Üdvözletem kedves olvasók!
Hát, elérkezett a hatodik fejezet ideje. Hamar el is éri már a könyv a 400 olvasottságot, ami bár hat fejezet mellett nem tűnhet soknak, számomra azonban nagyon sokat jelent, leginkább a visszajelzések miatt. Nagyon örülök, hogy ennyi embernek tetszik a történetem, ezért hát igyekszem végigírni.
Jó szórakozást a fejezethez.

----------------------------------------

~Jake~

Az ébresztőóra szokatlanul halkan kezdett csörögni, Jake pedig azonnal ki is nyomta. Nem feküdt le, meg se próbált aludni. Az óra éjfélt mutatott, vége lett a pénteki napnak, és továbbléptek szombatra. Felkelt, igyekezett minél kevesebb zajt csapni. Bosszúsan fújtatott, mikor a szekrénye ajtaja hangos nyikorgással nyílt ki. A lehető leggyorsabban felöltözött, csupa fekete ruhába, majd hátára vette a szekrény mélyén meglapuló, szintén fekete táskát. Ebben benne volt egy kis nassolni való, víz, egy gyenge fényű lámpa, valamint a rajzfelszerelése.

Csöndben átlépte a szobája küszöbét, majd befordult a lépcső felé. Riadtan levegőért kapva ugrott egyet, mikor megpillantotta nővérét. Narcissa haja a szokottnál is kócosabb volt, pizsamája elnyűtt, nyitott szemei pedig egyenesen Jake-re szegeződtek. Jake megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Nővére alvajáró, teliholdkor pedig képes volt egész éjszaka a lakásban járkálni. Odaosont hozzá és szelíden beterelte a szobájába – a lány szinte ösztönösen az ágya felé vette az irányt. Halkan becsukta az ajtót, majd kifújta a levegőt a tüdejéből, és újfent elindult.

Elhagyta a házat és nagyot szippantott a hűvös esti levegőből, miközben feltekintett a ragyogó teliholdra. Alig várta már, hogy újra eljöjjön ez a pillanat. Hónapok óta próbálkozott, de nem járt sikerrel a terve. Könnyű léptekkel indult el a ház mögötti erdő felé, és hamarosan be is jutott a fák közé. Szíve a torkában dobogott, miközben igyekezett odafigyelni a legkisebb neszre is. Ha bárki meglátja őt itt, neki annyi.

Hangtalanul, ám gyorsan lépkedett, ügyesen kikerülve a földön heverő gallyakat. Az új rendelet sem tántoríthatta el. Érezte, hogy most sikerrel fog járni. Több méterre maga előtt azonban lépteket hallott. Tudta, hogy egy sárkány az, hiszen csak az ő léptük hallatszik el ilyen messze. Halkan szitkozódva sietett a legközelebbi fához, szívverése felgyorsult, az adrenalin feszítette belülről, mire sebesen mászni kezdett. Éppen időben feküdt el egy vastagabb ágon, és fejezte be a mozgolódást.

Pikkelyek tucatjai verték vissza a hold fényét, amint Eclipsz lehajtott fejjel haladt épp arra, amerről Jake jött.

Jake percekig feküdt még az ágon, próbálta lenyugtatni hevesen zakatoló szívét, mire sikerült rávennie magát, hogy elkezdjen lemászni. Ez túl közel volt, gondolta. Már közel járt a fa feléhez, mikor egy újabb gondolat szökött a fejébe. A ház felé tart! realizálódott hirtelen benne az, hogy a kékség merre is tűnt el. Befogta a száját, nehogy felnyögjön a gondolatra, mi lesz, ha a kék veszedelem tényleg a házukhoz megy. Ha nem találja őt az ágyban, gyanakodni fog, ha pedig megérzi a szagát, akkor biztos bajban lesz. Hatalmas bajban. Megállt, és idegesen pillantott az otthona felé. Vissza már nem mehetett, Eclipsz biztos észrevenné, és már így is esélyes a kivégzése. A gondolat hirtelen súllyal kezdte nyomni a vállát, és akadozó mozdulatokkal folytatta útját le a fáról. Sietnie kellett, tagjai azonban nem engedelmeskedtek neki úgy, ahogy kellett volna. Túl sokáig várt fent a faágon, és túl sokáig vesződött a lemászással, a kékség már biztos észrevette azt, hogy nincs a helyén. Az éjszakai őr biztos nem látta meg, de ha Eclipsz rákérdez nála, hogy merre van, akkor a családjának is lőttek.

