldtünk volna, akkor tudná – jött a nyers válasz Rowlandtől. A fal szemközti oldalán egy dudor jelent meg, aztán egy újabb. Húsz másodperc múlva egy láthatatlan marok megragadta és felemelte.

– Sok szerencsét, Mill... – hallotta Rowlandet.

Egy új nap lobbant fel a terem, az első emberi időgép belsejében. A fénye körbeölelte Adamet, aztán kiszakította a világból...