*Zsófi szemszöge*

Reggel kihaltak voltak a folyosók, ahogy mentem le az ebédlőbe. Biztosan mindenki úgy gondolkodott, ahogy Liv, és csak ebédre terveztek levánszorogni. Csak odalent volt egy kis mozgás, a fancy vendégek már a reggeli kávéjukat iszogatták, kezükben a The Times című napilap legújabb számával. Bár felőlem lehetett volna kéthetes is, akkor sem érdekelt volna különösebben.

Én csak az ínycsiklandó reggeliért jöttem.

-Szia Amy - biccentettem mosolyogva a mellettem álló lányra, akivel egyedül voltunk odalent, mint nem fancy vendégek.
Mindketten éppen a bacont és a rántottát néztük ki magunknak, aztán még egy szelet kenyeret elvéve huppantam le az egyik székre.

-Szia - motyogta Amy, mintha nem is ismerne, vagy legalábbis kényszerből köszönne nekem.

Felemeltem az egyik szemöldököm, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem érdekel, és felálltam egy kancsó teáért, egy doboz narancsléért és egy pohárért, aztán farkasszemet néztem a görög joghurtokkal és a gyümölcsökkel.

-Szia Sophie - köszönt nekem kómásan Katja, egy német lány, miközben a szemét törölgette, hogy kiűzze onnan a reggeli álmosságot.

-Szia - köszöntöttem vidáman, miközben a tányérom tartalmát lapátoltam magamba.

Odakint eshetett az eső, nem igazán érdekelt. Egy ilyen szép napon - amikor kialudtam magam, a világ egyik legkirályabb városában és hotelében vagyok és a britek főzőtudományának híre ellenére is ínycsiklandó ételeket tömök magamba - ember boldogabb nem lehet.

Gyorsan a telefonom órájára pillantottam, de bőven volt még időm, úgyhogy úgy döntöttem, megnézem magamnak közelebbről is azokat a gyümölcsöket.

Csak úgy döntöttem magamba a gyümölcsteát is, aminek az lett az eredménye, hogy rohantam a mosdóba. Amikor visszatértem az ebédlőbe, már pár lány - Gabrielle, francia és Zuzka, cseh származású - csatlakozott, de úgy láttam, Amy már nem volt közöttük.

Amyvel indult a próba, én második voltam, úgyhogy már inkább oda is sétáltam a lifthez, hogy még időben feljussak a 11. emeletre, ahova a próbatermet pakolták. 10:11-et mutatott a telefonom, amikor levágtam magam az egyik fotelbe, ami az óriási ajtó előtt díszelgett.

A fülemet hegyeztem, hogy hallok-e valamit, de hiába: teljesen hangszigetelt falakkal volt körbevéve a szoba. Két ajtó volt csak a folyosón, az egyikre a Próbaterem feliratot tették, de fogalmam sem volt, hogy mit rejthet a másik.

Nyugodtan felcsatlakoztam a hotel wifijére, és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen számot kéne énekelnem. Ez csak egy próba, és csak én leszek odabent, ha minden igaz. Akkor azt kéne gyakorolnom, ami a legkevésbé megy, nem?

Egy perc sem telt el és kinyílt az ajtó, Jack Davis engedte ki rajta a kipirult Amy-t. Amy csillogó szemekkel simította le a ruháját és rám se pillanatva, lendületes léptekkel hagyta el az emeletet.

-Ms Brown - biccentett Jack Davis, hogy húzzak befelé. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, így elsüllyesztettem a telefonom a zsebemben és gyorsan besurrantam mellette. - Hajrá - biccentett ismét, majd rám zárta az ajtót.

Megszólalni sem tudtam, olyan hirtelen történt az egész - már bent is álltam a híres próbateremben. Körbenéztem, de pont olyan volt, mint a videoklipekben meg a filmekben. Középen volt egy mikrofon, és a hangfalakhoz egy laptop volt kötve. Amy vette a fáradságot, hogy kilépjen a youtube-ról, nekem meg nem volt kedvem megnézni az előzményeket, hogy mégis mit énekelt, úgyhogy beírtam az első dalt, ami eszembe jutott és illett a hangulatomhoz.

