Üdvözlet kedves olvasóim!
Jelentem, megvagyok az érettségi próba szóbelikkel, így egy kicsit felszabadultam, és az ötös történelem felelet megünneplése alkalmából meghoztam nektek a hetedik fejezetet, melyben drága sárkányainkról tudhatunk meg egy-két dolgot. A továbbiakban javítani fogom a részeket, Horror_Rat kritikája alapján. (Természetesen, csak a szükséges elemeket, melyek valóban jobb átgondolást igényelnek.) Ezeket a frissítéseket meg fogom osztani, így értesülhettek róla és nem ér majd váratlanul titeket. Jó szórakozást a részhez!

--------------------------------------------------------------------

~Narcissa~

A telihold fénye besütött a szobába. Valami hívta, valami kellemes, valami... bizsergető. Már ébren volt, mikor az öccse kilépett az ajtón és szembetalálkozott vele, ezért hát mozdulatlan maradt, úgy tett, mint aki még mindig alva jár. Igaz volt rá, hogy teliholdkor képes egész éjszaka a házban sétálgatni, reggelre pedig úgy is szokta magát érezni, mint aki többször körbefutotta az egész Longtownt.

Ez a nap viszont más volt, mint a többi. Készségesen hagyta, hogy Jake beterelje a szobájába, és befektesse az ágyába. Hallotta a halk ajtócsukódást, majd a gyors lépteket, amint az öccse lesiet a lépcsőn. Aludni akart, hátha ki tudja még pihenni magát, de az érzés, hogy felkeljen egyre csak erősödött. Aztán egy sárkány járt a háznál, legalábbis a hangokból erre következtetett. Úgy döntött, felkel és enged a késztetésnek. Teste változni kezdett, furcsa érzés keringett a testében, de nem érzett fájdalmat.

Mire kilépett a házból, már négy lábon állva tekintett végig a hátsó kerten. Lágy szellő borzolta a szőrét. Az egyik ablakon visszatükröződve látta, hogy a bundája nagyrészt világosbarnán csillogott a hátsókert lámpájának fényében, itt-ott néhány sötétbarna és fekte csíkkal. Szíve lüktetett, és újfent meghallotta a hívogató dallamot.

Rohanni kezdett, olyan gyorsan, mint még soha ezelőtt. A fák csak úgy suhantak mellette. Tele volt energiával, úgy érezte, napokig képes volna így futni. Szeme sarkában kék pikkelyek csillantak meg, és látta, amint egy sárkány fogait mutogatva hajol oda a testvéréhez. Segíteni akart neki, de képtelen volt megállítani a lábait, melyeket egyre gyorsabban szedett.

Felért egy dombtetőre, és abba az irányba nézett, amerről a kellemes dallam érkezett. Egy út vezetett arra, ezúttal viszont megállta, hogy elinduljon. Az a valami, vagy valaki, aki magához akarta hívni, messze volt, túl messze ahhoz, hogy most elmenjen oda. A hold felé emelte a fejét, és vonyított, válasz azonban sehonnan nem érkezett.

Csalódottan hajtotta le a fejét, és indult vissza az otthona felé.

~Jake~

Hét ágra sütött a nap, a madarak vígan hallatták hangjukat. Még az erdő fái is élénkebbnek tűntek, mikor leszállt a barlang előtt. Az otthona. Három lábon indult befelé, egyik mancsában és a szájában egy-egy őzet hozott.

Egy fióka rohant ki a sötétből, ragyogó kék szemei csillogtak a túltengő energiától, miközben boldogan üdvözölte őt. A fióka pikkelyei sötétzöldek voltak, mancsain pedig fekete, kacskaringós vonalak futottak végig egészen a térdéig, bal szeme fölött három fekete pikkely volt látható. Apai szeretettel mosolygott rá a kicsire. Fejével intett a csöppségnek, hogy menjen vissza a barlangba, majd maga is elindult befelé. Egy ponton lerakta a mancsában hordott őzet, szárnyával pedig megölelte a fiókát. Amint elengedte, a kicsi azonnal a zsákmánynak esett, ő pedig ismét elindult.

Egy szénából készített fészeknél állt meg legközelebb. Látóterében egy pikkelyes farok tűnt fel, ami egy kisebb tábortűzben végződött. A farok egy pikkelyekkel borított tojás köré tekeredett, melyen a kék és a zöld szín árnyalatai játszadoztak, ahogy a lángok végignyaldosták az oldalát. A farokhoz tartozó test megrezzent, majd egy álmos női hang csendült fel, mire a mosolya kiszélesedett.

– Nahát, látom, gyorsan tanulsz – kuncogott a hang tulajdonosa. Aztán minden sötétedni kezdett...