Még csak félúton járt lefelé, mikor meghallotta az ezúttal gyorsabb, határozott lépteket. A fenébe, gondolta a fiú, miközben újra elkezdett felfelé mászni. A következő ág azonban, amit megfogott, már nem bírta el a súlyát, és leszakadt, mire Jake kiáltva zuhanni kezdett. Nagy puffanással ért földet, és fájdalom robbant a térdébe. Halkan szitkozódva, összeszorított szeme sarkában könnyekkel húzta fel jobb térdét és hangosan sziszegett. Biztos volt benne, hogy ezt a kékség meghallotta, mert a léptek felgyorsultak, egyre közelebb értek, végül elhaltak. Jake nagy levegőt véve igyekezett megnyugodni, mikor azonban kinyitotta a szemét, elakadt a lélegzete, mert egy kék mancsot látott az orra előtt.

– Jake! – dörrent rá a kék veszedelem, miután felocsúdott döbbenetéből.

Jake a neve hallatán összerezzent, és azon volt, hogy a hátára fordulva távolodjon Eclipsztől. Szíve kihagyott egy pillanatra, mikor Eclipsz feje felé vágott, miközben fogvicsorgatva morgott rá. Vékony pupillája haragot türközött, Jake-et azonban sokkal inkább az orrától alig pár centire elhelyezkedő, borotvaéles fogak kötötték le, amik hosszabbak voltak az alkarjánál is. Nehézkesen nyelt egyet, és remegve nézett bele a veszedelmes sárkány szemébe.

– Mit keresel itt? – sziszegte fenyegetőn a kékség. – Hogy merészelsz ilyenkor az erdőnkben sétafikálni még az új rendelet ellenére is? Netán meg akarsz halni, Jake? Miben sántikálsz? – Fejét pár centivel előrébb tolta, és hangosabban morgott. Ugyan nappal az erdő bizonyos részeiben járhattak az emberek is, sötétedés után mindenkinek tilos volt belépnie, az új rendelet pedig immáron egyértelműen kijelentette, mire számíthat az, aki mégis megteszi.

Jake rémületében egy szót sem tudott kinyögni. Nem szabadott volna idejönnie, mégis megtette, és most itt van a következménye. A kék veszedelem megunhatta a pár másodperces várakozást, mert lassan kinyitotta a száját, és nyelve hegyével megnyalta a fiú arcát. Jake orrát megcsapta az émelyítő égett hús szag, és egy rövid időre megpillanthatta a végeláthatatlan fekete lyukat, ahonnan nincs visszatérés. Remegése fokozódott, és nyögve vett levegőt, miközben könnyek gyűltek a szemében.

– Ne kelljen megismételnem magam – sziszegett Eclipsz halkan, az állkapcsát pedig még mindig nem zárta össze.

Jake érezte, hogy pengeélen táncol az élete, és most Eclipszen múlott, melyik irányba dől. Vajon melyik a jobb, gyorsabb halál? Élve elégni, vagy élve egy sárkány gyomrában végezni?

– K-kérlek... – szólalt meg vékony, remegő hangon. – Ne bánts, könyörgöm. Nem... nem akarok meghalni... – Egyre csak kapkodta a levegőt, miközben könnyek záporoztak a mellkasára. Nem mert megmozdulni, nem merte elszakítani a tekintetét a sárkánylányétól. Ő nem sántikál semmiben, ő nem akart senkinek sem ártani. Ő csak... – É-én csak... csak rajzolni akartam. – Összeszorította szemeit, karjával eltakarta a fejét és sírt. Neki lőttek, és nem csak neki. Az apját már elvitték, ha pedig most őt is elviszik, a családját száműzik a városból. Bolond volt, hogy kísértette a sorsot, hiszen a rendelet is egyértelmű volt: ha este tilosban jársz, véged.

