*Zsófi szemszöge*

Reggel kipihenten, mosolyogva ébredtem fel, bár egy pillanatra megijedtem, mert nem a megszokott emeletes ágy teteje volt felettem, hanem a plafon, sok méterrel magasabban.

Körbenéztem, de félhomály volt, így előkotortam a párnám alól a telefonomat, az ablakhoz léptem és egy hirtelen mozdulattal felrántottam a redőnyt. Nyöszörgést hallottam a szoba másik feléből.

-Sajnálom, nem akartalak felébreszteni! - kaptam észhez, és a szobatársamra néztem, aki már szintén a telefonján nézte az órát.

-Nem gond - pattant ki hirtelen az ágyából. - Húsz perc múlva lent kell lennünk.

-Mi? - néztem ijedten megint a telefonomra.

Egy órával később már egy színház előtt szálltunk le a buszról, és Livvel nagyban találgattuk, hogy mégis mi lesz a feladatunk.

-Mi van, ha olyan lesz, mint az Xfaktorban, és most hármas csoportokra osztanak minket és egy dalt össze kell hoznunk egy óra alatt? - dobtam fel, mire Liv felnevetett.

-Nem hiszem - vigyorgott, aztán beléptünk a hatalmas ajtón, így mindketten elnémultunk hirtelen.

-Köszöntelek titeket...

-a 76. Éhezők Viadalán - súgtam Livnek.

-.. az első fordulóban - nézett rám szurósan Jack Davis, így kicsit összehúztam magam és elbújtam egy lány háta mögött.

-A feladat egyszerű: a három zsűri lesz odabent, nektek pedig egyesével, egymás után elő kell adnotok ugyanazt a dalt, amivel a műsorba jelentkeztetek. Mindenki megkapja előtte a dalszövegét, hogy át tudjátok futni, kaptok mikrofont is, de nincs miért izgulnotok, csak azt akarjuk hallani, amit már mi is láttunk egyszer.Világos? - nézett körbe, mire mindenki bólogatott.
-Nagyszerű. Bent várunk titeket - fordított nekünk hátat a másik két zsűritaggal együtt, miután intett két ott ácsorgó lánynak, akiknek a kezükben papírok voltak.

-Ms Smith - mutatta fel az első lapot az egyikük, mire a barátnőm előrelépett és elvéve a kezéből visszajött mellém.

-Ez kajak csak a dal - tolta elém a lapot, a tetején nagy betűkkel az állt: The Void.

Osztogatás közben kiderült, hogy néhány lány el sem jött a színházba. Davis nem szórakozott: pontban kilenckor kihajottunk a Four Seasonsből, Natasha és én is alig értük el a buszt.
Legalább egy szelet pirítóst sikerült elcsórnom a reggeliről, így nem volt teljesen üres a hasam, ráadásul ki tudja, meddig leszünk itt?

- Jöhet az első - szólt az a lány, akitől én is kaptam a lapomat. - Aki késznek érzi magát - nézett körbe tanácstalanul, mire egy szőke lány, akit azt hiszem, Katjának hívtak, nagyot sóhajtott és magabiztosan előrelépett.

Mivel az ment, aki akart, így én a vége felé maradtam Livvel együtt, de mögöttünk még voltak páran, akik a tegnap esti buli miatt nehezebben szedték össze magukat, mint az átlag.

Natasha, a szobatársam is volt bulizni előző éjjel, és fogalmam sem volt, hogy ő hogyan bírta. Később megkérdeztem, és azt válaszolta, hogy Oroszországból jött, már a csőrös poharába is vodkát töltöttek.

Amikor én léptem ki a színpadra, furán éreztem magam, de lámpalázam nem volt. Ahogy hunyorítottam, láttam valakit a leghátsó sorban, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, csak énekeltem a mentoroknak. Izé, a zsűrinek.

-Record scratch, Steve Miller band, tattooed necks and tattooed hands - kezdtem énekelni a dalt, amint elindult a zenei alap és be kellett lépnem.

- Miért ezt a dalt választottad? - kérdezte az egyik srác, aki a jobb oldalon ült.

-Mert ez a dal a "szociális szorongásról" szól, és az, hogy elő kellett adnom, a felvételen és most is, pontosan ezt ad nekem - mosolyodtam el kínomban.

- Köszönjük - biccentett Jack Davis a kijárat felé. Vajon mindenkivel ilyen, vagy csak engem nem kedvel ennyire? Utóbbit is megérteném...

- Köszönjük - bólintott mosolyogva a jobb oldali srác, akit aztán felismertem, mint a gitáros srácot Andy mellől, az Andy Black-koncertekről.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, és leosontam a színpadról, a többiekhez egy fotelekkel teli helységbe. - Hallottatok valamit? - kérdeztem a lányokat, de a fejüket rázták.

A következő körben Liv jött ki.

*Liv szemszöge*

-Gyerünk Liv, megtudod csinálni!- biztattam magamat, mielőtt kiléptem volna a színpadra.

A szívem a torkomban dobogott, remegő kézzel igazítottam meg a felsőmet, mikor egy srác szólt, hogy én jövök.