Reggel Jake halk zörejre ébredt, mely a házon kívülről érkezett. Nyögve fordult a jobb oldalára, bal térdébe azonban fájdalom hasított, mikor felhúzta. Szemei felpattantak és halkan szitkozódva lassan visszaengedte eredeti pozíciójába. Az este minden bizonnyal jobban beverte, mint akkor gondolta. Felült, majd óvatosan felhúzta a nadrágja szárát. Az egész térde egy nagy lila foltból állt, és igen csúnyán fel is volt dagadva. Ebből még baj lesz, nyelt egyet idegesen. Sóhajtva nézett ki az ablakon, a látványtól pedig megdermedt egy pillanatra.

Eclipsz állt az erdő fái közt. Tekintetük találkozott, mire a sárkánylány megeresztett egy fogas vigyort. Jake megborzongott, miközben az agyában újfent látta azokat a hatalmas agyarakat alig pár centire a fejétől. Az éjszakai kalandjuk után kétszer is meg fogja gondolni, hogy mit mond a sárkánynak, fogadkozott. Aztán elmosolyodott, mikor eszébe jutott, mit is ígért neki Eclipsz. Ezentúl bármikor kimehet este az erdőbe, és még csak nem is fogják felelősségre vonni!

Már, ha senki nem találja meg őket.

Eclipsz megrázta kicsit a szárnyait, amiből Jake leszűrte, hogy rá vár. Nagy levegőt vett, végül nekilátott az akciónak, hogy a fájdalom bármi jele nélkül felöltözzön. Nem akarta, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy megsérült. Itthonról akkor biztos nem engednék el sehova, Eclipsz pedig... Ötlete se volt, mit tenne a sárkánylány. Annyira megváltozott a viselkedése az este, hogy nem tudta eldönteni, hogyan reagálna.

A lépcsőn fogcsikorgatva ment le, de még így is felszisszent időnként. Úgy tűnt, senki se hallotta, mert gond nélkül elért a konyhába, ahol rámosolygott az édesanyjára. Felkapott egy pirítóst a tányérjáról, amit gyorsan betolt, aztán már vette is a cipőjét, intett egyet édesanyjának, aztán igyekezett sántítás nélkül elhagyni a házat.

~Eclipsz~

– Jó reggelt. Sikerült kipihenned magad? – kérdezte, amint a fiú odaért hozzá.

Az este folyamán szerencsére senkivel sem találkozott, és az apja is a barlang mélyén aludt, így az apró kis kihágása következmények nélkül maradt. Letekintett és kíváncsian várta Jake válaszát, miközben fejben már el is döntötte, hova viszi a mai nap.

– Én... Igen, sikerült. Hamar elnyomott az álom – felelte Jake érezhetően feszengve, és megállt előtte. Bár egy apró, félénk mosolyt is megeresztett, miközben felnézett rá.

– Ennek örülök – mosolygott rá kedvesen Eclipsz, majd az erdő felé fordult. – A mai nap egy különleges helyre szeretnélek elvinni. Alig pár ember van, aki láthatta, így hát érezd magad megtisztelve. – A sárkánylány kényelmes tempóban elindult egy irányba, a fiú pedig sántítva bár, de követte. Tegnap is így sántított? kérdezte magától Eclipsz.

– Eclipsz... – szólalt meg bizonytalanul Jake. Eklipsz megállt, és lepillantott rá, mire hamar folytatta. – Miért viszel el engem egy ilyen helyre? – kérdezte halkan.

– Azért, mert szeretném, ha megismernél minket. Az a feladatom, hogy tanítsalak, és éppen ezért nem hagyhatom, hogy olyan szegényes tudásod legyen a fajomról, mint amit az iskolában tanítanak nektek – adta az ésszerű magyarázatot, elhallgatva azt a tényt, hogy amit az emberek tudnak róluk, az már több, mint amit a sárkányok szívesen megtanítanak nekik.

A fiú megilletődve bólintott ennek hallatán, aztán egy apró mosoly jelent meg a szája csücskében.

Folytatták útjukat, Eclipsz azonban újfent megállt, hogy Jake felé forduljon, majd lehajtsa a fejét.

– Mutasd a térded – kérte határozottan. Észrevette, hogy nagyon sántít, és biztos volt benne, hogy elhallgatja a fájdalmát. Sejtése beigazolódott, mikor Jake az ellenkező irányba nézett, testsúlyát pedig a jobb lábára helyezte. Aztán idegesen nyelt, amit Eclipsz úgy értelmezett, hogy nem bízik meg benne igazán. Azt hiszi, hogy bántani fogom emiatt. A gondolat kissé elszomorította, ez azonban csak egy újabb ok volt arra, hogy ne hagyja annyiban az ifjú fájdalmát.

– Mutasd bátran, nem kell elrejtened előlem. – Hangja lágyabbá vált, ezzel pedig sikeresen elérte, hogy Jake felnézzen rá. Másodpercekig néztek egymás szemébe, Eclipsz szívébe pedig lassan különös nyugalom költözött, arcizmai pedig ellazultak. A fiú végül lassan lehajolt, és felhúzta a nadrágja szárát. Eclipsz elhúzta a száját a látványra, Jake térde ugyanis rosszabbul festett, mint hitte. Aztán megemelte a fejét, és körbenézett. Hamar betájolta, hol is vannak pontosan az erdőben, és merre kell menniük ahhoz, hogy eljussanak a fajtársához, aki segíthet.