~Eclipsz~

Eclipsz hirtelen beszüntette a morgást, és csöndben, mozdulatlanul figyelte az előtte zokogó fiút. Megmozdult benne valami, miközben az egyik kósza könnycseppet figyelte. Megrendítette Jake reakciója, és olyat érzett, amit eddig emberrel szemben soha: sajnálatot. Száját lassan becsukva elhúzta a fejét, és immáron normál pupillával nézte őt. Miért viselkedett így? Nem kellett volna rajta kitöltenie a mérgét, már bánta, hogy ezt tette. Hiszen azt akarta, hogy a fiúnak, és rajta keresztül mindenki másnak kicsit javuljon a nézete a sárkányokról. Az embereknek nem szabad az erdőben lenniük este, ezt az újabb rendelet is megerősítette, de ez akkor sem lett volna ok arra, hogy így bánjon a fiúval. Hiszen csak egy tinédzser, mi rosszban sántikálhatna? Sejtette, milyen gondolatok járnak most a fiú fejében.

Percek múltán Jake felült, könnyei megcsillantak az arcán, de hamar a térdére hajtotta a fejét és tovább remegett. A sárkánylány halkan felsóhajtott, majd nagy levegőt vett. Ő rémisztette meg ennyire, így neki is kell megvigasztalnia. Nem hagyhatja itt, mert más sárkányok is megtalálhatják, akkor pedig tényleg bekövetkezhet a legrosszabb is. Lassan lefeküdt mellé, nyakát pedig addig hajlította, míg feje a fiú mellé nem került.

– Csss... – csitítgatta szelíd hangon, miközben fejével gyengéden a hasa oldalához tolta, úgy, mint egy még kicsi, törékeny fiókát. – Nyugalom, nincs semmi baj. Nem bántalak, sajnálom – suttogta nyugtatón, halkan szuszogva. Az orrán kiáramló forró levegő összeborzolta Jake haját, aki már kevésbé remegett, ám továbbra sem emelte fel a fejét.

Hosszú perceken keresztül csitítgatta a zaklatott fiút, miközben lassanként az ő forrongó indulatai is lecsillapodtak. Igen, határozottan bánta már, hogy így viselkedett. Ez nem ő, nem szabadna másokkal így viselkednie, még ha az illető ember is. Jake elcsendesedett, amitől a sárkánylány gyanította, hogy el is bóbiskolt. Ekkor azonban a fiú lassan megemelte a fejét, és megdörzsölte a szeme környékét. Ezután üres tekintettel bámult maga elé, egészen addig, míg Eclipsz elé nem hajolt a fejével. Jake egy röpke pillanatra ránézett, aztán lehunyta a szemeit.

– Sajnálom... ígérem, többször nem jövök az erdőbe, és... és azt csinálom, amit mondasz – mondta elakadó hangon. A kékség elhúzta a száját. Számítani lehetett erre, de ő nem akarta megkötni a fiú kezét. Legfőképpen pedig nem akarta megtörni őt. Orrával szelíden megdöfködte a srác karját, és meleg levegőt fújt rá, hogy őrá figyeljen.

– Mit szerettél volna lerajzolni? – vette elő a legszelídebb hangot, amit csak képes volt előhúzni magából. Bár igyekezett kiszűrni minden érzelmet a tekintetéből és az arcáról – bár nem volt biztos benne, hogy sikerült –, hangjából még ő is kiérezte, mennyire bánja azt, amit tett, még ha egy kicsit jogosan is háborodott fel. Makargonnak azonban igaza volt, innentől kezdve nem hagyhatja, hogy az érzelmei irányítsák. Mert ha továbbra is így tesz, akkor csak ártani fog ennek a fiúnak.

– Én... Ma este telihold van. Csak ilyenkor virágzik egy nagyon ritka virág, amit már hónapokkal ezelőtt le akartam rajzolni, de soha nem jött össze... Most sem fog. Elmegyek az erdőből és nem jövök vissza többet... – magyarázta halk hangon, végig a földet fixírozva. Lassan nagy levegőt vett, mikor Eclipsz felkelt mellőle, és elé állt. A fiú lassan felnézett rá, Eclipsz pedig mélyen a fiú bizonytalan szemeibe nézett.