Green Day - 21 guns.

Egy dalszöveges verziót nyitottam meg és a laptop felé fordultam.

Do you know what's worth fighting for
When it's not worth dying for
Does it take your breath away - énekeltem vigyorogva, majd a zsebemből a facebook messenger csilingelő hangja hangzott fel.

Összeráncolt szemöldökkel, de a szövegről nem fordítva el a tekintetem kaptam elő a zsebemből a telefonom, majd megvártam, míg tudom a szöveget, és csak akkor kapcsoltam ki gyorsan a wifit és vissza is csúsztattam a zsebembe.

-One, 21 guns, lay down your arms, give up the fight - daloltam tovább vigyorogva, a szememet néha becsukva.

Aztán úgy éreztem, nem próbálhatok a következő dal nélkül, de a biztonság kedvéért ezt is dalszöveges változatban kapcsoltam be.

Black Veil Brides - In the end.

Utána a kedvenc Andy Black dalomat írtam be, amit behunyott szemekkel énekeltem.

Homecoming King.

Olyan beleéléssel adtam elő, hogy én magam is megmosolyogtam és olyan vészjóslóan jött elő a hangszórókból a dal, hogy beleborzongtam. Csak azért a gitárszólóért szívesen megtanultam volna gitározni.

-Oh no, that's not the life I chose - fejeztem be, majd hátrahajtottam a fejem és hagytam, hogy minden érzés végigáramoljon rajtam. Legszívesebben itt hagytam volna abba, de volt még időm egy számra, aminél jól átgondoltam a döntést, már kiürült a fejem, semmi jó nem jutott eszembe. Végül Shane Harper Like I did cimű számára böktem rá, és minden érzelmemet beleadtam. Ez a dal emlékeztetett arra, amiért itt voltam. Hogy énekeljek és jól érezzem magam közben.
A zongorától már megint kirázott a hideg, és könnybe lábadt szemekkel énekeltem végig a dalt.

Annyira élveztem, hogy hogyan hangzik a zene a hifiből - na meg a hangom -, hogy elfejetettem, hogy olyat akartam próbálni, ami nem annyira megy.

Végül mosolyogva megvontam a vállam, végigsimítottam a mikrofonon (szentimentális egy pillanat volt), és a laptophoz lépve beállítottam a youtube főoldalát az utánam következő Katja-nak. Jack Davis szó nélkül kinyitotta az ajtót, én pedig megtöröltem a szemem és kisétáltam.

*Liv szemszöge*

Felkaptam egy kapucnis pulcsit, majd becsaptam magam mögött az ajtót és sietve megindultam a lift felé.

Míg a liftre vártam ujjaimmal beletúrtam a hajamba, hogy rendbe szedjem egy kicsit, közben előszedtem a telómat a zsebemből.

14:42

Remek, el fogok késni a próbáról, pedig így is rohadt kevés az a negyed óra. Ráadásul még azt sem tudom, hogy milyen számot énekeljek, azzal, hogy szabadon választhatunk dalt még egy adag stresszt raktak ránk.

Megérkezett végre a lift, és mindjárt fel is repített a 11.-re.

Bizonytalanul lépkedtem a bézs szőnyegen, izgultam, hogy megtalálom-e a helyet, de félelmem alaptalannak bizonyult. Ahogy Zsófi is mondta, a nagy tölgyfaajtón aranyszínű kis táblácskába bele volt gravírozva jól láthatóan, hogy Próbaterem.

Tétován kopogtattam egy párat, majd benyitottam.

-Á, Miss Smith!- ugrott a látókörömbe rögtön Jack Davis.- Pont időben, mint mindig!

-Aha,izé...persze- mosolyogtam rá a karomat dörzsölgetve.

-Cassie bármelyik pillanatban kijöhet- mondta, majd az egyik hatalmas barna bőrkanapé felé intett.- Ülj le addig.

Illedelmesen szót fogadtam és leültem a legközelebbi kanapé szélére, közben jobban megfigyeltem a helyiséget. Olyan váróterem féleségnek tűnt, kellemes drapp falakkal és inspiráló festményekkel. Velem szemben két ajtó volt egymás mellett. Az egyik a próbaterem ajtaja, de mi lehet a másik? WC?