– Ha ki tudsz bírni úgy nagyjából öt percet, a közelben van egy barátom, aki orvosolni tudja a problémádat – mosolygott le bíztatón, majd irányt változtatva megindult az egyedüli sárkány otthona felé, aki hajlandó volt ellátni embereket is, legyen akármilyen bajuk.

Zöld barátnője éppen Garellel társalgott, mikor odaértek. Eklipsz figyelmét nem kerülte el Jake meglepettsége, mikor meglátta Mimózát, aki az Animar-barlang előtt megfenyegette a diákokat. Eclipsz elmosolyodott Jake reakcióján, aki hamar közelebb húzódott hozzá, holott semmi oka nem volt tartania egyik sárkánytól se.

Miután észrevették őket, Eclipsz kedvesen, kicsit talán elpirulva mosolygott rá Garelre, aki hamar viszonozta, mikor azonban meglátta Jaket, azonnal fenyegetőn morogni kezdett, és tett egy lépést a fiú felé. Eclipsz ezt már nem hagyta annyiban, hamar Jake elé lépett, és figyelmeztetőn rámorrant fajtársára. Kedvelte Garelt, és talán – de csak talán! – tetszett is neki, de nem fogja hagyni, hogy bántsa a fiút azért, mert tilosban jár vele. Az üzenet egyszerű és lényegre törő volt: ha egy apró gyanús mozdulatot is tesz, hiába tetszik neki, azonnal a torkának ugrik. A barna visszavett a hangjából, és végül jobbnak látta otthagyni őket.

Eclipsz Mimózához fordult és egy kedves mosollyal üdvözölte. Zöld fajtársa csupán egy halk kérdést tett fel:

– Miért jöttetek ide? Embert nem szabad ilyen közel hozni a hegyekhez, Eclipsz, csak kivételes alkalmakkor, hisz tudod jól. – Mimóza hangja egészen halk volt, és beszéd közben idegesen kémlelte a környéket. Köztudott tény volt, hogy ő foglalkozik az emberek ügyes-bajos dolgaival, ezeket azonban nem szabadott a lakóhegyek közelében. Egy ember sem tudhatta, hogy mely barlangokban laknak sárkányok. Az indok igen egyszerű volt: ha az emberek tudnák, hogy melyik barlang lakott, és melyik nem, akkor az elhagyatottakban gyülekeznének, és ki tudja, mennyi mindent elkövetnének, hogy borsot törjenek a sárkányok orra alá. Eclipsz csak azért nem indult Garel után, mert tudta, hogy nem árulná be őt.

– Ez most egy kivételes alkalom. Jake tegnap csúnyán beverte a térdét, és szeretném, ha ránéznél, mielőtt elviszem az emlékbarlangokhoz. – Mimóza ennek hallatán sziszegve kapta fel a fejét, és nézett közvetlen a szemeibe. Barátnője éles pillantása, mint mindig, most is felborzolta a pikkelyeket a hátán.

– Eclipsz, ez már túlzás! Az emlékbarlangok csak sárkányok számára vannak, embernek tilos belépnie oda. Édesapád... –Eclipsz a tekintetével akadályozta meg, hogy befejezze a mondatot. Nem hiányzott neki, hogy bármelyik ember is megtudja, kinek a lánya. Mimóza sóhajtva rázta meg a fejét, majd közelebb lépett hozzájuk. Lassan lehajtotta a fejét, mire Jake csak még inkább igyekezett távolabb kerülni.

– Rajta. Hadd lássam, mi a fájdalom forrása – szólt a fiúhoz Mimóza. Bár az arca nyugodt volt, Eclipsz kihallotta belőle a szomorúságot, amit immáron meg tudott érteni. Immár ő is tudta, milyen érzés is az, mikor félnek tőle azért, ahogy viselkedik. Legalább is akkor, ha olyasvalaki félt tőle, akit kedvelt.

Eclipsz nem hagyhatta ennyiben a dolgot, éppen ezért lehajolt Jake-hez, és bíztatóan rámosolygott.

– Ne félj, nem olyan rossz ő, mint azt gondolod. Sőt, később talán jobban megismered, és rájössz, milyen kedves is ő valójában. – Pár pillanatig tartotta vele a szemkontaktust, mire végül a fiú óvatosan felhúzta a nadrágja szárát.

– Mit csináltál te tegnap? Megtérdeltél egy rusust, vagy mi? – kérdezte döbbenten Mimóza, látva a ronda lila dudort.