– Azt ígérted, mindig azt teszed, amit mondok, igaz? – kérdezte Eclipsz, lenézve a fiúra. Jake lassan bólintott egyet, láthatóan nem értette, mit akar tenni vele.

– Remek. Akkor hát kötelességem kiszabni rád a büntetést, amiért este engedély nélkül az erdőbe merészkedtél – húzta ki magát a sárkánylány, mire Jake igyekezett jobban összehúzni magát. Aztán Eclipsz elmosolyodott. – A büntetésed pedig – a kivégzés helyett –, nem más, mint, hogy most el kell jönnöd velem a legközelebbi ilyen virághoz, és le kell rajzolnod, de úgy, hogy a lehető legélethűbb legyen! – A sárkánylány jót szórakozott az ifjú értetlen arckifejezésén, és apró öröm járta át a szívét, mikor látta, hogy Jake lassan elmosolyodik. Ez az aprócska öröm pedig jó érzéssel töltötte el, jobbal, mint mikor ráijesztett a srácra.

Szárnyát nyújtva segítette fel a fiút, aki sérült lába miatt csak sántítva tudta követni. Ezúttal több türelmet tanúsított vele szemben, mint máskor, és még a szárnya alá is beterelte, nehogy egy esetleges őrjáratnak feltűnjön, hogy nincs egyedül. Úgy döntött, hogy ha már köztük végzi a munkáját, jobban meg kell ismernie az embereket, és itt mellette sántikált a tökéletes alany. Az a feladata, hogy tanítsa, így lesz ideje bőven ahhoz, hogy új tapasztalatokat szerezzen róluk.

Meglepetten megállt, mikor meghallotta a fiú halk kiáltását. Felé pillantott, így belenézett a fiú szemébe, aki egyértelműen megbotlott, és el is esett volna, ha ő nem kapja el a szárnyával. Meglepettségét azonban nem az okozta, hogy Jake elesett, sokkal inkább az az ösztönös mozdulat, amivel különösebb odafigyelés nélkül elkapta. Ez szokatlan volt tőle, hiszen mélyen a gondolataiba temetkezett.

– Egyben vagy? – állította talpra a fiatalembert, majd fejét lehajtotta kicsit, hogy a szemébe nézhessen.

– I-igen, köszönöm... – motyogta Jake, majd a földet kezdte fixírozni. – Csak egy pillanatra nem figyeltem oda. – Eclipsz pár másodpercig még az arcát vizslatta, végül egy bólintással újfent elindult, ezúttal viszont fél szemét a fiún tartotta. Percekig némán ballagtak az erdőben, egyre mélyebbi ösvényeket érintve. Eclipsz körbetekintett, reménykedve, hogy senki se látja meg őket, hiszen emlékezett még apja szavaira: ameddig másként nem dönt, Eclipsz nem mehet az erdő mélyebb részeire. És az sem lett volna szerencsés, ha valaki azt látja, amint egy embert kísérget ott, ahol még ő is tilosban jár.

– Itt vagyunk – állt meg Jake egy apró tisztáshoz érve. Felpillantott a mellette álló sárkányra, láthatóan várva valamilyen reakcióra tőle, ezért körülnézett.

A virágból három darab nyílott egy csomóban a tisztás közepén. Eclipsz lenyűgözve bámulta őket, szája szólásra nyílt, de nem jött ki rajta hang. Bár édesanyja mesélt már neki ezekről a virágokról, soha nem gondolta volna, hogy valóban ilyen szépek, ilyen... varázslatosak. Még arra sem reagált eleinte, mikor a fiú az egyik közeli fánál letelepedett, sérült térdét óvatosan előre nyújtva.

A fiú rajzfüzete már az ölében pihent, és gyakorlott, könnyed mozdulatokkal kezdet neki megörökíteni a virágokat a papíron. A virágoktól borzongó pikkelyekkel bár, de csatlakozott hozzá, lassan lefeküdt Jake mögé, fejét pedig a földre engedte és lehunyta szemeit. Még sosem látott ezekhez hasonlót: egy virág egy adott szín különböző árnyalatait hordta hat könnycsepp alakú szirmán. Az igazán meglepő azonban az a tény volt, hogy minden virág más színnel rendelkezett, mindemellett még foszforeszkáltak is. Eme három, melyet Jake le akart rajzolni például a kék, a zöld és a vörös árnyalataiban pompázott.