Ebben a pillanatban kinyílt a baloldali ajtó és kilépett rajta a kipirult, csillogó szemű Cassie.

-Látom élvezte- jegyezte meg Jack.

-Miaz hogy!- vigyorgott a lány és a kijárat felé fordult.-Jó szórakozást Liv!

-Kösz- integettem neki és Jack mellé léptem.

-Várj!- szólt Jack a lány után.- Kérlek szólj a többieknek, hogy 3 órakkor itt találkozunk!

Cassie bólintott, majd elszaladt.

-Ne aggódj, a falak hangszigeteltek, hozd ki magadból a legtöbbet!- kacsintott Jack és becsukta mögöttem az ajtót.

A próbaterem leginkább egy balett-teremhez hasonlított világos parkettájával és hatalmas faltól falig tartó tükrével. A sarokban állt egy hifi,mellette néhány hangszer és velem szemben egy fekete zongora. Olyan, mint amin az első fordulóban kellett játszanom.

Odamentem hozzá és leütöttem pár hangot, majd játszani kezdtem rajta, de aztán abbahagytam mert eszembe jutottak Andy vacsora közben elhangzott szavai: "Szóval BVB fan vagy... Nem gondoltam volna, olyan ártatlannak tűnsz".

Gondoltam egyet és a hifihez mentem, beírtam a youtube keresőjébe a számot és felkaptam egy mikrofont az állványról.
-Aki nem mer, az nem nyer- gondoltam magamban és felcsavartam a hangerőt.

-Drag me to the grave!- üvöltöttem még magamat is meglepve.

Szembe álltam a tükörrel, hagytam, hogy a zene teljesen a hatása alá vonjon. Szinte önkívületi állapotban tomboltam.

-Risin' up, I'm a fighter
Young and loud with desire
Heroes blessed by the fire
Now I live just to conquer
All the pain around us creepin' forward
Reachin' out to
Drag me to the grave! - énekeltem teljes beleéléssel, egy pillanatra el tudtam képzelni milyen is lehet rocksztárnak lenni.

Mikor a számnak vége lett zihálva ültem le a parkettára. Míg kipihentem magam nem vettem észre, hogy bekapcsolva maradt az automatikus lejátszás funkció, így hamarosan újabb BVB szám töltötte be a termet.
I Am Bulletproof

Kihívás elfogadva.

-Here we go! -kezdtem el újból teljes beleéléssel énekelni, szinte éreztem ahogy eggyé válok a dallal, hol dobon, hol léggitáron kísértem magam heves fejkörzések közepette.

Nem is emlékeztem rá mikor engedtem el így magam utoljára, a verseny okozta stressz egy pillanat alatt eltűnt, helyét öröm és elhivatottság töltötte be.
Utoljára egy sokkal lassabb, dallamosabb számot szólaltattam meg a hifivel, miután kipihegtem magam.

-You shout it out. But I can't hear a word you say - kezdtem bele és a terem közepére lépkedtem a mikrofon állványhoz.

A tükörben figyeltem minden egyes apró mozdulatomat, most először gondoltam bele, hogy ha megnyerem ezt az egész versenyt, akkor mindennap ez vár rám. Próba, aztán este show.

-I am titanium- fejeztem be pont mielőtt nyílt volna az ajtó, benne Jack fejével.

-Gyere, idő van- kocogtatta meg az óráját mosolyogva.

Gyorsan letettem a mikrofont és követtem az előterembe, ahol már mind a 13 versenytársam várt rám.

Rögtön kiszúrtam Zsófit és bepréseltem magam mellé az egyik kanapé csücskébe.

-Khmm, szóval gondolom mindannyian kíváncsiak, hogy miért kell most itt lenniük. A nap folyamán mindenki próbált egyedül- nyomta meg a szót Jack Davis.- De az a helyzet, hogy ez nem igazán így volt.

Összecsapta a két kezét, miközben szélesen ránk vigyorgott és a másik ajtó kilincsére tette a kezét.

Ez nem lehet igaz.