– Ne butáskodj már, Mimóza, a rususok rég kihaltak – legyintett egyet szárnyával Eclipsz, és játékosan mosolygott barátnőjére. Jake azonban felkapta a fejét a szó hallatán, és azonnal rá is kérdezett:

– Mi az a rusus? Még nem láttam egy könyvben sem, hogy említettek volna ilyen fajt. – Mimóza Jake-re nézett, majd elmosolyodott. Láthatóan mindketten felengedtek valamennyire.

– A rususok fajunk egyik alfaja volt – adott máris magyarázatot Eclipsz. – Nagyjából egy évszázada már, hogy kihaltak. Úgy két és fél méter magasak lehettek, szárnytalanok, a tüzük pedig nagyon gyenge. Viszont rettentően gyorsak voltak, az öklelésük pedig állítólag halálos. A pikkelyeik is keményebbek a mieinknél. A tanítóm mesélte, hogy időnként még minket is megtámadtak. Hidd el, szerintem jobb, hogy már nem él egy se. – Eclipsz ezzel be is fejezte a rövid magyarázatot, majd jelentőségteljesen barátnőjére nézett, aki hamar ismét Jake felé fordult. Száját kicsit kinyitotta, majd szelíden megnyalta a dudort a fiú térdén, aki meglepettségében ugrott egyet.

A lila duzzanat nagyja aztán másodperceken belül eltűnt, bár a folt még jelen volt egy kis részen. A fiú próbálgatta, mennyire tud ránehezedni a lábára, majd kerek szemekkel nézett fel a felegyenesedő Mimózára, aki egy utolsó pillantás után a barlangja felé fordult. Mielőtt még eltűnt, hátrapillantott rájuk, majd Eclipsz szemeibe nézett.

– Vigyázz a kisemberre, Eclipsz. A te felelősséged lesz onnantól, hogy elviszed az emlékek barlangjaihoz. – És ezzel otthagyta a párost.

Eclipsz mosolyogva fordult Jake felé, aki még nem eresztette el nadrágja szárát, tekintetét pedig le sem vette a barlangról, ahol Mimóza eltűnt.

~Jake~

– A továbbiakban még vigyázz, hogyan nehezedsz rá. Bár a fájdalom elmúlhatott és kicsit gyorsabban fog gyógyulni, még kell neki pár nap, míg teljesen rendbe jön – figyelmeztette a kékség, majd elindult. Jake felkapta a fejét, majd sietve a sárkánylány után ment, továbbra is azon törve a fejét, Mimóza miként gyógyíthatta meg a térdét. Varázslat lett volna? tűnődött el. Aztán egyből bolondnak nevezte magát. Mágia nem létezik.

Eclipsz váratlanul a szárnya alá terelte, ezzel pedig el is takarta az eget fölötte. Jake felsóhajtott, és örült, hogy a sárkánylány vigyáz rá.

Percekig csöndben sétáltak, míg meg nem érkeztek a céljukhoz. Jake kíváncsian pillantott végig a hegy lábánál álló tisztáson, nézelődni azonban nem volt sok ideje, ugyanis a sárkánylány hamar célba vette az egyik közeli barlangot, így hát jobbnak vélte követni őt, mint ott maradni, ezzel növelve a lebukás esélyét.

– Ezekben a barlangokban őrizzük kultúránk és történelmünk nagyját. Ha egy fióka elég időssé válik, elhozzák ide, és megkezdődik a tanítása. Ifjoncként mindennap eljön a számára kiválasztott tanítóval. Mire fiatal felnőtté válik, a nagy részét már tudnia kell, és véget ér a tanítása. Bár... – fordult egy pillanatra Jake felé. Aztán szelíden elmosolyodott, és visszafordult. – Azt hiszem, te jobban jársz, ha csak pár barlangba viszlek be. Ezek a barlangok egy alagútrendszerhez csatlakoznak, ahol vallásunk vezetője és hívei élnek. Bárkit szívesen látnak, olykor még embereket is, ameddig nem lépnek tiltott területre, ám pár nappal később az a kevés is könnyen alulról szagolhatja az ibolyát. – Jake ennek hallatán elkerekedett szemekkel nézett fel rá, majd a barlang bejáratára.

– Biztos jó ötlet engem oda bevinni? – A fiú hangja enyhén megremegett az idegességtől, amit Eclipsz meg is tudott érteni utólag.

– Ne aggódj, vigyázok rád. Nem lesz semmi baj. – Bíztatóan rámosolygott, majd ő is előre fordult.

Hamar beléptek az első barlangba, ami akkora volt, hogy további három másik Eclipsz méretű sárkány is elfért volna mellettük. Jake libabőrös lett a hirtelen hőmérséklet-változástól. Bár a barlangban égtek a falra akasztott fáklyák, úgy tűnt, hogy semmi hőt nem termeltek. Értetlenkedve fordult hát Eclipsz felé, aki egy pillanatra megdermedt, mintha elfeledkezett volna valamiről, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.

– Van egy-két ember, akiket itt tartanak. Az ő feladatuk rendben tartani a fáklyákat – adta a magyarázatot egy halovány mosollyal.