Érezte, amint a fiú óvatosan nekidől az oldalának. Megmerevedett a váratlan érintkezésre, és majdnem felmordult, de kényszerítette magát, hogy visszafogja az ösztönös reakciót. Nem szerette, ha egy ember hozzáért, de ezúttal kivételt tett a fiúval, hisz érezte, hogy remeg. Farkát köré kanyarította, és kicsit a szárnyát is lejjebb eresztette, hogy jobban átmelegítse őt. Ezúttal tudta, hogy az ifjú csak azért remeg, mert fázik.

~Jake~

A percek teltek, Jake pedig hamarosan befejezte a rajzot, és annak színezését is. Nem lett tökéletes, mégis elégedett volt a munkájával. Leengedte a ceruzáját, majd a sárkánylány feje felé fordította tekintetét. Eclipsz szemei csukva voltak, Jake-nek pedig hirtelen eszébe jutott valami, mire halkan lapozott egyet, és ezúttal a kékséget kezdte el rajzolni. Túlságosan kínálkozó lehetőség volt ez ahhoz, hogy elszalassza.

Mikor a sárkánylány felemelte fejét, hogy megnézze, hol tart, már visszalapozott. Eclipsz közelebb hajolt hozzá, forró lehelete felborzolta a haját, ami kifejezetten jól esett neki ebben a hideg időben.

– Ez igazán... szép lett, Jake. Le vagyok nyűgözve – szólalt meg végül Eclipsz, hangjában pedig kedvesség lapult. Jake alig hitte el, hogy ilyen szelíd lett a sárkánylány hangja vele szemben, aztán észrevette, hogy a kékség megrántja szárnyait.

– Köszönöm – felelte, kissé elpirulva. Mikor elesett, akkor is a sárkánylányt figyelte, és azon gondolkozott, miért változott meg a hangulata. Keveseknek mutatta csak meg a rajzait, mert nem tudta, mások mit szólnának hozzá, félt attól, hogy kinevetik. Éppen ezért nagyon jól esett neki egy sárkány dicsérete. Fejét hátrahajtva bámulta a csillagokat a fejük felett, miközben lassan nagy levegőt vett. Alig fél órája még attól rettegett, hogy Eclipsz felgyújtja, vagy egészben bekebelezi, most pedig itt ül mellette, nekidőlve, és a sárkánylány pont az előbb dicsérte meg a rajzát. Szerencsésnek érezte magát, mégis ott bujdosott benne a gondolat, hogy miért változott meg ilyen hirtelen Eclipsz viselkedése. Milyen okai lehetnek, hogy kedves vele?

~Eclipsz~

– Ideje lenne menni, nem gondolod? – kérdezte halk hangon a sárkánylány, bár az utóbbi pár másodpercben, neki sem akaródzott megmozdulni. Mégis lassan felkelt, aztán talpra segítette a fiút. Mint a villám, úgy hasított bele hirtelen egy gondolat, mire lehajolt, és fürkészőn, összehúzott szemekkel nézett szembe Jake-kel. Aztán fújtatva közelebb lépett hozzá.

– Jake, mond csak... Hol van a szemüveged? – A fiú azonnal megmerevedett. Hamarabb is észrevehette volna, hogy Jake nem hordta a szemüvegét, de túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a frászt hozza rá, aztán le is nyugtassa.

– Én... – kezdte Jake, Eclipsz azonban megvillantotta szemeit, ezzel üzenve, hogy nem fogja tudni valami kis füllentéssel lepattintani. Az ifjú erre megadón felsóhajtott, és leeresztette a vállait. – Valójában nem vagyok szemüveges – ismerte el kelletlenül, oldalra fordítva a fejét. Eclipsz elégedetten emelte meg a fejét, szája sarkába pedig apró mosoly költözött.

– Akkor egyáltalán miért hordod? Így nem rontja csak a szemedet? – érdeklődött, hangjában kevéske aggodalommal. Az emberek azért hordtak szemüveget, hogy a látásukat javítsák, ha azonban egy szemproblémával nem rendelkező ember hord szemüveget, az csak ronthat a látásán, ezt tudta. Az ifjú láthatóan feszengett, nem akart válaszolni a kérdésre, még csak ránézni sem akart. Eclipsz ezúttal sem hagyta annyiban a dolgot, karma hegyével szelíden maga felé fordította a fiú fejét, majd lehajolt egészen addig, amíg egy szintbe nem került a szemük.