Így hát kifújtam az eddig bent tartott levegőt és kisétáltam az eddig takaró függöny mögül.
A hirtelen éles fényben hunyorogva néztem a 3 férfira.

-Helló - köszöntem halkan, mire biccentettek egyet.

Ekkor mozgást vettem észre a színpad másik oldaláról. Egy férfi tolt be épp egy gurulós, fekete zongorát.

-Ajjaj...- kezdtem hiperventillálni.

Falfehér arccal bámultam a zongorát, az agyam teljesen kiürült.

-Ha úgy gondolod, kezdheted is- intett Jack.

Bólintottam és leültem a billentyűk elé, nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem.
Egyik hangot a másik után, lassan és határozottan nyomtam le.
Eltűnt az idegesség, a zene egy furcsa önbizalom löketet adott. A zsűri feszülten figyelt, mintha azt várták volna, hogy elrontom. Nem akartam elszúrni, még nincs itt az ideje, hogy haza menjek, annál több van bennem.

-This ship has crashed, we burn down the past, like ghost-drifted ash - léptem be az első versszakkal.

A refrénnél örömmel vettem észre, hogy bekapcsolták a zenei alapot is, így jobban tudtam figyelni az éneklésre.

A vége felé abbahagytam a zongorázást és a mikrofonnal a kezembe a színpad közepére álltam.

-And I'll keep singing our song, 'till tomorrow...

A szemem sarkából láttam valakit vagy valamit a hátsó sorok egyikében, de nem tulajdonítottam különösen nagy figyelmet neki, inkább a dalra ügyeltem.

Mikor a zene elhalkult, a zsűri tapsolt egy keveset, majd megkérdezték miért ezt a számot választottam.

-Mert...- törtem a fejem - mert szerintem ez a dal a legérzelmesebb és emiatt ezzel tudok a legjobban azonosulni - mosolyogtam rájuk, hogy leplezzem idegességemet.

-Köszönjük - bólintott a Jack mellett ülő férfi - Következő!

*Zsófi szemszöge*

Miután minden megjelent lány letudta a dalát, Davis megint elénk állt, és közölte, hogy egy óra múlva hirdetnek eredményt, néhányan ki fognak esni, már most.
Hogy miért, azt nem értettem, mert mindenki elvileg ugyanazt a produkciót nyújtotta, amit már a videón elküldtünk, de ezek szerint nem mindenkinek sikerült hasonló színvonalra.

Kaptunk egy órát, addig kimehettünk a színházból, de pontban 12-kor megint ott kellett lennünk.

-Mielőtt elmegyünk kaját keresni, csekkolhatjuk a mosdót? - kérdeztem Livet, mire mosolyogva bólintott, így felfedezőútra indultunk.

A mosdót megtalálni nehezebb feladat volt, mint ahogy gondoltuk. Kész labirintus volt az egész épület. Valami hosszú folyosóra tévedtünk, aminek a másik végéből hárman közeledtek felénk.

-Ez elég ijesztő - súgtam Livnek, aki csak a szemöldökét ráncolta.

-Mit csináljunk? - kérdezte, de én csak megvontam a vállam.

Ötletem sem volt.
Ahogy egyre közeledtek (mi meg csak ott ácsorogtunk, nem volt gáz, dehogy), vettem észre, hogy nem is hárman voltak, hanem négyen.
Egyikük baseball-sapkát viselt.

-Mit kerestek, lányok? - kérdezte az egyik férfi, akit aztán sikerült beazonosítanom.
Ő volt a Jack Davis mellett ülő dobos, Beaudry Evans.

-A mosdót - hebegtük egyszerre Livvel, és alig tudtam becsukni tátva maradt számat, ugyanis a Cincinnati Bengals sapit maga Andy Biersack viselte.

Vidáman ránk mosolygott, ahogy mi zavarunkban majd' meghaltunk.

-A bal oldalon lesz, annak a folyosónak a végén - tette a vállamra a kezét a dobos srác, hogy megmutassa a helyes irányt.

-Köszönjük - makogtuk Livvel, és alig tudtunk elosonni mellőlük.

-Én ezt nem hiszem el - dőltem neki a falnak a vécében.

-Te is láttad, hogy ült hátul valaki, miközben énekeltünk? - tette fel a kérdést Liv.

-Andy volt! - tátottam el a számat.

-Én is erre gondoltam - bólogatott Liv és hajával kezdett el babrálni.

-Na jó - löktem el magam a faltól. - Sürgősen valami ehető után kell néznünk, különben elájulok.

Szerencsére szemben a sarkon pont volt egy Nando's, ahol megebédeltünk Livvel, majd rohantunk is vissza a színházba.

Az eredményhirdetés végül nem volt semmi extra, csak kiestek azok, akik nem jöttek el (hárman), és még ketten, akiknek alig volt hangja, valószínűleg az előző esti kocsmatúra miatt. Liv szobatársa is köztük volt, nagy meglepetésemre viszont az enyém nem.

Andy pedig megint nem mutatkozott...