Jake érezte, hogy a sárkánylány valamit elhallgat előle, hiszen ez nem volt magyarázat arra, miért van itt ennyire hideg. Valamint mintha Mimóza említette volna, hogy ide nem jöhetnek emberek...

– A vallási vezetőnknek igen nagy befolyása van, így engedélyt adhat bizonyos embereknek, hogy eljöjjenek ide – próbálkozott még tovább a sárkánylány. Jake bólintott, tudva, hogy Eclipsz bizonyára okkal titkolózik. Nem mert faggatózni, félt attól, hogy esetleg magára haragítja őt. Helyette kíváncsian pillantott körbe, aztán hamar észrevette, hogy a falakra számára ismeretlen nyelven íródott sorok vannak felfestve, helyenként rajzokkal megtoldva.

– Ez milyen nyelven van? – kérdezte kíváncsian, miközben odasétált az egyik íráshoz, amit megsimított, aztán el is kapta a kezét. Míg a barlangban hideg volt, addig az írás szinte égetett, de csak ha hozzáért.

– A mi nyelvünkön. És óvatosan, nagyon tudnak égetni – kuncogott a sárkánylány. Jake meglepetten nézett fel Eclipszre és enyhén elpirult. Aztán ismét az írást kezdte el vizslatni.

– Nem is tudtam, hogy nektek is van egy külön nyelvetek – jegyezte meg teljesen elmerülve az írásban. Nem hagyta nyugodni azonban a felismerés, hogy a festék, amivel írták, nagyon is újnak tűnt, így hát hamar meg is említette:

– Ezek régiek, igaz? De akkor miért vannak ilyen jó állapotban? És hogy csinálták a sárkányok, ha csak kevés ember kaphatott engedélyt a belépésre? Nem tartott az így túl hosszú ideig? – fordult Eclipsz felé, akit láthatóan szórakoztatott Jake kíváncsisága.

– Ezek, Jake, több száz, egy részük talán több ezer éves írás. A festékbe, amellyel készültek, egy sárkány vérét keverték, ami így felruházta azt azzal a különleges tulajdonsággal, hogy soha nem kopik le, és semmivel nem lehet leszedni. És természetesen emberekkel festették fel, akiket aztán valószínűleg elhallgattattak. Már, ha azok az emberek tudták egyáltalán, mit is írnak. – Jake csöndben hallgatta, mélyen a gondolataiba temetkezve. Tehát lehet, hogy most pont ott áll, ahol hosszú évekkel ezelőtt végeztek egy másik emberrel, akit lehet, hogy kényszerítettek arra, hogy felfesse ezeket a jeleket.

– De ha soha nem kopnak le, akkor, ha el akartok tüntetni valamit, hogyan teszitek? – tett fel egy újabb kérdést. Eclipsz lenézett rá, majd intett a fejével, hogy kövesse.

Mélyebbre mentek a barlangban, és a kékség egy falrészre mutatott, ami egyértelműen meg volt bontva, a leomlott darabokat pedig egészen apróra összezúzták. Több fal is ugyanígy végezte.

– Ezt tesszük, ha el akarunk tüntetni valamit – felelte csöndesen Eclipsz. Jake döbbenten nézett végig a megrongált falakon, majd felnézett a kékségre.

– Mi volt itt? – kérdezte halkan, bár azonnal meg is bánta. Ha a sárkányok számára sem szabadott már látni, akkor neki talán végképp nem is szabadna tudnia róla. Nem lehetett véletlen, hogy valaki, vagy valakik letördelték az írást.

– Nem tudom. Bárkit kérdeztem, mindenki azt felelte, hogy már így van egy ideje. Minden bizonnyal jó okuk lehetett rá.

Percekig álltak még ott, Jake némán bámulta azokat a rajzokat, amik a még ép falakon voltak. Aztán feltűnt neki egy, ami egy apró fehér fiókát ábrázolt. Egy kék szemű fiókát, akinek szarvak helyett nyúlványok nőttek ki a fejéből pamacsszerű végződésekkel. Az ábrázolt sárkányt azonnal felismerte, de a nevét nem tudta.

– Ő ki? – fordult hát kérdésével a sárkánylány felé. Mikor amaz ránézett a rajzra, apró mosoly jelent meg a szája szélén.

– Ő Everience, a lelkek őrzője. Sok száz éve élt, de sokak szerint már régen elhunyt. Senki se látta már hosszú idők óta. – Eclipsz, bár mosolygott, szeme tele volt szomorúsággal, amit Jake észre is vett. Úgy tűnt, a sárkányok nagyra becsülhetik ezt az Everienc-t, ha felfestették a falra. De ha senki nem látta hosszú ideje, akkor ő hogyhogy találkozott vele? Szellem lett volna? A gondolattól megborzongott.