– Halljam – szólt szelíden, ezzel biztosítva a fiút afelől, hogy bármi is az ok, nem fogja leharapni érte a fejét. Jake belenézett a szemébe, majd szégyenlősen lehunyta a szemét.

– Azért hordom, mert úgy jobban nézek ki – felelte kelletlenül, és összehúzta magát. Eclipsz egy pillanatig csak meredt rá, aztán szája széle felfele kunkorodott, és halkan felkuncogott. Mulatságosnak találta a fiú feleletét, de nem nevetségesnek. Megértette, hogy miért teheti ezt – hiszen évekkel ezelőtt ő is igyekezett kideríteni, hogyan tudná megváltoztatni szarvai formáját, csak hogy tetszetősebb legyen az a hímeknek.

– Hát. Szerintem így sem nézel ki rosszul. – Az ifjú felkapta a fejét, és felcsillanó szemekkel nézett rá, mire Eclipsz csak jobban mosolygott.

– Tényleg... tényleg így gondolod? – kérdezett vissza izgatottan Jake. Eclipszet szórakoztatta a fiú reakciója, és újfent kuncogott.

– Igen. Egyenesen zabálni való vagy. – Megengedett magának egy vigyort, megmutatva ezzel éles fogait, aztán további szó nélkül elindult vissza azon az ösvényen, amelyen jöttek. Szeme sarkából látta, amint Jake egy pillanatig elgondolkodva áll – valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy hogyan is értette ezt –, aztán hamar utána indult. Aztán a fiú megtorpant, mire Eclipsz kíváncsian lassított. Jake a virágokat nézte, majd elindult feléjük, és sebtében letépkedte a vörös virágnak a szirmait, amiket aztán sietve egy kis bőrzsákba szórt, majd eltette a táskájába. Erre Eclipsz értetlenkedve összehúzta szemeit, tekintete elidőzött a táskán. Mit akarhat Jake egy Lumiescencia szirmaival? Talán mégiscsak készül valamire? Nem tudott arról, hogy bármire is használhatóak lennének a virágok szirmai, de talán innentől mégis jobb, ha rajta tartja a szemét, nehogy valami butaságot csináljon.

Negyedóra múlva már az erdőszéli fáknál álltak, közel Jake otthonához. Az ifjú feltekintett Eclipszre, és halványan elmosolyodott. Láthatóan mondani akart valamit, végül azonban csak ennyit tudott kinyögni:

– Köszönöm. – Jake csöndben nézte őt, aztán még gyorsan hozzátette: – Köszönöm, hogy megengedted, hogy lerajzolhassam a virágokat. Ígérem, nem megyek többet este az erdőbe.

Eclipsz hálásan rámosolygott a fiúra, majd kis habozás után így felelt:

– Örülök, hogy elkísérhettelek. Ha... ha gondolod, innentől bármikor eljöhetsz velem az erdő mélyebb részeibe. Ott sokkal több izgalmas dolog van, mint a külső részekben. – Cinkosan kacsintott egyet a fiúnak, hiszen így aprócska borsot törhet az apja orra alá, és talán kicsit Jake-el is jobban kijöhet, mint eddig. Sosem szerette, ha megkötötték, éppen ezért kapott az alkalmon, hogy ellentmondhasson magának a csapatvezérnek.

Nem várta meg az ifjú feleletét, hanem azonnal szárnyra kapott. Nyugodt szívvel és mosollyal az ajkán emelkedett egyre magasabbra, élvezte a szabadságot. Örült ennek az éjszakának, hiszen érezte a szíve mélyén, hogy az utóbbi egy-két órában végre jót tett, örömet okozott valakinek.

Aztán nyakát behajlítva visszanézett és komolyabban elgondolkozva figyelte a házba belépő fiút, miközben egy kérdés bújt elő a fejéből.

Haragból vagy aggodalomból kiáltott rá?

------------------------

Frissítve:
1. 2019.08.05