Jake odalépett, és két újabb sárkányt pillantott meg a falon – legalábbis szerinte azok is sárkányok voltak, annak ellenére, hogy egyiknek se volt szárnya. Az egyikük fehér volt, Everience-éhez hasonló nyúlványokkal, labdává gömbölyödve. Míg a másik, egy fekete példány szarvakkal a fején, köré tekeredett, de úgy, mintha el akarná nyelni. Eclipsz halkan beszélni kezdett, Jake pedig szinte itta a szavait.

*

Évezredekkel ezelőtt, mikor a csillagok is gyerekcipőben jártak, megjelent a világban a sötétség első teremtménye, Bimootud. Fekete pikkelyei nem verték vissza az üresség csillagainak fényét, sokkal inkább elnyelték mindet. Szívében nem lapult más, csak gonoszság, szemei egyedül a mohóságtól csillogtak, amint a ragyogó csillagokat figyelte. Eme teremtmény nem volt tisztában azzal, miként létezhet, az egyetlen, amit tudott, hogy éhes. Éhségét pedig a fény kioltásával csillapította, és egyre többre vágyott. Engedett hát vágyának, a csillagok pedig elkezdtek kihunyni, egyik után a másik. Az élet minden létező formájában kezdett megszűnni, nem hagyva hátra mást, csak a végtelen sötétséget.

Aztán fény gyúlt a sötétségben. Egy haldokló csillagpár kihunyása pillanatában fényük egyesült, hogy megszülethessen Lutilier. Fehér pikkelyei csak úgy tündöklöttek a fényárban, ami állandóan körülvette, szemei ragyogtak az élettől, szíve pedig tele volt szeretettel és a teremtés iránti vággyal. E két teremtmény, Bimootud és Lutilier, bár testvérnek számított, egymás legnagyobb ellenségeivé vált. Bimootud számtalan alkalommal próbálta elnyelni testvére fényét, ahogy mindennel tette, amit Lutilier alkotott. Lutilier fénye azonban túl erős volt, és valahányszor sötét bátyja elpusztított egy világot, Ő újat alkotott.

Heves harcuk hosszú évezredeken át tartott. Úgy tűnt, végül mégis Bimootud nyeri párviadalukat, idővel ugyanis testvére fénye hanyatlani kezdett. Ahogy nyelte el Lutilier fényét, úgy gyengítette az életerejét is. Egy utolsó szikrával azonban Lutilier felrobbantotta egy bolygó holdját, a robbanás erejével pedig létrehozta a fény utolsó esélyét: az első sárkányokat, a fény és a tűz teremtményeit. Együttes erejükkel visszavonulásra kényszerítették Bimootudot, ki egy utolsó pillantást vetve húgára, eltűnt. Azóta ő alkotja a bolygókat körülvevő hideg űrt, míg Lutilier minden mást, mely él.

A sárkányok a Földön telepedtek meg, ahol aztán szaporodni kezdtek, erejük azonban minden egyes nappal gyengült, mivel a Holdból születtek, mely lévén, már felrobbant, nem adhatott újfent erőt nekik. Lutilier megsajnálta a régen tündöklő, ám most már legyengült sárkányokat, és összegyűjtötte a Hold megmaradt darabkáit, hogy egyesüljön azokkal, ezzel biztosítva gyermekei biztonságát és erejét. Lutilier azóta is fentről figyel, és óvja a világokat, melyekbe elhozta a fényt, elüldözve a végeláthatatlan sötétséget.

*

– A sárkányok pedig azóta is minden éjjel feltekintenek anyjukra, hogy hálát adjanak az életért és a fényért, amellyel megajándékozta őket – fejezte be a felolvasást Eclipsz. Jake kerek szemekkel, elvarázsolt tekintettel nézett a sárkánylányra. Szinte látta maga előtt azt, amit most Eclipsz felolvasott neki.

Csönd telepedett rájuk, Jake percekig mozdulatlanul gondolkozott a hallottakon. Lutilier és Bimootud, egy testvérpár, akik szöges ellentétei egymásnak. Izgalom lett úrrá rajta, és vágyakozva nézett a többi írás felé. Az egyik falon észrevett egy a vörös és arany színében pompázó, lábak nélküli sárkányt, melynek teste és farka hosszabb volt az átlagosnál, arca pedig kifejezéstelen.

Aztán a barlang mélyebb részei felé tekintett, mire meghűlt a vér az ereiben. A fáklyák egy igazi, fakó fekete pikkelyű sárkányt világítottak meg. Sokkal inkább szürke volt már, nem is fekete. A hatalmas hüllő még Eclipszen is jócskán túltett nagyságban, olyannyira, hogy a barlangban éppen hogy meg tudott fordulni. A Nagy Fekete – legalább is, ahogy Jake fejben elnevezte addig, míg meg nem tudja a nevét, már ha megéli –, rajta pihentette aranysárga szemét, tekintetétől pedig a hideg futkosott a hátán. Ha ez a sárkány úgy döntene, megöli, esélye se lenne megmenekülni. Szeme sarkából látta, amint Eclipsz is észreveszi föléjük tornyosuló fajtársát, és egy pillanat alatt a földre lapul, tekintetét úgyszintén a föld felé fordítva. Ezek szerint bajban vannak...

Aztán a sárkány megmozdult. Lassan megemelkedett a földről, és közelebb ment hozzájuk, amitől Jake-et elfogta a remegés, és idegesen nyelt egyet. Tekintetét Eclipsz és az idős sárkány között kapkodta, fejében pedig nyomon követhetetlenül repkedtek a gondolatok, miközben egy hang folyamatosan ordította a fejében, hogy meneküljön. Képtelen volt megmozdulni, csak halkan nyikkant egyet, mikor a Nagy Fekete megállt, majd lehajtotta hozzá a fejét, melyet négy sárgás színű szarv díszített: kettő hátrafele állt, és közel a nyakához lapult, míg a másik kettő előre nézett az állkapcsa mellett.

Akár egy szaunában is dolgozhatna, ugrott be az első ijedt gondolat Jake-nek, mikor megcsapta őt a sárkány forró lehelete. Annak ellenére, hogy a sárkány álla szinte már a földet súrolta, Jake-nek még így is meg kellett emelnie a fejét ahhoz, hogy a szemébe nézhessen. Az egyetlen szag, amit érzett a sárkány felől, az a nagyon erős égett fa szaga, mely most valósággal csípte az orrát.

Aztán a Nagy Fekete kinyitotta a száját, hangja mély, ám reszelős volt, nehezen formálta meg a szavakat. Jake számára megállt az idő, ahogy hallgatta.

– Ahogy az évek telnek, sárkányok és emberek együtt születnek, majd múlnak el, ahogy az idő fogaskerekei forognak. De nincs olyan teremtmény, mely anélkül múlna el, hogy nyomot hagyjon maga után. Érzelmek, gondolatok és tapasztalatok hosszú sorai lakoznak eme alagutakban, melyet még az elsők vájtak ki, hogy aztán testükkel védelmezzék. – A hatalmas sárkány lassan Eclipsz felé fordult, tekintete elidőzött a sárkánylány homlokán, majd az egyik lerombolt fal felé fordította a fejét. Jake összerezzent, mikor arra gondolt, mekkora bajban lennének, ha a sárkány azt hinné, ezt ők tették. – Szenvedély és kín, öröm és bánat, szeretet és gyűlölet... élet és halál több ezernyi emléke van megörökítve itt az idők végeztéig. Oly sok felejthetetlen tudás és értékes emlék van itt, és mégis, vannak, kik jobbnak látják elferdíteni a múltat, hogy megóvják a gyermeteg jelent. – A sárkány újfent feléjük fordult, pontosabban Eclipsz felé. – Emelkedj fel, leány. Ez az ember, akit idehoztál, csak a te felügyeleted alatt lehet itt, ha egyedül találjuk... – Hirtelen elhallgatott, hagyta, hogy a mondat vége kimondatlanul lebegjen a levegőben. – Mindemellett a te felelősséged lesz az, hogy az itt megörökített tudás fontosabb részeit megtanítsd eme fiúnak. Tanítsd az embert, hogy megláthassa a sárkányok igazi dicsőségét! – Utolsó mondata befejeztével pedig megfordult, és elsétált.

~Eclipsz~

Miután a Nagy Fekete otthagyta őket, Eclipsz lassan felkelt a földről, hogy egy nagy levegővel beszüntesse enyhe remegését. Alig háromszor találkozott eddig Terrugnával, és ahogy most sem, akkor sem beszéltek sokat. Azonban az, amit ezúttal fajtársa mondott és tett, igencsak elgondolkoztatta. Hatalmas nagy bajban lettek volna, ha a Nagy Fekete úgy dönt, megbünteti őket, hiszen Jake-nek tényleg tilos volt itt lennie. Mélyen a gondolataiba merülve nézte a fiút, mire ő pár pillanat alatt a földet kezdte tanulmányozni.

Eclipsz pislogott egyet, tudván, Jake attól fél, esetleg mérges rá, amiért majdnem bajba kerültek. Azóta érezte a félelmét, hogy a Nagy Fekete megjelent. Eltelt egy hosszú, kínos perc.

– Miért nézel így?

Eclipsz megrezzent Jake hirtelen megszólalásától, hogy aztán egy széles mosoly terüljön szét az arcát. Boldogan lehajolt a fiúhoz, és kedvesen megnyalta az arcát egy gyors, ám szelíd mozdulattal, hogy ne ijessze meg még jobban. Izgatottan lengette a farkát jobbra-balra, és kacagva újfent arcon nyalta. Jake hátraesett a mozdulattól, és értetlenkedve nézett fel rá, miután letörölte a nyálat az arcáról.

– Nagyon szerencsés vagy Jake – súgta Eclipsz, továbbra is szélesen, és immáron büszkén mosolyogva rá. – Te vagy az első ember, akit nem akart azonnal megbüntetni azért, amiért itt vagy, hanem engedélyt adott ahhoz, hogy itt tanulj, olyan dolgokat, amit csak egy sárkány tudhatna! – Egyszerűen hihetetlen volt számára az, hogy alig egy napja kedvelte meg Jake-et, de ma már személyesen Terrugnától kapott engedélyt az itt tartózkodáshoz. Farkát egyre gyorsabban lengette, mígnem izgatottságában földhöz csapta, és felállt. Újfent mondani akart valamit a fiúnak, azonban váratlanul elhallgatott. Mosolya lassan elhalványult, és gondterhelten nézett maga elé.

Mégis mit gondolhatott a Nagy Fekete? Hiszen az alagutak egy részéhez nem hogy én, de még a hívők közül is csak kevesen férhetnek hozzá! Jake-nek ráadásul nem szabadna az ő dolgukkal foglalkozni, hiszen ez csak veszélyt jelent a számára. Meglepetten ugrott egyet, mikor Jake a lábához ért, és épp időben fogta vissza magát, nehogy felé kapjon. Majdhogynem ösztönösen leharapta Jake kezét, hiszen nem szerette, ha az engedélye nélkül hozzáért egy ember. Lenézett az elbizonytalanodott fiúra, és kedvesen rámosolygott.

– Eclipsz... minden rendben? – Eclipsz kihallotta az aggódást Jake hangjából, mire halkan felnevetett, hogy megnyugtassa.

– Persze, minden rendben. Csak meglepődtem azon, hogy a Nagy Fekete személyesen engedte meg neked, hogy itt tanulj. Bár nem mindennapi, hogy valaki személyesen a vallási vezetőnktől kapjon engedélyt, de ne félj, nem lesz gond belőle. – Bíztatón nézett Jake-re, akin ezúttal a meglepettséget látta, majd megjelent egy apró mosoly a fiú szája sarkában. – No, min mosolyogsz ennyire, hm? – kérdezte kuncogva, amint lehajolt, hogy egy szintbe kerülhessen a fejük.

– Semmi, semmi... Csak fejben valahogy pont így neveztem el magamnak. – Jake egyenesen a szemébe nézett, és apró pír jelent meg az arcán, amire Eclipsz már kicsivel hangosabban felkacagott. Igen, határozottan megkedvelte őt.

Miután mindketten megnyugodtak, Eclipsz sóhajtva az alagút mélye felé tekintett, majd szárnyával szelíden indulásra bírta Jake-et.

– Nos hát... szerintem folytassuk akkor a tanulást. – Jake csak bólogatott, és érdeklődve kezdte nézni a rajzokat a falakon. Az egyiknél meg is állt, mire Eclipsz is lefékezett mellette, és követte a fiú tekintetét. A barlang falán egy végtagok nélküli, vörös és arany színekben pompázó, sárkányhoz hasonló lény volt ábrázolva, mely egy fénygömböt tartott a szájában.

– Ezen a falon Ot-rhukot láthatod. Ő egy alisten, aki Mortagut, a halál, a reménytelenség és a megnyugvás istenét szolgálja. Ot-rhuk kíséri el az elhunyt sárkány lelkét a másvilágra, ahol aztán Mortagu ítélkezik felettük. Akiket elítél, azoknak a lelkét elnyeli, míg akik felett kegyes, azok lelkét Ot-rhuk a holdra viszi, ahol a lélek megpihenhet Lutilierrel egyesülve. Sokan nem félnek tőle, egészen addig, míg el nem jön az idejük. – Eclipsz egy volt azok közül, akik nem szívesen gondoltak bele ebbe, és nem is nagyon értett egyet a dologgal. Sőt, sok dologgal nem értett egyet a vallásukat tekintve, de nem szólt emiatt. Miért volna jobb egyesülni a teremtőjükkel, mint Mortaguval, ha a végén úgyis semmivé lesznek?

– Hogy lehet valaki egyszerre a reménytelenség és a megnyugvás istene? – Érkezett a kérdés Jake-től, mire Eclipsz elismerően bólintva nézett le rá.

– Nem tudom, Jake. De ha van rá egy mód, az ilyen kérdéseket inkább ne tedd fel hangosan, és fel se tedd, ha más sárkány is a közelben van – kérte szelíd, ám aggódó hangon, mire bólogatást kapott válaszul.

Jake ekkor újfent elindult, végig a falakat nézve, Eclipsz pedig készségesen felolvasott neki mindent, amire a fiú kíváncsi volt. Így telt el közel az egész napjuk.

----------------------

Frissítve:
1. 2019.08.05

Üdvözletem kedves olvasóim!
Végre valahára befejeztem a javítást, ezért -remélhetőleg- hamarosan elhozom nektek a 8. Fejezetet, melyben újabb kérdések vetődnek fel, kicsit többet is megtudhatunk a sárkányokról Jake szemszögéből, és egy új esemény is elkezdődik. Köszönöm a megmaradt olvasóim türelmét!